A nagy utazós-halálos menetem után gondoltam jöjjön valami kis könnyed… Nagy lendülettel neki is estem ennek a könyvnek, de amikor a 15-16. oldal környékén már az volt taglalva, hogy a néni mire képes a szájával kedves férje kimagasló testrészén… hát ez egy kicsit visszavett a nagy iramból. :) Na nem mintha prűd lennék, kicsit sem, csak az a helyzet, hogy még szoknom kell ezt az új hozzáállást a szexhez. Mármint irodalmi hozzáállást. Volt egy “korszakom”, amikor kézbe vettem több Steel könyvet, meg még egy-két csöpögő rózsaszín limonádét, amikben nem volt szex. Ott szeretkezés volt. És ezt valahogy így fogadtam el: ha szexről akarok olvasni, akkor kifejezetten olyan könyvet kell kézbe venni, a többi könyvben ilyennel  nem találkozhatsz, ott ennek az emberi tevékenységnek  az eszményített, megszépített verziója fordulhat csak elő. Nos az utóbbi két-három évben látom ezt a vonalat megtörni, és néha felkészületlenül ér a dolog. :) Főleg egy könyv első 20 oldalán belül! :)

Van egy másik új divat, amit felfedeztem ebben a könyvben is:  a zene becsempészése. Ez is egy új keletű dolog. Legalábbis ezt is az elmúlt egy-két évben vettem észre: több könyvben megfigyelhető, hogy a szereplők hangulatát úgy próbálják meg érzékeltetni, hogy megemlítik milyen zenét hallgatnak, dúdolnak éppen. Ez nem rossz módszer – lenne, ha az ember kapásból ismerné a zeneművet. Na, de aki annyira nincs képbe zeneileg, mint én…

De térjünk vissza a könyvre, amiről nincs is sok minden írni való. Mondhatni egy tipikus mai családregény, ahol több szálon látunk mindennapi problémákat felvetni, aztán a szálak olykor családi ügyek miatt összefutnak, vagy éppen szétszaladnak. Nem volt az a hű de emlékezetes könyv ez számomra, de jó volt a dinamikája, a stílusa, a hangulata is. Egy-egy kellemes délutáni kikapcsolódásnak tökéletes volt. Többet azonban senki ne várjon tőle. :)

Paj Ling gyönyörű, kínai édesapjától és fehérorosz anyjától örökölte különlegesen szép vonásait, ráadásul csodás lótusz lábai vannak és Jik-Munn jogot formál erre a pompás játékszerre…. Ám a fűszerfarm tulajdonosa talán bölcsebb döntést is hozhatott volna, minthogy újabb fiatal ágyast vásárol, ráadásul egy olyan leányt, akinek vágyai messze túlszárnyalják a társadalmi kötöttségeket, s merészségében és elbizakodottságában megtanult írni és olvasni.
Li-Sia – miután születésekor misztikus módon megmenekül a biztos haláltól – szépséges fiatal lánnyá cseperedve megtudja, hogy apja el akarja „köttetni” a lábát, mivel ez erősítené ékességét és emelné az árát, így a jövőben a lánya „ragyoghatna családjának dicsőségére, akár egy új érme”. Az öntudatos Li-Sia azonban sokkal merészebb terveket dédelget, és mindenáron ki akar törni a neki szánt sorsból… Finom „kolibri ujjainak” köszönhetően egy selyemfarmra kerül, ahol szorgalmasan dolgozik, azonban művészi szinten végzett munkája közben, egészen máshol járnak a gondolatai. Biztos benne, hogy egy napon teljesülhetnek vágyai, tanulhat majd, hogy magabiztos és önálló nővé válhasson és megtalálja az őszinte szerelmet.
Szju Szing szülei régi szolgálójának védő szárnyai alatt, titokban nevelkedik egy elrejtett helyen. Itt egy öreg mester irányításával megtanulja a lélek bölcsességeit és a harcművészetet. Fiatal lánnyá serdülve, eltökélten angol édesapja keresésére indul, akiről még nevelője mesélt neki gyermekkorában. Szing ideiglenes menedékre lel a Csillogó Ékkövek fogadójában, egy ópiumbarlangban, ahol megtanítják az örömszerzés művészetére, ő azonban nem szeretné az ágyasok életét élni. Kivételes édesanyjától örökölt ereje, és tudatossága segít neki megtenni a hihetetlen élményekkel és viszontagságokkal teli utat, amelyen megpróbál visszatalálni gyökereihez, s végre megtörni a generációkon keresztül családját üldöző balszerencsét. Útja végén szerelmet és megnyugvást talál a felmenői által megteremtett csodás és különleges világban.

A Gyömbérmezőre furcsa módon tettem szert. Egészen addig amíg nem láttam meg egy könyvesbolti kirándulásom alkalmával, nem is tudtam, hogy létezik, pedig azért elég szorgalmasan nézegetem az új megjelenéseket. A borító szerelem volt első látásra, de csak emiatt nem tettem volna sem valós, sem pedig virtuális kosárba. Igen ám, de miután egy egész könyvesbolt keresett nekem egy könyvet, ami végül némi lapozgatás után nem nyerte el a tetszésem, úgy éreztem muszáj lesz valamivel távoznom az üzletből, különben meglincselnek, így hát bizalmat szavaztam a Gyömbérmezőnek.

Egy kicsit tartottam tőle, mert azt hittem olyan lesz, mint a Hóvirág és a titkos legyező, vagyis túlságosan elgondolkodtató és fájdalmas, de szerencsére ez inkább szórakoztató jellegű mű, mint dokumentumregény. A történet hátterében a 19. század Kínája áll, az a kor, ahol a kínai nők elnyomása hosszú idők óta még mindig fennáll, úgy adják-veszik őket, mint az állatokat a piacon. Nehéz elképzelnem, hogy a múltban voltak olyan egyszerű származású kínai nők, akiknek jó élete lett volna. Nincs ez másként  a regény főszereplőivel sem, hiszen az előttünk megelevenedő két ember sorsa sem nélkülözi mindazt a sok rosszat, ami egy lánygyermeknek “jár” Kínában. Emellett megismerkedhetünk jó néhány más kínai szokással is, némely közülük inkább már a “jobb lett volna nem is tudni” kategóriába tartozik, nem egyszer húztam fintorra az orromat olvasás közben, ha olyan dologgal találkoztam, ami már az én gyomromnak is sok volt.

A fülszöveg tévesen arra enged következtetni, hogy három élet fog előttünk kibontakozni, de valójában csak Li Sia és Szju Szing, vagyis két generáció útját követhetjük nyomon részletesebben, már amennyire részletesnek mondható az, hogy a születésük és a “felnőtté válásuk” közötti évekből csak alig alig kapunk egy-két momentumot, így pillanatok alatt ott terem előttünk egy olyan lány, akinek a jelleméről igazából semmit sem tudunk. Mindkettőjüknél 13-17 éves koruk játssza a főszerepet. Én úgy érzem, ha ezt a könyvet egy nő írta volna, akkor ezek a lányok kevesebbet szenvedtek volna a környezetük férfitagjai által, és talán jobban beleláthattam volna gondolataikba, érzéseikbe, nem pedig két sokszor teljesen hideg, minden érzelmet nélkülöző személlyel kellett volna azonosulnom. Éppen ezért nem is tudnám megmondani, hogy melyikük volt szimpatikusabb a számomra. Azt tudom viszont, hogy én biztosan nem bonyolítottam volna két generációsra a történetet, mivel a két lány életét minden nehézség nélkül eggyé lehetne gyúrni és ezáltal talán egy jól kidolgozott női karaktert kapna az olvasó. A férfi szereplőkkel nem volt problémám, legalábbis ha bárki megkérne, hogy meséljek Szing apjáról részletesebben, jobban le tudnám írni mint a lányát és a feleségét.

Nem tudom, hogy ez a történet mennyire számít tucatnak, nem szoktam kínai női sorsokról szóló irodalmat túl gyakran a kezembe venni, bizonyára sokban ott van, hogy a főszereplők ki akarnak törni a világból, amibe belekényszerültek, ahogy ezzel Li Sia is így volt. Ezen kívül szó volt itt kínai-európai párokról is, hogy egyik hazájukban sincs helyük, mert sehol sem fogadják el őket, ahogy a gyerekeiket sem.

Amikor a kezemben volt a könyv, gyakran azon kaptam magam, hogy na még a következő oldal, és leteszem, aztán persze sok következő oldal lett belőle. Amikor viszont félretettem, nem hiányzott, nem éreztem, hogy olvasnom kellene, pedig a történet alakulását és a kínai kultúrába való betekintést élveztem. Mondjuk egyik lány bőrébe sem bújtam volna bele, és a múltbeli Kínában se szívesen születtem volna, de olvasóként érdekes volt ebben a számomra ismeretlen világban mozogni.

Ha valaki megkérdezné, hogy tetszett-e  a könyv akkor azt válaszolnám: “Tetszett, csak…, hát nem is tudom, volt benne sok furcsaság és talán kicsit el is volt nyújtva, de egy olvasást mindenképpen megért.”

Egy szeleburdi, kócos, csupacsont anya mikroszkopikus méretekkel, aki kávé, porok, cigaretta háromszögében egyszerre próbál írni, telefonhoz menni, gyerekekre felügyelni, konyhai katasztrófákat elhárítani, háztartást vezetni; három istenadta, pontosabban istenverte gyerek; egy javakorabeli kutya; egy lerobbant kocsi, egy rendhagyó háztartási alkalmazott és “én, aki a család egyetlen normális tagja vagyok, jóllehet nőm gyakorta olyképpen viselkedik, mintha legszívesebben pszichoanalízisbe küldene. – Egyetlen gyerek – sóhajtja fejcsóválva. A feleségem szerint ugyanis az embernek, hogy megközelítőleg normálisszámba mehessen, legalább két testvére kell hogy legyen. Neki volt valami öt, minek következtében ő aztán szupernormális, ami viszont komplett őrültet jelent” – köszön be Brunella Gasperini családi trilógiájának első krónikása, a férj. Egy milánói família zűrös életének nagyjából fél esztendejét meséli el. Az ellenállhatatlan humorral, szellemesen megírt történetfüzérben sok az önéletrajzi elem.

Az Én és ők egy olyan könyv, aminek olvasása közben folyamatosan mosolyogsz, nem ritkán hangosan felnevetsz, és biztosan nagyon jól érzed magad a kicsit hóbortos  Gamberini család tagjaként, akik úgy élik mindennapjaikat, hogy bármelyik pillanatban történhet velük valami, ami számunkra mulatságos, az apa számára meglehetősen bosszantó, az anya számára egy “Mennyei tészta!” felkiáltást eredményez, Bruna számára “vacak”, Popnak “grunt!’, Tattit meg a pelusokat nem különösebben zavarja, a többieknek pedig (Rosa – az “álmatag háztartási alkalmazott”, Bú – az eb, Öreg – a kocsi) nincs véleménye. Ezekből a helyzetekből jó sok van a könyvben, így garantált a szórakozás.

Főleg az tetszett a történetnem, hogy kortalan volt:  bármikor, bárkivel megeshetnének ezek a dolgok és mivel az írónő szinte soha nem írja le, hogy kin milyen ruha van, ki milyen autóval jár, akár azt is képzelhetnénk, hogy valamikor napjainkban játszódnak az események. Pedig nem, 1959-ben íródott a könyv. (Nekem 1964-es első kiadásom volt.) Az írónő célja érezhetően az lehetett, hogy egy szórakoztató könyvet adjon a kezünkbe, és ezt szerintem remekül teljesítette is.

Olvasás közben az első nagy derültséget okozó élményem a következő volt: “Popnak használ a jód, és szereti a pizzát*, márpedig a tenger tele van jóddal és pizzával.” Láttam azt a kis csillagot a pizzánál, de nem értettem miért van ott, hogy mit akarnak megmagyarázni vele, aztán elolvastam a lábjegyzetet: “Leginkább a lángosra emlékeztető, számtalan változatban készített, olasz ételkülönlegesség.” – jaaa, hogy 1964-ben a pizza nem volt olyan ismert, mint most…

Vagy egy másik, amin jót nevettem: mindenki azt mondja, hogy bezzeg régen nem voltak még ilyenek a fiatalok, amilyenek most, és akkor egy 1959-es könyvben a következőt olvashatod: “… én, a papája, eltűröm, hogy amolyan bármiféle fiúk csak úgy idejöjjenek és elcsábítsák, a saját házamban. Tudjuk jól, milyenek a fiatalok! Zabolátlanok. Romlottak. Megperzseltek.” Lám, lám, ezek a fiatalok úgy látszik az idők folyamán mindig ugyanolyanok: fiatalok!

Nagyon jól szórakoztam a Gamberini családon, ami persze azt jelenti, hogy most hiányoznak újdonsült “családtagjaim” és vicces történeteik, így alig várom, hogy a kezembe kaparinthassam az Ő és mi című folytatást, ahol tovább élvezhetem az újabb mulatságos helyzeteket.

Köszi Kethy az ajánlást, nélküled szerintem nem vettem volna a kezembe ezt a szuper könyvecskét! :)

]]> http://olvasok.eu/konyv/brunella-gasperini-en-es-ok-egy-ferj-feljegyzesei/feed/ 0 http://olvasok.eu/konyv/raana-raas-csodaidok-3-arulas/ http://olvasok.eu/konyv/raana-raas-csodaidok-3-arulas/#comments Fri, 14 May 2010 11:43:23 +0000 Mónika http://olvasok.blintdesign.hu/?p=1410

Az Alfa elfoglalása utáni pár év tűzszünet lehetőséget adott arra, hogy hőseink – amennyire lehet – rendezzék az életüket. Judy, aki régi nevén rejtőzött el, a CSU-1-en tanul, Giin a szabad államok kormányaiba beépült SE-tagokra vadászik, Yaan pedig két kislányát neveli a feleségével. A háború azonban újra fellángol, és hamarosan mindhárman a csatatéren találják magukat, ráadásul nem is mindig az egymással szembenéző seregek soraiban.
A háború alakulását a háttérben zajló árulások legalább annyira befolyásolják, mint maga a harc, de a politikai színtér mellett a Raas családnak szembe kell néznie saját árulóival is, és van, akit végül azok árulnak el, akikre az életét is rábízta volna.

A Csodaidők 3. is ugyanúgy olvastatta magát, mint az előző kötet, mégis én a sorozat második könyvét jobban élveztem.  Itt beleestem abba a hibába, hogy hagytam magam befolyásolni a molyos hozzászólások által, vagyis minél előbb tudni akartam mi lesz az a vég, ami miatt alig várom majd a 4. rész megjelenését. Nos, nem meglepő, hogy így nem csattant akkorát az utolsó három fejezet, mint kellett volna, és nem is érzem azt a “muszáj a kezembe vennem a következő részt” érzést sem, sajnos.

Kezdem a már hagyományosnak számító mondatokkal: nem keveredtem el a Raas családfán (ami most nem volt meglepő), de még mindig bajban voltam a bolygókkal és újabban a politikai helyzettel is, ugyanis néha kicsit furcsán éreztem magam, mintha bizonyos dolgoknál csak el kellett volna fogadnom, hogy az adott szituációban ez történt és kész. Nem láttam/értettem hogyan jutottunk oda és miként is történt a megoldás. Ilyenek voltak egyes katonai megmozdulások vagy több Giinnel – Yaannal történt eset is.

Továbbra is nagyon tetszik, hogy soha nem lehetünk biztosak a szereplőink életének alakulásával, mert ahogy történnek velük jó dolgok, úgy megannyi rossz is és nem érezhetjük őket teljes biztonságban. Ugyanez a helyzet az őket körülvevő mellékszereplőkkel is.

Még mindig Judy a kedvencem, a vele történtek késztettek arra, hogy rögtön belevágjak ebbe a kötetbe az előző után. Kezdem úgy érezni, hogy örök elégedetlen vagyok, mert akárhogy is alakul az élete nekem semmi sem tetszik, de ugyanakkor, ha valaki megkérdezné milyen sorsot szánnék neki, nem tudnék rá válaszolni. Most teljes egészében együtt tudtam vele érezni és már nem a gyereket láttam benne, hanem a felnőtt nőt. Emellett ez a szál volt az, amit teljes egészében értettem, láttam hogy jutottunk oda, ahol éppen jártunk. (Persze Giinnél volt olyan, ami Judyval kapcsolatos és többszöri elolvasásra sem értettem.)

Giinnel mindig is volt egy olyan gondom, hogy az ő oldalainál általában lassabban haladtam, mint a többieknél, és ez most sem változott. Ebben a részben valahogy nem tudott lekötni Giin élete. Sokszor olyan hihetetlen, számomra elképzelhetetlen dolgok történtek vele, pl.: ha olyan híres, akkor miért van az, hogy sok olyan, akitől elvárható lenne, nem ismeri fel? – vagy itt az hozható fel oknak, hogy nem vagyok tisztában azzal melyik bolygó melyik is?

A Yaan iránti szimpátiám még erősebb lett, mint volt a korábbi részben. Az ő helyzetét is át tudtam érezni, akárcsak Judyét és kíváncsian várom, hogy mi fog történni vele a 4. kötetben.

A csattanós vég várása mellett egy másik hibába is beleestem olvasás közben: folyamatosan azt próbáltam meg kitalálni, hogy ki/kik lesznek az árulók és talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy néha fontos politikai dolgok felett elsiklott a figyelmem. A végén már mindenki gyanús volt, ami egyre türelmetlenebbé tett, hogy tegyen már valamit az illető, amitől biztos lehetek benne, jó helyen keresgélek.

Ez a kötet ugyanolyan jó volt mint az eddigiek: mindig történt valami váratlan, főleg akkor, amikor egy szereplő fejezete véget ért, így muszáj volt gyorsan továbbhaladni, hogy újra hozzáérjek. Most sem tudtam letenni a könyvet és egy pillanatig sem éreztem unalmasnak (na jó, néha amikor olyan téma volt, akkor egy kicsit). Bár nem teljes lelkesedéssel, de azért nagyon várom a 4. kötet megjelenését, ami hamarosan itt is lesz.

A sorozat eddig olvasott részei:
Az ogfák vöröse
Kiszakadtak

Judy, a fiatal, különleges tehetségű nő gyerekként került a nagytekintélyű Raas családba, egyesek szerint botrányos körülmények között. A kaveni hagyományoknak megfelelően apjának, Giinnek kell férjhez adnia. Giin, a nagycsalád feje galaxis-szerte ismert üzletember és politikus. Megosztó személyiség, aki egyre szorongatottabb helyzetbe kerül a kiszakadtakkal kapcsolatos álláspontja miatt. Yaan – új nevén Paul – évekkel ezelőtt a Raas családot és ezzel a Kaven világát hagyta el, s lett kiszakadtként egy olyan hatalom magasan képzett katonája, amely régi családját is veszélyezteti. Az ogfák vöröse című első kötetben megismert szereplők baljós, világégéssel fenyegető események közepette igyekeznek elveik szerint helytállni, s ha lehet, életben maradni… A Csodaidők nagyregény; egy családé is, egy világé is. Észrevétlenül ragad magával sodró erejű cselekményével, fantasztikus lüktetésével.

Az előző rész után tartottam egy kis szünetet, mert bár biztos voltam benne, hogy az egész sorozatot el fogom olvasni, mégsem bírtam nekiállni a második kötetnek. Féltem attól, hogy megint nehezen fogok ráhangolódni a történetre, de aztán azon kaptam magam, hogy csak úgy falom az oldalakat már az első laptól kezdve. Nem egyszer ültem le úgy olvasni, hogy rettenetesen álmosnak éreztem magam, és nagy meglepetésemre nem elbóbiskoltam a könyvön, hanem felébredtem tőle. Letehetetlen volt!

Most már kicsit otthonosabban mozogtam az űr környezetben, eligazodtam a Raas családfán, de azt, hogy melyik bolygó melyik is, na azt még mindig nem tudtam megjegyezni. Emellett meglepő módon könnyen vettem a háborús leírásokat és nem untam a politikával foglalkozó oldalakat sem.

Továbbra is a Judyval történteket olvastam a legszívesebben, bár most nem tetszettek azok a helyzetek, amikbe került. Ő ugyanis felnőtt az előző kötet óta, én azonban nem nőttem vele együtt, és valahogy mindig gyerekként gondoltam rá, egy gyerekhez pedig nem illet egy férj.

Giin oldalainál nem maradhatott el a politika, de valahogy ezek a részek most nem tűntek olyan unalmasnak a számomra. Főleg akkor nem amikor újra nyomozni kezdett Lennen halálának oka után, és olyan összefüggésekre jött rá, amiket nem is gondoltam volna. Azt hiszem ezzel kapcsolatban nem kevés meglepetés fog még érni a harmadik kötetben (na meg persze minden mással kapcsolatban is).

Egy idő után azon kaptam magam, hogy újra szimpatizálok Yannal, ugyanis több dologban is megváltozott a gondolkodása, aminek következtében megint tudtam azonosulni vele. Bár az ő új környezete a csatatér lett, a harcok, seregének vezetése – ami megint csak nem tartozik a kedvenceim közé -, mégis érdekes volt ez a szál is, mert itt is történtek olyan dolgok, amik hoztak megdöbbentő pillanatokat.

Eta, a szerző folyamatosan fenn tudja tartani az érdeklődésemet, mert mindig képes olyan csavart, olyan váratlan dolgokat belevinni az eseményekbe, hogy utána idő kell ahhoz, hogy újra magamhoz térjek. Soha nem tudhattam mikor jön valami olyasmi, amire nem számítok, olyanok amiknél mindig áltattam magam, hogy “á, nem, ez tuti nem így lesz, itt jön majd valami mentő körülmény”, ami jött is volna más regények esetén, de nem itt. A szereplőkről kialakított véleményem is sokszor változott, ahogy új dolgok történtek velük, ami megint csak nem megszokott a számomra.

Sajnos az utolsó 50 oldalt nem tudtam folyamatosan olvasni, mert mindig közbejött valami, ami miatt le kellett tennem a kötetet. A sokadik ilyennél olyat éreztem, amit még eddig más könyveknél soha: őrjöngtem (persze csak magamban) amiért nem olvashatok. A második kötet úgy végződött, hogy muszáj volt elkezdenem a következő részt, nem is tudom mit éreztem volna, ha nincs kéznél, lehet őrjöngtem volna tovább, mert nem bírtam volna kivárni, hogy megtudjam hogyan alakult a szereplők élete…

A sorozat eddig olvasott részei:
Az ogfák vöröse
Árulás

“A Csodaidők világa különös, futurisztikus, gazdag fantáziával megalkotott világ. Sem rosszabb, sem jobb, mint a miénk, csak éppen más. Amikor azonban átlépsz ebbe a világba, ahol már több bolygón él az emberiség, mégsem csak álmélkodni fogsz, sok mindent ismerősnek is találsz. Mi még ugyan nem utazunk naprendszerek között, nem lépdelünk narancsszín gyepen vörös levelű fák árnyékában, nem ismerjük a háromdimenziós sakkot vagy a holokapcsolat döbbenetes lehetőségeit, de jól értjük az árvaházban növekvő Judy vágyait, a zsarnoki apa ellen lázadó Yaan indulatát, s Giin, a tekintélyes közösségi és szellemi vezető vívódásait. És ismerősök a családi erőterek is, ismerős a hagyományőrzés fészekmelege, a fiatalok forrófejűsége, a nagypolitika boszorkánykonyhája – vagy éppen a terrorizmus. A Csodaidők nagyregény; egy családé is, egy világé is. Észrevétlenül ragad magával ez a világ sodró erejű cselekményével, fantasztikus lüktetésével.”

Sokféle könyvet olvastam már eddig: vámpírost, szellemest, másik világban játszódót, de olyat még soha, aminek a helyszíne az űr lett volna, legalábbis nem emlékszem rá. Ezeket valahogy mindig kerültem, mondván, hogy úgysem tetszenének nekem, pedig az ilyen típusú filmekkel nem vagyok elutasító, szóval érdekes ez a hozzáállásom.

Miért olvastam el mégis a Csodaidők első részét? Egyrészt, mert a címe, vagyis az ogfák vöröse ki tudja miért, de megfogott; valamint ez volt az első olyan könyvem, amit a moly hatására szereztem be és mivel senki nem írt róla semmilyen elriasztó dolgot (maximum a négy kötet együttes vastagságát), és még hangsúlyozták is, hogy a középpontban inkább a család  semmint az űr áll, így bátran le mertem emelni a könyvtári polcról.

Eleinte kicsit nehezen haladtam, furcsa volt ez az űr dolog, a politika a vallás és ehhez még hozzájött az is, hogy néha képes voltam egészen ügyesen eltévedni mind a bolygók között, mind pedig a Raas családfán, de talán a végére sikerült belerázódnom, hogy akkor ki kicsoda meg melyik bolygóhoz mi is köthető. Számomra a regény felétől lett izgalmas a történet, akkor egyszerre  több dolog is történt, új váratlan-kevésbé váratlan helyzetek alakultak ki mindhárom főszereplő életében, ami miatt kicsit nehezen váltam meg a könyvtől, ha nem volt időm olvasni.

Tetszett ez az 1000 évvel későbbi  jövőkép, vagyis inkább úgy mondanám, hogy voltak benne dolgok, amik tetszettek. Például a nagycsalád közös házban él dolog határozottan bejött. El is képzeltem, hogy milyen lenne együtt élni a dédszüleimmel meg az ük szüleimmel, akiket nem is ismertem. Viszont a 120 év élettartammal nem tudtam mit kezdeni magamban,  de persze ennek lehet az az oka, hogy nem nagyon történik olyan dolog velem, ami miatt érdemes lenne 120 évig élnem. Bár, mondjuk akkor kb. 60 évvel tovább olvashatnék könyveket. ;)

Azt hittem, hogy mivel Raana, egy Raas családtag “meséli” a történetet, nagyobb jelentősége lesz az eseményekben, de gondolom még a további kötetekben lehet főbb szerepe. A könyv három fő alakja közül az elsőként bemutatott Judy története ragadott magával. Judy korának közlésekor valahogy nem figyeltem oda, így sok-sok oldalon keresztül azt hittem, hogy ő egy 14 éves kamasz, ennyinek éreztem, és mindig csodálkoztam a “kislány” megszólításon. Végig az ő fejezetei voltak a kedvenceim, de nem olyan módon, hogy folyton azt lessem mikor érek hozzá.

Judyt mindig Giin szála követte, ezeket a részeket annyira nem kedveltem, mert Giin munkája révén sokszor volt szó politikáról, vallásról, ilyen olyan űr-béli dolgokról, amely részeket többször is át kellett olvasnom, mert mindig elkalandoztak a gondolataim közben. Míg a Giinhez kapcsolódó témákat, nem túlzottan kedveltem, addig magát a férfit igen. Giin volt a kedvenc szereplőm, de Judy sorsa volt érdekesebb a számomra.

Yaan fejezeteit jó volt olvasni a könyv feléig, aztán onnantól már nem szimpatizáltam Yannal.  Sokszor háborogtam magamban a gondolatain. Nekem ő lett a mumus, akinek a dolgait annyira nem kedveltem, magát Yaan alakját sem. Ez nem azt jelenti persze, hogy a róla szóló részek unalmasak lettek volna, sőt…

Néha eszembe jutott, hogy vajon mikor jön el az, amikor úgy érzem majd, hogy nekem el kell olvasnom az egész sorozatot, de ez elég sokáig váratott magára. Még a felénél sem éreztem így, pedig ott aztán igazán beindultak az események. Aztán az utolsó fejezeteknél jött, hogy jó lenne tudni mi lesz majd a következő kötetekben, hogy hogyan is alakulnak a dolgok a továbbiakban. Igen ám, de volt egy kis probléma: honnan lesz meg nekem a következő 3 könyv? (Merthogy kis könyvtárunkban naná, hogy csak az első rész van meg.) Végül megrendeltem a molyon, és ott még dedikálja is nekem Eta, a szerző, szóval jól járok vele. ;)

Összegzésként annyit mondanék csak, hogy tetszett a történet, tetszett ahogy az írónő végigvezette az eseményeket,  főleg az tetszett, amikor azt hittem, hogy engem meglepetés ugyan nem érhet, de aztán bamm jött valami, amire nem is gondoltam, és kizökkentem a nyugalmamból. Amivel még mindig nehezen békülök ki, az az űrkörnyezet. Nem tudom miért, de egyszerűen nekem az űrhajók, másik bolygón való élet elképzelése nehezen megy, nem érzem hozzám közelállónak. Mondjuk az is igaz, hogy ezek csak mellékes dolgok, szóval aki emiatt nem akarja elolvasni a könyvet, az igenis merje, mert jó!

A sorozat eddig olvasott folytatásai:
Kiszakadtak
Árulás