Olvasokkk

Drága Mónikánknak van egy jó szokása: amikor csak módja van rá, meglep egy-egy Gaál Viktor kötettel. Hát őszinte leszek: most az egyszer el bírtam volna viselni, ha lemond erről a hóbortjáról. Lelki füleimmel már hallom is a felhördüléseket, de nem baj felvállalom: a Varázserdő nekem kínkeserves élmény volt. Csak az hajtott előre az olvasásban, hogy „gyerünk, vékonyka, mindjárt vége!”.

Látom a könyv több jelentéstartalmát; ami igen fantasztikus, egy darab könyvet olvasunk, mégis kaleidoszkópként viselkedik: ha más szemszögből nézzük, már másról is szól a történet, mint addig. Ez tényleg szuper, és el kell mondanom, eddig ilyennel nem is találkoztam (ráadásul minden általam felfedezett jelentés abszolút aktuális), de a cselekmények tényszerű vázolása, a szereplők történeteinek bemutatása, a helyszínek ismertetése, annak ellenére, hogy az írással való kép-megjelenítés mesteri – számomra – rém unalmas is volt egyben. Egy kicsit úgy éreztem magam közben, mintha a drog hatása alatt álló Caroll által leírt Csodaország valami mutáns Viktor által odaálmodott szegletében járnék. De a Csodaország legalább ébren tartott.

Tehát kedves Viktor, a Tea színével elkápráztattál, az Arche-ért adtam hideget is, meleget is, de a Varázserdő; hát szóval erről inkább nem ejtek szót a jövőben – jobb lesz úgy.