Olvasokkk

Sok bejegyzést láttam már a Fekete Tőr Testvériséggel (FTT) kapcsolatban, de ezekbe soha nem néztem bele “á, nem kell nekem még egy vámpíros sorozat” elgondolásomra hivatkozva, így nem terveztem, hogy én valaha is Wardot fogok olvasni. Aztán persze ez az elhatározás addig tartott, amíg a könyvtárban meg nem láttam a 2., 3. és 4. köteteket. (Az elsőt nem, mert az ugye nincs meg, minek is lenne… ) Mivel nem tudtam ellenállni, gyorsan a kezembe kaptam a Síron túli szeretőt. Nem voltam kellően bátor ahhoz, hogy mind a három könyvet kihozzam, amit most már bánok, pláne, hogy a könyvtár egy hónapig zárva lesz, de már mindegy. Igaza volt Nancynek, nem lehet megállni, hogy ne akarjuk elolvasni az összes kötetet.

Ha már minden vámpíros bejegyzésemet úgy kezdtem, hogy leírtam milyenek a főszereplő lények, akkor legyen ez most is így. A Fekete Tőr Testvériség tagjai nagydarab izmos pasik, akiktől minden nő hanyatt dobja magát (szó szerint). Ezek a vámpírok nem emberi, hanem ellentétes nemű társaik vérével táplálkoznak ahhoz hogy túléljenek, és hogy hatalmas erejük megmaradjon. Mindennapjaikat úgy élik, mint más vámpírtársaik: nappal alszanak, éjjel pedig szórakozni járnak vagy ellenségeik, a babahintőpor-illatú! alantasok után kutatnak, hogy megtizedeljék egymás seregét.

Ennek a csapatnak a tagja Rhage, aki még soha nem volt szerelmes és úgy falja a nőket, mint más az édességet. Erre egyébként azért van szüksége, mert csak így csillapíthatja a lényt, ami egy átok hatására 200 évre a testébe költözött. Nem meglepő, hogy egyszer csak ennek a félelmetes, a nőkkel való kapcsolatából minden érzelmet mellőző férfinak az életébe betoppan az igazi, Mary személyében, és kezdetét veszi az ágyjelenetek végeláthatatlan sorozata, na meg a szeretem, de mégsem lehetek vele monológok mindkét fél részéről, hiszen mindkettőjüknek megvan a maga problémája, ami a másikra nézve fájdalmas lehet.

Most felmerülhet a kérdés, hogyha ilyen sablonos, kiszámítható a történet szerelmi szála, akkor mégis mitől jó? Egyrészt itt van a háttér, a vámpírok, alantasok világa, ami soha nem eseménytelen, mindig vannak benne összecsapások, és mindig újabb és újabb dolgok derülnek ki a FTT tagjairól, akik mindegyike az első perctől fogva szimpatikus, legalábbis az én számomra azok voltak. Aztán itt van Mary, aki nem az a tökéletes külsejű cicababa, hanem egy átlagos ember, ráadásul még beteg is, leukémiás, ez pedig egy olyan helyzetet teremt, ami kiemeli a könyvet a szokványos romantikusok közül. Emellett meg kell említenem Ward stílusát is, ami nekem nagyon bejött, bár néha adott a szereplők szájába 1-2 elég béna mondatot, meg voltak olyan részei a történetnek, ami kicsit túl mesés lett, még ahhoz képest is, hogy az egész világ csak egy jófajta kitaláció.

Azt hittem, hogy ez majd egy olyan könyv lesz, amiben másról nem fogok olvasni, mint szexről, ahogy Kresley Cole: Vámpíréhség című regényében is volt – le is tettem olyan 100 oldal után, mert nem bírtam -, de meglepő módon itt az első ágyjelenetre egész későn került sor, és utána is egészen elfogadható mennyiségű volt ezek száma. Attól is tartottam, hogy mivel ez a második kötet, én meg az elsőt nem olvastam, hiányérzetem lesz, vagy nem fogom érteni, de nem így volt, hála az első pár oldalon levő fogalomtárnak.

Mindenkinek megvan a maga kedvence a harcosok közül, nekem ebben a részben Zsadist lett szimpatikus, és mivel róla szól a következő kötet, alig várom, hogy a kezembe vehessem, csak ne lenne az olyan sokára még… Vagy Szanik tanácsára lehet elektronikusan fogom olvasni, de azt a formát meg nem szeretem. Várni… de utálok várni…