Játéknak, internetes szappanoperának indult, de „kinőtte” magát: igazi, fordulatos, élvezetes humorral átszőtt regény lett belőle, az élet sírni-, nevetni- és főleg szeretnivaló dolgairól.

Bár Csajok a címe, valójában a pasikról (is) szól: a női-férfi kapcsolatok, a barátság és az „önmagunkra találás” könyve. Magunkra ismerhetünk a három hősnőben, Hannában, Móniban és Flórában, ahogy helyüket és boldogságukat keresve csetlenek-botlanak az életben. Ismerősek a problémáik, legyen szó akár mellplasztikáról, akár állás- vagy partnerkeresésről, netán lombikbébiprogramról, vagy esetleg „csak” egy kutya elhelyezéséről. A pasik bepillantást nyerhetnek a szigorúan női témákba, megtudhatják, igaz-e: a szó többnyire róluk folyik ezen a Vénusz nevű bolygón… És persze a Csajok párkapcsolati kézikönyvnek sem utolsó, hiszen minden hiba, ballépés felsoroltatik benne, amit egy nő és egy férfi elkövethet a szerelemben. És persze recept is adatik, hogy mindez hogyan tehető jóvá…

Nem tudom ki mennyire vagy hogyan látja ezt – saját véleményem szerint nincs olyan szituáció, amiben kisebb-nagyobb százalékban ne játszana szerepet az emberi elfogultság… Ez is egy ilyen. Tudattalanul, de biztos, hogy előfordult már velem, hogy magyar szerző könyvéről kicsit többet, kicsit máshogy írtam, csupán csak mert honfitársról volt szó. Persze akadt ellenpélda, és hát gondolom nem okozok megdöbbenést azzal ha elárulom ez is az lesz.

Nem szoktam nagyon véleményeket olvasni bejegyzéseim megírása előtt, de erről a könyvről véletlenül került a szemem elé pár, amiben bizony volt nyomdafestéket nem tűrő pocskondiázás is. Nos, idáig azért nem szeretnék elmenni, de tény, hogy sok értékelhető dolog nincs ebben a könyvben, még akkor sem, ha “internetes szappanoperának” indult. Nem vagyok pesti, és nem tartozom a felső tízezerbe se, ez tény, de ha elképzelem ezeket a társadalmi rétegeket, a könyv szereplőit, akkor se tudom egyikbe se tenni. Sőt semelyik másikba se. Olyan irracionális, olyan nem magyar; sokkal inkább beszélhetnénk  amerikai klón magyarokról akik meg ugye nincsenek, ettől már megfoghatatlan a történet.

Aztán ott a humor, ami elvileg az egész könyv mozgatórugója kéne legyen, de csak kéne, ugyanis helyenként annyira erőltetett, hogy az tönkreteszi a kevesebb számú jó poént is. Így egy-egy gyenge mosolynál többet nem tudott belőlem kihozni ez a Fejős “remek”.

Nem is tudom, talán ha írónőnk nem ragaszkodna ennyire a magyar szereplőkhöz, és ezt az egész történetet egy külföldi bagázsra írja meg, tényleg amerikaiakra, vagy angolokra, akkor lehet jobban megfogott volna. Akkor talán több poén betalál, akkor talán az ember fejében nem kondult volna meg párszor az “ugyan már” harang. Persze ez mind csak talán, de egy biztos, ez a könyv nem jegyváltás volt a következő Fejős Éva kiadványhoz.

„A Rolls-Royce egy pillanatra megállt, a motorzúgás sem hallatszott. Aztán a vezető hirtelen rákapcsolt, és a kocsi, mint valami rakéta, bevágott a fasorba. – Megőrült ez az ember? Mindhárman futásnak eredtek, és csak az átszakított korlátnál torpantak meg, amely a szakadék felett lengett. – Atyaúristen! – kiáltotta Parker. – Miért engedted, hogy beleüljön?” Ki ült a Rolls-Royce-ban? Miért kellett átszakítania korlátot és a tengerbe zuhannia? Van-e köze a kocsi utasának az arany Buddha titkához? És egyáltalán miféle titokzatos események játszódnak le a Mandalay House-nak nevezett magányos angol kastélyban?

Szeretem a krimiket. Nem az erőszak miatt, hanem a nyomozás izgalma miatt.

Rájöttem, hogy igazából krimin belül két műfaj létezik. Az egyik az ahol egy bizonyos embercsoport el van szeparálva a külvilágtól. Ott kapunk egy rejtvényt, hiszen a megoldás véges kimenetelű lehet. Pont ezért szeretem az Agatha Christie történeteket: van 10-15 ember összezárva valahol, és ha ráérzel az ízére kitalálható, hogy mi is történt, de még akkor is kapsz valami meglepetést.  A másik csoport pedig az, amikor két laponként bejön egy-egy új szereplő, és esélyünk sincs kitalálni, hogy ki a hunyó.

Mindegyik kategóriába tartoznak nyilván jók is, rosszak is. De ha választanom kell, akkor pont a fejtörő miatt én az első kategóriát részesítem inkább előnybe. Pont ezért örültem meg a Joe Alex könyv fülszövegének olvasásakor, mert már abból kiderült, hogy ez a sztori pont az általam kedvelt csoportba sorolandó. Ezért nagy várakozásokkal vettem kézbe, egy estés olvasmánynak.

Körülbelül a második, vagy harmadik oldalon volt egy versrészlet, aminek elhangzása után utalást kap az olvasó arra, hogy az idézett sorok milyen jelentőségteljesek lesznek az ügy megoldása közben. Ez még jobban felvillanyozott, hiszen ez szintén Agathát idézte. Aztán jöttek a csalódások. A könyv nem hogy nem egy estés nem lett, de három hétig tartott az átrágása. Igaz, hogy ebben mostanság letudott bokros teendőim is közrejátszottak, de a passzivitásom valódi okai jóval inkább a könyv rétestészta hosszúságúra nyújtott unalmas bevezetése, a cselekmény 30 oldalba való belesűrítése, a sztori agyonbonyolítása, a nyakatekert, de előnyt semmiképpen nem jelentő stílusa. Emellett még csak izgalmat se kaptam. Magyarul: ez a könyv nekem borzadály volt. És ezen megállapításomat most még a történethez nem illő hangulatomra se tudom fogni, hiszen azért 3 hétig nincs ugyanolyan hangulati mutatója senkinek, igaz?

Egy dolgot azért meg tudok dicsérni: a fülszöveget. Az ért annyit, hogy rá tudott venni ennek a borzalomnak az átdöcögésére. :(

…valami megragadta benne és úgy vonzotta akár a mágnes. Azonnal odament hozzá és megszólította. Aztán néhány perc után már táncoltak. Brian úgy érezte, Melanie újra értelmet adott az életének. Abban a pillanatban, amikor mélyen egymás szemébe néztek, fellobbant köztük a szerelem, és nem telt bele egy év sem, máris sor került az esküvőre.

A molyos regisztrációnak köszönhetően elkezdtem összeszedegetni, hogy milyen, és mennyi könyvet olvastam eddig. Nos, emlékeimből eddig kétszáz valahány került elő, de egy biztos: ilyen könyvet, mint ez, még nem olvastam! Mondhatnám azt is, hogy borzalmas volt, de akkor megint megkapnám a „túl kritikus” bélyeget. Helyette inkább azt mondom, hogy nem igazán sikerült összhangba kerülnöm a könyvvel. Egyszerűen nem értem az egészet. Mármint nem a könyv cselekményét, mert az túl egyszerű volt. Azt nem értem, hogy hogyan lehet egy ilyet könyvnek hívni, és hogyan lehet ezt kiadni. Igen tudom, nem sikerült diplomatikusnak maradnom. De mindenki higgye el, ennek oka van. Ez az egész „regény” nekem tök olyannak tűnt, mintha én elkezdeném elmesélni az egyik ismerősömnek, hogy mi történt egy másik közös ismerősünkkel. Ez nem regény. Ez nem könyv. Ez egy emlékezetből készült beszámoló! És annak se jó éppen. Tök lényegtelen részek sok-sok oldalon keresztül leírva, lényeges részek két mondatban említve.

A könyv elolvasása és a post megírása között bevallom, eltelt pár nap. Azóta sokszor eszembe jutott, hogy lehet tök igazságtalanul szólom le ezt a művet. Lehet, egyszerűen csak hangulatilag nem jó pillanatban olvastam. Ezért arra az elhatározásra jutottam, hogy kölcsön fogom adni kis olvasó brancsomnak (ne is tiltakozzatok csajok! :) ), és meglátjuk, hogy ők mit szólnak hozzá. Addig fenti véleményezésem senki ne vegye komolyan! :)

Az ember örök álma valósul meg e könyv lapjain. Hősei rátalálnak az elveszett Édenre, amit a valóságban hiába igyekszünk újra megteremteni, sőt talán egyre messzebb kerülünk tőle. Szép álom ez, de kockázatos is. Ennek kifejtése adja a regény valóban ritka izgalmait: merész fordulatosságát és a szellemi borzongásokat. Tibet és a Kék Hold völgye sokak szemében máig egyet jelent: a földi Paradicsom tökéletesen megvalósult modelljét. Ezt a képzetet hét évtizeddel ezelőtt James Hilton angol író teremtette meg, aki 1933-ban kiadta a 20. század később talán legismertebbé vált regényét, A Kék Hold völgyét. Azt a krimit, amire egyformán bólint rá ma is a legfinnyásabb irodalmi ízlésű olvasó és a krimirajongó is. Ezért fordították le londoni megjelenése után szinte azonnal számos nyelvre, köztük magyarra, és az sem véletlen, hogy magyarul éppen Déry Tibor fordításában jelent meg. Nagy sikerű filmek, színpadi változatok is készültek belőle, hatására jobb módú utazók seregei indultak Tibet és India határvidékének ismeretlen hegyei közé a lámakolostorokba.

Azt mondja a fáma, hogy a könyv rajongói körének száma azért óriási, mert nem csak a misztikumot kedvelők olvasták szívesen, hanem a krimit kedvelők is. Az a helyzet, hogy mindkét tábort erősítem, ennek ellenére a regény nálam megbukott. Méghozzá nagyon. Nem szoktam ennyire erőteljesen negatívan fogalmazni, ha könyvről van szó, de ennél bugyutább irodalmat nem igen olvastam. A jellemábrázolások elnagyoltak, a leírások helyenként túlzóak, hosszúak, helyenként nincsenek. A cselekmény meglehetősen döcögős. Az emberi kapcsolatok alakulásának oka pedig érthetetlen. Az olvasó – legalábbis én így voltam vele – várja a feloldását, a megoldást, a miértre a választ, de ez nem érkezik meg. Az egyetlen pozitívuma a történetnek a végkifejlete lehetne, de sajnos az is el lett rontva azzal, hogy az utolsó mindent megkoronázó momentum nem lehetőségként, hanem tényként hangzik el. Így a könyvet csak olyanoknak tudom ajánlani, akik abszolút mazochisták, vagy akik az eddigi értékeléseim alapján úgy gondolják, abszolút ellentétes ízléssel rendelkeznek.