Olvasokkk

A Gyömbérmezőre furcsa módon tettem szert. Egészen addig amíg nem láttam meg egy könyvesbolti kirándulásom alkalmával, nem is tudtam, hogy létezik, pedig azért elég szorgalmasan nézegetem az új megjelenéseket. A borító szerelem volt első látásra, de csak emiatt nem tettem volna sem valós, sem pedig virtuális kosárba. Igen ám, de miután egy egész könyvesbolt keresett nekem egy könyvet, ami végül némi lapozgatás után nem nyerte el a tetszésem, úgy éreztem muszáj lesz valamivel távoznom az üzletből, különben meglincselnek, így hát bizalmat szavaztam a Gyömbérmezőnek.

Egy kicsit tartottam tőle, mert azt hittem olyan lesz, mint a Hóvirág és a titkos legyező, vagyis túlságosan elgondolkodtató és fájdalmas, de szerencsére ez inkább szórakoztató jellegű mű, mint dokumentumregény. A történet hátterében a 19. század Kínája áll, az a kor, ahol a kínai nők elnyomása hosszú idők óta még mindig fennáll, úgy adják-veszik őket, mint az állatokat a piacon. Nehéz elképzelnem, hogy a múltban voltak olyan egyszerű származású kínai nők, akiknek jó élete lett volna. Nincs ez másként  a regény főszereplőivel sem, hiszen az előttünk megelevenedő két ember sorsa sem nélkülözi mindazt a sok rosszat, ami egy lánygyermeknek “jár” Kínában. Emellett megismerkedhetünk jó néhány más kínai szokással is, némely közülük inkább már a “jobb lett volna nem is tudni” kategóriába tartozik, nem egyszer húztam fintorra az orromat olvasás közben, ha olyan dologgal találkoztam, ami már az én gyomromnak is sok volt.

A fülszöveg tévesen arra enged következtetni, hogy három élet fog előttünk kibontakozni, de valójában csak Li Sia és Szju Szing, vagyis két generáció útját követhetjük nyomon részletesebben, már amennyire részletesnek mondható az, hogy a születésük és a “felnőtté válásuk” közötti évekből csak alig alig kapunk egy-két momentumot, így pillanatok alatt ott terem előttünk egy olyan lány, akinek a jelleméről igazából semmit sem tudunk. Mindkettőjüknél 13-17 éves koruk játssza a főszerepet. Én úgy érzem, ha ezt a könyvet egy nő írta volna, akkor ezek a lányok kevesebbet szenvedtek volna a környezetük férfitagjai által, és talán jobban beleláthattam volna gondolataikba, érzéseikbe, nem pedig két sokszor teljesen hideg, minden érzelmet nélkülöző személlyel kellett volna azonosulnom. Éppen ezért nem is tudnám megmondani, hogy melyikük volt szimpatikusabb a számomra. Azt tudom viszont, hogy én biztosan nem bonyolítottam volna két generációsra a történetet, mivel a két lány életét minden nehézség nélkül eggyé lehetne gyúrni és ezáltal talán egy jól kidolgozott női karaktert kapna az olvasó. A férfi szereplőkkel nem volt problémám, legalábbis ha bárki megkérne, hogy meséljek Szing apjáról részletesebben, jobban le tudnám írni mint a lányát és a feleségét.

Nem tudom, hogy ez a történet mennyire számít tucatnak, nem szoktam kínai női sorsokról szóló irodalmat túl gyakran a kezembe venni, bizonyára sokban ott van, hogy a főszereplők ki akarnak törni a világból, amibe belekényszerültek, ahogy ezzel Li Sia is így volt. Ezen kívül szó volt itt kínai-európai párokról is, hogy egyik hazájukban sincs helyük, mert sehol sem fogadják el őket, ahogy a gyerekeiket sem.

Amikor a kezemben volt a könyv, gyakran azon kaptam magam, hogy na még a következő oldal, és leteszem, aztán persze sok következő oldal lett belőle. Amikor viszont félretettem, nem hiányzott, nem éreztem, hogy olvasnom kellene, pedig a történet alakulását és a kínai kultúrába való betekintést élveztem. Mondjuk egyik lány bőrébe sem bújtam volna bele, és a múltbeli Kínában se szívesen születtem volna, de olvasóként érdekes volt ebben a számomra ismeretlen világban mozogni.

Ha valaki megkérdezné, hogy tetszett-e  a könyv akkor azt válaszolnám: “Tetszett, csak…, hát nem is tudom, volt benne sok furcsaság és talán kicsit el is volt nyújtva, de egy olvasást mindenképpen megért.”