Becsapva érzem magam! Vagy az író vezetett félre, vagy a naivságom miatt jutottam rossz következtetésekre, de olvasás közben végig úgy gondoltam, hogy igaz történetet tár elém Eric Kraft, és mivel erről teljesen meggyőzött, gondoltam megnézem magamnak Punta Cachazuda kacskaringós utcáit a térképen, és nem találtam! Semmit sem találtam meg: sem Chacallitot, Lorna szülővárosát, sem Babbingtont, későbbi lakhelyüket, sem pedig kedvenc, gyakran dúdolt számukat a Serenity-tó szerenádot. Semmit! Pedig még régi fényképek, és innen-onnan vett idézetek is voltak a könyvben, tehát nem voltak kétségeim afelől, hogy minden megtörtént a való életben is. Nem tudom mi az igazság, csak azt érzem, hogy számomra teljesen hihető volt Herb és Lorna története. Persze visszagondolva néhány vicces névre és idézetre, ezek miatt tényleg kezdek kételkedni, de csakis ezek miatt.

Először meglepődtem, hogy időben milyen messziről indulunk neki az egésznek, ugyanis mielőtt megismerhettem volna a főszereplőket, kis történeti áttekintést kaptam Lorna szülővárosáról, majd pedig Herb rokonairól. Ez a “messziről indulás” egyébként a későbbiekben a titkok vagy más egyéb érdekességek kiderülésénél is jellemző volt, így elérte az író, hogy végtelenül türelmetlen legyek, alig várjam, hogy a meséje elérjen oda, ahova kell, és a kitérő után visszazökkenjek a fő szálhoz. Tulajdonképpen ezek a mesélős részek kicsit olyan érzést keltettek bennem, mintha nem lett volna miről írnia, mintha Herb és Lorna története nem tette volna ki a megfelelő oldalszámot, és így a könyvet fel kellett tölteni néhány plusz sorral, amik akár ki is maradhattak volna.

Herb (1898?-1970) és Lorna (1901-1973) megismerkedéséről, együtt töltött éveikről nagyon jó érzés volt olvasni. Egyszerű emberekként élték mindennapjaikat, az egymás iránt érzett nagyfokú szeretetük tette őket különlegessé, és ez segítette át őket minden (főként anyagi) nehézségen. Volt azért valami más is, ami megoldotta egy-egy pénzügyi gondjukat: az általuk készített, mozgatható erotikus ékszerek, melyeknek mechanikus rendszerét Herb, művészien kifaragott, szeretkező, ölelkező alakjait pedig Lorna készítette. Mindezt úgy, hogy egyikük sem tudta a másikról, hogy titokban ezzel próbálja kiegészíteni szerény havi jövedelmüket. Mindketten úgy gondolták, hogy ez szégyellni való elfoglaltság, amit a társuk úgysem tudna elfogadni, mindeközben pedig nem is sejtették, hogy tulajdonképpen együtt dolgoznak, és a kész ékszerek nézegetése közben egymás alkotását csodálják. Az erotikus tárgyaknak köszönhették egyébként az első találkozásukat is. De hogy mindez hogyan is történet, azt mindenki olvassa el maga, és töltsön hasonlóan kellemes órákat Herbbel és Lornával, mint én!

Tény, hogy a történetben nem egyszer találkozhatunk erotikus gondolatokkal, jelenetekkel, tárgyakkal, ám ezek teljesen visszafogottak, és nem is túl gyakoriak. A hangsúly nem az erotikán van a könyvben, hanem két ember mesébe illően csodálatos életén, amit a szerző igyekezett viccesen tárni az olvasó elé. Biztos vagyok benne, hogyha a jövőben eszembe jut majd Herb és Lorna, akkor nem az általuk készített tárgyakra, hanem irigylésre méltó kapcsolatukra és szeretetteljes alakjukra fogok gondolni. Vagy azon fogok sajnálkozni, hogy nem is voltak élő emberek, csak kitalációk.

A könyvet köszönöm szépen Szilvamagnak és a Cor Leonis Kiadónak!

Tudom, hogy már sokszor írtam olyat, hogy nem tudok mit írni az adott könyvről, de ennyire igaz még sose volt! Ez a könyv, ez…

Életem legvastagabb könyve volt a maga kb 250 oldalával; egyszerűen nem akartak fogyni az oldalak!!! Nem is értem mi is volt ez. Egy fickó ír egy könyvről, rajta keresztül kell megismernünk a tartalmát, de úgy, hogy közben ő összevissza elmélkedik, és így persze néha felvillannak a saját történetei is. Magyarul ez egy könyvről írt könyv.

Valamikor biztos kinyilatkoztattam már azt a véleményem, hogy azért jobb könyvet olvasni, mint filmet nézni, mert a könyvet mindenki úgy foghatja fel, ahogy akarja, a film viszont már valakinek egy felfogása. Ennek a könyvnek sikerült bebizonyítania, hogy könyv is tehet olyat könyvvel, mint amit a filmek tesznek a könyvekkel. Ez elkeserítő…

Mint ahogy a könyv  tartalma is az. Hihetetlen, hogy egy mára a tudomány bálványává váló nőnek mit kellett kiállnia egy képmutató társadalom miatt. Ez a rész új volt nekem Mrs. Curie életéről. Egy olyan rész, amit lehet nem is akartam tudni… Jaj, azt hiszem akármilyen gondolatot vennék is elő a műből egyszerűen nem tudnék róla pozitívan nyilatkozni, akkora szenvedést okozott az elolvasása.

Na jó, most nem mondtam igazat. Volt egy jelenet, aminél libabőrös lettem. A jelenet egy összejövetel, amin részt vett a Curie házaspár, Paul Langevin, és figyelem ott volt Ernest Rutheford is. Elképzelhetetlen; és mindez itt Európában, Párizsban. Mit nekünk Princeton!!! :) Volt még egy hasonló, amikor Marie Albert bácsival (na jó akkor még nem volt bácsi) sétálgatott egy tóparton. Ez már csak akkor lett volna szebb, ha nem Alberttel, hanem Milevával tette volna azt a sétát… Micsoda pillanat lehetett volna… Majdnem olyan felemelő, mint kivégezni ezt a könyvet! :D

Azt hinnénk, étteremkritikusként dolgozni a világ egyik legjobb dolga. Ám amikor Ruth Reichl elkezdte a munkáját, rá kellett jönnie, hogy akár egy körözött bűnözőnek, neki is kiragasztják a fotóját az éttermek konyháiban, és jutalmat kap, aki leadja a drótot, mikorra várható a látogatása. Hiszen ha megjelenik egy étteremkritikus, azonnal vörös szőnyeget terítenek a lába elé – ha kér belőle, ha nem. Mit tehet ilyenkor, ha tudni akarja, mi az igazság? Így kezdődtek Ruth Reichl álruhás kalandjai. Először slampos parókát húzott a fejére, beszerzett egy divatjamúlt Armani-kosztümöt, és megszületett a frissen megözvegyült Molly Hollis, nyugdíjas tanárnő Birminghamből, aki hatalmas vagyont örökölt, és most ki akarja venni a részét minden földi jóból. Csakhogy az elegáns étterem, a Le Cirque vezetősége keresztülnézett Mollyn, és pocsékul szolgálta ki. Az eredmény: Reichl híres kettős kritikája az elegáns, felkapott Le Cirque-ről, ahová aztán álruha nélkül, mint a New York Times étteremkritikusa is ellátogatott, és ekkor körüludvaroltak a vacsoránál. Később sajnos elkezdték Mollyt egyre több helyen felismerni, ezért Reichl újabb parókákat vásárolt, színészet-órákat vett, és más karakterek bőrébe bújt: egyszer divatos lakberendező lett belőle, máskor hóbortos vörös hajú asszony. Se előtte, se utána senki nem vette ennyire komolyan az étteremkritikusi munkát. És ahogy Reichl az álruhákat váltogatta, kiderült, hogy nemcsak a külseje, hanem a jelleme is megváltozik az éppen alakított szerepek hatására. “Színház minden étterem… még a legszerényebb éttermek is felkínálják a lehetőséget, hogy – legalább egy rövid időre – más lehess, mint aki valójában vagy” – írja. Ez a könyv azoknak szól, akik szeretnek enni, szívesen járnak étterembe, és arra vágynak, hogy megismerjék, milyen egy hiteles, lefizethetetlen étteremkritikus élete.
Ruth Reichl a modern gasztronómia egyik legjelentősebb, sokoldalú személyisége: egyetemi tanár, a népszerű amerikai Gourmet Magazine főszerkesztője, több tévéműsor társproducere, a Modern Library 10 kötetes gasztronómiai sorozatának szerkesztője, rádiós műsorvezető. Számos könyvsiker fűződik a nevéhez. Korábban 6 éven át volt a New York Times rettegett, befolyásos kritikusa – szavai sikere vittek vagy tönkretettek számos éttermet.

Az elmúlt pár – mondhatni elpuskázott – krimi választásom arra ösztönzött, hogy hagyjam kicsit pihenni a műfajt. Ezért tudatosan valami nagyon mást kerestem. Elkezdtem átnézni még ki nem olvasott könyveim halmát, és ráakadtam e nem régen beszerzett kincsre. A borító, a cím és a fülszöveg nagy várakozással töltött el, hiszen mindegyikből azt sikerült leszűrnöm, hogy jól fogok szórakozni.

Nos, mielőtt elkezdeném részletezni feltételezésem helyességét, előtte egy nagyon nagy megkövetéssel kell kezdenem. A múltkor Móni mesélt, majd én is olvastam különféle blogokban olyan véleményezéseket, amik nagyon előtérbe helyezték és keményen kritizálták a könyvek helyesírását. Akkor ezen én elborzadtam: „hogy lehet már arra figyelni???” Azért lettem az olvasás szerelmese, mert minden egyes könyv egy-egy újabb utazást jelentett. Egy addig ismeretlen világba való elmerülést, ahol annyira a cselekmény és a szereplők hatása alá kerülök, hogy olyasmi, mint a helyesírás bagatell dolognak tűnik. Illetve tűnt. Eddig. Ez után a könyv után megértem panaszaikat. Egy nagy kupac elhibázott ragozás, elhagyott betű késztetett újraolvasni azon mondatokat melyekben szerepeltek (illetve nem  szerepeltek), mert hirtelen elbizonytalanítottak, hogy akkor most ki is mondta, és mit is mondott. Aztán persze kiderült, hogy jól gondoltam, de ezen újraolvasások olyan döcögő érzéssé tették az olvasást, mintha valami kezdő sofőr mellé ülnénk be az autóba, aki nem érzi még a gázpedált. Itt most hosszan tudnék arról írni, hogy ez mekkora pofátlanság és tiszteletlenség a kiadótól, de inkább nem teszem.

Helyette térjünk vissza a tartalmi kérdésekhez. Ha el tudnék vonatkoztatni eme fenti problémától, akkor azt kell mondanom a könyv igenis beváltotta a hozzá fűzött reményeimet. Mondjuk ez nem volt nehéz, hiszen annak ellenére, hogy nőből vagyok rám is igaz az a nagyon gyakran férfiakkal kapcsolatban emlegetett örök igazság, miszerint: a szívhez a gyomron át vezet az út. Az egész könyv alatt éhes voltam. Ahogy a szerző ír egy-egy gasztrocsodáról,hát az nyálcsorgató. A sztoriba beleszúrt meglepetés receptekről pedig ne is beszéljünk. A könnyed, laza stílusú elbeszéléstől olyan érzésünk van, mintha egy közeli barát vagy ismerős kálváriáit követnénk nyomon, miközben ráébredünk, hogy mennyire tájékozatlanok is vagyunk az amerikai emberek étkezési szokásairól.

Összegezve azt hiszem két jó tanácsot tudok adni a könyvvel kapcsolatban:

1)      Fogyókúrázók véletlenül se vegyék kézbe! :)

2)      Akire ez nem vonatkozik szerintem várja meg a második kiadást, hátha akkor nagyobb odaadásra ösztökéli a kiadó a munkatársait. Ebből a könyvből ugyanis biztos, hogy lesz második kiadás.

Zarah Ghahramani másodéves egyetemistát, a kivételes szépségű perzsa lányt, a költészet és a filozófia szerelmesét, egy tiltakozó diákmegmozdulás után zord biztonsági emberek betuszkolják egy autóba Teherán egyik forgalmas utcáján, és a hatalmasra duzzasztott „börtönvárosba”, az Evinbe szállítják. Zarah, akinek addigi élete csupa nevetés, szerelem, álmodozás és „reményteli fohász” volt, elképzelni sem tudja mi vár rá.
Az első kihallgatások során még szembeszáll vallatóival, mert tudja: semmi rosszat nem követett el. Csak azt akarta, hogy a hozzá hasonló lányoknak legyen joguk kipróbálni a tehetségüket, hogy szabadon sétálhassanak végig az utcán, miközben a szél a hajukba kap. Mert abban az Iránban, ahol Zarah felnőtt, nem volt elég tisztelni az iszlámot és csodálni szellemiségét, kötelező volt bigottan vallásosnak lenni. Az öltözködési törvény miatt a lányok nem tehették, amire a legjobban vágytak: nem csilloghattak a napfényben. Ám amikor Zarah és barátnői a rózsaszín cipő viselését tiltó törvény és a kötelezően szorosra kötött fejkendő ellen tiltakoztak, valójában sokkal súlyosabb és tragikusabb igazságtalanságok ellen emeltek fel a szavukat. Zarah és társai az olyan embertelen törvények ellen lázadtak fel, amelyek minden évben iráni nők ezreit kergetik öngyilkosságba.
Zarah maga is megdöbben, amikor a kínzások során felismeri: nem született hősnek, valójában gyenge és gyáva. Megrémíti a gondolat, hogy mit meg nem tenne azért, nehogy még egyszer megüssék. Amikor pedig gyönyörű haját is lenyírják, fejét kopaszra borotválják, megaláztatása még gyötrőbbé, még elviselhetetlenebbé válik. Már nem vágyik semmi másra, csak biztonságra, apja és anyja ölelésére. Ám a sötét autó újra megjelenik, és elindul a bekötött szemű lánnyal a városon kívüli pusztaság felé…
Gyönyörűen megírt, megrázó emlékirat – egy fiatal iráni nő igaz története. A vallomás végigvezet a büszkeség és a bátorság útján, majd a brutális és kegyetlen teheráni Evin börtönben megtapasztalt szüntelen félelmen és rettegésen, az állandó belső küzdelmen, egészen a végső árulásig – a túlélésért.

Kicsit gondban vagyok, nehéz erről a könyvről írnom, nehezen jönnek a gondolatok. Nem azért, mert annyira brutális volt, nem is hatott meg/ütött ki igazán, pedig ezt vártam tőle. Persze egy igaz történetet nem az író alakít, hanem az élet, így nem okolhatom a szerzőt amiért nem azt kaptam, amit gondoltam.

Mostanában azt veszem észre magamon, hogy meg sem nézem a fülszöveget, kezembe veszem a könyvet, olvasom, olvasom, aztán valahol a felénél megfordítom, átfutom a tartalmi összefoglalót, és meglepődök. Valahogy így voltam Zarah Ghahramani történetével is. Tudtam, hogy nagyjából mire számíthatok, ám elszámítottam magam. Ha most azt írnám, hogy több kínzást vártam, akkor mindenki elborzadna, hogy nem vagyok normális, így ezt nem állítom, de tény, hogy a cím azt sugallta, erősítsem meg magam, kapcsoljam ki az agyam és ne akadjak ki semmi olyanon, amit borzasztónak, brutálisnak tartok, mert az biztos, hogy e könyv sokkolni fog. Nem sokkolt. Ha a fülszöveg szerint készültem volna fel, akkor biztos, hogy nem csalódtam volna, mert nem kapunk többet, mint az ott leírtakat, ugyanis abból a pár sorból megtudunk annyit, amennyit a 267 oldal elmond.

Jól indult, határozottan tetszett a stílus, tetszett, hogy beleláthattam Irán életébe, de ez a lelkesedés elveszett valahol a 60. oldal környékén, és onnantól gyakran azon kaptam magam, hogy a politikai helyzet bemutatása váltja a vallási nézetet, az én figyelmem meg egyre inkább lankad, mert engem a bebörtönzött Zarah érzései, körülményei jobban érdekelnek, mint a környezetének bemutatása.

Egy olyan bebörtönzött lány történetét láthatjuk, aki bár sokat szenvedett, de mégsem annyit, amennyit más hasonló társai, hiszen Zarahot hála egy befolyásos barátnak, “kímélték”. Na és itt jön az én bajom, méghozzá az, hogy egyrészt ezért a kíméletért, másrészt meg a lány magatartásáért, a magáról elmondottakért nem tudtam megkedvelni a főszereplőt, nem tudtam sajnálni és nem tudtam beleélni magam a fájdalmaiba. A gond bizonyára velem van. Tudta, hogy bántják, ha visszaszól, de visszaszólt; tudta, hogy bármit megtehetnek vele mégsem húzta meg magát. Nem tudom, hogy én mit tennék hasonló helyzetben, de ha félek, hogy fájdalmat fognak okozni nekem, akkor inkább csendben maradok. Mivel nem szeretném bírálni őt, így nem fejtegetem a gondolataimat tovább.

Az, hogy Zarah mennyi időt volt bent, és hogyan került be az Evin börtönbe, a könyv végén derül ki, ott lepődünk meg, hogy 30 napot töltött fogságban. Sokszor céloz rá, hogy mennyi ideje szenvedhet már, de csak a végén lepődünk meg, hogy 30?, nem éreztük annyinak, kevesebbnek tűnt. Éppen attól tűnt kevesebbnek, hogy 1/3 rész szól csak a “vallomás korbácsütésre” témáról, a többi részben a börtön előtti élet játssza a főszerepet. A korbácsütés meg szimbolikus, a verést akarja jelenteni, ami többnyire kézzel történt.

Ha valaki szeretné elolvasni a könyvet, mert érdekli Irán, akkor bátran vegye a kezébe. Ha valaki azért szeretné elolvasni, mert látni akarja milyen egy börtönbe vetett politikai fogoly élete, az inkább másik történetet keressen magának, mert amit itt megtudunk az eleve olyan, amit már magunk is sejthettünk/tudtunk. Ha valaki Zarahra kíváncsi, akkor győződjön meg róla maga, hogy kedveli-e a lányt.

1998 szeptemberében Michael J. Fox az egész világot megdöbbentette bejelentésével, hogy Parkinson-kórja van, amellyel titokban már hét év óta küszködik. A művész azonban elfogadta a diagnózist, és amikor világszerte siratni kezdték, ő maga nem omlott össze. Könyvében ugyanazzal a szenvedéllyel, humorral és energiával írja meg életének, pályafutásának és a Parkinson-kór gyógyítása érdekében folytatott kampányának történetét, mint amilyennel tizennyolc éven át tucatnyi szerepét alakította.

Van a könyveknek egy olyan válfaja, amiben nem csalódhatunk: az életrajzok. Főleg, ha olyan ember életrajzát olvassuk, aki valamilyen módon hatott ránk. Úgy álltam neki ennek az önéletrajznak, hogy majd biztos nagy érzelmi kavalkád lesz benne a betegsége miatt. Hát tévedtem. Mármint érzelmek persze voltak, de annyira tényszerűen, emberien, megbékélten, hogy azt megnyugtató volt olvasni. Pont azt adta a könyv, amit remélni mertem volna tőle. Tehát teljesen rendben volt. De azért nem én lennék, ha nem találnék valamit, amibe bele lehet kötni. Egy dolog ugyanis nagyon nem tetszett. Persze ezt elsősorban nem Michael J.-nél kéne megreklamálni, hanem a fordítónál, mert ő hibázott. Igen, ezt így kerek-perec le merem írni. Ha valaki könyvfordításra (nem szakkönyv) adja a fejét, a munkájánál két szempontot kellene figyelembe vennie. Az egyik, hogy minél hitelesebben adja vissza az eredeti szöveget, és emellett hivatásához kellene párosodnia egy olyan elszántságnak, hogy védje, ápolja a magyar nyelvet. Nagyon nem szoktam szeretni az olyan megnyilvánulásokat, amikor egy irodalmi ember, legyen az író, műfordító, színész, vagy valami hasonló szakmát űző ember feleslegesen idegen szavakat használ. Mert nem kell aspektust írni, ha van rá egy olyan magyar szavunk, hogy szempont. Lehet, hogy Fox az eredeti írást nyomta tele idegen szavakkal, ezzel is kompenzálva a „csak” érettségiig eljutott tanulmányait, de ettől nekünk még nem kellett volna deklarálást olvasni megállapítás helyett, mert ugye ez nem ront a hitelességen.

Az előbb megemlített „érettségiig eljutott tanulmányokat” pedig nem kell félreérteni. Nem bírálat, vagy lenézés miatt írtam. A könyvből kiderült, hogy valahogy bántja a hiúságát a szerzőnek. Én inkább örülök neki, hogy ez kiderült számomra, mert így Amerika szerzett nálam egy piros pontot. Mert ezek szerint ott nem az a fontos, hogy kinek milyen papírja van, hanem, hogy ki mihez ért. Talán érdemes lenne ezt átvennünk a „hülye” ünnepek helyett!