Olvasokkk

Amikor először megláttam ezt a könyvet, arra gondoltam, hogy biztosan az a fajta olvasmány lesz, ahol majd jókat kacagok a főszereplő esetlenségén. Mégsem, azt gondoltam, hogy majd biztos bántani fogják benne a főszereplőt a súlya miatt. Nem, még így sem jó, azt gondoltam, hogy majd szórakozok egy jót, miközben meg végtelenül együtt érzek a főszereplővel. Igen, ezt gondoltam, és ilyesmit is kaptam. Majdnem.

Akartam ezt a történetet, de féltem is tőle, mert bár szerettem volna látni egy kicsit molettebb lányt a középpontban, tartottam tőle, hogy ez nem lesz az a vidám kis mese, mint amit várok, és ettől majd az én kedvem sem lesz túl jó. Már a borítón is ott van, hogy Cannie-t, a főszereplőt az ex-pasija egy magazinban tárgyalja ki, és ugyan hogyan esne ez bárkinek is, ráadásul pont egy olyannak, aki nem átlagos testsúllyal rendelkezik, és a férfi ezt helyezve a középpontba írja a cikkeket? Rosszul, nagyon rosszul. Hogyan esne ez nekem? Legalább olyan rosszul, mint Cannie-nek, ha nem rosszabbul, hiszen ilyesmit az én párom is írhatna, bár neki nem kellene semmiféle fogyinaplót a kezébe kaparintania, ahhoz, hogy megtudja ki kettőnk közül a nehezebb, mert ez már ránézésre is látszik. Tehát adva van egy molett főszereplő és egy molett olvasó, akiket ha “összeeresztünk”  mi mást kaphatnánk, mint azt, hogy az olvasó azonosul egy olyan lánnyal, akinek hasonlóak a problémái, mint neki, és naná, hogy egyes mondatoknál (még csak nem is jeleneteknél) ömlenek a könnyei mint a záporeső.

Ezernyi szóval lehetett volna jellemezni – okos, vicces, kedves, nagylelkű. De a szó, amit önmagam definiálására választottam, és amiről azt hittem, a világ is így definiál, a kövér volt.

Cannie, a korombeli lány súlyproblémákkal küszködik már 12 éves kora óta. Ő nem azok közé az idézőjeles molett lányok közé tartozik, akik bár molettként szerepelnek egy könyvben, olyan csúcs ruhákban járnak, amikről kizárt, hogy kaphatóak lennének a méretükben, vagy hogy jól állna rajtuk. Ő az a fajta lány, aki bár nem fogadja el, hogy olyan az alakja, amilyen, mégsem kesereg rajta, hanem éli az életét, dolgozik, találkozik a barátaival, megnevetteti a környezetét (az olvasót is) és jókat eszik. Ebbe az életbe tapos bele az ex-pasi, Bruce és innentől kezdődik Cannie története, kiegészítve visszaemlékezésekkel a múltjába. Senki ne gondolja azt, hogy ez egy lapos sztori, mert hoz magával nem kevés meglepetést, legalábbis engem meg tudott lepni, és bár volt benne néhány olyan rész, ami túlságosan meseszerű volt, mégsem akadok fent rajta, mert szerintem Cannie-vel történt annyi kellemetlen/rossz dolog, hogy némi örömet ő is megérdemel.

A történetből egyébként megtudhatjuk, hogy milyen a duci divat, ha egyáltalán beszélhetünk olyanról; milyen érzés az, ha körülötted mindenki sovány, csak te lógsz ki közülük, és hogy még rosszabbul érezd magad, még a képedbe is vágják, hogy “kövér lány” vagy; milyen az, ha körülötted vannak a barátaid, de te nem veszed észre, hogy mennyien szeretnek téged és mennyien akarnak segíteni neked, ha bajban vagy. Belelátunk a duci nők lelkébe, hogy közülük azok, akik nem fogadják el a súlyukat, minden egyes utcára kimozdulást úgy élnek meg, hogy “jajj, mit néznek rajtam”; vagy amikor már éppen beletörődnének, hogy ők molettek, akkor valaki biztos hozzájuk vágja, hogy “dagadt vagy!”.  Nos, ilyen az életük/életem. Ja, hogy le kellene fogyni? Úgy sem jó, mert akármilyen vékony lehetsz akkor is kövérnek érzed magad, és előbb vagy utóbb úgyis megint jön a sok nasi. Tisztelem azokat a kivételeket, akik nem híznak vissza egy nagy fogyás után!

Na de, térjünk vissza a könyvhöz! Próbáltam bekategorizálni, de nem nagyon sikerült, egyetlen címkét tudtam hozzátenni, azt, hogy “humor”, ami igaz is, mert lehet rajta nevetni, nem arról szól az egész könyv, hogy sajnáljuk Cannie-t, mert ő duci. Sőt, abszolút nem erről szól, de belelátunk ebbe is. Szóval lehetne “csajok” kategória is, de akkor mindenki valami könnyedre gondolna, így a könnyedet is kizárhatjuk. Ez így, hogy “humor” nem állja meg a helyét magában, de nem tudom mit tehetnék hozzá. Ha valakinek lenne ötlete, azt szívesen fogadnám!

Úgy gondolom, hogy ezt a könyvet mindenkinek el kellene olvasnia, hogy egy kicsit lássa/érezze milyen az, amikor valaki nem átlagos testsúllyal él. Azt nem akarom, hogy sajnálkozzon, meg azt amúgy sem tudna, mert Weiner ebből az egészből valami olyan véget hozott ki, hogy erre Kethyt kell idéznem: “Ott a pont!”.

Ha már barátokról volt szó, akkor most szeretném megköszönni minden barátomnak, hogy még akkor is mellettem állnak, ha éppen elmenekülök a világ elől és hanyagolom őket.
Köszönöm, hogy vagytok, szeretlek titeket! :)

(Belőlem többek között ezt váltotta ki a könyv, ráébresztett, hogy megint hanyagolom a barátaim egy részét, és hogy ezt nem érdemlik meg.)

A Móninak előzetesen már jeleztem, hogy utálni fog ezért a posztért, akkor még csak mosolygott, hogy nem. Ma már kedvesen megjegyezte, hogy csak másfél pontot adtam rá molyon… és mi lesz még, ha elolvassa ezt a kis elmélkedést??? :)

Az a helyzet, hogy nagyon-nagyon felhúzott ez a könyv. Drága blogtársam falhozvágósnak szokta hívni azokat a könyveket amik nem tetszenek neki. Na, ez nekem annyira nem tetszett, hogy nem falhoz vágnám, hanem szívem szerint négyzetcentis kis darabokra tépném, és csak azért nem teszem, mert pont Mónitól van nálam (most éppen Katinál) kölcsön. Na de háborgás helyett megpróbálom megosztani nézeteimet.

Egyszer, még az ősidőkben, talán első bejegyzésként írtam pár gondolatot Daniell Steel könyveiről. Kicsit felelevenítem amit akkor írtam, mert ide kapcsolódik. Az a véleményem, hogy nem szabad leszólni az olyan könyveket, amik könnyedebbek ugyan, talán nem hordoznak hatalmas mondanivalót, de emberi sorsokról szólnak, mert sosem lehet tudni, hogy mikor olvassa el egy olyan ember, aki hasonló sorsot kapott. És ki tudja: talán az olvasott sorok segítenek neki feldolgozni, lezárni valami rosszat, és ez esetben az író – bármennyire ponyva könyvet is írt – egy olyan dolgot ért el, amire bárki büszke lehetne. Arra csak akkor döbbentem rá, hogy mennyire igazam volt, amikor Móni bejegyzését olvastam erről a könyvről. Mármint akkor vált valóssá az a feltételezésem, hogy igenis nagyon megérintő tud lenni egy könyv az olvasójának. Pont ezért kicsit sem mindegy, mit közöl.

Ha egy pillanatra megállunk egy forgalmas utcán és körbenézünk molett embereket keresve, biztos, hogy sokáig nem kell kutatnunk, hiszen valljuk be, ez népbetegség. Ha pedig azt is megvizsgálnánk, hogy közülü(n)k hányan küzdenek kisebbségi komplexussal, akkor szerintem arra is ki lehetne jelenteni a népbetegséget. Csak míg a testsúlycsökkenést nem lehet gyógyítani egy könyvvel, addig a kisebbségi komplexust igenis lehetne. És itt jön a mérgem. Weiner nagy húzást csinált azzal, hogy molett főszereplőt választott (még ha magát is annak vallja), mert biztos volt, hogy minden olvasni szerető súlyosabb nő, aki nem tudja elfogadni magát kapni fog a könyve után. Sikerült, bestseller lett. De azzal, hogy megcsinálta ezt a húzást felelőséget is vett a nyakába megcélzott olvasóinak lelki világával kapcsolatban. Ezért azt gondolom, hogy az lett volna a minimum, hogy egy olyan történet közöljön, amitől az olvasók kicsit gyógyulnak, amitől az a fránya kisebbségi komplexus egy kicsit visszahúzódik. Ehelyett mit kaptunk? Egy történetet, aminek 40%-ban a főszereplő megalázó módon nyavalyog egy olyan pasi után, akit legkedvezőbb esetben is le kellene ejtenie. Egy történetet, amiben egy beteljesült álom (a forgatókönyv) semmit nem jelent önmagával szembeni megítélésben, abban akkor történik változás, amikor jön egy fájdalmas negatív sokk. Ennyi erővel akár azt is kiírhatta volna hatalmas betűkkel valahova, hogy ha dagadt vagy, csak akkor fogod tudni elfogadni magad, ha megcsap a halál szele, mert akkor már képes leszel elhinni, hogy a kinézet sokadlagos. Ez meg egy baromság! És mi lesz az eredmény? Hogy értékes emberek, akiknek a puszta jelenlétük képes halálos nyugalommal eltölteni, akiknek isteni a humoruk, jók a meglátásaik, fantasztikus a gondolkodásuk, beülnek a sarokba, és várják a sokkot, hogy majd utána elfogadhassák magukat??? BAROMSÁG!!!!