Olvasokkk

A Vince és Joy is azon példányaim egyike, ami csak porosodott, porosodott, amíg egy nap teljesen véletlenül rá nem esett a választásom és ha már beleolvastam, nem is tudtam letenni. Szeretem az ehhez hasonló könyveket, “hozzáragadnak” a kezedhez és legszívesebben egész nap olvasnád őket, amikor meg már túl vagy rajtuk, akkor nehezen szánod rá magad, hogy egy másikat keress, mert túlságosan fogva tart az a gondolat, hogy mi lesz akkor, ha a következő nem lesz ilyen jó…

A Vince és Joy története mondhatni szokványos, legalábbis nem egy olyan témájú film/könyv van, amiben két “kamasz” egymásba szeret, aztán elszakadnak egymástól, mi nézők/olvasók meg végigkövetjük hogyan alakul a sorsuk, izgulunk, hogy mikor találkoznak újra és várjuk, hogy mikor kapcsolódik össze a két élet megint. Ami ebben a kötetben nagyon tetszett az a stílus volt, élveztem, amikor egy szereplő először megjelent és “láthattam” hogy is néz ki, tetszett ahogy az írónő bemutatta az egyes helyzeteket, át tudtam érezni Joy és Vince érzéseit. Szerettem olvasni minden oldalát, és nem mellékes, hogy már az első fejezet “címe” olyan volt, ami megfogott “Al és Emma konyhája” – magam sem tudom miért, de ezzel az egy kis mondattal már megnyert magának, ami vicces, mert hát biztos más könyv is kezdődik így. (Hm, vajon kezdődik valami hasonlóan, mint valakinek a konyhája?)

A két főszereplő közül nekem a fiatal Joy alakja sokkal szimpatikusabb volt, mint idős énje, mert míg 19 évesen kezdeményezőbb volt, addig felnőttként “idegesítő George”-ra bízta magát. Amikor ezeket a Geroge-os részeket olvastam, mindig arra gondoltam, hogy ez a pasas az agyamra megy, de aztán rájöttem, hogy nem a férfival volt a gondom, hanem Joyjal, mert hagyta magát sodródni és semmit nem tett, hogy kilépjen ebből a helyzetből, ezzel párhuzamosan viszont meg is értettem őt.
Vince-nél pont fordítva éreztem a dolgot. A 19 éves énje volt az, akit annyira nem kedveltem és bár sok mindenben nem változott meg, mégis a 30 éves önmaga jobban megfogott. Az ő életéből Jessre fújhatnék, de nem teszem, mert Jess így volt jó, ahogy volt, és azokat a fejezeteket, amikben szerepelt, mindig érdeklődve olvastam, hogy vajon mi is lesz ebből a fura helyzetből.

Igazából mindkét főszereplőt kedveltem, ha nem így lett volna, nem is jutottam volna a történet végére. Amit kicsit sajnáltam, az az, hogy míg Vince életét kerek egésznek éreztem, mert az utolsó pár hónap eseményei kidolgozottak voltak, addig Joynál az a pár oldalas összefoglaló nekem nem volt elég. Olyan érzésem van, hogy az írónő jobban szereti Vince-t, mint Joyt. (Mondjuk én is, de csak egy icipicit.)

Azt hiszem találtam magamnak egy új kedvencet,  bár nekem ilyen kedvenc kategóriám igazából nincs is, vannak könyvek, amiket szeretek, mert valami miatt jó volt őket olvasni, de egy olyan kérdésre, hogy “Mi a kedvenc könyved?” nem tudnék válaszolni, mert nincs ilyenem illetve sok ilyenem van. ;)