Olvasokkk

Kethy korábban azt mondta, hogy többnyire nekem jut a “népszerű irodalom” és az övé a “népszerűtlen”. Ezzel nem értek egyet, és hogy rácáfoljak erre a kijelentésére, most egy 1988-ban kiadott Nemere könyvről fogok írni. Bár hozzá kell tennem, hogy Kethy ajánlása nélkül biztosan nem vettem volna a kezembe ezt a regényt, tehát nélküle valószínűleg még mindig a nagymamám egyik polcán porosodna.

A történet különleges, időtlen, izgalmas, a nyelvezete tele van tűzdelve szebbnél szebb mondatokkal, de valahogy mégsem az én könyvem. Nagyon nehezen haladtam vele, holott az oldalak száma alig haladta meg a 150-et, ami normális esetben maximum két napot jelentene. Lelkesen kezdtem bele az olvasásba, és a végén nagyon lelkesen tettem le, hogy “hú, vége”. Pontszámban mégsem értékeltem annyira le, mert ha mesélni kell róla, akkor több a pozitívum, mint a negatívom.

A regény középpontjában egy szerelmi háromszög áll, melynek résztvevője Anna, a férje Danai mérnök és a szerető, az Író (nem derül ki a neve, így olyan, mintha maga Nemere lenne ez az alak). Minden történést az Író szemén keresztül láthatunk, általa ismerhetjük meg Annát, szerelmük történetét, végét, és az utána következő hónapokat. Ezáltal az események két szálon futnak: a jelen idős szálon főszereplőnk gondolataiba láthatunk bele, akinek mindennapjait a mérnök ellen érzett gyűlölet tölti ki, míg a múlt idős szálon az Anna kapcsolat alakulását követhetjük végig. Számomra ez utóbbi volt érdekesebb, mert szerettem a szereplőkkel a múltbéli Budapesten kávézókban, parkokban ücsörögni, érezni a nyár, az ősz hangulatát, látni hogyan változik a kapcsolatuk a nő merev elutasításaiból szenvedélyes szerelemmé.

Nem hiába tettem azonban ezt a fekete képet a bejegyzésbe: ilyennek érzem ugyanis a szereplőket. A nő alakja minden porcikájában tökéletes, az a fajta, akiből már csak elvétve akad egy-két ritkaság; aki mindig csinos; soha nem káromkodik; visszafogott;  keveset beszél; hagyja, hogy a férfi udvaroljon neki, de ő soha nem tesz semmilyen visszajelzést  felé, folyton elhúzódik, tiltakozik, és ettől valahogy nem tudtam pozitív szereplőnek elképzelni, csak egy üres tökéletességnek, egy negatív valakinek. Az Író pedig azért csak egy körvonal, mert nem emlékszem rá, hogy valaha is szó esett volna arról, hogy milyen színű a haja, a szeme, mindig csak az hangsúlyozódott ki, hogy helyes, jóképű férfi, aki után elepednek a nők. Ha Anna üres, akkor az Író totálisan kitöltött, már már túl sok is, amit megtudunk róla, de ugyanakkor sötét, sötéten gondolkodik, teljesen megszállja az őrültség, hogy neki meg kell ölnie Danai mérnököt.

Azt írtam a történet különleges: Anna és az Író szerelme nagyon szépen van megírva, látjuk benne a férfi elepedését a nőért, Anna kételkedését, hogy vajon legyen-e belőle házasságtörő; a történet időtlen: ha a bakelitlemez nem lenne említve annyiszor, akkor minden ráhúzható lenne a mai világ “kinézetére”, illetve a téma,  a szerelmi háromszög ma is része sokak életének; izgalmas: akarjuk tudni, hogy mi történt Annával és mi fog történni Danaival; a nyelvezete tele van tűzdelve szebbnél szebb mondatokkal: pl. “A jégkocka üresen csörren a pohár alján, nincs miben úsznia, meghal hát.”, de mégsem az én könyvem…