Annyi csajos, romantikus könyv került hirtelen a közelembe, hogy megfogadtam olyan olvasási sorrendet választok, hogy egy rózsaszín, egy más. A Jégbezárt szívek erőteljesen a pink irányvonalat képviselte, így most a valami más kategóriából kellett szemezgetnem. Na de mit? – álltam tanácstalanul az esetlegesen szóbajöhetők előtt, mert klasszikus krimihez nem volt kedvem, a modern krimibe összevissza nyüzsögnek – jó igen, nyűgös voltam; és talán pont ezért jött egy olyan képtelen ötlet, hogy katasztrófa-könyvet kéne olvasni.
Ez már csak azért is hülyeség, mert az ilyen tipusú filmek nem éppen a szívem csücskei. Persze azért egy-két kötelező alkotás akad, mint az Armageddon, a Dante pokla, a Daylight, a Holnapután és még biztos hosszan lehetne sorolni – a filmeket, de könyvbe ilyet még nem olvastam, és most kedvem volt. Sőt, ami a legfurcsább, még találtam is. Legalábbis így tűnt…
A Forgószél cím – nekem legalábbis – egy tornádós katasztrófa képét sejtette. Hát sokat ugyan nem tévedtem, és mégis. Ez a könyv sokkal inkább volt politikai, háborús könyv, mint katasztrófás. Itt a hurrikán inkább “csak” egy veszedelmes fegyver volt, mint központi probléma, annak ellenére, hogy mégis a központban volt. Na jó tudom, ez így egyre értelmetlenebb, de ez csak azért van, mert az egész könyv furcsa volt. Minden mozzanata kiszámíthatónak tűnt, de az eloszlása miatt meg mégis váratlan volt. Középszerű volt, de érdekes formában tálalva. Nem azt kaptam amit vártam, és valahogy mégis azt. Aki már végképp nem tud követni, de meg akarja érteni miről is dadogok, mindenképpen vegyen a kezébe egy Bagley könyvet, és szerintem megérti. Nem tudom miért van ez a fickó ennyire mellőzve, mert valamit nagyon tud, csak nem tudom még mit.
Mindenesetre, ha belebotlok még valamikor a jövőben, nem fogom elkerülni, mert meg szeretném fejteni. Persze ha esetleg valakinek ez már sikerült, akkor várom a megoldásokat. :)

Hát én most nagyon ki vagyok bukva! Roman Polanski kiverte a biztosítékot, de nagyon! Na, de ez már a történet vége, inkább visszaugrok az elejére, az is megér pár mondatot. :)
Szokás szerint Mártival lavíroztunk a polcok között, amikor hirtelen lekaptam a polcról a Szellemírót. Elolvastam a fülszöveget, és mutattam is Mártinak, hogy ez nem lehet rossz. De akkor ajándékbeszerzés volt a cél, úgyhogy vissza is tettem. Aztán rá egy hónapra mikor megint ott keresgéltünk a könyvhalmok között, akkor már “saját részre” vásárlási céllal, persze lövésem nem volt a címéről. Mártit kezdtem el idegesíteni, hogy próbáljon meg visszaemlékezni mi volt annak a fehér könyvnek a címe, amit előző alkalommal mutogattam neki, de persze nem tudta. Igen jogos a felhördülés, ha megvolt, hogy “FEHÉR”??? Hát persze hogy Mártinak lövése nem volt, hogy milyen fehér könyvről beszélek, amikor valójában kékes-szürke… Így nem is találtuk meg.
Aztán neten megkerestem, elképedtem a színén, de megtaláltam, és megmutattam az egyik filmbuzi ismerősömnek, aki persze hogy már látta akkor, hogy nah ezt akarom elolvasni. Hát odáig volt a gyönyörtől, hogy ez milyen jó, hogy mégse vagyok reménytelen, van ízlésem… No comment, de azért a könyv felkerült a névnapi kívánságlistámra az öcsémnek. Másnak nem is beszéltem róla, erre ki lepett meg vele? Edina. Hát igen, aki ismer az ismer. ;)
Mivel a filmbuzi ismerős szava azért sokat nyom a latba, gondoltam nem agyalok sokat Kati névnapi ajándékán, meglepem ezzel, így együtt olvashatjuk. Aztán persze nekem közbejött pár kölcsönkönyv, úgyhogy Kati előbb elkezdte, és félbe is hagyta valami negatív jelzővel. Na ezek után naná, hogy nem siettettem, de aztán muszáj volt kézbe venni a “Csökkentsd a várólistád” játék miatt.
Katival általában megegyezik az ízlésünk, de ennél a könyvnél nem. Ez nekem nagyon bejött. Tökéletesen volt adagolva benne minden, és ami még fontosabb: jól időzítve. Nem lehetett előre sejteni a végén a nagy csattanót, a kicsi pedig olyan jól lett tálalva, hogy nem számított, hogy arra előre rá lehetett jönni. Szóval ez egy igazi politikai kalandregény volt, amit szerintem nem lehetett félbehagyni.
Nah és akkor a kiakadás: Sajnos el vagyok csúszva pár könyvnyit a posztokkal, ezért gondoltam felelevenítem most ezt a könyvet a filmmel. Az elején mosolyogva vettem tudomásul, hogy a “szerelmi” szálat kihagyták. Mivel csak egy mozzanat miatt volt fontos, ezért akkor még nem is zavart, na de hogy e hiány ennyire kihasson a végkifejletre! Nah, ez felháborított. Micsoda hülyeség így az egész? Elegáns pezsgőspohár emelgetés, aztán bumm? Mire fel volt akkor az egész? Ez így egy kegyetlenül elszúrt népmese: a legkisebb királyfi kiállta a próbát, megfejtette a titkot, a sárkány mégis hamm, bekapta. Ez így kinek jönne be? Áááááááááá, ez de idegesít! Most tudnék nagy gorombaságot írni, de türtőztetem magam, és csak annyit mondok: menjen Polanski nyugdíjba! Robert Harris meg írjon még sokat, de legközelebb ne a hírnév alapján válasszon rendezőt a könyvéhez, már ha volt beleszólása…
Filmbuzi ismerősnek pedig újfent üzenem, hogy inkább olvasson, sokkal jobb sztorikat kap, mint filmbe. ;)

Megint egy hosszabb ideje a polcon porosodó könyvre esett a választásom. Gondoltam úgysem olvastam még angyal főszereplőről, így itt az ideje, hogy megnézzem mennyire jönnek be a vámpírok mellett ezek a lények.

Ismerkedésem a történettel nagyon jól indult: tetszett Elena szakmája a vámpírvadászat, a fehér haja, a gondolkodása, a poénjai, ezekből pedig azt reméltem, hogy az elejétől a végéig élvezni fogom a különféle kalandokat, akciókat, amikbe a kemény lány keveredik majd. De nem így volt! Kaptam egy nagyon jól sikerült bevezetőt, aztán meg oldalakon keresztül hiába vártam, hogy történjen valami, nem történt semmi. Vagyis annyi azért igen, hogy Elena találkozott Raphaellel, az arkangyallal, és a lány elkezdte magát “nyugtatgatni”, hogy a férfi megbízása mindenképpen halálos lesz a számára, mert vagy az elfogandó személy vagy maga Raphael fogja majd a nyomozás végén megölni. Ezt váltották gondolatainak azon részei, amikor megpróbálta saját magát meggyőzni arról, hogy nem fog bedőlni a férfi vonzalmának, és nem fog ágyba menni vele. Na persze! Végül azt vettem észre, hogy kezdtem élvezni a vadászatot, elviseltem Elena és Raphael párbeszédeit, de nem sikerült rájönnöm, hogy miért szeretik olyan sokan ezt a sorozatot.

A Singh által kitalált világ egyébként nagyon tetszett. Eszerint az arkangyalok több ezer évvel ezelőtt felosztották maguk között a Földet, így mindenkinek jutott egy kisebb-nagyobb terület, amit uralhatott. Amellett, hogy feladatukká vált a világ rendjének fenntartása, ők azok, akik az arra alkalmas emberekből vámpírokat teremtenek. A vámpírrá válás egyrészt szükségszerű, másrészt önkéntes alapon működik. Ezekből a lényekből kerülnek ki ugyanis a halhatatlan angyalok halhatatlan védelmezői. A ranglétra legalján álló emberek feladata tulajdonképpen az, hogy a vámpírokat életben tartsák. Ez a véradás cseppet sem tűnt elborzasztónak, mert ez is önkéntes, és állítólag fergeteges szexuális élményekkel jár együtt. Na persze nem kellenének vámpírvadászok, ha mindig mindenki betartaná a szabályokat, és csak ily módon táplálkozna!

Amit nem igazán tudtam elfogadni, az pont az egyik lényege volt a könyvnek: az angyalok. Nagyon szépen leírta a kinézetüket Nalini, szinte láttam magam előtt őket, és én is meg akartam tapogatni a szárnyukat, mint mindenki más is, de ugyanakkor azt már nem sikerüt elképzelnem, hogy egy ilyen szárnyas valakivel milyen lehet szeretkezni. Azok a szárnyak… Jó most ez vicces, mert egy vámpírral, ami ugye már halott, na hát vele el bírom képzelni az ágyjeleneteket. Tudom, beteg vagyok, úgyhogy befejezem!

Több dolog is zavart a történetben. Az egyik ilyen Elena folytonos “nem fordítok hátat senkinek” monológja volt, miközben simán háttal állt Raphaelnek egy liftben, de aztán amint kiléptek megint újra végig kellett hallgatni, hogy nem mutatja a hátát senkinek. A másik ilyen a “nem hódolok be Raphaelnek volt”, és az “úgyis meg fog ölni” gondolatmenet. Annyiszor előhozta ezeket Nalini, hogy már rosszul voltam tőlük. Emiatt nem volt kellően pörgős a történet, hiszen Elena gondolatai kiszorították a helyet az akcióelemek elől (meg az ágyjelenetek elől khm). Na meg a végét sem vette be a gyomrom, bár logikusan belegondolva nem kellett volna mást várnom, mint amit kaptam.

Azt hiszem, hogy nem fogok két kézzel kapni a sorozat többi része után. Talán, ha meggyőznek arról, hogy a következő kötetek jobbak. Talán. De még akkor sem biztos. Maradok inkább a vámpíroknál. ;)

Az Ulipusra néha rájön egy olyan – egyébként pozitív – betegség, hogy ha veszünk két általuk kiadott könyvet, akkor a harmadik ingyen van. Nem szoktam nagyon rámozdulni az ilyen akciókra, de egyszer éppen úgy időzítették, hogy – azt hiszem – pont Móninak kerestem valami meglepit, és választásként éppen sikerült rányúlnom valamelyik kétrészes agymenésre, így a pénztárnál szóltak, hogy menjek már vissza egy harmadik könyvért mert nekem az jár. Visszafutottam, és gondoltam választok valami kis habkönnyűt. Odarohantam a polchoz, meglátok egy lilás könyvet, Szirének éneke, “oké ez sokat nem mond”, megfordítom, “jaj hosszú a fülszöveg”, na de alatta a felirat: www.romantikuskonyvek.hu, “nah ez jó lesz!”, és mentem vissza a kasszához. Otthon feltettem  a polcra az olvasásra várók közé, és ott pihent is egy darabig, aztán levettem és jó szokás szerint semmi nézegetés, elkezdtem olvasni. Amikor aztán pár oldal után elkezdtek valami olasz kínzókamráról hadoválni, akkor már kezdett gyanús lenni a dolog  (persze ha figyelmesen megnéztem volna az elejét: az a szögesdrót figura elég beszédes)…

…aztán teljesen megbizonyosodhattam felőle, hogy megint sikerült egy igen beteg elmébe belefutnom. (Volt is egy vízválasztó a könyvben, aminél úgy voltam, hogy ha ezt most részletesen kifejti, akkor kész, ezt félredobom; érezhette is az írónő, mert aztán nem ment bele. :)) Tehát a lényeg: megvettem egy könyvet, ami lila, aminek a hátulján nagy betűkkel ott ficereg, hogy ROMANTIKUS, erre kapok egy baromarcú sorozatgyilkost!!!

Azért valahogy túltettem magam a dolgon, elfogadtam, hogy nem szörpöt iszok, hanem csilit rágok; felvettem a sztori fonalát, ami olvastatta magát, néha keltett némi undort, de elég izgi volt ahhoz, hogy a kezemben tartsam. Nem volt benne történetfolyásilag semmi újszerű, zajlott a nyomozás, ment a szöveg a “hű de profi gyilkossal állunk szemben, de a nyomozók se kismiskák” szabványról, szépen lassan szorult a hurok, aztán jött a könyv vége. Illetve nem jött!!!!  Oké, oké, Puskin megtanította: lehet attól jobb egy sztori, hogyha nem tudjuk eldönteni a végén, hogy összejött-e a két szerencsétlen vagy sem. Na de kérem, itt nem ez volt. Itt konkrétan fogalmam sincs mi lett a vége! Nem vagy-vagy, hanem kő kemény MI VAN??? lett.

Ott hirtelen az utolsó mondat után legalább 6 féle magyarázatot találtam az értelmére. Úgyhogy lelki világom helyrerázása érdekében gyorsan megkértem Edinát (a többieket nem igen lehet sokkolni ilyen véres-gyilokos könyvekkel), hogy olvassa már el Ő is, és árulja el hogy mit lát bele a végébe, de úgy látszik őt nem akasztotta ki a lezárás módja, kihozta belőle a legegyszerűbbet és kész. És lássuk be, Ő csinálta jól, mert így nem akadt fent egy középszerű könyvön, hanem egyszerűen eldöntötte, hogy a vége is középszerű. :D

Ijesztő találkozni egy sorozatgyilkossal, amikor a borzalmat még nagyobb borzalom követi, mert a saját családod is veszélybe kerül, és egyedül te állíthatod meg a gyilkosságokat. Mihez kezdesz hát?”Rettentően nagyot léptem előre! Tényleg! Az időutazó felesége után – amit szerintem kicsit túlreagáltak – gondoltam olvasok valami teljesen mást, így került a kezembe a “még olvasásra vár” polcomról ez a Herbert féle sztori. És, hogy miért mondtam, hogy rettentően nagyot léptem előre? Mert egy IHSZ-es pasi után jött egy TKÉ-s!!! Na ugye, hogy mindenki érzi az előrelépést!

A könyvről nincs sok mondanivalóm. Egy teljesen egyszerű krimi, amit írója megpróbált kicsit megborsozni ezzel a TKÉ-s (na jó nem húzom tovább senki agyát: Testen Kívűli Élményt jelent) vonallal. Hogy ez mennyire sikerült neki, hát nem tudom. Néhol úgy tűnt mintha nem lenne más, csak ilyen sorok közötti élcelődés a téma szakavatotjaival szemben. Bevett szokás ismert emberektől pár mondatos véleményt kérni a könyv borítójára. Hát sokat fizetnék egy MacLaine asszony (ő a legismertebb szakavatott) féle megnyilvánulásért! Nem hiszem, hogy meg bírna rajta száradni a nyomdafesték! :D

No, de komolyra fordítva a szót: a könyv egyszer olvasható. Kicsit fura, hogy egy test nélküli lélek meséli el nekünk, de apróságokba ne kössünk bele. Ami viszont nagyon kiverte a biztosítékot, az a könyv végén lejátszódó autókázás. Tehát az a – bocsánat, nem tudom másképp definiálni – rinyálás, hogy jaj szegény sorozatgyilkos, na az már sok volt. Valamelyik utolsó posztomban írtam olyat, hogy a miértek fontosak, hogy sok mindent felfedhetnek a tettekkel kapcsolatban. Itt kaptunk miérteket, de olyan tetteket is, ami alól semmilyen miért nem menthet fel. Ezt azonban sajnos az író nem érezte… Mindenesetre azért tegyük hozzá, hogy James Herbert elég beteg elme lehet, ha ilyen sorozatgyilkos pattant ki a fejéből…

Vááá! Hát milyen vége lett már ennek a kötetnek?!?! Vááá! Számítottam rá, hogy Moning úgy fejezi majd be Mac történetét, hogy most rögtön olvasni akarjam a következő részt, de azt nem vártam volna, hogy ilyen mértékben kikészülök majd, és még jobban fogom várni a következő részt, mint eddig bármelyiket!

Számomra A hajnalra várva kicsit lassabban indult be, mint a korábbi két kötet, ami annak köszönhető, hogy itt kicsit kevesebb akció jelenettel találhatjuk szemben magunkat. A hangsúly sokkal inkább azon van most, hogy a Mac által felmerült kérdésekre valamiféle választ kapjunk. A kiderített új információk sora, a Barrons kilétére irányuló találgatások, a V’lane okozta érdekes helyzetek, a tündérek történelméről kiderült momentumok, a Sinsar Dubh utáni nyomozás furcsaságai és Alina múltjának egy darabkája kárpótoltak a kevesebb izgalomért, hiszen általuk kicsit jobban kezdem átláttam a dolgokat. Azért persze Macet most is kellett félteni veszélyesebb helyzetekben, hiába válik lassan szuper harcossá.

Akárcsak korábban, most is akadtak vicces párbeszédek és még viccesebb jelenetek, melyek többsége a Barrons – Mac – V’lane hármashoz voltak köthetőek (ebből is látszik, hogy a szextündér még inkább főszereplővé lépett elő). Számomra a legkellemesebb pillanatokat a MacHalo, egy különleges, fejre húzható fényt árasztó készülék kipróbálása okozta, aminek megalkotásától Mac annyira fellelkesült, hogy saját kis táncot adott elő fején a rózsaszín sapkára szerelt lámpásokkal, amit persze Barrons az ő tudta nélkül végignézett, és hát nem bírt szó nélkül hagyni. Egyébként most mintha kevésbé lett volna kedve viccelni a szereplőknek, ami a dublini időjárással és az egyre nagyobb számban fellelhető rinófiúkkal és árnyakkal fűszerezve határozottabb sötét, baljós háttér hangulatot kölcsönzött a történetnek, mint valaha.

Mac jellemváltozása továbbra is folyamatban van, így az első kötetben megismert kislány lassan már teljesen a múlté. Végre elkezdett önállóan cselekedni, és ezeknek a váratlan ötleteknek köszönhetően elég rendesen képes meglepni az olvasót (például egy MacHaloval ;)). Barrons alakja olyan, mint eddig is volt: sötét és olyan hatalmas mértékben titokzatos, hogy lassan már tippjeim sincsenek arra nézve, hogy mi lehet ő. Vagyis van egy ötletem, de már annyi mindennel nyúltam mellé ezzel a sorozattal kapcsolatbab, hogy megtartom magamnak. ;)

Azt hiszem, hogy az első bekezdésem elárulja hogyan érzek Mac történetével kapcsolatban: még mindig ez a kedvenc sorozatom, és ezért bizony még A halál ereklyéinek 3. kötetét is képes voltam félretenni, pedig az sem semmi!

A póruljártak: egy oxfordi professzor, egy nagyra becsült belgyógyász, egy elegáns francia műkereskedő és egy jóképű angol lord. Csupán egy dolog köti össze őket: egy szélhámosnak köszönhetően egyetlen éjszaka leforgása alatt mind a négy befektető elveszti mindenét. A csaló neve Harvey Metcalfe, egy briliáns elme, a megtévesztés nagymestere, rendkívül veszélyes férfi. Attól a bizonyos éjszakától kezdve pedig a négy áldozat célpontja.
A négy idegent, akik mindnyájan szakmájuk szaktekintélyei, eggyé kovácsolja, hogy nincs mit veszíteniük. Tervük: megtalálni Harveyt, árnyékként követni, csapdába ejteni és tönkretenni. Monte Carlo fényűző kaszinóitól Ascot pazar lóversenypályáin, vagy a Wall Street nyüzsgő utcáin át egészen a legdivatosabb londoni galériákig folyik a hajsza. A játékot bosszúnak hívják, s a tanáruk egy igazi mester.

Tudják milyen klisét olvasni? Teljesen olyan, mint klisét nézni. Elkezdünk egy filmet, lemegy az első pár képkocka, és már tudjuk is mi a sztori, és mi a végkifejlet. Gondoljunk csak pár katasztrófa-filmre, vagy lecsúszott zsarusra, aki mégis megmenti a világot, vagy sportfilmre, amiben rögtön tudjuk ki győz, és még lehetne sorolni hosszan-hosszan… Ennek ellenére ezek a könyvek/filmek eladhatóak, mert mindenkinek van olyan kliséje amit kedvel.

Mint ahogy ez a könyv is ilyen, és én kedvelem ezt a sablont: pár balek belefog egy olyan dologba, amihez lövésük sincs, és ezt szépen ki is használja a náluk jóval dörzsöltebb és hozzáértő pali, erre a balekok bosszút esküsznek, ami nyilván sok izgalmat és fordulatot jelent, tele vicces szitukkal. Ez a klisé, és pontosan ezt is kaptam ettől a könyvtől. Az egész cselekmény végéig egy olyan mozzanat se volt, ami meglepett volna… Nah jó, most aprócskát lódítottam: a fő fordulat kicsit váratlanul ért, amiért már érdemes volt elolvasni, de ami még ennél is jobb volt az az utolsó bekezdés. Hát az behalás! Olyan lett tőle az egész könyv, mint egy vicc, egy háromszáz oldalas jó vicc. :) Tehát aki csak egy kellemes felhőtlen és minimális romantikát tartalmazó délutánra vágyik, mindenképpen vegye kézbe, garantáltan nem fogja megbánni!

Cammie, a Kaméleon 1. kötet
Cammie Morgan a Kivételes Ifjú Hölgyek Gallagher Akadémiájának diákja. Tipikus lányiskola ez, amennyiben szokványosnak tekinthető, hogy a tanulók harci művészeteket, valamint a kémiai hadviselés legújabb módjait sajátítják el, és CIA–kódok feltörésével szerezhetnek plusz krediteket. Cammie Morgan kémnek tanul. Tizennégy nyelven beszél folyékonyan, és hétféleképpen képes puszta kézzel megölni valakit, de minden tudománya csődöt mond, amikor találkozik egy hétköznapi fiúval, aki őt ugyanolyan hétköznapinak hiszi, mint bármelyik másik lányt…
Ally Carter ifjúsági regénye egy átlagon felüli képességekkel rendelkező diáklányról szól, mely egy ezzel a könyvvel induló sorozat első kötete. A szerző nemrég fejezte be a nagysikerű sorozat ötödik kötetét. Az írónő izgalmas és titokzatos világba csábít, ahol sajátos, különleges szabályok szerint kell játszani annak, aki túl akarja élni a sulit.
Cammie, a Kaméleon története világszerte elnyerte az olvasók rokonszenvét.

Ally Carter könyve szemtelen módon hívta fel magára a figyelmem: hosszú címével folyton felbukkant a molyon és szuggerált: “Ha nem olvasol el, meg fogod bánni!”. Mivel nem akartam lemaradni semmi jóról, kölcsönkértem Nikitől.

Cammie szülei kémek voltak, így mi sem természetesebb, minthogy lányukból is kém váljon, és a Kivételes Ifjú Hölgyek Gallagher Akadémiájára járjon. Az iskola titokban működik, elfedve valódi küldetését, így külsősök számára az akadémia nem más, mint egy elit nevelde, amit a tehetős szülők gyermekeinek hoztak létre, és ezzel a nézettel diákjai azon nem kívánatos személyek közé tartoznak, akikkel szemtelenkedni kell. Pedig, ha a fiúk tudnák, hogy milyen szuper dolgokat tanulnak a lányok, akkor inkább kíváncsiskodnának, mint gyűlölködnének, és inkább akarnának maguknak egy ilyen barátnőt, mint egy hétköznapi lányt a saját sulijukból. Na de mit tehet ebben a helyzetben Cammie, aki egy vérbeli kém, tehát kilétét még annak a srácnak sem árulhatja el, akihez vonzódik? Természetesen úgy kezeli a helyzetet, mintha bevetésen lenne, ez pedig vicces gondolatokhoz és jelenetekhez vezet.

Cammie románcán kívül betekinthetünk az iskola életébe is. Láthatjuk a lányok mindennapjait, elhivatottságukat és azt, hogy az órák után nem sok pihenés jut nekik a hatalmas mennyiségű házi feladat következtében. Valójában semmi szabadidejük nincs, de ezt nem bánják, mert számukra első a tanulás. Engem ebben a sulis életben az zavart nagyon, hogy hirtelen csöppentünk bele a fura nevű tárgyak kuszaságába, és nem nagyon tudtam tartani az iramot. Főszereplőnk ugyanis nem első éves, tehát az iskolai dolgokról nem tudunk meg mindent, ami engem egyébként nagyon érdekelne. Például hogyan tanultak meg 14 nyelven, köztük szuahéliül folyékonyan beszélni?

A történéseket Cammie meséli el meglehetősen szellemesen. Nem esik szó ruhákról, sminkről és egyéb csajos dolgokról, helyette Cammie szüleinek kémkedési élményeivel gazdagodunk (pl. bomba hatástalanítása hajgumival és manikűr ollóval) és kiderül, hogy szinte még a gemkapcsot is az akadémia egy volt diákja találták fel. Nem hiába járnak oda zsenik! Emellett megismerhetjük Lizt és Bext is, Cammie két legjobb barátnőjét, akik végig igaz barátként segítik a lányt mindenben.

Tetszett az alapötlet, a kémképző iskola, de ezt annyira titkossá, modernné akarta tenni a szerző, hogy végül még annyira sem lett védett, mint egy normál kollégium nevelőkkel. Nem kellett nagy tudomány ahhoz, hogy valaki kilógjon, pedig egy riasztókkal, kamerákkal felszerelt intézményben elvárható lett volna, hogy senki ne tudjon kiszökni. Bentről nem lehet emailt küldeni, de más leveleit el lehet olvasni. Hogy is van ez? Most akkor van biztonság vagy sem?

Cammie fél éve a Gallagher akadémián meglehetősen eseménydúsra sikerült, ami remek alapja annak, hogy az olvasót teljes mértékben lekösse. Valójában nincs itt komoly izgalom, csak egy kis szerelem és kémkedés, nevetéssel eltöltött kellemes órák. Ezekért a vidám pillanatokért és a kém hátérért érte meg elolvasni, de ugyanakkor ezt kevésnek érzem ahhoz, hogy folytassam a sorozatot. A csábítása nagyobb volt, mint amit adni tudott nekem.

A Kapitólium dühös.
A Kapitólium bosszúra éhes.
A Kapitólium vért akar látni.
És az igazi harc csak most kezdődik.
Katniss és Peeta megnyerték az Éhezők Viadalát, így ők és a családjaik megmenekültek az éhezéstől, de a fiatalok nem ülhetnek nyugodtan a babérjaikon. Vár rájuk a hosszú Győzelmi Körút, ismét csak a tévénézők árgus szeme előtt.
A kötelező udvariaskodás unalmát azonban döbbenet és félelem váltja fel, amikor hírét veszik, hogy lázadás készül a Kapitólium ellen. Snow elnök sosem habozott lesújtani az engedetlenekre, és most is ott csap le, ahol senki sem várja. Emberek halnak meg, családok lesznek földönfutók, Katniss és Peeta pedig újabb küzdelemre kényszerülnek, ahol a tétek még nagyobbak, mint korábban.

Az Éhezők viadalát imádtam, és amikor letettem, nem igazán voltak ötleteim arra nézve, hogy  milyen folytatást lehetne írni hozzá (na jó, azért tippelni tudtam volna). Most mondhatnám azt, hogy éppen ezért nem is voltak elvárásaim a Futótűzzel kapcsolatban, de akkor hazudnék. Szerettem volna egy ugyanannyira akciódús, izgalmas könyvet olvasni, mint az előző kötet volt, de úgy érzem ezt nem kaptam meg teljes mértékben.

A történetről nem szeretnék különösebben említést tenni, mert pont az a jó a fülszövegben, hogy csak annyit árul el, amennyi kell ahhoz, hogy felcsigázza az olvasót. A könyv eleje egyébként nagyon hasonló, mint a korábbi rész, csak ami akkor újdonságnak számított az most nem nyújtott különösebb élvezetet. Nagyon élveztem volna például a fiatalok Győzelmi körútját, ha láthattam volna a körzeteket, de erre nem került sor. Tény, hogy valószínűleg egyhangú lett volna 11 körzetet bemutatni, viszont egy-kettőről lehetett volna hosszabban írni ahelyett, hogy fél oldalban lezavarjuk mindet. Ezzel szemben rengeteg “készülődéses” jelenetet kaphatunk, amiket már ismerhetünk korábbról: Katniss haját, körmét rendbe kell hozni, szép ruhákba kell öltözni, és finomabbnál finomabb ételekkel kell jól lakatni. Nem tudom ki hogy van vele, de szerintem a készülődés – körút harcot a körzetek bemutatása nyeri. Nem csoda tehát, hogy alig vártam, történjen végre valami nagy, figyelemfelkeltő esemény, mert bár kisebbek azért itt-ott voltak, de azok nem elégítették ki az elvárásaimat. Onnantól viszont, hogy megtörtént, amit sejteni lehetett, sokkal jobban élveztem az olvasást.

A szereplőket nézve még mindig ugyanaz a véleményem, mint volt is: én nem csak Katniss gondolatait akarom látni, hanem Peetaét is! Néha olyan jó lenne tudni, hogy egy-egy furcsa helyzetben mit érez. Nekem egyébként a kis Ruta volt a kedvenc szereplőm, nagyon megszerettem őt, így most különösen tetszett, hogy Katnisst ugyanúgy megviselte a halála, ahogy engem is. Sokszor visszaemlékezett a kislányra, nem engedve, hogy elfelejtsük mennyire kegyetlen a Kapitólium szórakoztatására kitalált “játék”, amiben brutális módon gyerekek öldösik egymást.

Összességében ez egy jó könyv, olvastatja magát, de az Éhezők viadalának azt a különleges, folyton kíváncsiságban, rettegésben tartó hangulatát nem igazán adja vissza. A kötet elején szinte unatkoztam, hiszen komolyabb történésekre csak később került sor, amik az utolsó oldalakon teljesedtek ki olyan mértékűre, hogy most semmi kétségem sincs afelől, hogy a következő rész izgalmakban és akcióban kárpótolni fog azért, amiért a Futótűz az Éhezők viadalához képest kicsit lapos lett. A második rész befejezése ugyanis elég ütősre sikeredett, és egy olyan jövőt vetített előre, ami annyi mindent hordozhat magában, hogy alig várom már, hogy elolvashassam.

A könyvet köszönöm az Agave-nak és Lobonak!