Ezt a könyvet nagy valószínűséggel soha nem vásároltam volna meg magamnak, mert bár az írónő neve vonzott egy korábbi olvasom által, a könyv témája, a mellrák ijesztően hatott rám. Olvastam is volna a kötetet, meg nem is. A helyzetet Kethy oldotta meg, aki a születésnapomon megajándékozott Moriarty ezen művével. Tehát már nem volt több kifogás! (Csak további hosszas halasztgatás és noszogatás, mire végre kézbe mertem venni.)

Hamar kiderült, hogy nem kellett volna annyira tartanom ettől a történettől, mert bár a betegség végig jelen van, de a sok vicces helyzet és nevetés elűzi a rossz hangulatot. Mérhetetlenül könnyebb volt úgy olvasni az O’Brien családról, hogy mindent Kate mesélt el E/1. személyben, így csak az ő gondolatait ismerhettem meg, tőle tudhattam meg, hogy a többiek hogyan élték meg nővére, Fiona betegségét. Ezáltal nem egy mellrákban szenvedő nő bőrébe kellett bújnom mélyen átérezve az ő kétségbeesett helyzetét és szenvedését, hanem külső szemlélőként, kevésbé fájdalmasan követhettem a legidősebb testvér életének alakulását. Ennek volt azért hátulütője is, mivel a szingli Kate problémái nem éppen illettek a komoly betegséghez, ezért vele nem  nagyon tudtam együtt érezni.

Kate egyáltalán nem az a típus, akire teljes nyugalomban rá lehetne bízni két zseninek! nevelt ikerpalánta felügyeletét, de mivel Fiona úgy érzi, hogy húga tartozik neki ennyivel, ezért őt kéri meg, hogy néhány hónapra vegye át a két csintalan fiúcska nevelését. Így amíg Fiona kezelésekre jár, és otthon pihen, addig Kate viccesebbnél viccesebb helyzetekbe keveredik, mivel semmilyen tapasztalata sincs a gyerekekkel kapcsolatban. Mindeközben a szingli lány lassan ráébred, hogy elhanyagolt családja mennyire fontos a számára, és hogy eddig milyen önzőn, csak magára összpontosítva viselkedett mindeddig.

A történet előrehaladtával egyre világosabb lett a számomra, hogy az O’Brien családban szívesen eltöltenék néhány napot, mert Derek, a legkisebb fiútestvér és haverja, Gonzo mindig generált valami olyasmit, amitől az ember dőlt a nevetéstől, illetve az apa humora sem elhanyagolható. Sajnos pont azokat a szereplőket nem sikerült igazán megkedvelnem, akik valójában a központi figurák: Kate-t önmaga miatt, Fionát a fura nevelési elvei miatt, férjét Markot pedig azért, amiért a nehéz időkben teljesen elmenekült feleségétől és gyerekeitől előtérbe helyezve a munkáját.

Nem sok olyan könyv akadt eddig a kezembe, amiben a rák került volna előtérbe. Éppen ezért nem is keresgéltem hasonlóságot más korábbi olvasmányaimmal, de miután a kemoterápia után Fionának elkezdett hullani a haja, és Kate is levágatta a sajátját, egyértelműen A nővérem húga jutott az eszembe. Akkor arra a megállapításra jutottam, hogy más egyezőség nincs is bennük, hiszen míg a Picoult könyvnél szinte végig gombóc van a torkomban, addig a Moriarty történetnél inkább csak nevettem, mint szomorkodtam. Most azonban már tudom, hogy más közös is van bennük: egyiknek sem olyan lett a vége, amivel megbékéltem volna.

Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a könyvet, de csak mert inkább egy szingli regényt kaptam, semmint egy a rákra kiélezett komoly történetet. Szóval jó választás volt, Kethy! :)

Emlékszem, ezt a könyvet Móninak szereztem be meglepetés gyanánt. Ilyenekre sosem szoktam emlékezni, erre is csak azért, mert ez volt az első – és eddig egyetlen alkalom -, hogy cselhez folyamodtam ajándékbeszerzés előtt, annyira nem volt ötletem. Persze a nagy csel csak annyi volt, hogy felcsattogtam ide az oldalra, és megpislogtam, hogy melyik szerző az, akire drága barátosném nyitott. Aztán – ahogy ez már lenni szokott -, mondhatjuk, hogy a csel be sem jött, mivel a szerzőt eltaláltam ugyan, de a téma nem volt oké, ugyanis Mónikánk fél az ilyen rákos betegség témáktól.

Persze ezt megértem, hiszen sajnos ma már aligha létezik család, aki ne találkozott volna össze valamilyen módon ezzel a szörnyűséggel. Ha pedig összeszedjük magunkat, betápláljuk az agyunkba, hogy ez “csak” egy történet, akkor meg ott van elrettentő példának egy-két olyan alkotás, mint az Ősz New Yorkban, a Séta a múltba, vagy például az Édes november.

Ha, ezek a filmek/könyvek eszembe jutottak volna a könyvesbolt polca előtt, akkor nem ez kerül a csomagolópapír fogságába. A megnevezett művek szerintem kétféle reakciót tudnak kiváltani: egy gyors továbbkapcsolást, vagy könnyes zsebkendőket egész estére. Ilyesmit meg ki akarna már ajándékozni?! Milyen szerencse, hogy akkor nem futtattam végig ezt a gondolatot! Szerencse, mert – ha Móninak nem is jött be maradéktalanul a történet -, azt gondolom, hogy egy fontos, hiánypótló műről van szó. Azok a sztorik, amiket felsoroltam mind arról szólnak hogy, beteg emberek kapnak még egy új kapcsolatot. Egy új szereplőt az életükbe, akinek nem kell megfelelni, akinek nem kell megjátszani, aki mit sem tud a múltról. Ez a könyv végre reálisabban kezeli világot. Itt nem új kalandok születnek, hanem régi sebek tépődnek fel, itt nem az újdonsült partnert éri hidegzuhanyként az élet igazságtalansága, hanem a család kapja a pofont. A család akiknek rá kell ébredniük, hogy ez egy közös menet, amit csak együtt lehet lejátszani, megértéssel, bizalommal, szeretettel, és ami talán a legfontosabb, és a könyv hangsúlyos üzenete: humorral. Mert ha a háborút idővel el is kell veszíteni, egy-két csata még nyerhető  - mosollyal!

Ezt a könyvet a fülszövege alapján határozottan a “nem szeretném elolvasni” listámra tettem. Ehhez a helyhez valójában nem ragaszkodtam erősen, elég volt annyi, hogy Niki azt mondta, szerinte tetszene nekem Sarah története. Ekkor még azért bizonytalan voltam, de végül Niki bejegyzése teljesen meggyőzött arról, hogy nekem is el kell olvasnom ezt a könyvet.

Vegyes érzéseim vannak az igaz történetekkel kapcsolatban, mert ha bármiféle borzalmat tartalmaznak, amiről jobb lenne még csak nem is tudni, akkor nem intézhetem el egy legyintéssel, hogy “á, ez csak egy kitalált történet!”. Szeretem néha a homokba dugni a fejem, és tudomást sem venni a rossz dolgokról, csak hát ezt a második világháború eseményei kapcsán nem tudom megtenni. Bár Tatiana de Rosnay könyvének szereplői nem léteztek a való életben, ám a háború miatt átélt szenvedéseik túlságosan is valóságosnak hatnak, így a történet elolvasása után hetekkel később is a holokauszt körül forogtak a gondolataim.

Eddigi olvasmányaimat átnézve nem igazán jut eszembe olyan, aminek a főszereplője megjárta volna a koncentrációs táborok egyikét, és ezeket a szörnyűségeket rajta keresztül ismertette volna a szerző. Nem tudnám megmondani, hogy tudatosan avagy véletlenül kerültem-e el az ilyen témájú könyveket, de abban teljesen biztos vagyok, hogy egy jó darabig megint távol fogom tartani magam tőlük. Túlságosan fájdalmasan hatnak rám a múltnak ezen dolgai, fáj az emberek szenvedése, és a sok borzalom, ami akkor történt. Sarahban ráadásul egy olyan gyermeket látok, akinek sorsa valóban megesett sok-sok ténylegesen létező kislánnyal, és ez még gyomorszorítóbbá teszi az egészet.

Érdekes volt, hogy az események alakulását egy tizenéves francia zsidó kislány szemével követhettem végig a család elhurcolásától egészen addig, ahol a múlt idős szál megszakadt. Egy ártatlan gyerek félelmeivel, értetlenségével, gondolataival nézni végig a sárga csillagos emberek összegyűjtését, bántalmazását, még jobban megviselt, mintha felnőtt főszereplővel éltem volna át mindezt. Sajnos a kislány szála viszonylag hamar véget ért, így a jelenben nyomozó Julia tönkrement házasságának napjai kerültek az előtérbe, ami engem se nem érdekelt, se nem kötött le. Ezekben a fejezetekben is a Sarahról szóló információkra szomjaztam, tudni akartam a kislány életének minden részletéről, és csak remélni mertem, hogy több rosszal már nem sújtja az írónő, mint amennyit már eddig is kapott. Mindvégig rettegtem azoktól a részektől, ahol a rémült Sarah bőrébe kellett bújnom, és a deportálás szörnyűségeit kellett látnom, görcsben volt a gyomrom, hogy mi fog történni vele és a kisöccsével, és hogy mekkora fájdalmat  érezhetnek a szüleik. Borzongtam, reménykedtem és sírtam.

Biztos vagyok benne, hogy ennek a könyvnek egy-két mozzanata még nagyon sokáig elkísér majd. Azt is tudom, hogy a Sarahról szóló emlékeim lassan elhalványítják majd Julia szálát, és valószínűnek tartom, hogy Juliát el is fogom felejteni a későbbiekben, mert ez a történet nem róla szólt, még ha az ő problémái több oldalt is kaptak, mint kellett volna. Onnantól, hogy megszűntek a múlt fejezetei, és előtérbe került Julia, kicsit megkopott az érdeklődésem, de azért ekkor is voltak olyan részek, amik elgondolkodtattak. Például hogy én hogyan viselkedtem volna miután az otthonom ablakából végignéztem a zsidók elhurcolást; tudnék-e egy olyan lakásban élni, ahol olyan szörnyűség történt, mint Sarah családjával; vagy hogyan érezném magam, ha ellátogatnék egy jelenleg múzeumként működő koncentrációs táborba?

Sajnálom, hogy a történet nem végig Sarah szemével láttatta a lány életének alakulását. Tulajdonképpen ez rontotta le az értékelésemet. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy el kellett olvasnom ezt a könyvet, bár azt hiszem nem voltam felkészülve arra, hogy ennyire sokkolni fog lelkileg. Erősnek kell lenni ahhoz, hogy a holokausztos fejezetek borzalmainak részletességét elviseljük, és hogy merjük látni mi is történt 1942. júliusában azon a bizonyos napon Párizsban, a Vélodrome d’Hiverben (Téli Kerékpárstadionban)!

A Sarah kulcsából film is készült. Ahogy keresgéltem, találtam egy másik, szintén a párizsi razziát feldolgozó filmet: La Rafle címmel, aminek megnézést még egy kicsit halogatom.

Az is furcsa, hogy egy állatkertben lakik Pondicherry városában, amelynek apja a tulajdonosa és vezetője. És éppen itt kezdődnek a bajok: az állatkert nem jövedelmező – a család úgy dönt, hogy eladja az állományt, s átköltöznek Kanadába. Az Észak-Amerikába szánt példányok egy része velük utazik a Cimcum nevű teherhajón. A hajó egy éjszaka valahol a Csendes-óceán kellős közepén elsüllyed. Az egyetlen túlélő Pi Patel – valamint egy mentőcsónak-rakományra való állat: egy zebra, egy orangután, egy hiéna – és egy bengáli tigris!

Kezdetét veszi a jámbor, vallásos és vegetáriánus Pi több mint kétszáz napos hányódása a végtelen vizeken. Vajon mennyi és miféle leleményességre van szükség ahhoz, hogy egy kamasz gyerek meg egy két és fél mázsás tigris kialakítson valamiféle békés egymás mellett élést? S ha ez sikerül is, honnan és hogyan szereznek ételt-italt ilyen hosszú időn át? Egyáltalán: mivel telhet ilyen hosszú idő a végtelen, de korántsem kihalt tengeren? Milyen kalandok, milyen élmények várnak rájuk? Meg lehet-e úszni ép ésszel az ilyesmit?

Hű, hát Móni megöl majd azért, hogy ez újra szóba kerül, de az első gondolatom erről a könyvről, hogy emiatt nem sikerült hoznom tavaly a “Csökkentsd a várólistádat 2011″ kihívást.

A második gondolatom, pedig, hogy hát igen, ez megint egy Mónitól kapott Európa kiadós könyv, amik az utóbbi időben veszélyesek. :)

Nah, de hogy mindenki értsen: megkaptam ajándékba ezt a könyvet, azzal a jelszóval, hogy molyon tök jó értékeléseket kapott. Ja meg igen, erre is biztos az van mondva, hogy “Rábólintottál!”. Meséltem már milyen ez a rábólintás? Mindegy, most el/újramesélem: Kethy éppen bele van valamibe mélyedve gép előtt, egyszer csak elkezd villogni a csevegőprogi, azzal a Mónika üzivel, hogy “erről mit gondolsz?”, és mögötte ott ficereg egy link, ami elvezet egy bookline, vagy moly oldalra egy könyvismertetőhöz. Akkor én feljövök (vagy legalábbis megpróbálok) a felszínre, és még meglehetősen kótyagos fejjel,  vissza-visszacsapódó gondolatokkal nekiesek a digit fülszövegnek. Abban a fantasztikusan felpörgött szellemi állapotomban leginkább ilyen válaszokat szoktam produkálni: „aha”, „hát…” (ilyenkor hatalmas blődségnek tartom) vagy „jó” vagy ha nagyon megerőltetem magam, akkor „ja, ígéretes”. Hogy a Móni ilyenkor mennyire ugrál tőlem a plafonon, azt nem tudom. Mindenesetre a választ olykor képes készpénznek venni. Mint például a Pi életénél.

Szóval jókat írtak, én bólintottam, és puff, már a polcomon is volt. És mivel ugyanez a koreográfia előtte már vagy kétszer lejátszódott, és a kettőből másfélszer szenvedés lett az olvasás vége, így talán érthető az előítélet.

És sokak felhördülésére az előítélet beigazolódott. Ilyen végtelenül hosszúnak tűnő első 100 oldalam még sohasem volt. Az a sok szarakodás (már bocsánat) a vallásokkal, az agnosztikusok valódi tény nélküli sárba tiprása, de az ateisták megértése, nah ez megemészthetetlen.

Szóval ezen a 100 oldalon jó sokáig elnyammogtam, aztán végre elérkeztünk a történet velejéhez. Nagyon kíváncsi lennék, hogy miért tarolnak az ilyen sztorik! Ez a sztori! A Robinson Crusoe-t Defoe akkor tálalta először, újdonság volt, és gondolom ott az emberi találékonyságra való rácsodálkozás adta a sikert. De ennél a könyvnél mi? Mert bár persze jelen volt, nem ez dominált. Az ember-állat kapcsolat? Akkor ennek a résznek kidolgozottabbnak kellett volna lennie, nem? Mert ez is megvolt, de nagyon csak az ember aspektusból, így ez a rész se elégített ki. Vagy az emberi magány megélése? Ez utóbbit meg szerintem Tom Hanksnél jobban nem lehet hozni, még könyvbe sem. Szóval mesélje már el valaki, hogy mi a csudától olyan hű ez a könyv!

Mert még a lezárás se hű de emlékezetes. A kételkedés ilyen esetekben természetes. Oké, a meggyőzés módja, elismerem az egyedi volt, de ezen kívül… Szóval miért  a 91%?

Ui.: Edina, remélem tudod, hogy Te leszel a tesztember, mert hogy a Móni és a Kati alapból visszadobja az tuttttti!

Uui.: Niki, Neked véletlenül nincs a listádon?

Hát én most nagyon ki vagyok bukva! Roman Polanski kiverte a biztosítékot, de nagyon! Na, de ez már a történet vége, inkább visszaugrok az elejére, az is megér pár mondatot. :)
Szokás szerint Mártival lavíroztunk a polcok között, amikor hirtelen lekaptam a polcról a Szellemírót. Elolvastam a fülszöveget, és mutattam is Mártinak, hogy ez nem lehet rossz. De akkor ajándékbeszerzés volt a cél, úgyhogy vissza is tettem. Aztán rá egy hónapra mikor megint ott keresgéltünk a könyvhalmok között, akkor már “saját részre” vásárlási céllal, persze lövésem nem volt a címéről. Mártit kezdtem el idegesíteni, hogy próbáljon meg visszaemlékezni mi volt annak a fehér könyvnek a címe, amit előző alkalommal mutogattam neki, de persze nem tudta. Igen jogos a felhördülés, ha megvolt, hogy “FEHÉR”??? Hát persze hogy Mártinak lövése nem volt, hogy milyen fehér könyvről beszélek, amikor valójában kékes-szürke… Így nem is találtuk meg.
Aztán neten megkerestem, elképedtem a színén, de megtaláltam, és megmutattam az egyik filmbuzi ismerősömnek, aki persze hogy már látta akkor, hogy nah ezt akarom elolvasni. Hát odáig volt a gyönyörtől, hogy ez milyen jó, hogy mégse vagyok reménytelen, van ízlésem… No comment, de azért a könyv felkerült a névnapi kívánságlistámra az öcsémnek. Másnak nem is beszéltem róla, erre ki lepett meg vele? Edina. Hát igen, aki ismer az ismer. ;)
Mivel a filmbuzi ismerős szava azért sokat nyom a latba, gondoltam nem agyalok sokat Kati névnapi ajándékán, meglepem ezzel, így együtt olvashatjuk. Aztán persze nekem közbejött pár kölcsönkönyv, úgyhogy Kati előbb elkezdte, és félbe is hagyta valami negatív jelzővel. Na ezek után naná, hogy nem siettettem, de aztán muszáj volt kézbe venni a “Csökkentsd a várólistád” játék miatt.
Katival általában megegyezik az ízlésünk, de ennél a könyvnél nem. Ez nekem nagyon bejött. Tökéletesen volt adagolva benne minden, és ami még fontosabb: jól időzítve. Nem lehetett előre sejteni a végén a nagy csattanót, a kicsi pedig olyan jól lett tálalva, hogy nem számított, hogy arra előre rá lehetett jönni. Szóval ez egy igazi politikai kalandregény volt, amit szerintem nem lehetett félbehagyni.
Nah és akkor a kiakadás: Sajnos el vagyok csúszva pár könyvnyit a posztokkal, ezért gondoltam felelevenítem most ezt a könyvet a filmmel. Az elején mosolyogva vettem tudomásul, hogy a “szerelmi” szálat kihagyták. Mivel csak egy mozzanat miatt volt fontos, ezért akkor még nem is zavart, na de hogy e hiány ennyire kihasson a végkifejletre! Nah, ez felháborított. Micsoda hülyeség így az egész? Elegáns pezsgőspohár emelgetés, aztán bumm? Mire fel volt akkor az egész? Ez így egy kegyetlenül elszúrt népmese: a legkisebb királyfi kiállta a próbát, megfejtette a titkot, a sárkány mégis hamm, bekapta. Ez így kinek jönne be? Áááááááááá, ez de idegesít! Most tudnék nagy gorombaságot írni, de türtőztetem magam, és csak annyit mondok: menjen Polanski nyugdíjba! Robert Harris meg írjon még sokat, de legközelebb ne a hírnév alapján válasszon rendezőt a könyvéhez, már ha volt beleszólása…
Filmbuzi ismerősnek pedig újfent üzenem, hogy inkább olvasson, sokkal jobb sztorikat kap, mint filmbe. ;)

A „kórusregény”-technikát Mazzucco tudatosan és bravúrosan alkalmazza. A pisztolylövések már a bevezetőben eldördültek. Hogy ki kire lő, egyre sejthetőbb, az izgalom fokozódik. Hogy végül is mitől válik egy történetté ez az egész, az a huszonégy órás flash back legeslegvégén derül csak ki.

Talán az eddig itt kiposztolt könyveim is mutatják, hogy szeretem a többet mondó könyveket; egy-egy komolyabb könyvet többre értékelek, mint egy mostanában oly divatos csajos, szinglis könyvet. Persze ez nem jelenti azt, hogy ez utóbbiakat leszólom, mert olykor meg pont ezek tudnak jól esni az embernek könnyedségükkel, vidámságukkal, romantikáikkal, csak a másik kategóriát általában véve többre tartom. Ám rá kellett ébrednem, hogy ez a felfogásom nagy-nagy hiba, ugyanis erre rájöttek a nekem könyvet ajándékozók is, ami elég érdekes eredményeket tud szülni. Itt van például Móni barátnőm, aki nyáron már megtámadott egy Európa könyvkiadós komolysággal, ami, mint akkor is írtam: csekély oldalszáma ellenére életem leghosszabb könyve volt. Hát sikerült rányúlnom a folytatásra! Mikor kézbefogtam ezt a Mazzucco könyvet, aminek bár a borítója gyönyörű, de a keménytáblássága, és Európa Kiadós mivolta eléggé ijesztő volt a nyári rémálom után.
A könyv jó öt-hatodáig szenvedtem is. El volt nyújtva az egész, minden csak toporgott egy helyben, olyan volt, mint egy túl meleg nap árnyék nélkül, amikor az ember csak tapogat és sehogy nem jut ötről a hatra. Ráadásul nem elég az alap szenvedés, még két gyomorforgató jelenet is hergelte idegeimet, legalábbis számomra véres tamponok utcára pöccintgetése eléggé megemészthetetlen… Szóval az ilyen jelenetek voltak a poshadt vízben a döglött halak.
Fejben már le is mondtam a könyvről, szídtam itt Mónit, hogy miért kell büntetnie ilyen marhaságokkal, de aztán jött a hatodik hatod…
Sokszor esem abba a “hibába” tanítás közben, hogy Ádámtól és Évától kezdek el levezetni egy-egy feladatot, mert szerintem ha egészében látszódik a probléma, nemcsak hogy sokkal könnyebb felfogni, de ez a könnyebbség így ki is hangsúlyozódik. Ezt Mazzucco is így csinálta ennél a könyvnél. Volt itt a nagy vontatottság, hogy aztán az utolsó filmkocka mondanivalója sokkal nagyobbat üssön, mint amekkorát egy pörgősebb könyvvel üthetett volna. Ha valaki megkérdezi miről is szólt a könyv, csak egy dolog jut eszembe, az utolsó fejezet, és egy szó: REMÉNY! De ezt az egy szót, annyira torokszorítóan, gyomorbavágón kaptam meg, hogy egészen biztos erre bármikor emlékezni fogok. Egy lányregényre már kicsit sem ilyen biztosan.
Edina szokta hangoztatni, hogy a Száz év magányt az utolsó mondatáért érdemes elolvasni. Nos ebbe nem tudok beleszólni, mert azt a könyvet én félretettem, de erről a könyvről most én jelentem ki, hogy az utolsó fejezetért érdemes végigszenvedni; ezt higgye el nekem mindenki, aki dacol a félbehagyással!

Az Ulipusra néha rájön egy olyan – egyébként pozitív – betegség, hogy ha veszünk két általuk kiadott könyvet, akkor a harmadik ingyen van. Nem szoktam nagyon rámozdulni az ilyen akciókra, de egyszer éppen úgy időzítették, hogy – azt hiszem – pont Móninak kerestem valami meglepit, és választásként éppen sikerült rányúlnom valamelyik kétrészes agymenésre, így a pénztárnál szóltak, hogy menjek már vissza egy harmadik könyvért mert nekem az jár. Visszafutottam, és gondoltam választok valami kis habkönnyűt. Odarohantam a polchoz, meglátok egy lilás könyvet, Szirének éneke, “oké ez sokat nem mond”, megfordítom, “jaj hosszú a fülszöveg”, na de alatta a felirat: www.romantikuskonyvek.hu, “nah ez jó lesz!”, és mentem vissza a kasszához. Otthon feltettem  a polcra az olvasásra várók közé, és ott pihent is egy darabig, aztán levettem és jó szokás szerint semmi nézegetés, elkezdtem olvasni. Amikor aztán pár oldal után elkezdtek valami olasz kínzókamráról hadoválni, akkor már kezdett gyanús lenni a dolog  (persze ha figyelmesen megnéztem volna az elejét: az a szögesdrót figura elég beszédes)…

…aztán teljesen megbizonyosodhattam felőle, hogy megint sikerült egy igen beteg elmébe belefutnom. (Volt is egy vízválasztó a könyvben, aminél úgy voltam, hogy ha ezt most részletesen kifejti, akkor kész, ezt félredobom; érezhette is az írónő, mert aztán nem ment bele. :)) Tehát a lényeg: megvettem egy könyvet, ami lila, aminek a hátulján nagy betűkkel ott ficereg, hogy ROMANTIKUS, erre kapok egy baromarcú sorozatgyilkost!!!

Azért valahogy túltettem magam a dolgon, elfogadtam, hogy nem szörpöt iszok, hanem csilit rágok; felvettem a sztori fonalát, ami olvastatta magát, néha keltett némi undort, de elég izgi volt ahhoz, hogy a kezemben tartsam. Nem volt benne történetfolyásilag semmi újszerű, zajlott a nyomozás, ment a szöveg a “hű de profi gyilkossal állunk szemben, de a nyomozók se kismiskák” szabványról, szépen lassan szorult a hurok, aztán jött a könyv vége. Illetve nem jött!!!!  Oké, oké, Puskin megtanította: lehet attól jobb egy sztori, hogyha nem tudjuk eldönteni a végén, hogy összejött-e a két szerencsétlen vagy sem. Na de kérem, itt nem ez volt. Itt konkrétan fogalmam sincs mi lett a vége! Nem vagy-vagy, hanem kő kemény MI VAN??? lett.

Ott hirtelen az utolsó mondat után legalább 6 féle magyarázatot találtam az értelmére. Úgyhogy lelki világom helyrerázása érdekében gyorsan megkértem Edinát (a többieket nem igen lehet sokkolni ilyen véres-gyilokos könyvekkel), hogy olvassa már el Ő is, és árulja el hogy mit lát bele a végébe, de úgy látszik őt nem akasztotta ki a lezárás módja, kihozta belőle a legegyszerűbbet és kész. És lássuk be, Ő csinálta jól, mert így nem akadt fent egy középszerű könyvön, hanem egyszerűen eldöntötte, hogy a vége is középszerű. :D

Jem tizenöt éves, londoni lány, zűrös kamasz. Mióta az anyja kábítószer túladagolásban meghalt, egyik nevelőszülőtől a másikhoz kerül. Tudja, hogy semmi sem tart örökké, sőt egészen pontosan tudja, meddig tart ez az egész. Nem létesít kapcsolatot az emberekkel, próbál nem a szemükbe nézni, és őrzi a titkot már tizenöt éve.
“Mindenkinek van a szemében egy szám, de gondolom én vagyok az egyetlen, aki ezt meg is bírja látni. Amúgy, én se csak úgy egyszerűen látom őket, persze, hanem valahogy ott vannak. A levegőben vannak. Vagyis inkább úgy belülről jelennek meg nekem. Érzem ezeket a számokat. Valahol a szemem mögött érzem meg őket. De azért ott vannak, tényleg. Nem lényeg, ha nem hiszel nekem, attól még ott vannak. És tudom is mit mutatnak. Akkor értettem meg, amikor az anyám meghalt.”
London egyik külvárosi negyedében szegődik Jem mellé Spider, a nyurga és izgága fekete srác, aki megpróbál a társa lenni. De el lehet-e mondani valakinek végre a számok és a halál titkát? Mi történne, ha mindannyian előre ismernénk halálunk időpontját?
Rachel Ward egy lebilincselően izgalmas és meglepően mai nyelvezetű regény lapjain fogalmaz meg igazán fontos kérdéseket életről, halálról, sorsról, szerelemről, különleges képességekről. Olyan területre érkezünk, ahol el kell hagynunk a megszokott értékek hagyományos szilárd talaját. És szembe kell néznünk a kérdésekkel, akkor is, ha tudjuk, a szemünkben ott vannak a számok.

A Sherlockos posztomban már emlegettem egy bizonyos számos könyvet. Igen, ő lenne az.

Bevallom, olyan ember vagyok, aki előbb inkább túlesik a kellemetlen részeken, a kellemeseket halogatja, hogy a várakozás miatt nagyobb legyen a beteljesülés öröme. Nos, amikor megláttam a két könyvet (Ifjú Sherlock Holmes; Számok), pont e fenti ok miatt kezdtem Holmes barátunkkal, mert ott már alapból negatív véleménnyel indultam neki a könyvnek, a számok meg hát csak jók lehetnek. Így utólag be kell látnom, elhamarkodott volt a sorrendi döntés.

A számok világa fantasztikus, drámai, vicces, és oly sok jelzőt tudnék még mondani, hisz annyiféle tulajdonsággal rendelkeznek… Vannak tökéletes számok, vámpír számok, boldog számok, szép számok, stb. Olyan nagy, kimeríthetetlen és színes ez a téma, hogy azt hittem végre valaki kihasználja, beleugrik, és születik belőle egy regény. Tévedtem. A Számok nem erről szól.

Tévedésem ellenére azonban nem vagyok csalódott, mert egy olyan világ jelenik meg a könyvben, ami szintén egy fontos téma számomra: a bezárkózó, magából semmit se mutató, a legtöbbek által leírt, vadnak bélyegzett kamaszok sorsa. Örültem ennek a témának. Több ilyen lehetőség (azért lehetőséget, és nem könyvet írtam, mert pont tegnap olvastam egy cikket arról, hogy mennyire megdöbbentően keveset olvasunk…) kellene, hogy a kortárs „normális” tinik, és a felnőttek is belepillanthassanak az ő lelki világukba, az ő történeteikbe, akkor talán kicsit könnyebb lenne a helyzetük.

Szóval a téma jó volt, de ez a számos alapprobléma (aminek köze nincs a számokhoz), ez elvitte egy olyan sci-fi irányba a történetet, amitől a fő cselekményszál (A menekülés) nem tudja hozni azt a vibráló feszültséget, amit az író mégis hangsúlyosan éreztetni akar. Ezért nekem a közepénél kicsit ellaposodott a könyv.

Aztán valljuk be a befejezés sem lett a szívem csücske. A könyv címéből, meg alcíméből nem tudtam eldönteni, hogy ez most egy sorozat-e, vagy csak van egy alcím. Őszintén megmondom: még most se tudom. A befejezés teljesen elcseszett filmes fogás: például emlékeznek még a Godzillában az utolsó képkockára, ami egy épen maradt tojást mutat? Vagy valamelyik idióta kígyós film (Anakonda vagy Piton) végére, amikor a már legyőzöttnek hitt “fenevad” kinyitja a szemét? Nah, hát itt is ilyen a sztori vége. Benne van a lehetőség a folytatásra, ha… A kérdés, hogy a ha után az jön-e, hogy “elegendő eladott példányszámot produkál a könyv” vagy az a ha, hogy “az első könyves író nem tud kitalálni más, új témát”. Attól félek bármelyik is lesz a ha-s mondat vége nem kaphatunk jobbat, többet ennél, mert nem érzek ennyi erőt a sztoriban.

De mielőtt ennyire drámainak tűnne a véleményem el kell mondjam, hogy első könyvhöz képest ez igencsak figyelemre méltó, és ha írónőnk nem szorgalmazza tovább ezt a sztorit, hanem újba fog, akkor szívesen a kezembe fogom venni, mert látok benne fantáziát! :)

Ezt a könyvet is nagyon szépen köszönöm Bridge-nek és a Lybrum Kiadónak!

Ezt a könyvet még Kethynek kértem meg úgy egy éve, amikor Bridge meghírdette, hogy a Lybrum Kiadó felajánlott néhány példányt a bloggerek számára. Legszívesebben már akkor elolvastam volna, amikor megérkezett, de mivel barátnőmmel nem lakunk éppen közel egymáshoz, és nálam egyébként is percről percre változik, hogy milyen témához, szerzőhöz van kedvem, így egészen a nyárig elcsúszott a dolog, és végül Balaton parti olvasmány lett belőle.

A fülszöveg alapján valami nagyon izgalmasra, pörgősre, nagyon jóra számítottam. Mindezt arra alapoztam, hogy egy olyan képesség, amivel a főszereplő mások szemében számokat lát, biztos sok titkot rejthet, és ha már emiatt menekülnie kell, akkor csak történik valami olyan bonyodalom, aminek következtében tövig rágjuk a körmünket, hogy minden jól süljön el. Így az első oldaltól ezeket az izgalmakat vártam, és csak nem akartak megérkezni. Eközben napi szinten háborogtam Kethynek, hogy még mindig nem érzem magaménak a könyvet, még mindig nem volt semmi olyan, ami megfogott volna, ő meg csak olyan “Kethysen nyugtatgatott”, hogyha eddig nem tetszett, akkor már nem is fog, és ne várjak semmi különlegesre. Persze én még ekkor is erősen szuggeráltam mindent és mindenkit, hogy igyekezzenek megnyerni maguknak, de végül szépen lassan kiábrándultam, és a könyv végét már csak azért olvastam el, hogy lássam mi az, ami miatt trilógiává kellett duzzasztani ezt a történetet.

Szereplőink nem az ifjúsági regényekben megszokott, majdhogynem tökéletes lányok és fiúk, hanem problémás fiatalok, akik öntörvényűsége és meggondolatlansága állandóan bajt okoz. Jem és Spider kedvenc elfoglaltsága az iskolakerülés, ami egy nap oda vezet, hogy a rendőrséggel a nyomukban menekülniük kell Londonból. Valójában semmit sem tesznek, csak Jem különleges képessége, hogy mások szemében lát egy számot, ami az illető halálának pontos dátumát jelöli, megmenti őket egy katasztrófától, amikor pedig a rendőrség nyomozni kezd a szerencsétlenség körülményeivel kapcsolatban, ők megijednek és futásnak erednek, ezáltal pedig gyanússá válnak.

Úgy érzem, hogy Jem adottságának kellett volna lennie a központi témának, mert ezzel kapcsolatban sok minden érdekelt volna, de a lányt tudatlansága a képességével kapcsolatban nem igazán zavarta, inkább hagyta magát sodródni, és nem kereste a kérdésekre a választ. Végig a saját butasága vezette, és így értünk el az utolsó oldalakra, ahol bekövetkezett az, amit a könyv elejétől fogva sejteni lehetett.

Nem voltam lenyűgözve sem a történet, sem pedig a szereplők miatt. Nem tudtam azonosulni a problémás fiatalokkal, mert mindenhez, ami miatt sajnáltam volna őket: drogos szülő, lelépő apa-anya, nevelőszülőkhöz kerülés, nehéz helyzet, lelki problémák, társult az esztelen lázadás, amit képtelen voltam megérteni, így sem együtt érezni, sem pedig szorítani nem bírtam nekik, hogy minden jól süljön el, és az életük végre normálissá váljon. Az egyedüli, ami tetszett a történetben, az Jem szám látása volt, csak éppen sajnos nem derült ki róla semmi.

Amikor letettem a könyvet, úgy gondoltam, hogy ezt a sorozatot is kihúzhatom a képzeletbeli listámról. Most csak úgy kíváncsiságból megnéztem, hogy a 2. kötet történései miként alakulnak majd, és azt kell, hogy mondjam, felkeltette az érdeklődésemet, és azt is el fogom olvasni!

Tudom, hogy már sokszor írtam olyat, hogy nem tudok mit írni az adott könyvről, de ennyire igaz még sose volt! Ez a könyv, ez…

Életem legvastagabb könyve volt a maga kb 250 oldalával; egyszerűen nem akartak fogyni az oldalak!!! Nem is értem mi is volt ez. Egy fickó ír egy könyvről, rajta keresztül kell megismernünk a tartalmát, de úgy, hogy közben ő összevissza elmélkedik, és így persze néha felvillannak a saját történetei is. Magyarul ez egy könyvről írt könyv.

Valamikor biztos kinyilatkoztattam már azt a véleményem, hogy azért jobb könyvet olvasni, mint filmet nézni, mert a könyvet mindenki úgy foghatja fel, ahogy akarja, a film viszont már valakinek egy felfogása. Ennek a könyvnek sikerült bebizonyítania, hogy könyv is tehet olyat könyvvel, mint amit a filmek tesznek a könyvekkel. Ez elkeserítő…

Mint ahogy a könyv  tartalma is az. Hihetetlen, hogy egy mára a tudomány bálványává váló nőnek mit kellett kiállnia egy képmutató társadalom miatt. Ez a rész új volt nekem Mrs. Curie életéről. Egy olyan rész, amit lehet nem is akartam tudni… Jaj, azt hiszem akármilyen gondolatot vennék is elő a műből egyszerűen nem tudnék róla pozitívan nyilatkozni, akkora szenvedést okozott az elolvasása.

Na jó, most nem mondtam igazat. Volt egy jelenet, aminél libabőrös lettem. A jelenet egy összejövetel, amin részt vett a Curie házaspár, Paul Langevin, és figyelem ott volt Ernest Rutheford is. Elképzelhetetlen; és mindez itt Európában, Párizsban. Mit nekünk Princeton!!! :) Volt még egy hasonló, amikor Marie Albert bácsival (na jó akkor még nem volt bácsi) sétálgatott egy tóparton. Ez már csak akkor lett volna szebb, ha nem Alberttel, hanem Milevával tette volna azt a sétát… Micsoda pillanat lehetett volna… Majdnem olyan felemelő, mint kivégezni ezt a könyvet! :D

Bevallom, a könyv fülszövegét elolvasva körvonalazódott a fejemben egy egyszerű történet, melynek minden általam kigondolt szörnyűsége Michelle-re (becenevén Shell), a főszereplő fiatal lányra vonatkozott. Szépen színezgettem magamban ezt a kitalációt, míg végül olyan szintre fejlesztettem, hogy Shell komplett kálváriáját levezettem. Olvasás közben persze rá kellett ébrednem, hogy az én szörnyűségeim elmaradnak Siobhan Dowdétól, és az általa írt történet, amit én kiszámíthatónak véltem, egyáltalán nem is az. Elismerésem az írónőnek, mert egy olyan könyvet sikerült megalkotnia, amit nem egyhamar felejtek el!

Shell élete az 1984-es évek írországában nem könnyű, hiszen édesanyja halála után rá marad két kisebb testvére és részeges munkanélküli apjának  gondozása. A családnak rendkívül rossz anyagi helyzete van, ám ezzel a kisváros lakói nem foglalkoznak, inkább a homokba dugják a fejüket, csak ne kelljen a szegény Talent család mindennapjaiba beavatkozniuk. Mivel Shellt senki nem ellenőrzi, ezért nem ritka, hogy lóg az iskolából, és egyáltalán hozzá sem nyúl a tankönyveihez, így társaihoz képest meglehetősen műveletlen. Igaz barátai nincsenek, segítsége nincs, ezért a vallás számára a minden. Egy nap azonban meginog a hite, és végül a nincstelenség és magány kínjait enyhítve a naivságát és mérhetetlen butaságát kihasználó Declan karjaiba menekül, aminek későbbi nem várt következménye még több fájdalmat hoz a lány életébe.

Számomra Shell nem volt szimpatikus karakter. Először a túlzott vallásosságát, majd később a tudatlanságát nem tudtam tolerálni. Furcsa módon azonban ettől függetlenül is nagyon féltettem őt minden olyan helyzetben, amikor attól tartottam, hogy valami borzalom fog történni vele. Persze nem csak ilyenkor szorult össze a gyomrom, hanem akkor is, amikor beleképzeltem magam a helyébe és láttam mennyire semmilyen esélyei vannak az életben, amik ráadásul egyre rosszabbak és rosszabbak lettek, ahogy haladtam a történet vége felé. Az írónő nem kímélte Shellt, rémes sorsot és élményeket szánt neki, amik totálisan megleptek engem. Például nem találkoztam még részletesen tárgyalt szülési jelenettel egy ifjúsági könyvben sem, amelynek körülményei egyébként egy felnőtteknek szóló könyvben is meglehetősen mellbevágóak lennének.

Szívem szerint minden fiatal lánnyal elolvastatnám Shell megrázó történetét, mert igazán jó példa arra, hogy az élet nem mindenki számára fenékig tejföl, és hogy hova vezethet néhány meggondolatlan együttlét egy sráccal. Kell ilyen kiábrándítóan (szinte) valóságos, elgondolkodtató téma is a fiataloknak, nem csak a szép meseszerű történetek (amik olvasása persze kellemesebb).

Siobhan Dowdt ezennel felírtam a listámra, ugyanis akarok még tőle mást is olvasni!