Olvasokkk

Mindig meglepődök azon, hogy Móni, meg talán a többiek is megrögzött krimi olvasónak tartanak. Pedig valójában én megrögzött kalandregény olvasó lennék, csak olyan könyvek nem igazán vannak, kivéve persze az ifjúsági irodalmat, de ahhoz meg külön hangulat kell.

Szóval, ha ráakadok valamire, ami kifejezetten kalandregénynek mondható, azt igyekszem beszerezni. A legutóbbi ilyen jellegű beszerzésem egy molyos cserének köszönhetően az Arachnophobia volt. Megörültem neki, mert filmbe nekem tetszett. És bár nem szeretem ugyanazt olvasni, amit nézek, de tényleg vágytam már egy kis izgalomra, ami nem ember által elkövetett gyilkosságból fakad. Ezért nagy lelkesedéssel neki is estem ennek a könyvek.

Mi szokott ilyenkor történni? Aki azt válaszolta magában, hogy csalódás, az nyert. Az első két oldal után éreztem, hogy valami itt nem stimmel, ezért gyorsan megpislogtam a fülszöveget. Akkor tudatosult bennem, hogy ez nem egy olyan könyv, ami filmet szült, hanem egy olyan, amit a film szült meg. Magyarul kezembe kaptam a forgatókönyv kivonatát, mert a színészi utasítások ebben nem szerepeltek, de minden a film képkockái szerint zajlott. Körülbelül úgy éreztem magam, mintha egy kötelezőt olvasnék rövidítve. Azért rövidítve, mert a könyv, mivel tényleg képről-képre visszaadást csinált, nem tudta úgy átadni a hangulatot, ahogy azt egy könyvtől egyébként megszoktuk. Így egyes jeleneteknél például nekem „hiányzott” az aláfestő zene. Ez most tudom, hogy hülyén hangzik, de néha csak ilyen hiányokból tudtam, hogy nem a filmet nézem. És ezért van az, hogy tényleg mintha egy rövidített verziót „élveztem” volna. Szóval kalandregény éhségem csillapítatlanul maradt. :(