Olvasokkk

Mikor úgy a könyv közepe fele járhattam, elkezdett kattogni az agyam azon, hogy mit is fogok én erről a könyvről írni. A történet olvastatta magát, a figurák érthetően működő, jól kitalált alakok voltak. Csupán egy probléma volt: hogy fölényesn kb. a 100. oldal körül azt gondoltam, hogy “Á kiszámítható, tudom mi lesz a vége!”. Ez egy kicsit elkedvetlenített, és bár tényleg nagyon elfoglalt voltam, mégis inkább e fent említett kedvtelenség volt az oka annak, hogy tartottam egy hét szünetet.
A történet tényleg kérette tovább olvasását, így az egy hét szünet után újra nekiveselkedtem. Megérte. Olyan tizenéves korszakom elején (Egri csillagok) éltem meg utóljára azt, hogy nem tudok letenni egy könyvet, hogy érzem, hogy már hű de álmos vagyok, ragadnak le a szemeim, de “na még ezt a fejezetet”, “na még egy oldalt”. Régen volt olyan, hogy benne éreztem magam egy könyvben, hogy annyira el tudjon varázsolni, mint Ende Végtelen története, hogy annyira izgalmas legyen, mint Christie legjobb krimi, és, hogy olyan váratlan fordulatok legyenek benne, hogy kiessen a könyv a kezemből, na ilyen még nem is volt. Úgyhogy innentől ez a jelenség Zafónos. Egyszerűen annyira erőteljes a végkifejlet, hogy bár 85%-ban tényleg kitaláltam a végét, de úgy volt tálalva, hogy még most se szabadultam ki a könyvből, pedig ez az utolsó lap elolvasása, és a becsukás után be szokott következni. Ez a könyv egy hatalmas élmény volt, ennek köszönhetően újra “hazatértem” a könyvek világába.