„… vár a Tüskevár!”

TuskevarMintha csak tegnap lett volna…, pedig olyan régen volt már – nem is tudom miért emlékszem rá, hiszen még nem tudhattam, hogy akkor, ott kezdődik életem egyik fordulópontja…

Általános iskola negyedik osztály, a zsizsik már belénk költözött, hiszen aznap került fel a bűvös VAKÁCIÓ! felirat felkiáltó-jele a táblára, és hát már nem sok kedvünk volt az órákra figyelni. Már vártuk azokat a kellemes semmittevős napokat, amikor már a tanár néninek sincsen kedve tanítani, amikor már a játéké a főszerep, amikor az osztály ajtaján már ott kopogtat a nyári szünet. De ez még egy aktív nap volt, talán az utolsó olvasás óra (akkor még így hívták) abban a tanévben. Óra végén már vagy ezredszer hallottuk a szünet várakozó örömére egyetlen árnyékot vető emlékeztetőjét: „Senki ne feledje, hogy nyáron mindenkit vár a Tüskevár!” És naná, hogy nem volt olyan szerencsénk, hogy a szülők erről a hírről lemaradjanak, így igenis rákényszerítettek az annyira gyűlölt kötelező olvasásra.

Mennyire utáltam azokat a nyári délelőttöket, amikor kint a konyhában ülve écsanyámnak kellett felolvasnom a könyvből. Na de nem kellett engem félteni, nem adtam könnyen magam: abban a pillanatban, hogy anyukám elfordult gyorsan leértem az oldal aljára, majd kicsit többet lapoztam egy oldalnál – olyan harmincat. Mivel nagyon utáltam olvasni, főleg hangosan, ezért nem nagyon vettem a fáradtságot a szép artikulációra, azaz elég monoton és érthetetlen lehetett a motyogásom, így anyunak fel se tűnt egy-egy ilyen nagyobb ugrás a sztoriban. Teljesen meg voltam magammal elégedve, hogy haj milyen jól kitaláltam én ezt, és így nem számolva további veszélyekkel akkori tempómhoz elég gyorsan kijelentettem, hogy végeztem a könyvvel.

Gondolom, mondanom se kell, hogy akkor jöttek a „további veszélyek”: apukámnak elég gyanús lett a gyorsaságom, és mivel ő ismerte a történetet legnagyobb pechemre belekérdezett… Semmire nem válaszoltam jól, összekevertem Matula bácsit István bácsival, Tutajos Bütyökkel, Piri mamát Nancsi nénivel, Csikasz neve ködbe veszett, vihar nemis  volt, szóval rendesen elpuskáztam. Erre jött az atyai szigor, mely TV megvonást hozott egészen addig, amíg el nem olvasom rendesen. Akkor már nem kellett a hangos olvasással bajlódnom, főhettem a saját levembe a szobában,  összezárva a könyvvel. Ezt senki nem fogja elhinni nekem – most így felelevenítve a sztorit jutott eszembe –, gyors ütemet akartam felvenni azért, hogy nehogy lemaradjak a Szomszédok következő csütörtöki részéről… Igen, csak 10 éves voltam, és elképzelésem nincs mi vonzott akkor e Magyar Televíziós remekbe, hacsak nem az tetszett, hogy az biztos családi program volt, mert más elfogadható magyarázatot innen sok-sok év távlatából nem igen találnék…

Tehát nekiestem nagyon utált fekete borítós Tüskevár példányomnak – immár becsületesen. Engem lepett meg a legjobban: nem csak hogy felvettem a ritmust, de még túl is szárnyaltam eredeti elképzeléseimet. Azaz, esténként nem tudtam letenni… Tetszett! Sőt, oda voltam érte! Egy-egy horgász- vagy vadászkalandnál úgy kimelegedtem, mintha én mászkáltam volna a tűző napon a Kis-Balaton tájain.

Persze kimondani hangosan, szülők előtt, hogy „hű ez jó volt”, arról szó sem lehetett. Így csak egy olyan megjegyzést tettem apunak a már sikeresen zajló kikérdezés után, hogy „nem szeretek olvasni, de a folytatásra azért kíváncsi lennék”. Na, apukámnak se kellett több, beült a kocsiba, elrobogott az első könyvesboltig és alig egy órával később a kezembe nyomta a Téli berket. Itt lett végem. Megfertőződtem. Igaz utána még nem olvastam rendszeresen, és azt hiszem az olvasókönyv egy-egy történeténél nem is jutottam tovább, de a következő nyári kötelezőnél, a Pál utcai fiúknál már nem akartam csalni. És amikor az is magával ragadott, onnantól lettem rendszeres látogatója a könyvek oázisának, amihez a belépőjegyet egyértelműen első olvasási élményeim, Fekete halhatatlan klasszikusai adták.

  1. avatar

    Edina hozzászólása
    Válasz 2011. 07. 12. 22:02

    Hogy elolvastam a bejegyzésed, egyből elkezdtem gondolkodni, hogy nálam melyik könyv volt az a “bizonyos”, amiért elkezdtem más könyveket is olvasni a kötelezőkön kívül. Nem kellett sokat agyalnom, mert eszembe jutott egy piros borítós könyv, aminek azóta eltűnt az eredeti papír borítója. A könyv Szilvási Lajos: Kamaszok. Ami igazán furcsa, hogy miután ezt kiolvastam, egyetlen egyet sem olvastam Szilvásitól. Szerintem ennek az lehet az oka, hogy éppen kamaszkoromban vetődött a polcról a kezembe ez a regény, és pont a rózsaszín, szerelmes rész fogott meg, ami éppen a hangulatomhoz illett. Bár már kicsit halványodott az emléke, ha most olvasnám valószínű mást szűrnék le belőle, mint akkor, de akkor is hatalmas élmény volt a sok kötelező olvasmány után egy olyan könyvet elolvasni, amit nem volt muszáj… és rájönni, hogy az olvasást lehet élvezni is… Beleélni magad a történetbe, ami visz magával, kikapcsol, megnevettet, olykor elgondolkodtat, néha még talán meg is sirat, de ez benne a jó… Egyedül vagy egy olyan világban, ahol a képzeleted rajzolja a színfalakat, a szereplőket, de a történetbe nincs beleszólásod…

Szólj hozzá te is!

Hozzászólás írásához lehetőséged van egy külső szolgáltatás felhasználójaként belépni, amennyiben rendelkezel ilyennel. Ha nincs fiókod egyik szolgáltatásnál sem, akkor töltsd ki a lentebbi mezőket.


A * -al megjelölt mezők kitöltése kötekező!