Olvasokkk

Tizenhárom okom volt… akarom mondani egy okom volt, hogy elolvassam ezt a könyvet. Természetesen Móni indította a gyújtóbombát azzal, hogy ráirányította figyelmem Niki bejegyzésére. Akkor és ott találkoztam ezzel a kötettel, amire kijelentettem, hogy el akarom olvasni – Móni meg egyszer csak a kezembe nyomta. Szóval kösz lányok! :)

Talán sokat elárul, hogy már vagy három hete végeztem az olvasással, de csak most jutottam el odáig, hogy írni is tudjak róla; bár még most is annyi-annyi gondolat kavarog bennem, hogy nehéz csak egyre koncentrálnom – ha csak a leírása erejéig is.

Először is, mielőtt bárki mimóza lelkűnek tartana a három hetes feldolgozásért, igyekszem ezt megmagyarázni. Talán nem lesz nagyképű, ha azt mondom pedagógus vagyok. Nagyrészt tinikkel dolgozom, akik…, hát igen, nincs rájuk megfelelő kifejezés, de az biztos, hogy csinálhatnak akármit, beszélgethetnek az órákon, rosszalkodhatnak, szemtelenkedhetnek, megbánthatnak, …, mégis könnyű megszeretni őket. Naponta látni a pálfordulásaikat, a mosolyaikat, a rejteni próbált első szerelemből fakadó könnyeiket (tudnék mesélni :) ), mégsem látod őket igazán, mert bár elkaphatsz egy-egy őszinte pillanatot, de az egymásnak való megfelelni akarásuk annyira erős, hogy ha valahol, hát rájuk nézve tényleg igaz a nagy shakespeare-i mondat: “Színház a világ…”.

Elolvastam a könyvet, figyeltem a gyerkőcöket, és talán kitalálható, hogy mi nem hagyott nyugodni: a tizenharmadik ok. Biztos vagyok benne, hogy mindenki aki elolvasta, ennél az utolsó oknál azt gondolta a tanárral kapcsolatban: “a barom”. Persze a könyvbeli szituációnál ez jogos. Sokáig ettem magam, hogy hogyan lehetne hasonló szituációból mindenkinek élve kijönnie. Rájöttem: Tök fölösleges volt ezen agyalnom. Egyszerűen nincs ilyen szitu. Nincs. Gyönyörűek ezek az ideologizált fantáziaképek, mint pl egy tini lánynak az anyja a legjobb barátja, vagy, kb ugyanilyen szép és nem kevésbé ideologizált ez az odamegy a tanárához, és nyíltan mer beszélgetni vele a problémáiról szitu, de hölgyeim és uraim, itthon, 2011-ben, ez Magyarországon egyszerűen lehetetlen. Nem, most nem megyek bele semmilyen rendszerbírálatba, nem akarok okolni senkit és semmit. Ez egyszerűen így van. Valahol olvastam, vagy hallottam, hogy nem az számít napközben kinek miket mondasz vagy mutatsz, hanem az, hogy lefekvés előtt egyedül a sötétben, a valódi gondolataid mit mondanak, mert azokból tudod ki vagy igazán, mert akkor vagy igazán őszinte magaddal. És az a baj, hogy lehetünk bármilyen jó szülők, vagy pedagógusok, ettől a ponttól mindig fényévnyi távolságokban leszünk. Ezt be lehet tudni társadalmi berögződésnek, társadalom-pszichikai abnormalitásnak, meg nem tudom még milyen hülye kategóriákat lehet olvasni a hülye szakirodalmakban, de akármit olvasunk is, sajnos tény marad: fényévekkel vagyunk messzebb. Egy valaki van, aki közel kerülhet ehhez a csupasz, őszinte énhez, egy barátnak érzett valaki, aki talán-talán képes ilyen sötét folyamatokat megállítani. De a könyvben a barát – még ha felszólításra is – elmegy…

Niki bejegyzése után voltak olyan hozzászólások, hogy több ilyen könyv kéne, hogy ráébredjünk: egy-egy mondatunk mennyire hathat másokra. Nos pont a fentiek miatt nem értek egyet. Mert ha ez így van, akkor pont szegény srác mondatai, tettei nem értek semmit, a többi nemtörődöm szereplő rosszindulatú pletykái meg elvesznek egy életet? Ez így már nem a jó mondanivaló – szerintem. Ha azt akarjuk, hogy a gyerek ilyen téren jól szocializálódjon, akkor nem tizenévesen kell a kezébe nyomni ilyen könyveket, hanem 5-6 évesen kell neki nyomatni sok mesét. Például számomra örök emlék marad az a mese, amiben egy favágó meg egy medve valamin összebalhéznak, a favágó megvágja fejszével a  medvét, meg a fejéhez vág egy csomó sértést. A medve válasza az ami a mai napig kísér: a sebeim begyógyulnak, de azok a sebek, amiket a szavaiddal okoztál mindig fájni fognak.

Persze azóta bántottam meg rengeteg embert, de a mese üzenete akkor is beivódott, az identitásom egy atomkája lett, és szerintem jobban jártam, mintha 10 évvel később egy öngyilkos lány történetén keresztül kéne szembesülnöm vele, hogy szavakkal hogy lehet valakit lelökni egy lejtőn.