Olvasokkk

Kicsit gondban vagyok, nehéz erről a könyvről írnom, nehezen jönnek a gondolatok. Nem azért, mert annyira brutális volt, nem is hatott meg/ütött ki igazán, pedig ezt vártam tőle. Persze egy igaz történetet nem az író alakít, hanem az élet, így nem okolhatom a szerzőt amiért nem azt kaptam, amit gondoltam.

Mostanában azt veszem észre magamon, hogy meg sem nézem a fülszöveget, kezembe veszem a könyvet, olvasom, olvasom, aztán valahol a felénél megfordítom, átfutom a tartalmi összefoglalót, és meglepődök. Valahogy így voltam Zarah Ghahramani történetével is. Tudtam, hogy nagyjából mire számíthatok, ám elszámítottam magam. Ha most azt írnám, hogy több kínzást vártam, akkor mindenki elborzadna, hogy nem vagyok normális, így ezt nem állítom, de tény, hogy a cím azt sugallta, erősítsem meg magam, kapcsoljam ki az agyam és ne akadjak ki semmi olyanon, amit borzasztónak, brutálisnak tartok, mert az biztos, hogy e könyv sokkolni fog. Nem sokkolt. Ha a fülszöveg szerint készültem volna fel, akkor biztos, hogy nem csalódtam volna, mert nem kapunk többet, mint az ott leírtakat, ugyanis abból a pár sorból megtudunk annyit, amennyit a 267 oldal elmond.

Jól indult, határozottan tetszett a stílus, tetszett, hogy beleláthattam Irán életébe, de ez a lelkesedés elveszett valahol a 60. oldal környékén, és onnantól gyakran azon kaptam magam, hogy a politikai helyzet bemutatása váltja a vallási nézetet, az én figyelmem meg egyre inkább lankad, mert engem a bebörtönzött Zarah érzései, körülményei jobban érdekelnek, mint a környezetének bemutatása.

Egy olyan bebörtönzött lány történetét láthatjuk, aki bár sokat szenvedett, de mégsem annyit, amennyit más hasonló társai, hiszen Zarahot hála egy befolyásos barátnak, “kímélték”. Na és itt jön az én bajom, méghozzá az, hogy egyrészt ezért a kíméletért, másrészt meg a lány magatartásáért, a magáról elmondottakért nem tudtam megkedvelni a főszereplőt, nem tudtam sajnálni és nem tudtam beleélni magam a fájdalmaiba. A gond bizonyára velem van. Tudta, hogy bántják, ha visszaszól, de visszaszólt; tudta, hogy bármit megtehetnek vele mégsem húzta meg magát. Nem tudom, hogy én mit tennék hasonló helyzetben, de ha félek, hogy fájdalmat fognak okozni nekem, akkor inkább csendben maradok. Mivel nem szeretném bírálni őt, így nem fejtegetem a gondolataimat tovább.

Az, hogy Zarah mennyi időt volt bent, és hogyan került be az Evin börtönbe, a könyv végén derül ki, ott lepődünk meg, hogy 30 napot töltött fogságban. Sokszor céloz rá, hogy mennyi ideje szenvedhet már, de csak a végén lepődünk meg, hogy 30?, nem éreztük annyinak, kevesebbnek tűnt. Éppen attól tűnt kevesebbnek, hogy 1/3 rész szól csak a “vallomás korbácsütésre” témáról, a többi részben a börtön előtti élet játssza a főszerepet. A korbácsütés meg szimbolikus, a verést akarja jelenteni, ami többnyire kézzel történt.

Ha valaki szeretné elolvasni a könyvet, mert érdekli Irán, akkor bátran vegye a kezébe. Ha valaki azért szeretné elolvasni, mert látni akarja milyen egy börtönbe vetett politikai fogoly élete, az inkább másik történetet keressen magának, mert amit itt megtudunk az eleve olyan, amit már magunk is sejthettünk/tudtunk. Ha valaki Zarahra kíváncsi, akkor győződjön meg róla maga, hogy kedveli-e a lányt.