Olvasokkk

Jodi Picoultról csak jót hallottam, így mindenképpen terveztem, hogy majd eyszer valamit elolvasok tőle. Kaposváron láttam meg ezt a könyvét, és a tartalom elolvasása után rögtön tudtam, hogy a következő rendelésemnél mindenképpen ott lesz a listán, merthogy az egyik témája a szívátültetés, és egy régen kardiológusi álmokat szövögető “kislány” polcáról ez bizony nem hiányozhat.

A fő téma a halálbüntetés és a vallás volt (a szívátültetéses rész nem úgy volt benne, ahogy én azt gondoltam). Az előbbi érdekelt, míg az utóbbi be kell valljam sokszor untatott. Nem kellett volna bele ez a vallásos és csodatevős dolog, anélkül is jó lett volna a történet. Persze így is jó volt, de nekem ez a sok vallási szöveg sok volt. Stephen King: Halálsoron című könyvének pár motívuma itt-ott megjelent, ami megint csak nem tetszett. Nem kellett volna ezt a szerencsétlen Shay-t felruházni csodatevő képességekkel, messiást csinálni belőle, mert ettől az egész elrugaszkodott a valóságtól, és valahogy nem tette hitelessé a történetet.

Kettős gyilkosság: mostohaapa és lánya. Lelőtték őket. A kislányt bugyi nélkül találták, molesztálták. A gyanúsított Shay, egy esetlen férfi, aki a családnál dolgozott. Az anya gyermeket vár, amikor férjét és másik lányát elveszti; a kis Claire súlyos szívbeteg lesz, szívátültetésre várnak, amikor a gyilkos felajánlja a szívét. Csakhogy ahhoz, hogy ezt véghez tudják vinni, akasztással kell meghalnia, aminél napjainkban már sokkal humánosabb módszer is van, ám az megölné a szivet.
Az elejétől fogva lehetett sejteni, hogy az elítélt férfi nem lehetett a gyilkos, mert túl jó ember ő ahhoz. Engem nem lepett meg a vége, tudtam, hogy hasonlóra számíthatok majd, bár persze több tippem is volt, és igen, az egyik be is jött. Csak azt sajnálom, hogy az anya, June szemszögéből nem igazán történt semmiféke érzelemkifejezés, nem derült ki, hogy ő mit gondolt az utolsó pár fejezetnél. Számomra ez nagyon hiányzott.

A történetet négy szemszögből látjuk: June, az anya; Lucius, a cellaszomszéd; Michael, a pap; Maggie, az ügyvédnő. Vagyis soha nem látunk bele Shay fejébe, őt mindig csak a főszereplők szemével látjuk, soha nem tudjuk mire gondol, mit érez. Az elején ő egy olyan ember, aki ha beszélnie kell, zavarba jön, aztán a vége felé ez hol így van, hol pedig nem. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nekem Shay nem mindig tűnt annak a szerencsétlen figurának, akinek látszania kellett volna.

Mindent összevetve nekem nagyon tetszett Jodi Picoult stílusa, a könyv témája, és mivel amúgy is mindenki a Tizenkilenc percet tartja a legjobb könyvének, biztos vagyok benne, hogy el fogom olvasni azt is.

A végére egy idézet, ami bár nem illik a bejegyzésbe, mert egy komoly témákat boncolgató könyv végére valószínűleg valami komoly dolgot kellene kimásolnom, de annyira magamra ismertem Maggieben, hogy ezt muszáj ideírnom:

“… kopogtak az ajtón. Ez elég nyugtalanító fejlemény volt, több okból is:
…
3. Pizsamában voltam.
4. Mégpedig olyan pizsamában, aminek lyukas volt a feneke, úgyhogy kilátszott a bugyim is.”