Olvasokkk

Az, hogy hogyan kerül hozzám egy könyv, elárulja azt is, hogy milyen elvárásokkal állok neki az olvasásának. Ha magam veszem, akkor az feltehetőleg megfelel az ízlésemnek, ergo nagy csalódás nem lehet. Ha valakitől kapom, akkor az két kimenetelű: ha olyan adja aki ismer, akkor 90%-ban jósolható siker, ellenben csak 50% – vagy jó, vagy nem. :)

Mostanában egy új párosult a fenti lehetőségek mellé: a molyos csere. Ezek azok, amikhez aztán tényleg nem fűzök nagy reményeket, ugyanis nem olyan könyveket szoktam olvasni amik általában közkézen forognak, így mindig csak találomra, cím tetszési-index alapján bökök rá a csere hozzám kerülő alanyára, aztán lesz amilyen lesz… Nah jó, a Pániknál nem a cím, inkább a borító volt a döntő. Olyan kis egyszerű és véres… :)

Azt biztosan állíthatom, hogy a könyvhöz kapcsolódó megélt poénom emlékezetesebb, mint maga a könyv. Történt ugyanis, hogy a körülbelül 30. oldal környékén belebotlottam egy mondatba (nyugalom, semmit nem lövök le, ez az infó kiszedhető a fülszövegből is): „Evan belépett a konyhába, és meglátta anyja holttestét.” Na, itt kiakadtam. Hogy lehet ezt így… és felsóhajtottam: „Hol van ez például egy Coben-i stílustól?!” Azért tovább olvastam. Aztán mikor aznapra elég volt letettem a könyvet. Most tudni kell, hogy én nem hajtogatom meg a sarkot, hogy hol tartottam, nem használok könyvjelzőt, hanem nyitva lefordítom a könyvet. Akkor is ez történt. És másnap mikor felkeltem rávetődött a tekintetem a könyv hátsó borítójára, amiken véleményidézetek voltak. Ezek közül az egyik: „Elsőrangú thriller. Nem is kérdéses: Jeff Abbott tarolt” – Harlan Coben… no comment…

A történetről magáról nem tudok ennyit mesélni. Az egész egy nagy rohanás, tele akciódús jelenetekkel, melyek ugyan ébren tartottak, de izgalmat különösebben nem okoztak. A fő cselekményszál történései pedig meglehetősen kiszámíthatóak voltak. Így sajnos nem tudok egyetérteni Cobennel: nekem ez csak egy középszerű thriller volt.