“A tudást senki nem veheti el tőlünk.” Amikor Adam élettörténetét olvastam, és eljutottam ahhoz a részhez, amikor a férfi elkezdett leépülni, nos ott mindig ez a mondat jutott eszembe. Vajon egy betegség nem veheti el tőlünk mindazt, amiért egész életünkben hajtottunk?
Adam volt nekem a 2. számú kedvencem, mert az elején nem fogott meg a története, de aztán annyi minden történt vele, hogy egy idő után azt vettem észre, egyre jobban érdekel, hogy mi lesz vele. Ahogy jöttek az események, úgy vettem tudomásul, hogy Adam egy szuper ember. Amikor Toni kiszúrt vele, akkor volt ez első komoly felháborodásom, aztán a következő akkor jött, amikor kiderült, hogy milyen beteg. Ez a szereplő nem érdemelte meg, hogy az történjen vele, ami…
“Unalmas Sandy” nem tudom, hogyan került bele a könyvbe, de szerintem ő volt az, aki csak azért kellett, mert muszáj volt fokozni az izgalmat azzal, hogy a számomra fontos szálak időről időre megszakadtak, hogy olyan értelmetlen dolgokat olvassak, mint egy szarabbnál szarabb filmeket gyártó manus élete vagy az örökös “úristen Rochelle így úgy” sztori. Ráadásul a végén még csak nem is derült ki, hogy “Unalmas Sandy” megnősült-e vagy sem…
Isabel az 1. számú kedvenc volt egészen addig amíg rá nem jöttem, hogy enyhén vontatott az apa-lánya kapcsolat ilyen-olyan megnyilvánulása.
Egyből megragadott az “okos kislány” vonulat, ám az önállótlansága miatt és mert különösebben nem történt vele semmi érdekes, elveszett az érdeklődésem, egészen addig amíg ki nem derült, hogy akár ő is lehet olyan beteg, mint igazi apja. Gondoltam, ha Adam olyan sorsot kapott, amilyet, akkor akár még Isa is meghalhat idő előtt. Nos, nem halt meg, és a történet végére még ki is tört az “apa-lánya” rabságból.
Ánya, a megtestesült angyal. Mit lehetne mondani egy ilyen emberre? Egyszerűen csodálni kell, amiért minden rossz ellenére is képes szívből örülni, kitartani a rosszban, és túlélni azt, hogy nem lehet gyereke.
Nem tetszett az “Adam már nem él, de nekem gyerekem lesz” rész. Lehet, hogy ezzel jól odavágott Avilovnak, meg nekem is, de…
Miért lett számomra 4-es a könyv? Mert bár igen jól kitalált történet volt, olvastatta magát a könyv, egyszerűen nem tudtam beleélni magam. A sok tudományos magyarázat nem jött be. Még akkor sem ha Segal már olyan mértékben leegyszerűsítette a dolgokat, hogyha ez így menne az életben, akkor mindenki 100 évig élne és minden komoly betegség eltűnne.
Nem tagadom, hogy a kezdetektől fogva vitt magával a történet. Ha nem így van, el sem jutok a végéig. Az sem titok, hogy végig az járt a fejemben, hogy vajon ez a sok-sok szál hol fog összefutni. Voltak tippjeim, de végül egyik sem jött be. Az emberek ilyen-olyan módon találkoztak benne, csak megint ez a Sandy ember maradt ki. Biztos, hogy neki mindenképpen szerepelnie kellett?
Érdekesnek találtam, hogy minden szálon ott volt az apa-gyerek kapcsolat. Nem, nem a szülő-gyerek, ahogy az a legtöbb könyvben van, hanem kifejezetten az volt a cél, hogy az olvasó lássa, az apák milyen komoly szerepet játszhatnak gyerekeik életében. Vajon akkor is így lett volna ez, ha Segal nő?
Összességében ez egy olyan könyv, amit vétek lett volna kihagyni. Olyan sorsok, olyan reakciók tárultak elém, amik sokszor, sokféle kérdést vetettek fel bennem, és amikre a válasz nem mindig volt az, amit szívesen hallottam.
/Hm, komolyan van amerikában Coop? Fene gondolta volna!/
Kethy hozzászólása
2008. 12. 12. 23:38
A könyvben megjelenő témák – úgy, mint elhivatottság, önfeláldozás, magas intelligenciájúak társadalmi beilleszkedésének nehézségei, zsenik érzelmi gyarlóságai, stb. – külön-külön elegek ahhoz, hogy megtöltsenek egy könyvespolcot. Ezért semmiképpen se szeretném fenti témákat elemezni. Nekem ez a könyv elsősorban nem erről szólt.
Az elmúlt évek egy-két könyv és film hisztijének köszönhetően nagyon előtérbe került egy igazi zseni: Leonardo da Vinci. Ezzel az “újra” köztudatba kerülésével kapcsolatban csak egy dolgot tudok sajnálni: hogy csak a művein keresztül volt jelen és nem Ő, mit ember, mint zseni, mint polihisztor jelent meg a könyvek lapjain, vagy a filmvásznakon. Pedig Ő is van annyira érdekes, mint az elmélet aminek kapcsán szóba került. És amit még jobban sajnálok, hogy akárhányszor hangzott is el a neve, egy dolgot senki nem említett Róla, Tőle. Az utolsó mondatát.
Leonardo da Vinci utolsó mondata a leírások szerint így hangzott: „Csak a lehetetlen szabad akarni!” Erről a mondatról szólt nekem a könyv. Emberekről, akik teljesen tudattalanul, de hittek ebben a mondatban. Akik mindenféle nehézség ellenére képesek voltak megálmodni, véghezvinni dolgokat. Nem állhatta útjukat se egy zsarnok szülő, se egy bosszúszomjas feleség, se egy érzéketlen férj, se egy tinédzserkori szexuális ábránd berögződése – ők mindezek ellenére csak mentek tovább, akkor is amikor már lehetetlen volt. És ennek a hitnek, kitartásnak, ugyanolyan lehetetlen eredményei születtek. Egy tudatánál már nem lévő ember méltósággal teli halála, egy meddő asszony terhessége, egy szétszakadt család újbóli egymásra találásának lehetősége, egy érzelmileg visszamaradt, eltévedt embernek a kilátás egy biztos kapcsolatra. A könyv minden egyes története, sőt azoknak egyes részei is egy dolgot – nem súg – ordít az olvasónak (és ezzel engem is elhivatottabbá tett a talentumi idézet iránt): „Csak a lehetetlent szabad akarni!”