1929. Oroszország. A fehérorosz arisztokrata származású Lydia Ivanova élete veszélyben forog. Az emberek a besúgóktól és munkatáboroktól való félelem állandó árnyékában élnek. Senkiben sem lehet megbízni. A zabolátlan, „rókalelkű” Lydia, édesapja Jens Friis keresésére indul. Sokáig úgy hitte, hogy az apját megölték a bolsevikok, amikor még öt éves kislány volt. Nemrég azonban megtudta, hogy egy szibériai munkatáborban mégis életben van. Vele tart féltestvére Alekszej és a család barátja Liev Popkov, a hatalmas kozák is. Jelenlegi lakhelyükről, a Kínában lévő orosz negyedből indulnak el a veszedelmekkel teli több ezer kilométeres utazásra, hogy átszeljék a hatalmas, hófödte Oroszországot. Az utazás során azonban Lydia lelke képzeletben folyamatosan szerelméhez, Csang An Lohoz tér vissza, aki Kínában maradt. Lydia, Oroszországban összebarátkozik Antoniával, a munkatábor vezetőjének bánatos, vonzó feleségével és az ő segítségével próbál kapcsolatba lépni az édesapjával.
A rengeteg viszontagság közben azonban Lydia olyan megdöbbentő titkot őrizget, amely a történet végén egészen más megvilágításba helyezi az eseményeket…

Régen írtam már félbehagyott könyvről, ami nem azt jelenti, hogy nem volt ilyen az életemben, hanem azt, hogy lusta voltam róluk említést tenni. Mert egyébként azt tudni kell rólam, hogyha valami nem tetszik, akkor azt általában félreteszem a későbbiekben adva neki még egy esélyt, vagy eltemetve a többi könyv közé. Lehet elhamarkodott ötlet létrehozni ezt a bejegyzést, de mivel a közeljövőben nem tervezem a Lydia titkának elolvasását, gondoltam írok róla néhány sort.

Lassan kezdett el kibontakozni a történet, csigamód lassan. Az Orosz szeretőben megismert Lydia, Liev és Alekszej a kötet végén vonatra szálltak, hogy Oroszországba menjenek, és azóta is úton vannak. Ez a vonatozás az orosz táborhoz nem volt túlságosan izgalmas, mint ahogy azok a részek sem, ahol a tőlük elszakadt, ezért külön szálon futó Csang életének alakulását láthatjuk. Nem kicsit unatkoztam közben, és azt vártam mikor jönnek már a meglepetések, az izgalmak, de azok valahogy nem jöttek, és így még türelmetlenebbé váltam. Annyira vontatott lett az egész, hogy teljesen elvesztettem az érdeklődésemet, és azon kaptam magam, hogy újra és újra el kell olvasnom egy-egy mondatot vagy bekezdést, hogy képben legyek.

Nem csak a cselekmény alakulása volt kiábrándító, hanem a szereplők átváltozása is. Szerintem aki olvasta az Orosz szeretőt, ő ott megkedvelt egy melák nem túl eszes Liev Popkovot és egy vörös kis démont, Lydiát. Popkov alakja itt annyiban lett másabb, hogy az amúgy “ököragyú” férfi megmutatta értelmes arcát is. Nagy sajnálatomra viszont Lydia már nem ragyogott, elszürkült, magába zárkózott, mintha nem is Lydia lenne. A nagy lelkesedés, amivel útnak indult, teljesen eltűnt, és egyfajta búskomorság uralkodott el rajta, ami bár illett az orosz hideghez, de nem illett Lydia korábbi alakjához.

Tehát ezek után úgy döntöttem, hogy feladom. Azt még nem tudom, hogy végleg-e vagy csak egy időre, de azt tudom, hogy a Szentpétervár ékkövének adok majd egy esélyt, mert azért Lydia szüleinek történetére kíváncsi vagyok.

A Vámpírkrónikák, A Csontok Szolgálója és A Múmia világhírű írója ismét a vámpírok világába kalauzol bennünket. Új regényének főhőse Pandora, a vámpír- istennő, aki két évezred távlatából meséli el halandó, majd halhatatlan sorsát. Miközben Pandora a kelta Mariusszal, a legősibb vámpírok őrzőjével rója az évszázadokat, történelmi korok és helyszínek kaleidoszkópja tárul szemünk elé: Augustus császár Rómája, a hellenisztikus Antiokheia és a Közel-Kelet pezsgő birodalma, majd az első keresztények világa . Az élettől lüktető helyszínek jól ellenpontozzák a halhatatlanság mérhetetlen magányát, melyet a vámpíroknak újra és újra meg kell élniük, amíg az idő szele mai világunk nyüzsgésébe nem sodorja őket…

Gondoltam végre egy jó kis vámpíros: Róma, Közel-Kelet, Anne Rice, olyan csábító volt, úgy örültem, amikor bent volt a könyvtárban.  Most pedig elolvasatlanul viszem majd vissza, mert 30 oldal után feladtam. Nem tetszett, nem kötött le, elaludtam rajta (beesett az ágy mögé, szívem szerint ki sem vettem volna onnan).

Lehet, hogy az írónőnek jó könyvei vannak, de nekem nem jön be a stílusa, úgyhogy most egy jó darabig nem fogok próbálkozni vele. Hiába csábítanak a könyvei szép borítói, hiába szeretem az Interjú a vámpírralt filmben, nem tervezem, hogy bármi mást a kezembe vegyek tőle.

Haplatán Cukinak, a csirkevári tinilánynak mintha mindenki csak nehezíteni akarna a sorsán. Iskolatársai csúfolják, tanárai szigorúak, részeges apja pedig időnként még jól el is tángálja. Amikor Cuki a város határán túl keres menedéket, egy mező közepén elhagyatottnak tűnő világítótoronyra bukkan. Mielőtt utánajárhatna, hogy kerül egy efféle, tengerpartra való építmény a szárazföld közepére, összetalálkozik a legkülönösebb lénnyel, akit addigi életében valaha látott – azaz inkább lényekkel, hiszen, mint kiderül, Pajkos János hét testvérével osztozik egy testen, amiről nyolc karja, nyolc feje és be nem álló nyolc szája tanúskodik.

Hirtelen felindulásból elkövetett könyvvásárlás volt. Az a fajta, amikor bemész a könyvesboltba, és nem akarsz üres kézzel kijönni, mert valamit muszáj venni. Lekaptam a polcról, megtetszett, és belekerült a kosárba.

Az elején elég simán haladtam vele, tetszettek a nevek (Haplatán Cuki, Csirkevár, stb.), meg a történet alakulása is, aztán amikor megjelent Kremátor, ott kicsit apadni kezdett a lelkesedésem, és a könyv felénél abbamaradt az olvasás. A történet mondjuk izgalmasan haladt, de a leírások fárasztóak voltak. Az biztos, hogy kell hozzá egy jó nagy adag fantázia, ha el akarod képzelni a  szereplőket meg a helyszíneket.

Nem állítanám, hogy soha nem fogom újra kézbe venni, de most egyelőre túl elvont (még nekem is!), pihentetem kicsit.

(Na meg elázott, amikor Szombathelyről mentem haza, és most nem túl vonzó a kinézete.)

Az írországi Shancarring nevű falucska iskolájának udvarán egy hatalmas, öreg vérbükk áll, annak kérgébe vésik bele a nevüket és az álmaikat azok a gyerekek, akik ágai alatt felcseperednek. Ki gazdag, ki szegény, de mindannyiuk jellemét az iskola és a közösség formálja, s szülőhelyük mindannyiuk számára különleges élményeket tartogat – olyanokat is, amelyekről soha senkinek nem mesélhetnek. Maddy Ross, a kisegítő tanítónő rajtuk tartja ugyan a szemét, az iskolán kívül azonban éppen az ő tekintete kalandozik arrafelé, ahová nem volna szabad. Azt gondolhatnánk, hogy egy kis porfészekben megöli az unalom az embert – hiszen mi történhet a Ryan-féle Kereskedelmi Szállóban vagy a Nellie Dunn boltjában, és pláne Gunn atya templomában? -, de ha lehántjuk a külső rétegeket, egészen különleges, mindenképpen egyéni, sőt néha rejtélyes sorsok tárulnak fel előttünk.
Maeve Binchy, a nálunk is kedvelt, nagy mesélő ezúttal is lebilincselően izgalmas és megható emberi történeteket nyújt át nekünk.

Könyvtári könyv, és ülök rajta már egy ideje, úgyhogy azt hiszem vissza fogom vinni. Nem érzek különösebb késztetést arra, hogy elolvassam. Azért kölcsönöztem ki, hogy elmondhassam Maeve Binchy is szerepel azok között, akiktől már a kezembe vettem valamit, de annyi más könyvem van most, hogy ennek az elolvasását eltolom későbbre.

(Meg lehet ez a Gunn atyás szál is kicsit elriaszt, mert ez azt jelenti, hogy biztosan lesz benne ilyen-olyan módon valamiféle “Istenes” rész.)

Most látom Bookline-on, hogy csak 3,3-ra értékelték, ami persze nem jelent semmit, de kicsit ez is afelé húz, hogy akkor ezt most passzoljam be.