Olvasokkk

Szeretem a tárgyalótermi krimiket filmen. Azért írom, hogy filmen, mert el nem tudtam képzelni, hogy egy ilyen műfajt, ahol a mimika a főszereplő, ahol a nézésektől fagy meg, vagy oldódik fel a levegő, ahol tényleg az arcok dominálnak, hogyan lehet úgy megírni könyvben, hogy az érdekes, izgalmas, és önmagát olvastató legyen. Nos Grisham könyve a bizonyíték arra, hogy ez igenis lehetséges. A történet izgalmas volt, emellett egyszer s mindenkorra feledteti az emberrel – már aki még naivan hitt benne -, hogy a bíróságok törvénytisztelően igazságot szolgáltatnak. Fantasztikusan feltárja előttünk egy amerikai bíróság működését, tényszerűnek és pontosnak hat. Tehát majdnem minden klappol is a könyvvel, de nekem vannak itt nagy fejtöréseim.

Például az, hogy személy szerint úgy gondolom, hogy egy író minden könyvénél igyekszik úgy megírni a művét, hogy minél több olvasót megfogjon magának. Grishamot mintha ez nem érdekelné. Úgy írta meg ezt a könyvet, hogy mi olvasók, mint külső szemlélők is álláspontot foglalhassunk. Persze felvonultat elég sok mindent, hogy az általa a végén kihozott „jó” oldalra álljunk, de nekem például ez nem sikerült, így az ítélethirdetés számomra nem az a „hőn áhított” befejezés volt, ami miatt egyből kézbe venném a következő könyvét is. Tehát a kérdés már csak az, hogy nekem van túl egyedi életszemléletem ahhoz, hogy sajátságosan az antipatikusabbnak kikiáltott oldalra álljak, vagy – bocsánat a feltételezésért – Grisham érzi magát annyira sikeres írónak, hogy mínusz egy-két olvasó nem számít?