Nem is emlékszem, volt-e olyan, hogy miután elolvastam egy könyvet, letettem, és még akkor is annyira a hatása alatt voltam, hogy sírnom kellett.
A nővérem húgánál muszáj volt nem gondolkodni olvasás közben, mert különben 5 percenkét bőghettem volna. Szinte minden lapon ott a halál gondolata, hogy Kate-t bármelyik nap elvesztheti a család, szinte minden fejezetben ott a fájdalom. Nem akartam egyik szereplő sem lenni, mégcsak bele se mertem gondolni a helyzetükbe. Fájt.
Számomra furcsa volt, hogy egy 13 éves lány miért akarja bíróság elé vinni, hogy saját maga rendelkezhessen orvosilag a teste felett, miközben a nővérének vesére van szüksége az életben maradáshoz. Ráadásul Anna szereti Kate-t, Kate nélkül elveszett lenne. Nos, a végén kiderült miért tette, amit tett, és bár sejthető volt (de ugye én nem gondolkodtam közben), engem meglepett. Aztán a vége méginkább.
Anna azért született meg, hogy általa a testvére mindent megkapjon az életben maradáshoz. Számtalanszor elhangzik a könyvben, hogy vajon ez helyes ötlet volt-e és hogy belegondoltak-e a szülei abba min megy mindkét gyerekek keresztül. Te mit tettél volna, hogy megmentsd a gyerekedet? Ugye milyen nehéz erre a kérdésre válaszolni?
Akárcsak a másik Picoult könyvben (és szerintem minden másikban is) mindig valaki szemével látjuk az eseményeket, ami sokkal jobban lehetőséget ad arra, hogy lássuk a miérteket és az egyes “elmesélők” gondolatait, érzelmeit.
Ha bármi rosszat kellene mondanom, hogy miért nem tetszett a történet, akkor azt kell mondanom, hogy azért nem, mert ez az élet, a fájdalmas élet, ami elől jobb elmenekülni. Azt hiszem ez a könyv túlságosan valóságos volt nekem, de egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam. Sőt, még az is lehet, hogy valamikor később újra a kezembe fogom venni. Néha kell egy ilyen, ami kicsit fejbe vág és felnyitja a szememet.
Biztos sokszor írtam már olyat, hogy „úgy álltam neki a könyvnek, hogy nem tudtam semmit a tartalmáról”. Majdhogynem ismételnem kell magamat. Móni bejegyzését persze olvastam még annó, de mostanra az már rég a feledés homályába lépett. Ez a szerencse, mert ha emlékeztem volna rá, akkor nem veszem ekkora kedvvel a kezembe. Mert nagy kedvvel kezdtem el olvasni – a címe miatt. Valahogy megkapó egy cím. Persze akkor még nem tudtam, hogy a könyv elolvasása után nem csak megkapónak, hanem zseniálisnak is gondolom. Ennyire hatásosan, két szóval, összefoglalni a történet fő szálát, kizárt, hogy lehetne jobban. Szóval a cím már egyből 10/10 pont.
Azért tört volna le a lelkesedésem, ha ismerem a tartalmat, mert vannak olyan témák, amik bármily meghatóak, szépek, fájóak, rosszak, stb. annyiszor kerülnek elő, hogy az ember már lerágott csontnak érzi. De hála pár tehetséges embernek, mindig van egy újabb olyan mű az ilyen sokszor feldolgozott sztorikban is, amit vétek lenne kihagyni. Csak, hogy példát említsek: ott van a II. világháború. Annyi jó-rossz film, könyv készült már róla, hogy az embernek már nincs is kedve egy újabbal foglalkozni. De ha meg nem tenné, lemaradt volna olyan gyöngyszemekről, mint a Rayen közlegény megmentése, vagy az Élet szép, vagy A felolvasó. De hogy visszatérjünk könyvünkhöz, a rák az utóbbi időben szintén elég sok alkotásban előfordult. Ha filmeket tekintjük, ott van még egy régebbi darab Julia Robertsel a Szerelem erejével, vagy egy nem oly régi Az élet nélkülem Sara Polleyval. És persze könyvet is lehetne említeni, de most hirtelen csak Danielle Steel féle emlékek ugranak be. A lényeg, hogy ezek a direkt facsarjunk könnyet a nézőből, olvasóból, de igazán újat nem tud adni, csak padlóra küld alkotások (Bár az élet nélkülem egész jóra sikerült) miatt lehet, hogy nem álltam volna neki a Nővérem húgának. Hiba lett volna.
Természetesen a könyv a téma miatt mondhatni lelkileg brutális, de nagyon jó benne a több szemszöges megközelítés, a könnyes, nem könnyes részek ellensúlyozása, tehát mondhatni majdhogynem csak dicsérni tudom. De ugye nem én lennék, ha nem találnék valamit, amibe beleköthetek. És igen, megint ilyen szereplő benyomási problémáim vannak. Úgy látszik, ez a vesszőparipámmá avanzsál. Szóval azt gondolom, hogy ez egy olyan kérdést boncolgató könyv, amire nem lehet válaszolni, amiben nem lehet jól dönteni. Ez el is hangzik a könyvben párszor. Pontosan ezért úgy gondolom, nem kellene, hogy legyenek negatív, vagy pozitív figurái a könyvnek, itt mindenki ártatlan áldozat, akik egy ilyen szörnyű csapás hatása alatt cselekszenek. Egy hatás alatt, ahol nem lehet mindig mindent jól csinálni, ami alatt mindenki kell, hogy hibázzon, ami alatt az ember inkább elveszti az ép eszét, nemhogy bölcs döntéseket hozzon. Ezt Picoult is így gondolhatta, mert mindenki megkapta a könyvben a hibák elkövetése után a feloldozást. Ami engem bánt, hogy az anya feloldozása valahogy mégsem lett 100 %-os. Annál a pillanatnál, ami elvileg minden anyánál az élete feledhetetlen pillanatának minősül, kapott egy olyan negatív pecsétet, amit azt hiszem semmivel nem lehetett volna feloldani. Ami azért zavaró, mert bár nem vagyok anya, de nem tudom mennyivel tudtam volna másképp cselekedni, kivéve persze azt a pillanatot. Lehet, hogy az erős volt?
Ez persze, csak egy futó gondolat, egy szőrszálhasogatás, mert ez a könyv fantasztikus, úgyhogy aki egy kicsit is szeret olvasni, és lehetősége van rá, vegye kézbe ezt a könyvet, mert nemcsak, hogy érdemes, de azt hiszem az utolsó fordulat elég nagy leckét ad mindenkinek.
Kethy hozzászólása
2009. 07. 27. 17:08
Gondoltam elkezdem itt jelezgetni, hogy milyen könyveidre vetettem szemet, hátha szép lassan kölcsönadogatod!
Szóval ezt elolvasnám!
Kati hozzászólása
2010. 03. 15. 18:01
Kedves Kati, akkor elérkezett az a pillanat, mikor leírom a véleményem a fentiekben kivesézett könyvről
.
Ha én könyvet veszek (adnak, ugye Kati?!) a kezembe, akkor az esetek 99 %-ában biztos, hogy tetszeni fog a sztori, hiszen mire hozzám elér, egy komoly szűrésen esik át.
Így a lehető legnagyobb nyugalommal kezdtem el olvasni A nővérem húgát. És természetesen nem kellett csalódnom, fantasztikus egy könyv. Még nem olvastam olyan művet, ami az összes érintett szemszögéből mutatja be az eseményeket, de nagyon tetszett, izgalmas, érdekes volt így látni a történéseket.
Ha én könyvet olvasok, akkor képzeletben próbálom kitalálni a hátralévő fejezeteket. Na, hát jelenthetem, hogy ez itt nem sikerült. Úgyhogy egyetértek Mónival abban, hogy olvasás közben nem volt idő ilyeneken gondolkozni, annyira lebilincselő volt a történet. Viszont Katival nem értek egyet az anya ügyében. Nekem az jött le az édesanyáról, hogy Kate-et jobban szereti, mint a másik két gyermekét. És én azt gondolom, hogy egy édesanya lehető legrosszabb tulajdonsága az, ha különbséget tesz a gyerekei között, és ebben a könyvben nekem az anya karaktere ilyen volt, ezért is nem zavart a negatív feltüntetés.
A könyv vége hatalmas dráma. Régen sírtam már könyvön. Itt sikerült.
Edina hozzászólása
2010. 06. 14. 22:16
Igazából nem tudom mit írjak a könyvről, elég döcögősen kezdtem neki, bevallom nem tetszett, le akartam rakni, nem akartam erről a témáról olvasni. De végül nem bántam meg, hogy kiolvastam… Ez a kőkemény valóság. A szereplők szemszőgéből történő leírás ennél találóbb nem is lehetett volna, tényleg így megy keresztül az ember ilyen helyzetben, és pont így gondolkodik, mint ők… akár anya, akár testvér, akár gyermekről legyen szó. Ezért én nem tudom elítélni a szülőket sem, meg a gyereket sem a viselkedésükért, főleg nem azért, hogy ki kit szeret jobban. De elismerem tényleg nagyon jó könyv volt! A vége viszont eléggé letaglózott, durva volt… de hát ilyen az élet…
Edina hozzászólása
2010. 06. 15. 12:49
“Lám hiába ragaszkodunk foggal-körömmel a magunk fájó, keserédes emlékeihez, annak emlékéhez, aki itthagyott minket – mi mégiscsak itt vagyunk, ebben a világban. Az élet pedig olyan, mint a dagály: először észre sem lehet venni, hogy történik valami, aztán egy nap arra ébredünk, hogy mennyire lerombolták a hullámok a fájdalomból rakott partfalat… ” Remélem így lesz…