Olvasokkk

Elég régóta várt rám ez a könyv, de valahogy mindig úgy éreztem, hogy nem lesz nekem való, nem fog tetszeni, így akárhányszor a kezembe kaptam, mindig csak ide-oda tettem a szobában, míg a hétvégén egy keszthelyi útra bepakoltam a táskámba, valahogy így: “nagybetűs, a kocsiban így talán  könnyebb lesz olvasni, már ha egyáltalán olvasni fogok útközben”. Ez után az indítás után senki nem lepődik meg szerintem, hogy már az első néhány oldal után úgy voltam vele, hogy “Végre egy könyv, ami annyira tetszik, hogy le sem akarom tenni!”.

Valamikor régen biztosan elolvastam a fülszöveget, amiből mostanra már nem emlékeztem jóformán semmire, így a könyvben mindenféle történés meglepetésként ért, és úgy érzem ettől volt olyan jó az egész, hiszen nem tudtam, hogy mi van “előírva” a szereplőkkel kapcsolatban. Éppen ezért bár a fülszöveg árulkodó, mégsem fogok az egyik központi témáról írni, hátha valaki úgy akarja elolvasni a könyvet, hogy nem néz utána miről is szól. (Persze ezt nem tartom valószínűnek, de hátha… )

A történet középpontjában két legjobb barátnő, Halley és Scarlett egy éve áll. Egy olyan év, amelyben történtek jó és rossz dolgok, jelentős és kevésbé jelentős események, de az biztos, hogy egy felejthetetlen év volt mindkettőjük számára, egy év, amely ráébresztette mindkettőjüket arra, hogy mennyire fontosak egymásnak. A két lány történetét, a 16 éves Halley szemén és  gondolatain át láthatjuk, betekinthetünk Halley iskolai mindennapjaiba, kapcsolatának alakulásába édesanyjával, valamint első komoly barátjával.

Ha csak ennyiről lenne szó, egy szimpla legyintéssel akár le is tehetnénk a könyvet, mondván ez egy tucat történet, pedig nem. Nagyon jól van benne kidolgozva a barátság szál, az anya-lánya konfliktus, a lázadó Halley alakja, aki mindenre képes csak hogy barátjával Maconnel találkozhasson. Ami viszont nekem mégis a legjobban tetszett az az esemény volt, amiről nem akarok írni, de igazából ez a dolog tette felejthetetlenné ezt a nyarat, és ez a dolog volt az, aminek a történetbe való belecsempészése, a környezet, főleg az iskola erre való reagálása lepett meg. (Aki olvasta a fülszöveget úgyis tudja mire gondolok.)

Scarlett magabiztosabb volt, gyorsabban barátkozott, míg én félénken, csendesen elhúzódtam a tömegtől. Örökké rám ragadt a név: “Scarlett barátnője, Halley.”

A két barátnő közül Halleyvel tudtam azonosulni inkább, benne láttam meg néha fiatalabb önmagamat, bár nálunk nem volt jellemző, hogy anyu mindenbe bele akarjon szólni, hagyta had tanuljak a hibáimból, és mindig ott volt/van mellettem, ha szükségem volt/van rá. Én nem panaszkodhatom anyukámra, mert ő egy tündér.

Biztos mindenkinek van olyan kedvenc szerzője, akitől mindent szeretne elolvasni egyszer, ami eddig nyomtatásban megjelent. Nos, én ezután a könyv után így érzek Dessennel kapcsolatban. Nagyon megtetszett, ahogyan ír. A polcomon vár a Tökéletes című kötete, amit semmiképpen sem fogok olyan sokáig halogatni, mint A felejthetetlen évet!

Kethy, Dessenre fel! Szerintem neked is nagyon tetszene! :)

Amikor képet kerestem ehhez bejegyzéshez, akkor megtaláltam ezt a fotót, és egyből az jutott eszembe, hogy sokkal jobb borító lenne belőle, mint amilyen a magyar kiadásé, így egy kis munkával készítettem belőle egy borítót: