Olvasokkk

Volt amikor szerettem olvasni, volt amikor halálosan untatott. Összességében tetszett, bár a következő részek beszerzésén nem gondolkodom, mert annyira azért mégsem, úgy érzem elég volt ez az egy könyv is a sorozatból.

Valahol láttam, hogy a történetből musical is készült, na hát azt egyszerűen nem tudom elképzelni. Egyrészt mert a dolgok alakulása valahogy nem egy zenés darabba illik, másrészt mert annyira azért nem volt izgalmas, hogy ebből egy olyan valamit lehessen kihozni, ami leköti az embereket.

Amikor elolvastam az első néhány oldalt, nagyon lelkes lettem, teljesen lenyűgözött a világ, ami elém tárult, érdekelt, hogyan született meg – hogyan nőtt fel Elfaba, a Gonosz Nyugati Boszorkány. Ám ahogy haladtam előre a történet menetében, kezdett elfogyni a lelkesedésem, és meg kell mondanom, hogy a végére egészen csalódott lettem. Nem szeretem, amikor általánosan gonosznak beállított szereplőkből jókat csinálnak. Ezért sem szeretem az olyan vámpíros könyveket, amikben a vérrel táplálkozó, embereket ölő vérszívókból “vegetáriánus” lények lesznek. Elfaba története egy kicsi zöld, mindenkit elborzasztó kisgyerekkel (gücsmával) kezdődött, aztán ebből az ijesztő teremtményből egy határozott felnőtt nő lett, akiben én egy icipici gonoszságot sem éreztem, vagy ha éreztem is, csak annyit, amennyi minden emberben van. Tulajdonképpen csak azért akartam a könyv végére érni, hogy lássam mitől gonosz az a bizonyos Boszorkány, de a kapott válasz nem igazán tetszett. Persze az is igaz, hogy ez a fajta elgondolás a maga módján ötletes.

Azt hittem kapok majd egy Óz, a nagy varázsló mesét, de nem. Igaz, hogy Óz világában járunk, de ez a világ nem idealizált, nemcsak szép dolgokat látunk, hanem egészen brutálisakat is. Az elejétől fogva úgy képzeltem, hogy az élőlények ruhája, a házak a mi korunk szerint a középkorban készültek, ebből a hitből azonban minduntalan kizökkentettek olyan szavak, mint például pushup, háromdimenzió, és még sorolhatnám, ráadásul e szavakat szereplők mondták. Ez nagyon nem tetszett. Vártam, hogy eljussak Dorka és a Boszorkány harcához, de ez csak addig volt így, amíg a kislány nem landolt Neszarózán, a Gonosz Keleti Boszorkányon, mert onnantól már annyira erőltetett volt számomra az egész, hogy alig vártam, hogy vége legyen. Nem olvastatta már magát a könyv, elment a kedvem attól, hogy a kezembe vegyem. Az utolsó 60 oldal már elég kínszenvedés volt.

A főszereplő Elfi, ám neki sajnos nagyon ritkán látunk bele a gondolataiba, pedig engem sokszor jobban érdekelt az, hogy mit gondol ő, mint az, hogy mit gondolnak róla. Amikor meg már láthattuk a gondolatait, akkor meg már nem voltam rájuk kíváncsi. Összességében nekem Elfaba egy olyan nő volt, akit kedveltem, akit hol megértettem, hol pedig nem. Kicsit sajnáltam, hogy meghalt, bár ha nem ez történik vele, akkor valószínűleg totálisan megbolondul. Bizonyára az volt az író szándéka, hogy ne kárörvendve gondoljunk a Boszorkány halálára, hanem egy kicsit megszánjuk, nos, nálam sikerült ezt elérnie. Azt azonban nem mondanám, hogy Elfabát túlságosan megkedveltem volna.
A többi szereplő olyan volt, amilyen. Ha már Elfaba és Neszaróza megkapta a gonosz jelzőt, ezt ugyanúgy kiérdemelte Óz is, sőt talán még jobban is.

Sok olyan dolgot meg akar cáfolni a könyv, ami az eredeti Óz történet miatt alakult ki bennünk, így én meg sem lepődtem, amikor kiderült valami olyan, amit eredetileg máshogy gondoltam. Egy kicsit többet vártam. Ez olyan “tetszett tetszett, de mégsem volt az igazi” hatást gyakorolta rám.