Eleinte hittem azoknak, akik lenézően beszéltek Kinselláról. Emlékszem, hogy ennek köszönhetően a könyvtárból kikölcsönzött boltkóros sorozatának második részét évekig pakolgattam ide-oda, mire eljutottam addig, hogy beleolvassak. Tetszett Becky története, de most már tudom, hogy van ennél sokkal szórakoztatóbb, világmárkákkal kevésbé megtöltött könyve is az írónőnek, amik számomra a teljes kikapcsolódást és nevetést jelentik. Kethy a minap azt mondta, hogy szerinte Kinsella pont nekem való, és ezt az állítását se nem tagadom, se nem szégyellem, mert ez így igaz! Tehát Niki, teljesen jó karácsonyi ajándékot választottál nekem,  még egyszer köszönöm szépen! :)

Először akkor szórakoztam egy igazán jót ezen a könyvön, amikor Sadie, Lara nagyanyjának testvére szellem formájában huszonéves nőként megjelent saját temetési szertartásán és állandó ordítozásával az őrületbe kergette főszereplőnket. Már ekkor megmutatta, hogy amit akar, azt bizony eléri, hiszen addig idegesítette Larát, amíg a lány le nem állította a hamvasztást egy bődületes nagy hazugsággal, miszerint a 90 éves nénikét meggyilkolták. Ezután elkezdődik a kutatás a bizonyos szitakötős nyaklánc után, ami nélkül Sadie-t nem lehet eltemetni, mert az az ékszer nagyon sokat jelent neki. Nyomozás közben sok minden kiderül az eddig ismeretlen Sadie-ről, akit a család annyira sem méltatott, hogy meglátogasson az öregek otthonában. Ebben egy kicsit Az elfeledett kertre emlékeztetett a történet, hiszen mindkét könyvben érdekes dolgok derültek ki a múlttal kapcsolatban, ami nem mellesleg mindkét helyen az 1920-as évek környékére repíti vissza az olvasót. Végül persze minden a helyére kerül, Lara élete hála szellem barátnőjének jó irányba terelődik, így Sadie temetésétől kicsit meghatottan, mégis mosolyogva tettem le a könyvet.

Az akaratos, régimódi és nem kicsit önző Sadie alakja nagyon tetszett. Abszolút nem ment az agyamra, pedig egyszer-kétszer tényleg olyan szinten túlzásokba esett makacsságával, mint egy hisztis kisgyerek. Na meg hát arról ne is beszéljünk, hogy milyen helyzeteket teremtett! A másik eset, ahol könnyesre nevettem magam az az volt, amikor Larát randira küldi, de úgy hogy az 1920-as évek divatja szerint “öltözteti fel”, “sminkeli ki”, és ő maga adja a lány szájába a szavakat, elvégre ez az ő randija. Ezt így elképzelve, látva magam előtt a szegény szerencsétlen pasit, ahogy egy az 1920-as évek jelmezében pompázó, régi stílusban beszélő nővel kell eltölteni az estét, hát na ez így durva volt. :D Larának, a magát álomvilágban éltető, a rosszat látni nem akaró naiv lánynak egyébként jót tett, hogy a pörgős, izgága Sadie kimozdította problémákkal teli életéből. Jó párost alkottak ők ketten, ezért is könnyeztem meg kicsit az utolsó oldalakat.

Eddig ez a kedvenc Kinsella könyvem! Kedveltem a szereplőket, a helyzeteket, a magának való Edet, aki zord üzletemberből vált mosolygós férfivá (róla Colin Firth jutott valamiért az eszembe), a múlt és jelen ötvözését, és Sadie cseppet sem mindennapi fiatal koráról megtudott információkat! Vicces, szórakoztató történet, ami teljesen kikapcsolt.

Georgeanne igazi déli szépség, nem túl eszes, de mindig helyén a szíve… Majdnem mindig. Az esküvőjéről például jobb lett volna nem elszöknie, jobb lett volna nem beugrani az első autóba, ami a kapu előtt parkolt, és még sok mindent jobb lett volna nem megtenni.

John Kowalsky karrierje csúcsán van: sztárhokis, aki a jégen érzi igazán elemében magát, és akit mindenki csak a „Fal” néven emleget. Teste, lelke kemény.

Kettejük élete egy pillanat alatt megváltozik, és ki tudja, talán a dermedt szíveket mégis sikerül felolvasztani?

Egyszer régen Móni szólt, hogy nézzem meg az Athenaeum Kiadó éppen aktuális könyveit, válogassak mit olvasnék el belőlük. Nem is tudom már, hogy volt-e ennek valami apropója, vagy csak úgy megkérdezte, hogy ne unatkozzak, mindenesetre az biztos, hogy ezt a könyvet linkeltem vissza neki, amire a reakciója körülbelül valami ilyesmi volt: “hát ezt nem néztem volna ki belőled!”. Nos Móni, így évek távlatából elárulom, azért lőttem ki ezt a könyvet, mert nem sokkal előtte egy női magazin (biztos éppen kedves aktuális lakótársam jóvoltából került a kezembe, mielőtt meggyanúsítanál!) “könyvajánló” rovatában olvastam a Jégbe zárt szívekről, és olyan jól hangzott az a pár mondat, hogy kedvet kaptam hozzá.

Azóta tényleg eltelt ugyan pár év, de emlékeimben megmaradt a könyv, így amikor véletlen rábukkantam, gondoltam itt az ideje elolvasni.

Nos el kell, hogy mondjam: abban a női magazinban az a pár mondat sokkal jobb volt, mint maga a könyv – ami néha egyszerűen rém idegesített.

Alapjában véve mondhatjuk, hogy egy egyszerű kis romantikus történetet kaptunk kézbe, amolyan modern verziójú Büszkeség és balítéletet, ahol a feleselés káromkodásba teljesedik ki, elmés éles mondatok helyett. Ez így nem is lenne olyan gáz, hiszen ahogy nemrég kifejtettem, néha jól tud esni az embernek egy-egy rózsaszín sztori. Ami nekem kiverte a biztosítékot, az a folyamatos önsajnáltató nyafogás volt: “Jaj, úgyse kedvel” vagy “biztos utál” meg sok hasonló. Az ilyenek jaj de fel tudnak hergelni! Mert értem én, hogy szerelmi ködös állapotban jó egy kicsit bizonytalankodni, de ez nekem már sok volt! Igaz, ha ez nem lett volna, ha a drágáim képesek lettek volna normálisan kommunikálni, akkor körülbelül fele, sőt negyed oldalszám-mennyiség is elég lett volna – igaz az meg már nem könyv. :)

Nah de összegezve – ha ezt a fenti kis problémámat  leszámítjuk: oké volt a cselekmény is, a szereplők is, szóval egy kellemes délutánt, estét mindenkinek hozhat, aki bevállalja.

Erre a könyvre tulajdonképpen azóta várok, hogy elolvastam A garaboncot. Akkor ugyanis annyira megtetszett az írónő teremtett világ, a kalandok, hogy ismét a fura képességű szereplők között szerettem volna lenni még több és több részletét megismerve királyságok titkainak. Jaj, nagyon türelmetlen voltam! De aztán végre karácsony előtt megjelent a kötet, és én gyorsan belemélyedtem Zsarát történetébe.

Az első fejezet után, amely a korábban már megismert Lekkről szólt, nem igazán értettem hogyan fogunk eljutni mostani főszereplőnkhöz, Zsaráthoz. Reménykedtem benne, hogy Lekk szerepeltetése egyben azt is jelenti, hogy ismét találkozhatok majd Katsával és Pongorral is, ám az írónő másfele vitte el a történetet, egy másik területre,  egy másik érdekes világba, ahol nem élnek garaboncok, viszont ugyanúgy előfordulnak különleges élőlények, ám őket nem felemás szeműeknek, hanem szörnyeknek nevezik.

Időben A garabonc történései előtt járunk Völgyeföldén, ahol Lekkel mint gyerekkel találkozhatunk újra (hogy Lekket miért emlegetem ennyit, ahhoz el kell olvasni az első kötetet! :)). Ezt a területet északról és nyugatról magas hegyvonulat, délről és keletről pedig tenger határolja, így az itt élő emberek teljesen el vannak zárva a környező királyságoktól, tulajdonképpen azt sem sejtik, hogy rajtuk kívül más népek is léteznek. Ebben a birodalomban nem mindennapi élénk színű (pl. rózsaszín, zöld, arany) állatok tartják félelemben a lakosságot. Hogy miért is kell tartani ezektől a látszólag barátságos nyusziktól, cicáktól vagy miért százszor veszélyesebb egy kék színű leopárd mint normális társa? Azért mert képesek beférkőzni mások gondolataiba, és ha befolyásosuk alá vonnak valakit, akkor az könnyűszerrel a prédájukká válhat. Hogy léteznek-e ilyen emberek is? Léteznek. Az utolsó emberi szörnyeteg nem más mint Zsarát, aki a könyörtelen kék hajú Encián gyermekeként látta meg a napvilágot.

Zsarátnak gyönyörű vörös, narancs, sárga, rózsaszín és talán szavakkal le sem írható milyen színű haja van. Ebből a hajkoronából és különleges vonzerejéből tudja mindenki, hogy ő bizony egy szörny. Apjával ellentétben nem szereti használni képességét, elutasítja, hogy mások gondolataiban kutasson, és rávegye őket olyanra, amit maguktól nem tennének meg. Ám amikor háború idején a királynak szüksége lesz a lány segítségére, akkor Zsarát felkerekedik, és a fővárosba megy, ahol vallatásokon, az ellenség tőrbecsalásában vesz részt, találkozik Lekkel, majd egyéb izgalmakba keveredik és mindeközben folytonosan visszaemlékezik gyerekkorára. Már a királyhoz tartó hosszú út során sejteni lehet, hogy a lány szerelembe esett, ám ennek viszonzásában nem lehet bizonyos, hiszen a férfi semmiféle érzelmeket sem közvetít, ráadásul olyan erősen képes lezárni az agyát, hogy a Zsarátnak esélye sincs bejutni.

Ha összehasonlítom ezt a kötetet és A garaboncot, akkor nálam egyértelműen Katsa története felé billen a mérleg. A helyszín továbbra is lenyűgözött, a karakterekkel is egész jól összebarátkoztam, ám a történet lassú csordogálása, Zsarát állandó rágódása, és az előre sejthető izgalmak nem váltották ki belőlem azt a hatást, amit szerettem volna. Nem kellett találgatnom, nem kellett összeraknom a darabokat, egyszerűen csak haladtam előre együtt érezve Zsaráttal és várnom arra, hogy mikor találnak egymásra a férfival, akibe beleszeretett. A lány éppen annyira nyugodt természet, mint amennyire Katsa vad, így nekem Katsa alakja sokkal izgalmasabb, kiszámíthatatlanabb volt, tehát ebben a tekintetben is inkább az előző kötet felé hajlok.

Tetszett, hogy középkorinak tűnik a világ, itt mégsem várják el a nőktől, hogy szüzen házasodjanak, tehát senkit nem ítélnek el azért, mert hajadonként szeretője van, és a házasságon kívül született gyerekek is ugyanolyan jogokkal rendelkeznek, mint a házasságon belül születettek.

Kellemes olvasmány volt ez a kötet is, attól függetlenül, hogy sokkal nyugisabbra sikerült, mint A garabonc. Persze én azért jobban szeretném, ha a sorozat következő része kicsit mozgalmasabb lenne. El tudom képzelni, hogy Keserkék élete a garaboncok között sokkal eseménydúsabb lesz, meg hát a lány természete sem tűnt annyire higgadtnak, mint Zsarát. Szóval a következő kötet Kesekék története lesz, én pedig megint csak várok és várok! :)

Még annyi, hogy akarok egy rózsaszín bundájú, arany tappancsos nyuszit vagy cicát! ^^

Szeretem az ifjúsági regényeket; ezekben még nem a nagy érzelmeké a színpad, hanem a kalandé, az izgalomé és\vagy a humoré.  Azt hiszem, hogy egy regény legjobb ízesítője ez a fenti három dolog  lehet. Így amikor Móni valami cseretranzakciója során szólt, hogy felém tart a könyv, egy pillanatig se tiltakoztam. Még azok után se, hogy elnyomta kedves figyelmeztető mondatát, mi szerint úgy tudja, hogy a vége elég furcsa lesz…
Mivel nem a végével szoktam kezdeni a könyvet, ezért nagy lendülettel belevetettem magam. Aztán a lendület kicsit megkopott a fordítás miatt. Kétségtelen hogy a könyv az ifjabb korosztálynak íródott, és ebből nyilván következik, hogy nagyon oda kell figyelni a nyelvezetre, minél egyszerűbb mondatszerkezeteket kell alkalmazni, és ha lehet kerülni az idegen szavakat. Ez maximálisan meg is történt, sőt itt már annyira szájbarágósra vette a figurát a fordító, hogy még a gyerekek eredeti neveit is lefordította magyarra. Ez csak azért probléma, mert az egyértelműen kiderül, hogy a történet nem Magyarországon játszódik, ennek ellenére Anikók futkosnak a regényben, ami szerintem némi képzavart képes okozni. Vagy nem nézünk ki annyit egy 10-11 éves gyerekből, hogy tudja, hogy más nemzetek más neveket használnak? Főleg miközben ilyentájt kezdik idegen nyelvi tanulmányaikat, Johnokról, meg Marykről szóló kis történetekkel.
Na, de ha letudjuk ezt a kis szépséghibát, egy teljesen aranyos, tényleg izgalmas kis történet bontakozik ki a lapok között. Szerintem pont el lett találva a kiszemelt korosztály ízlése, és ügyesen bele lett szőve némi történelmi ismeret is. Szóval minden klappol, az izgalom is egyre fokozódik, egyre jobban közeledünk a végéhez, amire már nagyon kíváncsi voltam az előzetes figyelmeztetés miatt.
Nos, az a helyzet ezzel a befejezéssel, hogy két féle képen lehet értelmezni. Az egyik – ami egy csúnya idegenszavas betegség – szerintem esélytelen, hogy egy tízes évei elején járó gyerkőc erre gondoljon, így maradt egy másik, ami meg elég … nem is tudom milyen.
Hogy megtaláljam a megfelelő kifejezést kicsit “munkába” fogtam Mónit. Az történt ugyanis, hogy akárhányszor felidéztem a könyv befejezését, mindig egy számítógépes játék  - a Mushroom Age – lezárása jutott eszembe. Tehát az a nagy ötletem támadt, hogy mivel Móni elzárkózott a könyv elolvasása elől, végigjátszatom vele a játékot, hogy teszteljem milyen hatással van rá a vége. Nos a hatás elég vicces volt; na nem neki, hanem nekem: mókás mikor kiakad. :) De szerintem jól szórakozott közben, úgyhogy nincs lelkiismeret furdalásom. És azért se lesz, ha ajánlom ezt a könyvet, de szülős, felolvasós könyvnek inkább, olyan 8-9 éveseknek is akár már, utána meg mehet a játék, mert egyébként jó játék, és az is közösen, mert úgy garantált a gyors és sikeres végigjátszás, na meg a jó szórakozás – a végén némi fejfogással. :)

Az előző kötet elnyerte annyira a tetszésemet, hogy kíváncsi legyek vajon azután, hogy letudtuk a bevezető részt, és eljutottunk oda, hogy Tom a Szellem mellett kalandokat éljen át, milyen izgalmakra kerül még sor a továbbiakban. Abban biztos voltam, hogy Malkin mama legyőzése után is lesz éppen elegendő hatástalanításra váró  gonosz lény a Tartományban, de azt nem is sejtettem, hogy ez a sorozat külföldön bizony már a 8. könyvnél tart. Hűha, lesznek még itt kalandok bőven!

Nincs okom panaszkodni, mert az első oldaltól az utolsóig csak úgy pörögtek az események! Minden azzal kezdődött, hogy Tom alig hat hónapnyi inasság után, teljesen egyedül volt kénytelen megkötni a legdurvább fajtába tartozó koboldok egyikét, egy  marhanyúzót. Ezek a koboldok sem jobbak ám, mint az előző kötet boszorkányai! A marhanyúzók ugyanis ha vérhez jutnak, akkor függővé válnak, és ezért a táplálékért nem ritkán embert ölnek. Miközben erről a kalandról olvastam, az járt a fejemben, hogy mi jöhet még egy ilyen ütős kezdés után, és hát nem kellett sokat várnom, ugyanis a koboldok icurka-picurkát sem félelmetesek az olyan szörnyetegekhez képest, mint az Istenátka. Az Istenátka ugyanis képes behatolni az emberek gondolataiba, mások alakját felvenni és bárkit összepréselve meggyilkolni, ami meglehetősen brutálissá teszi. Nem könnyű harcolni ellene, végleg megölni pedig lehetetlen. Kis csapatunk azonban felveszi vele a harcot, és minden félelmüket legyőzve belépnek a katakombákba, ahol bármelyik pillanatban szó szerint kilapíthatja őket a szörny.

Nem volt tehát elég az Istenátka elleni “hadjárat”, még közben a Szellemért is aggódni kellett, ugyanis az inkvizítor elfogta és börtönbe vetette. Itt vált világossá, hogy míg a szegények minden félelmük ellenére számítanak a Szellemre, addig a papok elítélik munkásságát, és a gonosszal teszik hasonlóvá, márpedig az ilyen embereknek máglya általi halál jár.

Számomra még pluszban jött az is, hogy a kedvenc szereplőmet, Alice-t az inkvizítor fogjaként láthattam viszont. Nagyon nem szerettem volna, ha bármi baja esik! Az ő karakterében az tetszik, hogy soha nem tudhatom, hogy a jó vagy a rossz oldalon áll-e, elvégre ha egy boszorkány találkozik a sötét oldallal, akkor belőle már jó nem lehet. Valójában ő az egyik oka annak, hogy ragaszkodni kezdtem ehhez a sorozathoz. Belőle még akármi is lehet, mondjuk fő-fő boszorkány is, míg Tomnál egyértelműen látszik, hogy merre vezet az útja.

A másik dolog, amit szeretek a Szellem és tanítványának kalandjaiban az a mindenféle lény szerepeltetése, és hatástalanná tételük. Persze azért megvan a magam kedvence: a boszorkányok. Mivel már előrekíváncsiskodtam, tudom, hogy a következő rész lamia boszik egy tagjáról fog szólni, így most megint alig várom, hogy a sorozat következő részét a kezembe vehessem!

Igaz ugyan, hogy ez a kötet tele volt izgalmasabbnál izgalmasabb, néha véresebbnél véresebb jelenetekkel, nem várt fordulatokkal, engem azonban mégis végig zavart az, hogy sejthető mi fog történni az utolsó oldalakon,és ez kicsit visszafogott. Ugyanakkor tizenévesként biztosan faltam volna az oldalakat és örömmel ajánlgattam volna minden osztálytársamnak, had borzongjanak ők is!

(Múltkor rátaláltam a szerző fényképére itt. Hát ti nem ilyennek képzelitek el a Szellemet? :) )

Hát én most nagyon ki vagyok bukva! Roman Polanski kiverte a biztosítékot, de nagyon! Na, de ez már a történet vége, inkább visszaugrok az elejére, az is megér pár mondatot. :)
Szokás szerint Mártival lavíroztunk a polcok között, amikor hirtelen lekaptam a polcról a Szellemírót. Elolvastam a fülszöveget, és mutattam is Mártinak, hogy ez nem lehet rossz. De akkor ajándékbeszerzés volt a cél, úgyhogy vissza is tettem. Aztán rá egy hónapra mikor megint ott keresgéltünk a könyvhalmok között, akkor már “saját részre” vásárlási céllal, persze lövésem nem volt a címéről. Mártit kezdtem el idegesíteni, hogy próbáljon meg visszaemlékezni mi volt annak a fehér könyvnek a címe, amit előző alkalommal mutogattam neki, de persze nem tudta. Igen jogos a felhördülés, ha megvolt, hogy “FEHÉR”??? Hát persze hogy Mártinak lövése nem volt, hogy milyen fehér könyvről beszélek, amikor valójában kékes-szürke… Így nem is találtuk meg.
Aztán neten megkerestem, elképedtem a színén, de megtaláltam, és megmutattam az egyik filmbuzi ismerősömnek, aki persze hogy már látta akkor, hogy nah ezt akarom elolvasni. Hát odáig volt a gyönyörtől, hogy ez milyen jó, hogy mégse vagyok reménytelen, van ízlésem… No comment, de azért a könyv felkerült a névnapi kívánságlistámra az öcsémnek. Másnak nem is beszéltem róla, erre ki lepett meg vele? Edina. Hát igen, aki ismer az ismer. ;)
Mivel a filmbuzi ismerős szava azért sokat nyom a latba, gondoltam nem agyalok sokat Kati névnapi ajándékán, meglepem ezzel, így együtt olvashatjuk. Aztán persze nekem közbejött pár kölcsönkönyv, úgyhogy Kati előbb elkezdte, és félbe is hagyta valami negatív jelzővel. Na ezek után naná, hogy nem siettettem, de aztán muszáj volt kézbe venni a “Csökkentsd a várólistád” játék miatt.
Katival általában megegyezik az ízlésünk, de ennél a könyvnél nem. Ez nekem nagyon bejött. Tökéletesen volt adagolva benne minden, és ami még fontosabb: jól időzítve. Nem lehetett előre sejteni a végén a nagy csattanót, a kicsi pedig olyan jól lett tálalva, hogy nem számított, hogy arra előre rá lehetett jönni. Szóval ez egy igazi politikai kalandregény volt, amit szerintem nem lehetett félbehagyni.
Nah és akkor a kiakadás: Sajnos el vagyok csúszva pár könyvnyit a posztokkal, ezért gondoltam felelevenítem most ezt a könyvet a filmmel. Az elején mosolyogva vettem tudomásul, hogy a “szerelmi” szálat kihagyták. Mivel csak egy mozzanat miatt volt fontos, ezért akkor még nem is zavart, na de hogy e hiány ennyire kihasson a végkifejletre! Nah, ez felháborított. Micsoda hülyeség így az egész? Elegáns pezsgőspohár emelgetés, aztán bumm? Mire fel volt akkor az egész? Ez így egy kegyetlenül elszúrt népmese: a legkisebb királyfi kiállta a próbát, megfejtette a titkot, a sárkány mégis hamm, bekapta. Ez így kinek jönne be? Áááááááááá, ez de idegesít! Most tudnék nagy gorombaságot írni, de türtőztetem magam, és csak annyit mondok: menjen Polanski nyugdíjba! Robert Harris meg írjon még sokat, de legközelebb ne a hírnév alapján válasszon rendezőt a könyvéhez, már ha volt beleszólása…
Filmbuzi ismerősnek pedig újfent üzenem, hogy inkább olvasson, sokkal jobb sztorikat kap, mint filmbe. ;)

Amikor először hallottam erről a könyvről, csak legyintettem egyet, hogy “á, ez nem kell nekem”, így nem is vártam a megjelenését. Azt gondoltam, hogy nagyon hasonló lesz, mint az írónő előzőleg megjelent története (Felszáll a köd), ami végül mégsem tetszett nekem annyira, mint szerettem volna. Aztán egy unalmas karácsony előtti munkanapon beleolvastam a facebookon az első 60 oldalba, és odaragadtam a monitor elé. Azonnal a magaménak akartam tudni a kötetet!

A történet 1913-ban kezdődik, amikor is egy négy éves kislányt feltesznek egy a Londonból Ausztráliába induló hajóra. A csöppséget hordók között bújtatják el, meghagyva neki, hogy titokban kell tartania a nevét és szüleinek kilétét. A hajó elindul, a kislány pedig teljesen egyedül marad kis fehér bőröndjével. Olyan sejtelmesen írta le az írónő a gyerek elbújtatásának és eligazításának körülményeit, hogy úgy éreztem megpukkadok, ha nem tudom meg az okát annak, hogy miért kellett egy ekkora kislányt rejtegetve, titkolózva, de legfőképpen egyedül útnak indítani! Nem Kate Mortonról lenne szó, ha nem sok-sok-sok mesterien megírt oldal múlva derülne mindenre fény! De annyira jó volt olvasni a könyvet, hogy tőlem akár még tovább is tarthatott volna mire minden kirakódarabka a helyére kerül!

Nell – ezt a nevet adta neki a kikötőmester és a felesége – 21 éves korában tudja meg, hogy őt csak örökbe fogadták. Innentől a lány megváltozik, nem találja a helyét a családban, így mindenképpen ki akarja deríteni, hogy kik is voltak az igazi szülei. Nyomozni azonban csak jóval később, 1975-ben kezd el, ekkor kerül ugyanis a kezébe kicsi gyerekbőröndje és annak tartalma, a különleges mesekönyv, amit Eliza Makepeace írt. Ez a kötet lesz az, amivel útra kell, hogy kiderítse honnan is származik ő valójában. 1976-ban megszakítja  kutatásait, mert unokája, Cassandra hozzáköltözik, és mivel neki kell felnevelnie a kislányt, a jelent a múlt elé helyezi. Nell végül úgy hal meg, hogy nem tudja kik is voltak a szülei, ennek kiderítését Cassandra folytatja aki végül 2005-ben felfedi annak a bizonyos 1913-as évnek minden titkát.

A történetet Morton több szálon, az időben folyton összevissza ide-oda ugrálva tárja elénk. Lassan adagolja az információkat, hagyja, hogy az olvasó megpróbálja saját maga kitalálni, hogy mi is történhetett, ehhez pedig egészen 1900-ig megy vissza az időben. A múlt fejezeteiben a Mountrachet család hol egyik, hol másik tagján keresztül láthatjuk a történéseket, ahol is fő helyszínül a labirintussal, mesés kerttel és szirti-lakkal rendelkező tengerparti Blackhurst birtokuk szolgál. A másik két szálat Nell (1975) és Cassandra (2005) nyomozása adja. A fő vonal egyébként Cassandráé, aki Nell jegyzeteiből, Rose Mountrachet albumaiból, egyéb forrásokból és szimpatikus mellékszereplők segítségével tudja meg, hogy ki is volt az ő dédnagymamája és dédnagypapája.

Ahogy egyre több mindenre derült fény, úgy lettem egyre izgatottabb, hogy mi is történhetett 1913-ban. Mindig volt egy verzió a fejemben, amit kicsit átszabott egy-egy újabb információ, de valójában tényleg csak a végére állt össze teljesen a kép a számomra. Nem mondom, eléggé sokkoló volt még úgy is, hogy már nagyjából sejtettem mi is lesz a lezárás.

Imádtam ezt a könyvet! Szerettem a múltban időzni, látni az 1900-as évek szegényeinek és gazdagainak életét, élveztem a jelenkori nyomozást, elvarázsolt a Blackhurst birtok és úgy egyben minden. Amin egyébként a leginkább elcsodálkoztam, hogy néha a történetet a Nell könyvében található különleges tündérmesék egészítették ki díszes oldalszegéllyel. A legelsőt nem tudtam mire vélni, de aztán kiderült, hogy ezekben több kisebb-nagyobb részlet is kapcsolódik a rejtélyhez.

Eddig A csodálatos Waverley-kert volt az a könyv, amit mindenkinek ajándékként ajánlottam, vagy adtam, innentől viszont ez a kötet veszi át a helyét!

A magyar könyvfalók internetes játszóterén, a molyon többször sikerült már elcsípnem olyan jellegű vitafoszlányokat, hogy akkor most a romantikus irodalom ér-e valamit vagy sem… Véletlenül se szeretnék belegázolni senkinek a lelki világába, de azt gondolom, hogy ez a kérdés csupán sznobizmusból maradhat kérdés, és ha ennél a meghatározásnál maradnánk, hogy “romantikus irodalom” akkor az amúgy is felesleges válaszok kergetése átmenne valami abszolút szánalmas próbálkozásba… A felesleges dolgokkal ki vagyok békülve, de a szánalmasakkal nem, így kicsit belemélyedtem ebbe a problémakörbe, és igyekeztem belevarázsolni némi logikát. Első lépésként két nagy csoporttá hasítottam a romantikus meghatározást: a “szűk képletesekébe”, és a “képletesekébe”.

Szűk képletes alatt értem azokat, amik kizárólag a pár egymásra találásáról szólnak, ahol nincs kerettörténet, ahol az összes létező paramétert a helyszín, a kor, a nevek, a foglalkozások, és igen mondjuk ki: a szerelmi jelenetek beállítása adja, de a történet mindig ugyanaz, csak egyszer a “tenger lágy habjai között”, egyszer egy dolgozószoba “különlegesen finom, puha perzsa szőnyegén” esik meg az első légyott. Na, akár sznobizmus, akár nem, ezt a fajta irodalmat én se tudom értékelni.

A képletes csoportba azokat a könyveket sorolnám, ahol a fő szálat ugyanúgy szerelmes párok problémái adják, de ez egy olyan világba van beleültetve, ami ad egy keretet, ami bepillantást enged valami másba is: legyen az történelmi, társadalmi, de akár a divat világa, a lényeg, hogy kapjunk valami mást is, miközben jól szórakozunk a szerelmi civódásokon.

Ez utóbbi kategóriát leszólni viszont tényleg sznobizmus, hiszen így lehet, hogy a jövő Anyeginját, Büszkeség és balítéletét, vagy – hogy magyar vonatkozásunk is legyen – Ida regényét szóljuk le, ítéljük el. És azért ha megnézzük, hogy fent említett műveknek mennyi rajongója van szerte a világban, hogy hányan tudnak kapásból idézni Tatjana leveléből, vagy Bennet kisasszony szájalásainak egyikéből, na ennyi embert lehülyézni, amiért olvasták, ismerik, szeretik ezeket a műveket, az szerintem csak két dologból eshet meg: ismeretlenül, tudatlanul hozott ítélet okán, vagy ordító nagy nagyképűségből.

Ezeknek az emberek azt tudom javasolni, hogy kérdezzenek, és így találjanak olyan könyveket, melyeknek a keretsztorija beleesik az érdeklődési körébe, talán meg fog változni a véleménye.

Mindezt a kis okfejtést a Hallgatag rózsák elolvasásának apropóján sikerült levezetnem, ugyanis e könyv kerettörténetei teljesen belepasszolnak érdeklődési köreimbe, ami miatt sikerült kikapcsolnom egy teljes délutánra. Kaptam egy izgisebb krimiszállal megfűszerezett love-sztorit, mellette pedig elmélyedhettem kicsit a gyerekpedagógiába/pszichológiába, valamint kicsit belepisloghattam a tengerbiológia egy kis szegmensébe. Persze nyilván ezek a témaérintések nem elég mélyek, és részletesek, de jó egy kicsit ismerős terepet más szemszögéből látni, még akkor is, ha az az aspektus túl laikus, vagy túl leegyszerűsített, attól még képes lehet egy-egy jó gondolatmenetet elindítani…

Mindezzel csak annyit akartam, hogy felejtsük el a romantikus könyvekkel szemben táplált előítéleteket, helyette keressünk egy olyat, amiben találhatunk számunkra érdekes részeket, és ha jól esne egy lightos szórakoztató délután, vackoljuk csak be magunkat, fogjuk a könyvet, és isten veled külvilág!

Megint egy hosszabb ideje a polcon porosodó könyvre esett a választásom. Gondoltam úgysem olvastam még angyal főszereplőről, így itt az ideje, hogy megnézzem mennyire jönnek be a vámpírok mellett ezek a lények.

Ismerkedésem a történettel nagyon jól indult: tetszett Elena szakmája a vámpírvadászat, a fehér haja, a gondolkodása, a poénjai, ezekből pedig azt reméltem, hogy az elejétől a végéig élvezni fogom a különféle kalandokat, akciókat, amikbe a kemény lány keveredik majd. De nem így volt! Kaptam egy nagyon jól sikerült bevezetőt, aztán meg oldalakon keresztül hiába vártam, hogy történjen valami, nem történt semmi. Vagyis annyi azért igen, hogy Elena találkozott Raphaellel, az arkangyallal, és a lány elkezdte magát “nyugtatgatni”, hogy a férfi megbízása mindenképpen halálos lesz a számára, mert vagy az elfogandó személy vagy maga Raphael fogja majd a nyomozás végén megölni. Ezt váltották gondolatainak azon részei, amikor megpróbálta saját magát meggyőzni arról, hogy nem fog bedőlni a férfi vonzalmának, és nem fog ágyba menni vele. Na persze! Végül azt vettem észre, hogy kezdtem élvezni a vadászatot, elviseltem Elena és Raphael párbeszédeit, de nem sikerült rájönnöm, hogy miért szeretik olyan sokan ezt a sorozatot.

A Singh által kitalált világ egyébként nagyon tetszett. Eszerint az arkangyalok több ezer évvel ezelőtt felosztották maguk között a Földet, így mindenkinek jutott egy kisebb-nagyobb terület, amit uralhatott. Amellett, hogy feladatukká vált a világ rendjének fenntartása, ők azok, akik az arra alkalmas emberekből vámpírokat teremtenek. A vámpírrá válás egyrészt szükségszerű, másrészt önkéntes alapon működik. Ezekből a lényekből kerülnek ki ugyanis a halhatatlan angyalok halhatatlan védelmezői. A ranglétra legalján álló emberek feladata tulajdonképpen az, hogy a vámpírokat életben tartsák. Ez a véradás cseppet sem tűnt elborzasztónak, mert ez is önkéntes, és állítólag fergeteges szexuális élményekkel jár együtt. Na persze nem kellenének vámpírvadászok, ha mindig mindenki betartaná a szabályokat, és csak ily módon táplálkozna!

Amit nem igazán tudtam elfogadni, az pont az egyik lényege volt a könyvnek: az angyalok. Nagyon szépen leírta a kinézetüket Nalini, szinte láttam magam előtt őket, és én is meg akartam tapogatni a szárnyukat, mint mindenki más is, de ugyanakkor azt már nem sikerüt elképzelnem, hogy egy ilyen szárnyas valakivel milyen lehet szeretkezni. Azok a szárnyak… Jó most ez vicces, mert egy vámpírral, ami ugye már halott, na hát vele el bírom képzelni az ágyjeleneteket. Tudom, beteg vagyok, úgyhogy befejezem!

Több dolog is zavart a történetben. Az egyik ilyen Elena folytonos “nem fordítok hátat senkinek” monológja volt, miközben simán háttal állt Raphaelnek egy liftben, de aztán amint kiléptek megint újra végig kellett hallgatni, hogy nem mutatja a hátát senkinek. A másik ilyen a “nem hódolok be Raphaelnek volt”, és az “úgyis meg fog ölni” gondolatmenet. Annyiszor előhozta ezeket Nalini, hogy már rosszul voltam tőlük. Emiatt nem volt kellően pörgős a történet, hiszen Elena gondolatai kiszorították a helyet az akcióelemek elől (meg az ágyjelenetek elől khm). Na meg a végét sem vette be a gyomrom, bár logikusan belegondolva nem kellett volna mást várnom, mint amit kaptam.

Azt hiszem, hogy nem fogok két kézzel kapni a sorozat többi része után. Talán, ha meggyőznek arról, hogy a következő kötetek jobbak. Talán. De még akkor sem biztos. Maradok inkább a vámpíroknál. ;)