Olvasokkk

Kethy is kirándulással és vonatúttal kezdte ennek a könyvnek az ismertetését, merő véletlenségből én sem kezdem máshogy. Minden évben kétszer vonatra szállok, és meglátogatom bloggertársamat, hogy egy kellemes, 200 m-es sétákban gazdag hétvégét töltsünk együtt. Így volt ez idén is. Az utazás elég hosszú, 3-3,5 óra (most még több is volt), amit mindig valamilyen olvasnivalóval próbálok meg kellemesebbé tenni. Idén több jelöltem is volt, de végül ennek a Kinsella könyvnek az első néhány oldala nyert meg magának.

A történetet nagyon jól leírja a fülszöveg, talán még kicsit sokat is közöl. Én természetesen megint nem emlékeztem belőle semmire. Tudtam, hogy lesz egy amnéziás főszereplőm, aki megpróbálja visszanyerni az emlékezetét, és sejtettem, hogy ezáltal Kinsellásan vicces helyzetekbe fog kerülni, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire jól fogok szórakozni, és csak úgy repül majd az idő az amúgy általában szenvedősen telő vonatúton. Azt is elfelejtettem már, hogy a csajok itt a kommentekben utalgattak erre a titokzatos “Mont Blanc dologra”, úgyhogy amikor Kethy felhívta újra a figyelmemet arra, hogy már csak ezért is megéri elolvasni, még inkább kíváncsi lettem. Nos hát igen, innentől nekem is más jut eszembe a Mont Blancról, Kati. :)

Remegő kézzel veszem el a lapot a nővértől. Végigforgatom az oldalakat, de mindegyiken ugyanaz a fejléc áll: 2007. május 6-a. Akkor tényleg 2007-et írunk. Ami azt jelenti, én… Nagy ég, huszonnyolc éves vagyok! Vén, mint az országút.

Olvasás közben néha azon gondolkodtam, hogy vajon ha kiesne három év az életemből, és hirtelen 2014-ben lennék amnéziásan, akkor mennyire érezném azt, hogy megváltoztam, és mi lenne máshogy, mint ahogy jelenleg van. (Csak úgy kb. 120 könyvvel lennék olvasottabb, amire sajna nem emlékeznék. Tragédia!) Azon is agyaltam, hogy egy ilyen esetben nehéz lehet elhinni, felfogni, hogy egy vadidegennek tűnő ember a férjed, és vele kell élned, újra meg kell ismerned és meg kell szeretned. Szóval jó kis alapszituációt kapott Lexi, nem volt egyszerű feladat megbirkóznia a sok ismeretlennel, a saját maga által is ijesztő vipera énjével, a munkahelyi problémákkal, a loft-stílusú életformával és Erickkel, a férjével. Szorítottam neki, hogy sikerüljön visszaemlékeznie, újra összejönnie a régi barátnőivel, és hogy minimum hagyja el, de inkább végezze ki unszimpatikus férjét.

Nem akarok általánosítani, mert 2,5 könyv (a fél az egy második kötetet jelöl) után nem lehet, de úgy tűnik, hogy Kinsella nem szereti a szerelmi szálakat, ugyanis nem igazán részletezi ezeket. Nekem a boltkóros sorozatnál is hiányzott az, hogy hogyan jött össze Becky és Luke, és most is mindent Lexi alakuló kapcsolata elé helyezett. Ezt egy kicsit sajnáltam.

Az Emlékszel rám? nem egy olyan történet, ami közben “a gondolataim úgy köröznek az agyamban, mint zoknik a szárítógépben”, de éppen ezért teljesen kikapcsolja és megnevetteti az olvasót. Azt hiszem a következő tavaszi kirándulásomkor is Sophie Kinsellát fogok olvasni a vonaton!

Bár a kedvenc olvasmányaimat a krimik és a kalandregények teszik ki, de néha jó kirándulni egy-egy másik világba. Most pont egy ilyen kirándulás után vagyok. És el kell ’mondjam: élvezetes kiruccanás volt. Néha jó ilyen könnyed, vicces, tényleg abszolút kikapcsolódást okozó könyvre váltani, mint az Emlékszel rám?. Be kell vallanom nem számítottam ekkora adag humorra, ami okozott pár kínos pillanatot is, ugyanis vonatozás közben kezdtem el olvasni, és néha nem tudtam magamba fojtani a nevetést, olykor nyerítenem kellett úgy hangosan, amitől bizony elég sokan hülyének néztek. De hát istenem, van ez így. Azt hiszem ez a kis áldozat mindenképpen megérte. :)