Olvasokkk

Kethy bejegyzése, na meg Edina és Kati hozzászólásai után elkezdte furdalni az oldalamat a kíváncsiság, hogy mi is van azzal a fülszövegben említett ásóval, így bár a krimi nem az én műfajom, de ennek ellenére kívánságlistára tettem a könyvet. Nem bántam meg!

El nem tudtam képzelni, hogy mit lehet kihozni egy olyan helyzetből, aminek fő eseményei 20 évvel ezelőtt játszódtak egy táborban, és bár akkor nem derült ki, hogy pontosan mi is történt a fák között, mégiscsak elég régen volt mindez ahhoz, hogy a hozzátartozók túltegyék magukat szeretteik elvesztésén. Nos, hogy mit lehetett belőle kihozni? Izgalmat; reménykedést; találgatást; és egy olyan írói stílust, ami az első oldaltól fogva azt az ígéretet adja, hogy nem fogunk csalódni akármit is hoz a történet alakulása. Erre garancia ugyanis a Coben által létrehozott, jól kidolgozott főszereplő, Paul személyében, aki nekem a maga fura humorával, követhető gondolkodásával nagyon szimpatikus volt. Egyébként az események nagy részét az ő szemén keresztül láthatjuk, csak néha váltunk át Lucyre, a másik főbb szereplőre.

Paul és Lucy, két egykori szerelmes húsz éve él bizonytalanságban, hogy mi történhetett akkor éjjel az erdőben, amikor Paul Lucy miatt elmulasztotta kötelezettségeit, és nem felügyelte a tábor rendjét úgy, ahogy kellett volna. Bűntudatuk van, amiért a négy fiatal kiszökött; bűntudatuk van a gyilkosságok miatt; a férfinak bűntudata van, amiért a nővére soha nem került elő. Aztán egy nap azonosítja az egyik eltűnt, Gil Perez holttestét, és ügyészként újra nyomozásba kezd, hogy kiderítse mi történt testvérével, Camille-lal.
Eközben fut egy másik szál is, amiben Paul egy megerőszakolt rossz körülmények között élő fekete lány igazát akarja bebizonyítani a két fehér dúsgazdag  elkövetővel szemben, akik persze tagadják, hogy bűnösök lennének. Egyik fiú szülei sem szeretnék, ha gyerekük börtönben kötne ki, így megindul egy könyörtelen magánnyomozás Paul ellen annak érdekében, hogy bármi apróságot felkutassanak a múltjában, amivel besározhassák, és ezáltal félreállíthassák az útból, hiszen Paul túl becsületes ahhoz, hogy kenőpénzt fogadjon el.

Számomra minkét szál érdekes volt, hiszen mindkettőben gondolkodhattam, hogy na akkor mi is történhetett, és hogyan is volt ez meg az. Azt hiszem belőlem nem lenne jó nyomozó, mert most sem sikerült kitalálnom egyik esetben sem az események alakulását, de ennek oka, hogy Coben túl jól alakította a dolgokat ahhoz, hogy ne legyen könnyen kitalálható, hiszen még az utolsó oldalak is tartogattak egy meglepetést. Meglepetés persze sok volt benne, mert amikor már azt hittem, hogy “oké, az van, hogy…”, akkor jött egy “na bumm”, viszont ezek a bummok soha nem azok a nagy robbanások voltak nekem, hanem a csendes fajta, amit bár éreztem, de nem rázott meg különösebben.

Kethy azt mondta, hogy ez egy nem kiszámítható történetű szuper könyv. Ezzel én is egyetértek, bár az tény, hogy neki sokkal jobban tetszett, mint nekem, de ez annyit jelent, hogy ez a kötet jó, és ebből én úgy gondolom – lehet tévesen -, hogy minden más Coben kötet is jó lehet. Így biztos vagyok benne, hogy akarok még Cobent olvasni!

 

Valahol azt hallottam vagy olvastam egyszer, hogy akkor tudhatod, hogy jó filmet látsz, amikor – lehet az bármilyen kényelmetlen – nem fészkelődsz a székben, nem nézed az órádat, egyszerűen csak belefeledkezel a sztoriba, mintha a külvilág nem is létezne. Ha ezt lefordítjuk könyvekre, akkor azt mondhatnánk, hogy onnan tudjuk, hogy jó könyvet olvasunk, ha az elkezdésétől számított minden perc hosszúnak tűnik, amikor nem olvashatjuk. Amikor napközben is eszünkbe jut, hogy de jó lenne most kicsit beleolvasni, amikor bár már ragadna le a szemünk, de „még egy oldalt”! Ezek a ritka élmények. Mert vannak könyvek, amik tetszhetnek, de nem érzed miattuk ezt a droghatást. Viszont örömmel jelenthetem: nekem ez most sikerült.

A Kelly kiadó oldalát böngésztem könyvek miatt, és mondanom se kell simán átsiklottam Coben könyve felett, de hál’ istennek körbe vagyok véve olvasni szerető emberekkel, akik helyettem is látnak, így felhívták a figyelmem Az erdőre. Fel se tudom fogni, hogy nem szúrtam ki elsőre, pedig már a borító is nagyon el van találva. Azon is ott van a könyv „jelmondata”, de… amikor olvasok engem zavarnak a külső borítók, így olvasás közben kivetkőztetem belőlük a könyvet, és a hófehér borítón viszonylag kis fekete betűkkel az a mondat: „Látom apámat azzal az ásóval”. Iszonyatosan hatásos volt! Annyira megadta az alaphangulatot, és amikor úgy érzed már tudod mit is jelent… aztán rájössz, hogy nem tudtál semmit… Hihetetlen élmény volt ez a könyv. Annyira, hogy trónfosztás történt. A hú de jó könyvek trónján most leváltotta A Szél árnyékát. Még ringatom magam kicsit ebben az élményben, amit Az erdő okozott, de remélem azért az ő uralkodási ideje rövidebb lesz, mint a Zafon könyvé!