Olvasokkk

Szeretem a krimiket. Nem az erőszak miatt, hanem a nyomozás izgalma miatt.

Rájöttem, hogy igazából krimin belül két műfaj létezik. Az egyik az ahol egy bizonyos embercsoport el van szeparálva a külvilágtól. Ott kapunk egy rejtvényt, hiszen a megoldás véges kimenetelű lehet. Pont ezért szeretem az Agatha Christie történeteket: van 10-15 ember összezárva valahol, és ha ráérzel az ízére kitalálható, hogy mi is történt, de még akkor is kapsz valami meglepetést.  A másik csoport pedig az, amikor két laponként bejön egy-egy új szereplő, és esélyünk sincs kitalálni, hogy ki a hunyó.

Mindegyik kategóriába tartoznak nyilván jók is, rosszak is. De ha választanom kell, akkor pont a fejtörő miatt én az első kategóriát részesítem inkább előnybe. Pont ezért örültem meg a Joe Alex könyv fülszövegének olvasásakor, mert már abból kiderült, hogy ez a sztori pont az általam kedvelt csoportba sorolandó. Ezért nagy várakozásokkal vettem kézbe, egy estés olvasmánynak.

Körülbelül a második, vagy harmadik oldalon volt egy versrészlet, aminek elhangzása után utalást kap az olvasó arra, hogy az idézett sorok milyen jelentőségteljesek lesznek az ügy megoldása közben. Ez még jobban felvillanyozott, hiszen ez szintén Agathát idézte. Aztán jöttek a csalódások. A könyv nem hogy nem egy estés nem lett, de három hétig tartott az átrágása. Igaz, hogy ebben mostanság letudott bokros teendőim is közrejátszottak, de a passzivitásom valódi okai jóval inkább a könyv rétestészta hosszúságúra nyújtott unalmas bevezetése, a cselekmény 30 oldalba való belesűrítése, a sztori agyonbonyolítása, a nyakatekert, de előnyt semmiképpen nem jelentő stílusa. Emellett még csak izgalmat se kaptam. Magyarul: ez a könyv nekem borzadály volt. És ezen megállapításomat most még a történethez nem illő hangulatomra se tudom fogni, hiszen azért 3 hétig nincs ugyanolyan hangulati mutatója senkinek, igaz?

Egy dolgot azért meg tudok dicsérni: a fülszöveget. Az ért annyit, hogy rá tudott venni ennek a borzalomnak az átdöcögésére. :(