Ezt a könyvet nagy valószínűséggel soha nem vásároltam volna meg magamnak, mert bár az írónő neve vonzott egy korábbi olvasom által, a könyv témája, a mellrák ijesztően hatott rám. Olvastam is volna a kötetet, meg nem is. A helyzetet Kethy oldotta meg, aki a születésnapomon megajándékozott Moriarty ezen művével. Tehát már nem volt több kifogás! (Csak további hosszas halasztgatás és noszogatás, mire végre kézbe mertem venni.)

Hamar kiderült, hogy nem kellett volna annyira tartanom ettől a történettől, mert bár a betegség végig jelen van, de a sok vicces helyzet és nevetés elűzi a rossz hangulatot. Mérhetetlenül könnyebb volt úgy olvasni az O’Brien családról, hogy mindent Kate mesélt el E/1. személyben, így csak az ő gondolatait ismerhettem meg, tőle tudhattam meg, hogy a többiek hogyan élték meg nővére, Fiona betegségét. Ezáltal nem egy mellrákban szenvedő nő bőrébe kellett bújnom mélyen átérezve az ő kétségbeesett helyzetét és szenvedését, hanem külső szemlélőként, kevésbé fájdalmasan követhettem a legidősebb testvér életének alakulását. Ennek volt azért hátulütője is, mivel a szingli Kate problémái nem éppen illettek a komoly betegséghez, ezért vele nem  nagyon tudtam együtt érezni.

Kate egyáltalán nem az a típus, akire teljes nyugalomban rá lehetne bízni két zseninek! nevelt ikerpalánta felügyeletét, de mivel Fiona úgy érzi, hogy húga tartozik neki ennyivel, ezért őt kéri meg, hogy néhány hónapra vegye át a két csintalan fiúcska nevelését. Így amíg Fiona kezelésekre jár, és otthon pihen, addig Kate viccesebbnél viccesebb helyzetekbe keveredik, mivel semmilyen tapasztalata sincs a gyerekekkel kapcsolatban. Mindeközben a szingli lány lassan ráébred, hogy elhanyagolt családja mennyire fontos a számára, és hogy eddig milyen önzőn, csak magára összpontosítva viselkedett mindeddig.

A történet előrehaladtával egyre világosabb lett a számomra, hogy az O’Brien családban szívesen eltöltenék néhány napot, mert Derek, a legkisebb fiútestvér és haverja, Gonzo mindig generált valami olyasmit, amitől az ember dőlt a nevetéstől, illetve az apa humora sem elhanyagolható. Sajnos pont azokat a szereplőket nem sikerült igazán megkedvelnem, akik valójában a központi figurák: Kate-t önmaga miatt, Fionát a fura nevelési elvei miatt, férjét Markot pedig azért, amiért a nehéz időkben teljesen elmenekült feleségétől és gyerekeitől előtérbe helyezve a munkáját.

Nem sok olyan könyv akadt eddig a kezembe, amiben a rák került volna előtérbe. Éppen ezért nem is keresgéltem hasonlóságot más korábbi olvasmányaimmal, de miután a kemoterápia után Fionának elkezdett hullani a haja, és Kate is levágatta a sajátját, egyértelműen A nővérem húga jutott az eszembe. Akkor arra a megállapításra jutottam, hogy más egyezőség nincs is bennük, hiszen míg a Picoult könyvnél szinte végig gombóc van a torkomban, addig a Moriarty történetnél inkább csak nevettem, mint szomorkodtam. Most azonban már tudom, hogy más közös is van bennük: egyiknek sem olyan lett a vége, amivel megbékéltem volna.

Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a könyvet, de csak mert inkább egy szingli regényt kaptam, semmint egy a rákra kiélezett komoly történetet. Szóval jó választás volt, Kethy! :)

Emlékszem, ezt a könyvet Móninak szereztem be meglepetés gyanánt. Ilyenekre sosem szoktam emlékezni, erre is csak azért, mert ez volt az első – és eddig egyetlen alkalom -, hogy cselhez folyamodtam ajándékbeszerzés előtt, annyira nem volt ötletem. Persze a nagy csel csak annyi volt, hogy felcsattogtam ide az oldalra, és megpislogtam, hogy melyik szerző az, akire drága barátosném nyitott. Aztán – ahogy ez már lenni szokott -, mondhatjuk, hogy a csel be sem jött, mivel a szerzőt eltaláltam ugyan, de a téma nem volt oké, ugyanis Mónikánk fél az ilyen rákos betegség témáktól.

Persze ezt megértem, hiszen sajnos ma már aligha létezik család, aki ne találkozott volna össze valamilyen módon ezzel a szörnyűséggel. Ha pedig összeszedjük magunkat, betápláljuk az agyunkba, hogy ez “csak” egy történet, akkor meg ott van elrettentő példának egy-két olyan alkotás, mint az Ősz New Yorkban, a Séta a múltba, vagy például az Édes november.

Ha, ezek a filmek/könyvek eszembe jutottak volna a könyvesbolt polca előtt, akkor nem ez kerül a csomagolópapír fogságába. A megnevezett művek szerintem kétféle reakciót tudnak kiváltani: egy gyors továbbkapcsolást, vagy könnyes zsebkendőket egész estére. Ilyesmit meg ki akarna már ajándékozni?! Milyen szerencse, hogy akkor nem futtattam végig ezt a gondolatot! Szerencse, mert – ha Móninak nem is jött be maradéktalanul a történet -, azt gondolom, hogy egy fontos, hiánypótló műről van szó. Azok a sztorik, amiket felsoroltam mind arról szólnak hogy, beteg emberek kapnak még egy új kapcsolatot. Egy új szereplőt az életükbe, akinek nem kell megfelelni, akinek nem kell megjátszani, aki mit sem tud a múltról. Ez a könyv végre reálisabban kezeli világot. Itt nem új kalandok születnek, hanem régi sebek tépődnek fel, itt nem az újdonsült partnert éri hidegzuhanyként az élet igazságtalansága, hanem a család kapja a pofont. A család akiknek rá kell ébredniük, hogy ez egy közös menet, amit csak együtt lehet lejátszani, megértéssel, bizalommal, szeretettel, és ami talán a legfontosabb, és a könyv hangsúlyos üzenete: humorral. Mert ha a háborút idővel el is kell veszíteni, egy-két csata még nyerhető  - mosollyal!

Szeretem az orvosos könyveket. Aki szellemi munkát végez, az tudja, hogy vannak napok, amikor nehéz elővadászni az agyunkból olyan infókat, amiket egyébként naponta használunk. Sőt minél nagyobb információ-mennyiséggel dolgozunk, annál többször fordul elő ilyen nap. De az orvosoknál nincs ilyen nap. Most persze főleg sürgősségiekre gondolok, ahol néha pillanatok alatt kell döntést hozni, hiányos adatok alapján kizárólag csak a tudásra és a tapasztalatra támaszkodva. Tisztelem azokat az embereket, akik ilyesmit be mernek vállalni. Engem rémisztene a kockázat veszélye. De azért innen messziről egy könyvön, vagy filmen keresztül jó belebújni a világukba, átvenni a pörgést, elképzelni egy-egy gyors nap érzelmi hullámvasútját, amit egy-egy beavatkozás eredménye hozhat. Ez már önmagában sok. És akkor képzeljük el, hogy mi van, ha mindezt extrém körülmények között kell tenniük…!

Ilyen emberekről, helyzetekről, szituációkról szólt két régi nagy kedvencem is, a Frontsebész és az Orvos a dzsungelben. Régen olvastam őket, olyannyira, hogy a történeteket már nem is nagyon tudom feleleveníteni, de emlékszem, hogy elvarázsolva faltam az oldalakat, és nem tudtam őket nem egyvégtében elolvasni!

Vágytam újra átélni egy ilyen könyvhabzsolást, vágytam ilyen hasonlóan ütős sztorira, így amikor a Dzsungellázat felfedeztem, egy percig nem volt kérdés, hogy nekiesek…

És igen, amikor ilyen lendülettel ugrok neki valaminek, akkor szokott a legnagyobb pofára esés történni! Nem is kérdés, hogy most is ez esett meg velem….

Röviden annyit tudok csak mondani, hogy ez az egész regény egy nagy kelekótya összevisszaság volt. Az alaptörténet nem lett volna ugyan rossz, de minden más elég problémásra sikerült. Olyanokra gondolok itt, hogy hülyén  – már bocsánat – sikerült a kidolgozás. Például: egy idegileg kimerült néni teafőzés közben bekattan, és meztelenül körbetáncikálja a forró vizes bográcsot. Ez – jelentőségét tekintve – egy ezredrangú jelenet, ami kapott körülbelül három oldalt. Az, hogy az az ember, aki végre felfogta a külvilágban, hogy mi is zajlik ott a dzsungel mélyén és ezáltal mindenkit megment, egyszer csak elhalálozik – na erről két odabiggyesztett mondatban értesülünk. És ez a példa nem egyedi jelenség, hemzseg a könyvben sok hasonló. Számomra már ez teljesen zavaró volt, de erre még jött tejszínhabként a logikai bukfenc is: elbukja a családom az összes vagyonát, erre mit teszek segítségként -> elmegyek a világ legszegényebb kórházába misszionáriusnak, mert majd ott visszaszerzem azt az elveszett vagyont. Na persze… És kérem tisztelettel a legviccesebb, hogy a könyv végére még sikerül is… Na persze…

Gondolná valaki, hogy a Paradicsomban élni dögunalom? Legalábbis Charlotte-nak ez a tapasztalata, mikor végzetes autóbalesete után odakerül. Mígnem izgalmas feladatot kap: visszatérhet a földre… őrangyalként. Ám az örömbe némi üröm vegyül, mert a számára kijelölt védenc nem más, mint hűtlen szerelme, James, aki közvetve felelős az ő tragédiájáért.
Így aztán nem csoda, ha eleinte igazából nem is védelmezni, hanem inkább megleckéztetni szeretné csalfa kedvesét. Charlotte lassanként beletanul az őrangyal szerepbe, segít anyjának, nővérének és legjobb barátnőjének is, ám kis híján öngyilkosságba kergeti Jamest. De minden jó, ha a vége jó… a dolgok jóra fordulnak, és Charlotte is elnyeri jutalmát…

Erre a könyvre egy a Szilvamaggal folytatott “kölcsönolvasás” által tettem szert, amit ezúton is szeretnék megköszönni! :) (Az ő bejegyzését itt olvashatjátok.)

Már nem emlékszem pontosan, hogy miért is akartam annyira ezt a könyvet, de azt hiszem azért, mert a hasonló témájú A mennyország várhat  és a Segítség, kísértet! köteteken olyan jól szórakoztam, hogy bíztam benne, ez a történet is hasonlóan kellemes kikapcsolódást hoz majd. Nos, messze nem azt kaptam, amit vártam, méghozzá negatív értelemben!

Charlotte autóbalesete után kómában fekszik egy dublini kórház intenzív osztályán. Mindent hall maga körül, ám reagálni semmire sem képes egészen addig, amikor is egy fehér fény kíséretében a mennyország egy öregek otthonára (!!!) hasonlító intézményében nem találja magát, ahol is régóta halott édesapja vár rá. Ezután egy rózsaszín-mániás nő az őrangyalok főnöke (!!!) visszaküldi a lányt a földre, és azt a feladatot adja neki, hogy a teljes szívével gyűlölt expasija, James őrangyala legyen. A férfi nem látja Charlotte-ot, ám képes hallani mindazt, amit a lány a közelében összehord, így a pasi rövid időn belül idegronccsá válik. Ezzel párhuzamosan előtérbe kerül őrangyalunk édesanyja, testvére és barátnője is, akiken ő nagyon szeretne segíteni, csak nem mindegyiküknél tudja mit is kellene tennie. Innentől kezdődhetne a kaland, a móka és a kacagás, ám nekem itt fogyott el a türelmem…

De hogy miért is szenvedtem olvasás közben? A poénok még úgy ahogy rendben voltak, akadt olyan, amin tudtam nevetni, de amikor az írónő úgy érezte, hogy egyes részek amúgy egyértelmű csattanóját meg kell magyaráznia oly módon, hogy Charlotte elkezd az olvasóhoz beszélni, és a szájába rágni a dolgokat, na akkor elgondolkodtam, hogy vajon ki a fene lehet a célközönsége ennek az irománynak?! Aztán még jobban ráncoltam a szemöldököm, amikor egy Anna Frankra történő utalás következett, szintén egy vicces helyzetbe illesztve, és ott meg nem érezte úgy a szerző, hogy el kell mondania, ki is Anna Frank és miért is poénos az ott (pedig gyanítom, hogy nem mindenki tudja kiről van szó). Ezen kívül kiakadtam még Charlotte csökkent értelmi képességén, a nővére által generált helyzeteken, az anyjuk önzőségén, és James a tökéletes-de-bunkó-pasas viselkedésén. Az egyes szálak alakulása érdekes volt, de elrontotta őket az, hogy még a legmellékesebb szereplőkről is muszáj volt a történet szempontjából totál lényegtelen dolgokat megtudnom, míg mindeközben a fő-főszereplőről nem sok minden derült ki. Tulajdonképpen mindenbe és mindenkibe bele tudnék kötni, de akkor sosem fejezném be ezt a bejegyzést.

A könyvre egy hét múlva a borítóján, a címén, és azon kívül, hogy Charlotte ugyanazt a parfümöt szereti, mint én, semmire másra nem fogok emlékezni (de gyanítom a lány neve sem fog eszembe jutni). Túlontúl egyszerű volt itt minden, már kb. 50 oldal után kitalálható a sztori vége, és semmiféle fordulat sem tudott meggyőzni arról (bár fordulatok mondjuk nem is igazán voltak), hogy esetleg mégsem úgy lesz minden, mint ahogy sejtettem. Az ilyet pedig nagyon nem szeretem!

Ezt a könyvet a fülszövege alapján határozottan a “nem szeretném elolvasni” listámra tettem. Ehhez a helyhez valójában nem ragaszkodtam erősen, elég volt annyi, hogy Niki azt mondta, szerinte tetszene nekem Sarah története. Ekkor még azért bizonytalan voltam, de végül Niki bejegyzése teljesen meggyőzött arról, hogy nekem is el kell olvasnom ezt a könyvet.

Vegyes érzéseim vannak az igaz történetekkel kapcsolatban, mert ha bármiféle borzalmat tartalmaznak, amiről jobb lenne még csak nem is tudni, akkor nem intézhetem el egy legyintéssel, hogy “á, ez csak egy kitalált történet!”. Szeretem néha a homokba dugni a fejem, és tudomást sem venni a rossz dolgokról, csak hát ezt a második világháború eseményei kapcsán nem tudom megtenni. Bár Tatiana de Rosnay könyvének szereplői nem léteztek a való életben, ám a háború miatt átélt szenvedéseik túlságosan is valóságosnak hatnak, így a történet elolvasása után hetekkel később is a holokauszt körül forogtak a gondolataim.

Eddigi olvasmányaimat átnézve nem igazán jut eszembe olyan, aminek a főszereplője megjárta volna a koncentrációs táborok egyikét, és ezeket a szörnyűségeket rajta keresztül ismertette volna a szerző. Nem tudnám megmondani, hogy tudatosan avagy véletlenül kerültem-e el az ilyen témájú könyveket, de abban teljesen biztos vagyok, hogy egy jó darabig megint távol fogom tartani magam tőlük. Túlságosan fájdalmasan hatnak rám a múltnak ezen dolgai, fáj az emberek szenvedése, és a sok borzalom, ami akkor történt. Sarahban ráadásul egy olyan gyermeket látok, akinek sorsa valóban megesett sok-sok ténylegesen létező kislánnyal, és ez még gyomorszorítóbbá teszi az egészet.

Érdekes volt, hogy az események alakulását egy tizenéves francia zsidó kislány szemével követhettem végig a család elhurcolásától egészen addig, ahol a múlt idős szál megszakadt. Egy ártatlan gyerek félelmeivel, értetlenségével, gondolataival nézni végig a sárga csillagos emberek összegyűjtését, bántalmazását, még jobban megviselt, mintha felnőtt főszereplővel éltem volna át mindezt. Sajnos a kislány szála viszonylag hamar véget ért, így a jelenben nyomozó Julia tönkrement házasságának napjai kerültek az előtérbe, ami engem se nem érdekelt, se nem kötött le. Ezekben a fejezetekben is a Sarahról szóló információkra szomjaztam, tudni akartam a kislány életének minden részletéről, és csak remélni mertem, hogy több rosszal már nem sújtja az írónő, mint amennyit már eddig is kapott. Mindvégig rettegtem azoktól a részektől, ahol a rémült Sarah bőrébe kellett bújnom, és a deportálás szörnyűségeit kellett látnom, görcsben volt a gyomrom, hogy mi fog történni vele és a kisöccsével, és hogy mekkora fájdalmat  érezhetnek a szüleik. Borzongtam, reménykedtem és sírtam.

Biztos vagyok benne, hogy ennek a könyvnek egy-két mozzanata még nagyon sokáig elkísér majd. Azt is tudom, hogy a Sarahról szóló emlékeim lassan elhalványítják majd Julia szálát, és valószínűnek tartom, hogy Juliát el is fogom felejteni a későbbiekben, mert ez a történet nem róla szólt, még ha az ő problémái több oldalt is kaptak, mint kellett volna. Onnantól, hogy megszűntek a múlt fejezetei, és előtérbe került Julia, kicsit megkopott az érdeklődésem, de azért ekkor is voltak olyan részek, amik elgondolkodtattak. Például hogy én hogyan viselkedtem volna miután az otthonom ablakából végignéztem a zsidók elhurcolást; tudnék-e egy olyan lakásban élni, ahol olyan szörnyűség történt, mint Sarah családjával; vagy hogyan érezném magam, ha ellátogatnék egy jelenleg múzeumként működő koncentrációs táborba?

Sajnálom, hogy a történet nem végig Sarah szemével láttatta a lány életének alakulását. Tulajdonképpen ez rontotta le az értékelésemet. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy el kellett olvasnom ezt a könyvet, bár azt hiszem nem voltam felkészülve arra, hogy ennyire sokkolni fog lelkileg. Erősnek kell lenni ahhoz, hogy a holokausztos fejezetek borzalmainak részletességét elviseljük, és hogy merjük látni mi is történt 1942. júliusában azon a bizonyos napon Párizsban, a Vélodrome d’Hiverben (Téli Kerékpárstadionban)!

A Sarah kulcsából film is készült. Ahogy keresgéltem, találtam egy másik, szintén a párizsi razziát feldolgozó filmet: La Rafle címmel, aminek megnézést még egy kicsit halogatom.

Az is furcsa, hogy egy állatkertben lakik Pondicherry városában, amelynek apja a tulajdonosa és vezetője. És éppen itt kezdődnek a bajok: az állatkert nem jövedelmező – a család úgy dönt, hogy eladja az állományt, s átköltöznek Kanadába. Az Észak-Amerikába szánt példányok egy része velük utazik a Cimcum nevű teherhajón. A hajó egy éjszaka valahol a Csendes-óceán kellős közepén elsüllyed. Az egyetlen túlélő Pi Patel – valamint egy mentőcsónak-rakományra való állat: egy zebra, egy orangután, egy hiéna – és egy bengáli tigris!

Kezdetét veszi a jámbor, vallásos és vegetáriánus Pi több mint kétszáz napos hányódása a végtelen vizeken. Vajon mennyi és miféle leleményességre van szükség ahhoz, hogy egy kamasz gyerek meg egy két és fél mázsás tigris kialakítson valamiféle békés egymás mellett élést? S ha ez sikerül is, honnan és hogyan szereznek ételt-italt ilyen hosszú időn át? Egyáltalán: mivel telhet ilyen hosszú idő a végtelen, de korántsem kihalt tengeren? Milyen kalandok, milyen élmények várnak rájuk? Meg lehet-e úszni ép ésszel az ilyesmit?

Hű, hát Móni megöl majd azért, hogy ez újra szóba kerül, de az első gondolatom erről a könyvről, hogy emiatt nem sikerült hoznom tavaly a “Csökkentsd a várólistádat 2011″ kihívást.

A második gondolatom, pedig, hogy hát igen, ez megint egy Mónitól kapott Európa kiadós könyv, amik az utóbbi időben veszélyesek. :)

Nah, de hogy mindenki értsen: megkaptam ajándékba ezt a könyvet, azzal a jelszóval, hogy molyon tök jó értékeléseket kapott. Ja meg igen, erre is biztos az van mondva, hogy “Rábólintottál!”. Meséltem már milyen ez a rábólintás? Mindegy, most el/újramesélem: Kethy éppen bele van valamibe mélyedve gép előtt, egyszer csak elkezd villogni a csevegőprogi, azzal a Mónika üzivel, hogy “erről mit gondolsz?”, és mögötte ott ficereg egy link, ami elvezet egy bookline, vagy moly oldalra egy könyvismertetőhöz. Akkor én feljövök (vagy legalábbis megpróbálok) a felszínre, és még meglehetősen kótyagos fejjel,  vissza-visszacsapódó gondolatokkal nekiesek a digit fülszövegnek. Abban a fantasztikusan felpörgött szellemi állapotomban leginkább ilyen válaszokat szoktam produkálni: „aha”, „hát…” (ilyenkor hatalmas blődségnek tartom) vagy „jó” vagy ha nagyon megerőltetem magam, akkor „ja, ígéretes”. Hogy a Móni ilyenkor mennyire ugrál tőlem a plafonon, azt nem tudom. Mindenesetre a választ olykor képes készpénznek venni. Mint például a Pi életénél.

Szóval jókat írtak, én bólintottam, és puff, már a polcomon is volt. És mivel ugyanez a koreográfia előtte már vagy kétszer lejátszódott, és a kettőből másfélszer szenvedés lett az olvasás vége, így talán érthető az előítélet.

És sokak felhördülésére az előítélet beigazolódott. Ilyen végtelenül hosszúnak tűnő első 100 oldalam még sohasem volt. Az a sok szarakodás (már bocsánat) a vallásokkal, az agnosztikusok valódi tény nélküli sárba tiprása, de az ateisták megértése, nah ez megemészthetetlen.

Szóval ezen a 100 oldalon jó sokáig elnyammogtam, aztán végre elérkeztünk a történet velejéhez. Nagyon kíváncsi lennék, hogy miért tarolnak az ilyen sztorik! Ez a sztori! A Robinson Crusoe-t Defoe akkor tálalta először, újdonság volt, és gondolom ott az emberi találékonyságra való rácsodálkozás adta a sikert. De ennél a könyvnél mi? Mert bár persze jelen volt, nem ez dominált. Az ember-állat kapcsolat? Akkor ennek a résznek kidolgozottabbnak kellett volna lennie, nem? Mert ez is megvolt, de nagyon csak az ember aspektusból, így ez a rész se elégített ki. Vagy az emberi magány megélése? Ez utóbbit meg szerintem Tom Hanksnél jobban nem lehet hozni, még könyvbe sem. Szóval mesélje már el valaki, hogy mi a csudától olyan hű ez a könyv!

Mert még a lezárás se hű de emlékezetes. A kételkedés ilyen esetekben természetes. Oké, a meggyőzés módja, elismerem az egyedi volt, de ezen kívül… Szóval miért  a 91%?

Ui.: Edina, remélem tudod, hogy Te leszel a tesztember, mert hogy a Móni és a Kati alapból visszadobja az tuttttti!

Uui.: Niki, Neked véletlenül nincs a listádon?

Bármennyire is igyekszem, egyszerűen képtelen vagyok visszaemlékezni, hogy hol láttam ennek a könyvnek egy beharangozó reklámját. Sőt igazból, arra se emlékszem, hogy mit is írt az a reklám, de egy dolog világosan megmaradt: vicces anya-lánya párbeszédeket ígért. El is képzeltem magamba némi Rory-Lorelai szájalást, és már meg is kapta a könyv a KELL bélyeget. Természetesen nem én lennék, ha ez be is jött volna… Óva intek mindenkit, ha valakit ez a reklám ösztönöz a könyv kézbevételére, akkor felejtse el! Persze azért nem kell leírni a történetet, még egy ekkora csalódás után sem, mert van benne pár poén, ami miatt érdemes. Maga a sztori tök szokványos elemekből van összetákolva, de kellemes stílusban. A szereplők is jók, bár szintén szokványosak, egyedül talán a volt férj karaktere hoz némi formabontást. :)

Ez megint egy olyan mű, amit nem lehet, és nem is kell boncolgatni. Egyszerűen csak ki kell kapcsolni a telefont, kiiktatni a kapucsengőt, keresni kell egy kényelmes helyet, egy kényelmes pózt, egy-két pohárnyi finom bort, fogni a könyvet és pihenve jól szórakozni! A világ meg csinál közben amit akar. :)

Annyi csajos, romantikus könyv került hirtelen a közelembe, hogy megfogadtam olyan olvasási sorrendet választok, hogy egy rózsaszín, egy más. A Jégbezárt szívek erőteljesen a pink irányvonalat képviselte, így most a valami más kategóriából kellett szemezgetnem. Na de mit? – álltam tanácstalanul az esetlegesen szóbajöhetők előtt, mert klasszikus krimihez nem volt kedvem, a modern krimibe összevissza nyüzsögnek – jó igen, nyűgös voltam; és talán pont ezért jött egy olyan képtelen ötlet, hogy katasztrófa-könyvet kéne olvasni.
Ez már csak azért is hülyeség, mert az ilyen tipusú filmek nem éppen a szívem csücskei. Persze azért egy-két kötelező alkotás akad, mint az Armageddon, a Dante pokla, a Daylight, a Holnapután és még biztos hosszan lehetne sorolni – a filmeket, de könyvbe ilyet még nem olvastam, és most kedvem volt. Sőt, ami a legfurcsább, még találtam is. Legalábbis így tűnt…
A Forgószél cím – nekem legalábbis – egy tornádós katasztrófa képét sejtette. Hát sokat ugyan nem tévedtem, és mégis. Ez a könyv sokkal inkább volt politikai, háborús könyv, mint katasztrófás. Itt a hurrikán inkább “csak” egy veszedelmes fegyver volt, mint központi probléma, annak ellenére, hogy mégis a központban volt. Na jó tudom, ez így egyre értelmetlenebb, de ez csak azért van, mert az egész könyv furcsa volt. Minden mozzanata kiszámíthatónak tűnt, de az eloszlása miatt meg mégis váratlan volt. Középszerű volt, de érdekes formában tálalva. Nem azt kaptam amit vártam, és valahogy mégis azt. Aki már végképp nem tud követni, de meg akarja érteni miről is dadogok, mindenképpen vegyen a kezébe egy Bagley könyvet, és szerintem megérti. Nem tudom miért van ez a fickó ennyire mellőzve, mert valamit nagyon tud, csak nem tudom még mit.
Mindenesetre, ha belebotlok még valamikor a jövőben, nem fogom elkerülni, mert meg szeretném fejteni. Persze ha esetleg valakinek ez már sikerült, akkor várom a megoldásokat. :)

Eleinte hittem azoknak, akik lenézően beszéltek Kinselláról. Emlékszem, hogy ennek köszönhetően a könyvtárból kikölcsönzött boltkóros sorozatának második részét évekig pakolgattam ide-oda, mire eljutottam addig, hogy beleolvassak. Tetszett Becky története, de most már tudom, hogy van ennél sokkal szórakoztatóbb, világmárkákkal kevésbé megtöltött könyve is az írónőnek, amik számomra a teljes kikapcsolódást és nevetést jelentik. Kethy a minap azt mondta, hogy szerinte Kinsella pont nekem való, és ezt az állítását se nem tagadom, se nem szégyellem, mert ez így igaz! Tehát Niki, teljesen jó karácsonyi ajándékot választottál nekem,  még egyszer köszönöm szépen! :)

Először akkor szórakoztam egy igazán jót ezen a könyvön, amikor Sadie, Lara nagyanyjának testvére szellem formájában huszonéves nőként megjelent saját temetési szertartásán és állandó ordítozásával az őrületbe kergette főszereplőnket. Már ekkor megmutatta, hogy amit akar, azt bizony eléri, hiszen addig idegesítette Larát, amíg a lány le nem állította a hamvasztást egy bődületes nagy hazugsággal, miszerint a 90 éves nénikét meggyilkolták. Ezután elkezdődik a kutatás a bizonyos szitakötős nyaklánc után, ami nélkül Sadie-t nem lehet eltemetni, mert az az ékszer nagyon sokat jelent neki. Nyomozás közben sok minden kiderül az eddig ismeretlen Sadie-ről, akit a család annyira sem méltatott, hogy meglátogasson az öregek otthonában. Ebben egy kicsit Az elfeledett kertre emlékeztetett a történet, hiszen mindkét könyvben érdekes dolgok derültek ki a múlttal kapcsolatban, ami nem mellesleg mindkét helyen az 1920-as évek környékére repíti vissza az olvasót. Végül persze minden a helyére kerül, Lara élete hála szellem barátnőjének jó irányba terelődik, így Sadie temetésétől kicsit meghatottan, mégis mosolyogva tettem le a könyvet.

Az akaratos, régimódi és nem kicsit önző Sadie alakja nagyon tetszett. Abszolút nem ment az agyamra, pedig egyszer-kétszer tényleg olyan szinten túlzásokba esett makacsságával, mint egy hisztis kisgyerek. Na meg hát arról ne is beszéljünk, hogy milyen helyzeteket teremtett! A másik eset, ahol könnyesre nevettem magam az az volt, amikor Larát randira küldi, de úgy hogy az 1920-as évek divatja szerint “öltözteti fel”, “sminkeli ki”, és ő maga adja a lány szájába a szavakat, elvégre ez az ő randija. Ezt így elképzelve, látva magam előtt a szegény szerencsétlen pasit, ahogy egy az 1920-as évek jelmezében pompázó, régi stílusban beszélő nővel kell eltölteni az estét, hát na ez így durva volt. :D Larának, a magát álomvilágban éltető, a rosszat látni nem akaró naiv lánynak egyébként jót tett, hogy a pörgős, izgága Sadie kimozdította problémákkal teli életéből. Jó párost alkottak ők ketten, ezért is könnyeztem meg kicsit az utolsó oldalakat.

Eddig ez a kedvenc Kinsella könyvem! Kedveltem a szereplőket, a helyzeteket, a magának való Edet, aki zord üzletemberből vált mosolygós férfivá (róla Colin Firth jutott valamiért az eszembe), a múlt és jelen ötvözését, és Sadie cseppet sem mindennapi fiatal koráról megtudott információkat! Vicces, szórakoztató történet, ami teljesen kikapcsolt.

Georgeanne igazi déli szépség, nem túl eszes, de mindig helyén a szíve… Majdnem mindig. Az esküvőjéről például jobb lett volna nem elszöknie, jobb lett volna nem beugrani az első autóba, ami a kapu előtt parkolt, és még sok mindent jobb lett volna nem megtenni.

John Kowalsky karrierje csúcsán van: sztárhokis, aki a jégen érzi igazán elemében magát, és akit mindenki csak a „Fal” néven emleget. Teste, lelke kemény.

Kettejük élete egy pillanat alatt megváltozik, és ki tudja, talán a dermedt szíveket mégis sikerül felolvasztani?

Egyszer régen Móni szólt, hogy nézzem meg az Athenaeum Kiadó éppen aktuális könyveit, válogassak mit olvasnék el belőlük. Nem is tudom már, hogy volt-e ennek valami apropója, vagy csak úgy megkérdezte, hogy ne unatkozzak, mindenesetre az biztos, hogy ezt a könyvet linkeltem vissza neki, amire a reakciója körülbelül valami ilyesmi volt: “hát ezt nem néztem volna ki belőled!”. Nos Móni, így évek távlatából elárulom, azért lőttem ki ezt a könyvet, mert nem sokkal előtte egy női magazin (biztos éppen kedves aktuális lakótársam jóvoltából került a kezembe, mielőtt meggyanúsítanál!) “könyvajánló” rovatában olvastam a Jégbe zárt szívekről, és olyan jól hangzott az a pár mondat, hogy kedvet kaptam hozzá.

Azóta tényleg eltelt ugyan pár év, de emlékeimben megmaradt a könyv, így amikor véletlen rábukkantam, gondoltam itt az ideje elolvasni.

Nos el kell, hogy mondjam: abban a női magazinban az a pár mondat sokkal jobb volt, mint maga a könyv – ami néha egyszerűen rém idegesített.

Alapjában véve mondhatjuk, hogy egy egyszerű kis romantikus történetet kaptunk kézbe, amolyan modern verziójú Büszkeség és balítéletet, ahol a feleselés káromkodásba teljesedik ki, elmés éles mondatok helyett. Ez így nem is lenne olyan gáz, hiszen ahogy nemrég kifejtettem, néha jól tud esni az embernek egy-egy rózsaszín sztori. Ami nekem kiverte a biztosítékot, az a folyamatos önsajnáltató nyafogás volt: “Jaj, úgyse kedvel” vagy “biztos utál” meg sok hasonló. Az ilyenek jaj de fel tudnak hergelni! Mert értem én, hogy szerelmi ködös állapotban jó egy kicsit bizonytalankodni, de ez nekem már sok volt! Igaz, ha ez nem lett volna, ha a drágáim képesek lettek volna normálisan kommunikálni, akkor körülbelül fele, sőt negyed oldalszám-mennyiség is elég lett volna – igaz az meg már nem könyv. :)

Nah de összegezve – ha ezt a fenti kis problémámat  leszámítjuk: oké volt a cselekmény is, a szereplők is, szóval egy kellemes délutánt, estét mindenkinek hozhat, aki bevállalja.