Olvasokkk

Mayfield doktor felfedezi a háza melletti sziklán a csonkaujjú kéz lenyomatát; egy régészt belefojtanak a fekete kutya mocsarába; egy titokzatos nő kiássa Davies boszorkány sírját; Don North százados amulettvadászatra indul, s a Pireneusokban gyilkolni kezd a titokzatos kis elefánt. E lélegzetelállítóan izgalmas könyv a Föld rejtélyes erővonalainak – a ley vonalak – világába vezeti el az olvasót. Kik lehetnek a vonalak őrei? Talán még ma is köztünk élnek? Talán ők, a Nagy Mészárlás túlélőinek, a Kő Fiainak leszármazottai?

Szokványos Lawrence könyv megspékelve azzal, hogy míg általában mindenre van logikus vagy legalábbis elfogadható magyarázat, most kivételesen nem kaptunk kielégítő választ arra, hogy hogyan is változhat meg egy ember vércsoportja. Ezt leszámítva hozta a szokott formát, a végén elnyújtott “ki miérttel”.

Semmiképpen sem sorolnám az átlagos Lawrence könyvekhez. Számos elgondolkodtató részt olvashattam, hol kitalálva a megoldást, hol nem. Nem tudom, hogy azért-e, mert már sok LLL könyvet olvastam vagy mert egyszerűen annyira nyilvánvaló volt, de a kezdetektől gyanús figurákról a végén valóban kiderült, hogy nem a “jó fiúk” oldalán állnak. Na jó, azért voltak benne meglepetések jócskán, hiszen nem vagyok én LLL specialista.

Kezdésnek egy öreg ház, benne titokzatos nyikorgások, új orvos, éjjeli fénylő nyilak… Egyértelműen az a könyv, ami az első oldalával levesz a lábáról, és ha nem LLL lett volna, talán egész olvasás alatt lebegek is, ám a szokványos dolgoktól azért csak csak visszatértem a földre. Ettől függetlenül sokszor volt olyan, hogy nem tudtam letenni, és még a birsalmás tálkámról is megfeledkeztem.

Maga a történet a szokványos módon alakul: 1. ártatlan és kevésbé ártatlan szereplők bemutatása, 2. szereplők egy helyre “cipelése”, 3. szereplők stressz helyzetbe hozása a folyamatos gyilkolásokkal, 4. minden kiderül, 5. kivel mi történt a nagy túlélés után.

A Ley vonalak érdekes téma, ám őreiket visszavinni egészen az őskorba, és most azok leszármazottait látni, háááát nem tudom, nem volt túlzottan hihető a számomra. Na meg a vércsoport dolog is eléggé hadilábon áll, de az ötlet azért jó.

Nem tudom, hogy csak én vagyok-e ilyen extra érzékeny, de engem rettentően idegesített egyik szereplő: Pussy Frank neve. Fogalmam sincs, hogy honnan szedte a szerző, de hogy nem volt teljesen magánál, az fix! Ha már a szereplőket említem: akit legszívesebben a hajánál fogva rángattam volna meg, az Judy van Zanten volt a maga megkergült hülyeségeivel – persze mint utólag kiderült ez csak a látszat volt. Rosalie a frászt hozta mindenkire, ezáltal nem az a fajta kisgyerek ő, akit bárki is megkedvelhetett. A férfi szereplők a szokványos “szép fiú”, “okos fiú”, “erős fiú”, “jó fiú” kategóriát hozták.

Anyum tuti el fogja olvasni.