Aranyos kis könyv volt, ami az első oldaltól fogva olvastatta magát, éppen ezért nagyon gyorsan a végére lehetett jutni. Tetszett a történet, bár úgy érzem én ehhez már egy kicsit idős vagyok. Biztos vagyok benne, hogy egy fiatal lányt magával ragadott volna a színház világa, próbált volna Pauline, Petrova vagy Posy szemével látni, nekem ez azonban nem ment, nem tudtam együtt érezni velük.
A történet egy mese volt, ami az életben nem igazán történhetett meg (legalábbis én nem tudnám elképzelni, hogy valamilyen valóságalapja van). Eltűnt nagybácsi, aki pénz nélkül hagyja a három gyereket; tehetetlen nagynéni, aki magától semmire sem képes. Gyúrjuk össze ezt a kettőt és kész is a háttértörténet, aminek következtében a három kislánynak kell megkeresnie a pénzt a saját jólétükért.
Nem tudnék egy főszereplőt sem kiemelni, aki számomra a legkedvesebb lett volna. Tulajdonképpen három főszereplőt várunk, de igazából Pauline gondolatai, munkássága van részletesebben kidolgozva. Én hiányoltam, hogy Posy amolyan kis mellékszereplő, mert róla még annyit sem tudunk meg mint Petrováról. Érdekesnek találtam a színházi jeleneteket, mert láthattam, hogy mi folyik a háttérben egy-egy előadásnál.
Azt hiszem más nem is nyerte el igazán a tetszésemet. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem tetszett a történet, mert ha így lett volna, akkor nem végeztem volna vele ilyen gyorsan. Csak azt bánom, hogy nem 15 évvel ezelőtt került a kezembe. (Hú, ez de durván hangzik, 15 év… öregszem!)
Azt hiszem, hogy jobb, ha erről a könyvről röviden írok, ugyanis, ha eddig nem kaptam meg a „kákán is csomót keres” jelzőt, most bizonyára meg fogom kapni. De kezdem inkább a pozitívumokkal. A történet önmagában aranyos, a szereplők bájosak, és minden probléma ellenére az egész légkör annyira idilli, hogy a rózsaszín borító mindenképpen dukál. Ezzel nincs is problémám, hiszen néha jó, kell egy ilyen világban is időzni.
Ahol nekem a bajok kezdődnek az a stílus. Gondolom, most mindenki felszisszent, hiszen Streatfeildről beszélünk, aki egy elismert író. Mondjuk, lehet hogy ez nem is stílusbeli probléma. Lehet, hogy én olvastam tényleg túl sok krimit, ahol fontos, hogy az emberek egyes szituációkban mit reagálnak, és talán pont ezért nem tudom befogadni azt, hogy sorsdöntő kérdések meghozatala, bejelentése úgy zajlott a könyvben, mintha csak a napi menüt vitatnák meg. Nem bírom elfogadni, hogy egy idős asszony modern ruházkodásról alkotott véleménye nagyobb terjedelmet kapjon, egy a család jövőjét nagyban befolyásoló momentum két mondatos lerendezése mellett. Jó persze értem én, hogy egy ifjúsági könyvről beszélünk, és tizenéves kor elején még egy könyv szépsége és játékossága a fontos, de azért…
Légy te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához lehetőséged van egy külső szolgáltatás felhasználójaként belépni, amennyiben rendelkezel ilyennel. Ha nincs fiókod egyik szolgáltatásnál sem, akkor töltsd ki a lentebbi mezőket.
A * -al megjelölt mezők kitöltése kötekező!