Eleinte hittem azoknak, akik lenézően beszéltek Kinselláról. Emlékszem, hogy ennek köszönhetően a könyvtárból kikölcsönzött boltkóros sorozatának második részét évekig pakolgattam ide-oda, mire eljutottam addig, hogy beleolvassak. Tetszett Becky története, de most már tudom, hogy van ennél sokkal szórakoztatóbb, világmárkákkal kevésbé megtöltött könyve is az írónőnek, amik számomra a teljes kikapcsolódást és nevetést jelentik. Kethy a minap azt mondta, hogy szerinte Kinsella pont nekem való, és ezt az állítását se nem tagadom, se nem szégyellem, mert ez így igaz! Tehát Niki, teljesen jó karácsonyi ajándékot választottál nekem,  még egyszer köszönöm szépen! :)

Először akkor szórakoztam egy igazán jót ezen a könyvön, amikor Sadie, Lara nagyanyjának testvére szellem formájában huszonéves nőként megjelent saját temetési szertartásán és állandó ordítozásával az őrületbe kergette főszereplőnket. Már ekkor megmutatta, hogy amit akar, azt bizony eléri, hiszen addig idegesítette Larát, amíg a lány le nem állította a hamvasztást egy bődületes nagy hazugsággal, miszerint a 90 éves nénikét meggyilkolták. Ezután elkezdődik a kutatás a bizonyos szitakötős nyaklánc után, ami nélkül Sadie-t nem lehet eltemetni, mert az az ékszer nagyon sokat jelent neki. Nyomozás közben sok minden kiderül az eddig ismeretlen Sadie-ről, akit a család annyira sem méltatott, hogy meglátogasson az öregek otthonában. Ebben egy kicsit Az elfeledett kertre emlékeztetett a történet, hiszen mindkét könyvben érdekes dolgok derültek ki a múlttal kapcsolatban, ami nem mellesleg mindkét helyen az 1920-as évek környékére repíti vissza az olvasót. Végül persze minden a helyére kerül, Lara élete hála szellem barátnőjének jó irányba terelődik, így Sadie temetésétől kicsit meghatottan, mégis mosolyogva tettem le a könyvet.

Az akaratos, régimódi és nem kicsit önző Sadie alakja nagyon tetszett. Abszolút nem ment az agyamra, pedig egyszer-kétszer tényleg olyan szinten túlzásokba esett makacsságával, mint egy hisztis kisgyerek. Na meg hát arról ne is beszéljünk, hogy milyen helyzeteket teremtett! A másik eset, ahol könnyesre nevettem magam az az volt, amikor Larát randira küldi, de úgy hogy az 1920-as évek divatja szerint “öltözteti fel”, “sminkeli ki”, és ő maga adja a lány szájába a szavakat, elvégre ez az ő randija. Ezt így elképzelve, látva magam előtt a szegény szerencsétlen pasit, ahogy egy az 1920-as évek jelmezében pompázó, régi stílusban beszélő nővel kell eltölteni az estét, hát na ez így durva volt. :D Larának, a magát álomvilágban éltető, a rosszat látni nem akaró naiv lánynak egyébként jót tett, hogy a pörgős, izgága Sadie kimozdította problémákkal teli életéből. Jó párost alkottak ők ketten, ezért is könnyeztem meg kicsit az utolsó oldalakat.

Eddig ez a kedvenc Kinsella könyvem! Kedveltem a szereplőket, a helyzeteket, a magának való Edet, aki zord üzletemberből vált mosolygós férfivá (róla Colin Firth jutott valamiért az eszembe), a múlt és jelen ötvözését, és Sadie cseppet sem mindennapi fiatal koráról megtudott információkat! Vicces, szórakoztató történet, ami teljesen kikapcsolt.

Erre a könyvre tulajdonképpen azóta várok, hogy elolvastam A garaboncot. Akkor ugyanis annyira megtetszett az írónő teremtett világ, a kalandok, hogy ismét a fura képességű szereplők között szerettem volna lenni még több és több részletét megismerve királyságok titkainak. Jaj, nagyon türelmetlen voltam! De aztán végre karácsony előtt megjelent a kötet, és én gyorsan belemélyedtem Zsarát történetébe.

Az első fejezet után, amely a korábban már megismert Lekkről szólt, nem igazán értettem hogyan fogunk eljutni mostani főszereplőnkhöz, Zsaráthoz. Reménykedtem benne, hogy Lekk szerepeltetése egyben azt is jelenti, hogy ismét találkozhatok majd Katsával és Pongorral is, ám az írónő másfele vitte el a történetet, egy másik területre,  egy másik érdekes világba, ahol nem élnek garaboncok, viszont ugyanúgy előfordulnak különleges élőlények, ám őket nem felemás szeműeknek, hanem szörnyeknek nevezik.

Időben A garabonc történései előtt járunk Völgyeföldén, ahol Lekkel mint gyerekkel találkozhatunk újra (hogy Lekket miért emlegetem ennyit, ahhoz el kell olvasni az első kötetet! :)). Ezt a területet északról és nyugatról magas hegyvonulat, délről és keletről pedig tenger határolja, így az itt élő emberek teljesen el vannak zárva a környező királyságoktól, tulajdonképpen azt sem sejtik, hogy rajtuk kívül más népek is léteznek. Ebben a birodalomban nem mindennapi élénk színű (pl. rózsaszín, zöld, arany) állatok tartják félelemben a lakosságot. Hogy miért is kell tartani ezektől a látszólag barátságos nyusziktól, cicáktól vagy miért százszor veszélyesebb egy kék színű leopárd mint normális társa? Azért mert képesek beférkőzni mások gondolataiba, és ha befolyásosuk alá vonnak valakit, akkor az könnyűszerrel a prédájukká válhat. Hogy léteznek-e ilyen emberek is? Léteznek. Az utolsó emberi szörnyeteg nem más mint Zsarát, aki a könyörtelen kék hajú Encián gyermekeként látta meg a napvilágot.

Zsarátnak gyönyörű vörös, narancs, sárga, rózsaszín és talán szavakkal le sem írható milyen színű haja van. Ebből a hajkoronából és különleges vonzerejéből tudja mindenki, hogy ő bizony egy szörny. Apjával ellentétben nem szereti használni képességét, elutasítja, hogy mások gondolataiban kutasson, és rávegye őket olyanra, amit maguktól nem tennének meg. Ám amikor háború idején a királynak szüksége lesz a lány segítségére, akkor Zsarát felkerekedik, és a fővárosba megy, ahol vallatásokon, az ellenség tőrbecsalásában vesz részt, találkozik Lekkel, majd egyéb izgalmakba keveredik és mindeközben folytonosan visszaemlékezik gyerekkorára. Már a királyhoz tartó hosszú út során sejteni lehet, hogy a lány szerelembe esett, ám ennek viszonzásában nem lehet bizonyos, hiszen a férfi semmiféle érzelmeket sem közvetít, ráadásul olyan erősen képes lezárni az agyát, hogy a Zsarátnak esélye sincs bejutni.

Ha összehasonlítom ezt a kötetet és A garaboncot, akkor nálam egyértelműen Katsa története felé billen a mérleg. A helyszín továbbra is lenyűgözött, a karakterekkel is egész jól összebarátkoztam, ám a történet lassú csordogálása, Zsarát állandó rágódása, és az előre sejthető izgalmak nem váltották ki belőlem azt a hatást, amit szerettem volna. Nem kellett találgatnom, nem kellett összeraknom a darabokat, egyszerűen csak haladtam előre együtt érezve Zsaráttal és várnom arra, hogy mikor találnak egymásra a férfival, akibe beleszeretett. A lány éppen annyira nyugodt természet, mint amennyire Katsa vad, így nekem Katsa alakja sokkal izgalmasabb, kiszámíthatatlanabb volt, tehát ebben a tekintetben is inkább az előző kötet felé hajlok.

Tetszett, hogy középkorinak tűnik a világ, itt mégsem várják el a nőktől, hogy szüzen házasodjanak, tehát senkit nem ítélnek el azért, mert hajadonként szeretője van, és a házasságon kívül született gyerekek is ugyanolyan jogokkal rendelkeznek, mint a házasságon belül születettek.

Kellemes olvasmány volt ez a kötet is, attól függetlenül, hogy sokkal nyugisabbra sikerült, mint A garabonc. Persze én azért jobban szeretném, ha a sorozat következő része kicsit mozgalmasabb lenne. El tudom képzelni, hogy Keserkék élete a garaboncok között sokkal eseménydúsabb lesz, meg hát a lány természete sem tűnt annyire higgadtnak, mint Zsarát. Szóval a következő kötet Kesekék története lesz, én pedig megint csak várok és várok! :)

Még annyi, hogy akarok egy rózsaszín bundájú, arany tappancsos nyuszit vagy cicát! ^^

Az előző kötet elnyerte annyira a tetszésemet, hogy kíváncsi legyek vajon azután, hogy letudtuk a bevezető részt, és eljutottunk oda, hogy Tom a Szellem mellett kalandokat éljen át, milyen izgalmakra kerül még sor a továbbiakban. Abban biztos voltam, hogy Malkin mama legyőzése után is lesz éppen elegendő hatástalanításra váró  gonosz lény a Tartományban, de azt nem is sejtettem, hogy ez a sorozat külföldön bizony már a 8. könyvnél tart. Hűha, lesznek még itt kalandok bőven!

Nincs okom panaszkodni, mert az első oldaltól az utolsóig csak úgy pörögtek az események! Minden azzal kezdődött, hogy Tom alig hat hónapnyi inasság után, teljesen egyedül volt kénytelen megkötni a legdurvább fajtába tartozó koboldok egyikét, egy  marhanyúzót. Ezek a koboldok sem jobbak ám, mint az előző kötet boszorkányai! A marhanyúzók ugyanis ha vérhez jutnak, akkor függővé válnak, és ezért a táplálékért nem ritkán embert ölnek. Miközben erről a kalandról olvastam, az járt a fejemben, hogy mi jöhet még egy ilyen ütős kezdés után, és hát nem kellett sokat várnom, ugyanis a koboldok icurka-picurkát sem félelmetesek az olyan szörnyetegekhez képest, mint az Istenátka. Az Istenátka ugyanis képes behatolni az emberek gondolataiba, mások alakját felvenni és bárkit összepréselve meggyilkolni, ami meglehetősen brutálissá teszi. Nem könnyű harcolni ellene, végleg megölni pedig lehetetlen. Kis csapatunk azonban felveszi vele a harcot, és minden félelmüket legyőzve belépnek a katakombákba, ahol bármelyik pillanatban szó szerint kilapíthatja őket a szörny.

Nem volt tehát elég az Istenátka elleni “hadjárat”, még közben a Szellemért is aggódni kellett, ugyanis az inkvizítor elfogta és börtönbe vetette. Itt vált világossá, hogy míg a szegények minden félelmük ellenére számítanak a Szellemre, addig a papok elítélik munkásságát, és a gonosszal teszik hasonlóvá, márpedig az ilyen embereknek máglya általi halál jár.

Számomra még pluszban jött az is, hogy a kedvenc szereplőmet, Alice-t az inkvizítor fogjaként láthattam viszont. Nagyon nem szerettem volna, ha bármi baja esik! Az ő karakterében az tetszik, hogy soha nem tudhatom, hogy a jó vagy a rossz oldalon áll-e, elvégre ha egy boszorkány találkozik a sötét oldallal, akkor belőle már jó nem lehet. Valójában ő az egyik oka annak, hogy ragaszkodni kezdtem ehhez a sorozathoz. Belőle még akármi is lehet, mondjuk fő-fő boszorkány is, míg Tomnál egyértelműen látszik, hogy merre vezet az útja.

A másik dolog, amit szeretek a Szellem és tanítványának kalandjaiban az a mindenféle lény szerepeltetése, és hatástalanná tételük. Persze azért megvan a magam kedvence: a boszorkányok. Mivel már előrekíváncsiskodtam, tudom, hogy a következő rész lamia boszik egy tagjáról fog szólni, így most megint alig várom, hogy a sorozat következő részét a kezembe vehessem!

Igaz ugyan, hogy ez a kötet tele volt izgalmasabbnál izgalmasabb, néha véresebbnél véresebb jelenetekkel, nem várt fordulatokkal, engem azonban mégis végig zavart az, hogy sejthető mi fog történni az utolsó oldalakon,és ez kicsit visszafogott. Ugyanakkor tizenévesként biztosan faltam volna az oldalakat és örömmel ajánlgattam volna minden osztálytársamnak, had borzongjanak ők is!

(Múltkor rátaláltam a szerző fényképére itt. Hát ti nem ilyennek képzelitek el a Szellemet? :) )

Amikor először hallottam erről a könyvről, csak legyintettem egyet, hogy “á, ez nem kell nekem”, így nem is vártam a megjelenését. Azt gondoltam, hogy nagyon hasonló lesz, mint az írónő előzőleg megjelent története (Felszáll a köd), ami végül mégsem tetszett nekem annyira, mint szerettem volna. Aztán egy unalmas karácsony előtti munkanapon beleolvastam a facebookon az első 60 oldalba, és odaragadtam a monitor elé. Azonnal a magaménak akartam tudni a kötetet!

A történet 1913-ban kezdődik, amikor is egy négy éves kislányt feltesznek egy a Londonból Ausztráliába induló hajóra. A csöppséget hordók között bújtatják el, meghagyva neki, hogy titokban kell tartania a nevét és szüleinek kilétét. A hajó elindul, a kislány pedig teljesen egyedül marad kis fehér bőröndjével. Olyan sejtelmesen írta le az írónő a gyerek elbújtatásának és eligazításának körülményeit, hogy úgy éreztem megpukkadok, ha nem tudom meg az okát annak, hogy miért kellett egy ekkora kislányt rejtegetve, titkolózva, de legfőképpen egyedül útnak indítani! Nem Kate Mortonról lenne szó, ha nem sok-sok-sok mesterien megírt oldal múlva derülne mindenre fény! De annyira jó volt olvasni a könyvet, hogy tőlem akár még tovább is tarthatott volna mire minden kirakódarabka a helyére kerül!

Nell – ezt a nevet adta neki a kikötőmester és a felesége – 21 éves korában tudja meg, hogy őt csak örökbe fogadták. Innentől a lány megváltozik, nem találja a helyét a családban, így mindenképpen ki akarja deríteni, hogy kik is voltak az igazi szülei. Nyomozni azonban csak jóval később, 1975-ben kezd el, ekkor kerül ugyanis a kezébe kicsi gyerekbőröndje és annak tartalma, a különleges mesekönyv, amit Eliza Makepeace írt. Ez a kötet lesz az, amivel útra kell, hogy kiderítse honnan is származik ő valójában. 1976-ban megszakítja  kutatásait, mert unokája, Cassandra hozzáköltözik, és mivel neki kell felnevelnie a kislányt, a jelent a múlt elé helyezi. Nell végül úgy hal meg, hogy nem tudja kik is voltak a szülei, ennek kiderítését Cassandra folytatja aki végül 2005-ben felfedi annak a bizonyos 1913-as évnek minden titkát.

A történetet Morton több szálon, az időben folyton összevissza ide-oda ugrálva tárja elénk. Lassan adagolja az információkat, hagyja, hogy az olvasó megpróbálja saját maga kitalálni, hogy mi is történhetett, ehhez pedig egészen 1900-ig megy vissza az időben. A múlt fejezeteiben a Mountrachet család hol egyik, hol másik tagján keresztül láthatjuk a történéseket, ahol is fő helyszínül a labirintussal, mesés kerttel és szirti-lakkal rendelkező tengerparti Blackhurst birtokuk szolgál. A másik két szálat Nell (1975) és Cassandra (2005) nyomozása adja. A fő vonal egyébként Cassandráé, aki Nell jegyzeteiből, Rose Mountrachet albumaiból, egyéb forrásokból és szimpatikus mellékszereplők segítségével tudja meg, hogy ki is volt az ő dédnagymamája és dédnagypapája.

Ahogy egyre több mindenre derült fény, úgy lettem egyre izgatottabb, hogy mi is történhetett 1913-ban. Mindig volt egy verzió a fejemben, amit kicsit átszabott egy-egy újabb információ, de valójában tényleg csak a végére állt össze teljesen a kép a számomra. Nem mondom, eléggé sokkoló volt még úgy is, hogy már nagyjából sejtettem mi is lesz a lezárás.

Imádtam ezt a könyvet! Szerettem a múltban időzni, látni az 1900-as évek szegényeinek és gazdagainak életét, élveztem a jelenkori nyomozást, elvarázsolt a Blackhurst birtok és úgy egyben minden. Amin egyébként a leginkább elcsodálkoztam, hogy néha a történetet a Nell könyvében található különleges tündérmesék egészítették ki díszes oldalszegéllyel. A legelsőt nem tudtam mire vélni, de aztán kiderült, hogy ezekben több kisebb-nagyobb részlet is kapcsolódik a rejtélyhez.

Eddig A csodálatos Waverley-kert volt az a könyv, amit mindenkinek ajándékként ajánlottam, vagy adtam, innentől viszont ez a kötet veszi át a helyét!

Megint egy hosszabb ideje a polcon porosodó könyvre esett a választásom. Gondoltam úgysem olvastam még angyal főszereplőről, így itt az ideje, hogy megnézzem mennyire jönnek be a vámpírok mellett ezek a lények.

Ismerkedésem a történettel nagyon jól indult: tetszett Elena szakmája a vámpírvadászat, a fehér haja, a gondolkodása, a poénjai, ezekből pedig azt reméltem, hogy az elejétől a végéig élvezni fogom a különféle kalandokat, akciókat, amikbe a kemény lány keveredik majd. De nem így volt! Kaptam egy nagyon jól sikerült bevezetőt, aztán meg oldalakon keresztül hiába vártam, hogy történjen valami, nem történt semmi. Vagyis annyi azért igen, hogy Elena találkozott Raphaellel, az arkangyallal, és a lány elkezdte magát “nyugtatgatni”, hogy a férfi megbízása mindenképpen halálos lesz a számára, mert vagy az elfogandó személy vagy maga Raphael fogja majd a nyomozás végén megölni. Ezt váltották gondolatainak azon részei, amikor megpróbálta saját magát meggyőzni arról, hogy nem fog bedőlni a férfi vonzalmának, és nem fog ágyba menni vele. Na persze! Végül azt vettem észre, hogy kezdtem élvezni a vadászatot, elviseltem Elena és Raphael párbeszédeit, de nem sikerült rájönnöm, hogy miért szeretik olyan sokan ezt a sorozatot.

A Singh által kitalált világ egyébként nagyon tetszett. Eszerint az arkangyalok több ezer évvel ezelőtt felosztották maguk között a Földet, így mindenkinek jutott egy kisebb-nagyobb terület, amit uralhatott. Amellett, hogy feladatukká vált a világ rendjének fenntartása, ők azok, akik az arra alkalmas emberekből vámpírokat teremtenek. A vámpírrá válás egyrészt szükségszerű, másrészt önkéntes alapon működik. Ezekből a lényekből kerülnek ki ugyanis a halhatatlan angyalok halhatatlan védelmezői. A ranglétra legalján álló emberek feladata tulajdonképpen az, hogy a vámpírokat életben tartsák. Ez a véradás cseppet sem tűnt elborzasztónak, mert ez is önkéntes, és állítólag fergeteges szexuális élményekkel jár együtt. Na persze nem kellenének vámpírvadászok, ha mindig mindenki betartaná a szabályokat, és csak ily módon táplálkozna!

Amit nem igazán tudtam elfogadni, az pont az egyik lényege volt a könyvnek: az angyalok. Nagyon szépen leírta a kinézetüket Nalini, szinte láttam magam előtt őket, és én is meg akartam tapogatni a szárnyukat, mint mindenki más is, de ugyanakkor azt már nem sikerüt elképzelnem, hogy egy ilyen szárnyas valakivel milyen lehet szeretkezni. Azok a szárnyak… Jó most ez vicces, mert egy vámpírral, ami ugye már halott, na hát vele el bírom képzelni az ágyjeleneteket. Tudom, beteg vagyok, úgyhogy befejezem!

Több dolog is zavart a történetben. Az egyik ilyen Elena folytonos “nem fordítok hátat senkinek” monológja volt, miközben simán háttal állt Raphaelnek egy liftben, de aztán amint kiléptek megint újra végig kellett hallgatni, hogy nem mutatja a hátát senkinek. A másik ilyen a “nem hódolok be Raphaelnek volt”, és az “úgyis meg fog ölni” gondolatmenet. Annyiszor előhozta ezeket Nalini, hogy már rosszul voltam tőlük. Emiatt nem volt kellően pörgős a történet, hiszen Elena gondolatai kiszorították a helyet az akcióelemek elől (meg az ágyjelenetek elől khm). Na meg a végét sem vette be a gyomrom, bár logikusan belegondolva nem kellett volna mást várnom, mint amit kaptam.

Azt hiszem, hogy nem fogok két kézzel kapni a sorozat többi része után. Talán, ha meggyőznek arról, hogy a következő kötetek jobbak. Talán. De még akkor sem biztos. Maradok inkább a vámpíroknál. ;)

Szerintem ezt a könyvet azért kaptam, mert a címből és talán még a fülszövegből is az jött le, hogy annyira rózsaszín, agyzsibbasztó lesz ágyjelenetekkel megfűszerezve, hogy tuti kiakadok majd rajta. Nem igaz, Kethy? :P El kell szomorítsalak, ugyanis semmilyen reakciót nem váltott ki belőlem! Sem háborogni nem tudtam miatta, sem lelkesedni, még csak nevetni sem nagyon! Ráadásul ágyjelent sem volt benne!

Kezdjük talán a címmel, a borítóval és fülszöveggel. A borító szép, a cím figyelemfelkeltő, a fülszöveg jól összefoglalja, miről lesz majd szó. Csakhogy! Az Intimgyanta kifejezés valahogy azt sugallja, cicababák picsognak majd hülyeségeket egy szépségszalonban, miközben ez totálisan nem így van. Könnyedséget ígér a könyv besorolása is, de a könnyedség nekem csak annyi volt benne, hogy hamar a végére értem. Jó a kampánya, csak mindezért nem sokat ad tartalmilag.

A történet szerint három testvér: a tökéletes üzletasszony Carolina (40 éven felüli), a slampos családanya Anna (30-on felüli) és a bulizni vágyó feleség Sophia (20-on felüli) áll a középpontban. Ha a korukat nézem, akkor egyértelmű, hogy nagy célközönséget próbált megcélozni a szerző, csak kár, hogy a 40-es Carolina gondolkodása és kinézete is egy 20 évesre hajaz. Túl sok hasonlóság nincs egyébként a nővérekben, legalábbis nem mondhatnám, hogy nagy odafigyelésben és szeretetben töltenék napjaikat. Egyedüli közös bennük, hogy mindannyian a legidősebb testvér által vezetett, főként gyantázásra specializálódott Impresario szépségszalonban dolgoznak. Ja, és még az, hogy egyikük sem az a nyafogós liba, akinek én a cím alapján elképzeltem őket.

A három, bár inkább csak egy fő szál (Annáé sokkal hangsúlyosabb volt) akár lehetett volna érdekes is, ha nem csapja össze a szerző, és helyettük nem hozza előtérbe a MAC rúzsokat, Marc Jacobs és egyéb ruhakölteményeket. Persze bukkantak fel érdekesebb kérdések is, amikre jobban kíváncsi voltam, mint Carolina szerelmi életének alakulására vagy Sophia bulizásaira: pl. a gyerek Ariel nemi hovatartozásának problémája; Anna és Fabiana lányának nem éppen felhőtlen viszonya; JJ bakancslistája, amit azért készített, mert méhnyakrákja van, és meg fog halni, de mivel egyedül nem akart rajta végigmenni, Annát kérte meg (fizette meg), hogy legyen a társa a sok bolondságban. Sajnos Rave csak mindenbe belekapott, és ettől az egész történet olyan semmilyen, a komoly témák és a híres márkák rosszul összekevert masszája lett.

Nos, én ezt a könyvet nem tartanám annyira könnyednek, mert nem éreztem azt, hogy a felsorolt problémák: nemi hovatartozás, rák, egy molesztált lány érzései annyira hű de könnyen emészthetőek lennének. Nem sikerült mindezt úgy becsomagolnia a szerzőnek csip-csup dolgokkal, hogy elvonják a figyelmem ezek komolyságáról. Olyan érzésem volt olvasás közben, mintha találomra kivágtak volna néhány hónapnyi történést három ember életéből, és csak célzásként, mintha képben lettem volna közöltek némi plusz információt a múltra vagy a jelen egyes pontjaira nézve. Hogy a következő kijelentéssel mit akart az író, pláne nagy kérdőjel: ”Néha el kell viselni egy kis fájdalmat, hogy megtaláljuk a szépséget”. Nagyon nem úgy fejezi be a történetet Rave, hogy ezt bármelyik szereplő életére rá tudnám illeszteni, vagy hogy választ kaphatnék rá bármi másból…

Azt javasolnám, hogy ne vesztegessétek el értékes időtöket ennek a könyvnek az elolvasásával! Szóval te se olvasd el, Kethy! De ha már csak azért is neki vágtok, akkor feltétlen írjatok egy kommentet, hogy ti milyennek éreztétek ezt a kötetet!

Ez egy olyan könyv, amit annyira sem méltattam volna, hogy ránézek a könyvesboltban! Ha Kethy nem ajándékoz meg vele, akkor azt sem tudom hogy létezik ilyen sorozat! Pont azért, mert nem ismertem, és mert a fülszöveg alapján nem gondoltam volna róla túl sok mindent, évekig rakosgattam ide-oda, mire idén belekezdtem, és meglepődve tapasztaltam, hogy ez bizony jó!

Azért nem az első fejezetektől fogva éreztem azt, hogy ez egy izgalmas történet, mert az első pár oldal meglehetősen unalmasra sikeredett, ami miatt korábban abba is hagytam az olvasást, de most kitartottam! Itt derül ki egyébként, hogy Tom egy hetedikként született fiú hetedik fia, így családja, főként titokzatos (boszorkányos) édesanyja azt szeretné, ha idővel ő lenne a Tartomány új Szelleme. Tomnak nincs sok beleszólása ebbe, hiszen egy szegény család legkisebb gyermekeként nem sok lehetősége van a jövőre nézve. Tudja, hogyha a Szellem mellé szegődik, akkor mindenki félni fog tőle és messzire elkerüli majd, ő pedig nem ilyen életet szeretne magának. Tisztában van vele, hogy ő egy nem mindennapi kisfiú, hiszen megérez  és meglát dolgokat, amiket mások nem, tehát minden amellett szól, hogy a már korosodó Szellem inasa legyen, csakhogy jócskán vannak félelmei a munkával kapcsolatban.

De ki vagy mi is az a Szellem? Ahhoz, hogy valaki betöltse ezt a posztot sok minden szükségeltetik: különleges képességek, a szellem-, boszorkány-, kobold és egyébvilágok teljes ismerete valamint hatalmas adag bátorság. Mert mit is csinál egy Szellem? Visszajuttatja az eltévedt lelkeket oda, ahova kell, élve vagy holtan eltemeti a boszorkányokat, megköti a koboldokat, vagyis megvédi embertársait a nem evilági lényektől. Olyan szörnyűségeket lát, amikről más még csak tudni sem akar, így nem is csoda, hogy mindenki elkerüli, aki az útjába akad. Tudják, hogy szükségük van a segítségére, mégsem kedvesek vele, mert nem szeretnék, ha bármiféle veszélyt hozna rájuk. Márpedig a Szellemek élete cseppet sem nyugalmas, mindig történik valami, amit meg kell oldaniuk.

Tom tehát a Szellem mellé szegődik, és mint egy mágnes úgy vonzza magához a bajt. Ügyetlenségének köszönhetően szembe kerül a vér mágiát folytató (vagyis gyerekeket fogyasztó) boszorkányok legszörnyetegebbjével, Malkin mamával és annak unokájával, Csontos Lizzie-vel, akikkel egyedül kell szembeszállnia. Na jó, csak majdnem egyedül, mert akad egy segítőtársa is, akiben nem tudja, hogy mennyire bízhat meg, és ezért a folytonos kételkedés tovább fokozza a feszültséget egy-egy menekülős, harcolós helyzetben.

Az biztos, hogyha ezt a történetet tizenévesen olvastam volna, akkor tuti, hogy nem mertem volna éjjel elhagyni az ágyamat, de még a szememet sem nyitottam volna ki, hátha szembenéz velem a rothadó Malkin mama vagy valamilyen egyéb lény. Delaney nem szépítgette a boszorkányokat: rondák voltak, bűzlöttek a vértől és folyton valami rossz dolgon járt az eszük. A véres jelenetek sem voltak másmilyenek, mint véresek, szóval én simán bekategórizálom ezt a könyvet tini horrornak. Kirázott a hideg attól például, hogy Tomnak egy kísértet lakta elhagyatott házban kellett éjszakáznia, ahol folyton lépéseket hallott közeledni. Vááá.

Jó volt inasnak lenni, szerettem izgalmas helyzetekbe kerülni, megtanulni, hogyan kell hatástalanítani-eltemetni  egy boszorkányt, miért kell óvakodni a hegyes cipőt viselő lányoktól, és még sorolhatnám! Kíváncsian várom, hogy más egyéb varázslényekkel hogyan lehet elbánni, és milyen kalandokba keveredik még Tom! Szóval kell nekem a sorozat második része!

Nem gondoltam volna, hogy az első kötet után rögtön kedvet fogok érezni a folytatáshoz . De Lucy olyannyira a szívembe lopta magát, hogy muszáj volt látnom hogyan is alakul a továbbiakban a szerelmi élete. Mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem úgy, ahogy szerettem volna!

Most már elárulhatom – na meg egyébként is elmondta már a fülszöveg is -, hogy az előző kötetben Aiden lett végül Lucy párja, amivel teljes mértékben elégedett voltam. “Imádott” Aiden volt ugyanis  a második kedvenc karakterem, ezért nagyon szurkoltam neki, hogy összejöjjön  ”Gyönyörűségem” Lucyval, és ezentúl teljes csoki imádatban és összhangban éljenek együtt. Így számomra meglepő és kiábrándító volt, amikor a férfi látszólag hasonló módon bánt el a lánnyal, mint anno Marcus, így Lucy újra a szingli csajok sorát volt kénytelen gyarapítani. Persze nem sokáig! Mert hát mégiscsak Lucy Lombardról van szó, aki ha stresszhelyzetbe kerül, akkor olyan hirtelen hoz buta döntéseket, és ezáltal oly mértékben bonyolítja túl az életét, hogy az olvasó csak fogja a fejét, és szörnyülködik. Igen, ebben a kötetben sem jut túl sok idő unatkozásra, és igen, itt sem alakulnak olyan simán a dolgok, ahogy várnánk!

Azt már korábban is említettem, hogy a történet másik három női főszereplője nem volt éppen a kedvencem, és ez egyébként nem is változott semmit azóta sem. Voltak tippjeim, hogy mi történik majd velük, de jobbára mellényúltam, mert Matthews ezekben a szálakban is képes volt nem kis meglepetéseket okozni. Nadia története volt ilyen téren totálisan kiszámíthatatlan, és ezáltal továbbra is elhittem, hogy ez bizony megeshet, sőt biztosan megesik az életben is.

Ennek a kötetnek a csokin kívül voltak más kellemes hangulatot teremtő pillanatai is. Az első fejezetek karácsonykor játszódtak, amivel így egy kicsit sikerült ráhangolódni az ünnepre, aztán pedig szolid esküvői készülődések következtek, amikkel nem hangolódtam mondjuk semmire, csak élveztem a szervezkedést, gyönyörködtem a ruhákban és a helyszínben.

Továbbra is azt mondom, hogy a könyv borítója sejteti a tartalmat, tehát aki nem szereti a csokit, az esküvőket és a szinglis történeteket, azok ne olvassák el ezt a könyvet! Ja, és azok se, akik fogyózni szeretnének, mert a diéta szót maximum, ha kétszer említik meg! Mindenki számoljon azzal is, hogy Lucy a szokottnál is lököttebb lesz, ami már-már arra sarkallt engem, hogy a falhoz vágjam a kötetet remélve, hogy ettől jobb lesz nekem, és az ütés helyrerázza Lucy agyát.

Kethy szeret nekem úgy könyvet venni, hogy nem a milliónyi listámról vagy az éppen aktuális rajongásaimból szemezget, hanem a nehezebb utat választva inkább ő maga keres nekem valamit. Ettől általában megijedek kicsit, mert sokszor esik olyasmire a választása, amit én egyébként vagy észre sem vennék a boltban, vagy a téma olyan, hogy soha nem tenném a kosaramba. A Csokoládéimádók Klubját is ő szerezte be nekem, és abszolút jó választás volt!

Ezt a fajta történetet én a Bridget Jones kategóriába teszem. Ez azt jelenti, hogy a főszereplő szingli, nem nádszál vékony, szórakoztató, folyamatosan vicces helyzetekbe keveredik, és állandó baráti körrel rendelkezik, amiben tuti van egy a saját neméhez vonzódó személy. A mi főszereplőnk most a szőke Lucy, aki bár nem szingli, de ettől még Bridget Jonesos. Szenvedélye a csokoládé: reggelire, ebédre, vacsorára, és úgy egyébként minden oknál és alkalomnál fogva.Nem is értem, hogy miért csak kis súlyfeleslege van, hiszen az “ímmel-ámmal” végzett jógán kívül nem tesz semmit az alakjáért! Három, szintén csoki imádó barátnőjével minden egyes válsághelyzetnél, főleg pasikkal kapcsolatos kérdésekben összeülnek a meleg Clive által vezetett londoni Csokoládé Mennyország nevezetű kávézóban, ahol egy (-két) pohár forró csoki, sok-sok trüffel, süti és praliné mellett megbeszélik a problémákat.

A négy nő közül nekem Lucy volt a legszimpatikusabb. Talán azért mert 30 éves kora ellenére is néha olyan gyerekesen viselkedett, hogy magamat láttam benne. A történet elején párkapcsolatban van Marcusszal, egy olyan pasassal, aki nem éppen a hűségéről híres. Lucy valamiért azt hiszi, hogy Marcusnál nem kaphat jobbat, mert ugyan miért állna vele szóba más, hasonlóan helyes férfi (az persze nem számít, hogy Marcus egy szar alak).Természetesen ebben igencsak nagyot téved, és hirtelen azzal szembesül, hogy hárman csapják neki a szelet, ő pedig nem tud dönteni. A hülyeségei az expasijához húzzák, az önbecsülése Jacobhoz, valami megmagyarázhatatlan vonzalom pedig Aidenhez, a főnökéhez. Hogy mi lesz ebből? Sok-sok buta gondolat, rossz választás, kavarodás és miegymás, ami szenvedést okoz Lucynek és nevetést az olvasóknak.

A három másik barátnőt nem kedveltem meg túlságosan, valahogy egyformán nem lopták be magukat a szívembe. Egyikük élete sem tökéletes, mindegyikük boldogságát beárnyékolja valami, amiért sajnálni, szimpatizálni lehetne velük, nekem ez mégsem sikerült.
Chantal gazdag, csinos, mindene megvan, csak éppen a számára legfontosabb dolgot nem kaphatja meg: saját férjét. A jóképű férfi ugyanis nem hajlandó lefeküdni vele.
Nadia Chantallal ellentétben hatalmas adósságban úszik, amelyet szerencsejátékos párjának köszönhet. A férfi szenvedélybetegsége kezelhetetlennek tűnik, hiszen még az sincs rá hatással, hogy elveszheti feleségét és kisfiát.
Autumn a történet legszürkébb karaktere, a legsemmilyenebb, akinek legnagyobb hibája, hogy nem tud nemet mondani öccsének, így határozatlanságának köszönhetően nincs magánélete, mert minden percét a drogos öccse iránt érzett aggodalom tölti ki.
Hármuk problémája közül Nadiaé volt a leginkább hihető a számomra, így ennek a szálnak az alakulására voltam a legkíváncsibb.

Voltak erőltetett jelenetek a könyvben, néha Lucytól határozottan a falra tudtam volna mászni, a sok csoki pedig folyamatosan nassolásba vitt, de minden apróbb és nagyobb negatívuma ellenére is nagyon szerettem ezt a történetet! Ezzel keltem és ezzel feküdtem. Reggel munkába indulás előtt ugyanis mindig jól esett egy kis Lucy Lombard-féle bénázás, ami mosolyt csalt az arcomra, és így vidáman indult a napom.

A lényeg, hogy senki ne várjon ettől a csokis finomságos könyvtől mást, mint amit a borító és a tartalom sugall: csajos kalandokat némi édességgel megfűszerezve. Ezeken a hideg estéken nem is kell más, ugye lányok?! ;)

Itt gazdagabbak lehetünk némi csokis recepttel, könyv- és filmajánlóval: http://www.thechocolateloversclub.com