A „kórusregény”-technikát Mazzucco tudatosan és bravúrosan alkalmazza. A pisztolylövések már a bevezetőben eldördültek. Hogy ki kire lő, egyre sejthetőbb, az izgalom fokozódik. Hogy végül is mitől válik egy történetté ez az egész, az a huszonégy órás flash back legeslegvégén derül csak ki.

Talán az eddig itt kiposztolt könyveim is mutatják, hogy szeretem a többet mondó könyveket; egy-egy komolyabb könyvet többre értékelek, mint egy mostanában oly divatos csajos, szinglis könyvet. Persze ez nem jelenti azt, hogy ez utóbbiakat leszólom, mert olykor meg pont ezek tudnak jól esni az embernek könnyedségükkel, vidámságukkal, romantikáikkal, csak a másik kategóriát általában véve többre tartom. Ám rá kellett ébrednem, hogy ez a felfogásom nagy-nagy hiba, ugyanis erre rájöttek a nekem könyvet ajándékozók is, ami elég érdekes eredményeket tud szülni. Itt van például Móni barátnőm, aki nyáron már megtámadott egy Európa könyvkiadós komolysággal, ami, mint akkor is írtam: csekély oldalszáma ellenére életem leghosszabb könyve volt. Hát sikerült rányúlnom a folytatásra! Mikor kézbefogtam ezt a Mazzucco könyvet, aminek bár a borítója gyönyörű, de a keménytáblássága, és Európa Kiadós mivolta eléggé ijesztő volt a nyári rémálom után.
A könyv jó öt-hatodáig szenvedtem is. El volt nyújtva az egész, minden csak toporgott egy helyben, olyan volt, mint egy túl meleg nap árnyék nélkül, amikor az ember csak tapogat és sehogy nem jut ötről a hatra. Ráadásul nem elég az alap szenvedés, még két gyomorforgató jelenet is hergelte idegeimet, legalábbis számomra véres tamponok utcára pöccintgetése eléggé megemészthetetlen… Szóval az ilyen jelenetek voltak a poshadt vízben a döglött halak.
Fejben már le is mondtam a könyvről, szídtam itt Mónit, hogy miért kell büntetnie ilyen marhaságokkal, de aztán jött a hatodik hatod…
Sokszor esem abba a “hibába” tanítás közben, hogy Ádámtól és Évától kezdek el levezetni egy-egy feladatot, mert szerintem ha egészében látszódik a probléma, nemcsak hogy sokkal könnyebb felfogni, de ez a könnyebbség így ki is hangsúlyozódik. Ezt Mazzucco is így csinálta ennél a könyvnél. Volt itt a nagy vontatottság, hogy aztán az utolsó filmkocka mondanivalója sokkal nagyobbat üssön, mint amekkorát egy pörgősebb könyvvel üthetett volna. Ha valaki megkérdezi miről is szólt a könyv, csak egy dolog jut eszembe, az utolsó fejezet, és egy szó: REMÉNY! De ezt az egy szót, annyira torokszorítóan, gyomorbavágón kaptam meg, hogy egészen biztos erre bármikor emlékezni fogok. Egy lányregényre már kicsit sem ilyen biztosan.
Edina szokta hangoztatni, hogy a Száz év magányt az utolsó mondatáért érdemes elolvasni. Nos ebbe nem tudok beleszólni, mert azt a könyvet én félretettem, de erről a könyvről most én jelentem ki, hogy az utolsó fejezetért érdemes végigszenvedni; ezt higgye el nekem mindenki, aki dacol a félbehagyással!

Ijesztő találkozni egy sorozatgyilkossal, amikor a borzalmat még nagyobb borzalom követi, mert a saját családod is veszélybe kerül, és egyedül te állíthatod meg a gyilkosságokat. Mihez kezdesz hát?”Rettentően nagyot léptem előre! Tényleg! Az időutazó felesége után – amit szerintem kicsit túlreagáltak – gondoltam olvasok valami teljesen mást, így került a kezembe a “még olvasásra vár” polcomról ez a Herbert féle sztori. És, hogy miért mondtam, hogy rettentően nagyot léptem előre? Mert egy IHSZ-es pasi után jött egy TKÉ-s!!! Na ugye, hogy mindenki érzi az előrelépést!

A könyvről nincs sok mondanivalóm. Egy teljesen egyszerű krimi, amit írója megpróbált kicsit megborsozni ezzel a TKÉ-s (na jó nem húzom tovább senki agyát: Testen Kívűli Élményt jelent) vonallal. Hogy ez mennyire sikerült neki, hát nem tudom. Néhol úgy tűnt mintha nem lenne más, csak ilyen sorok közötti élcelődés a téma szakavatotjaival szemben. Bevett szokás ismert emberektől pár mondatos véleményt kérni a könyv borítójára. Hát sokat fizetnék egy MacLaine asszony (ő a legismertebb szakavatott) féle megnyilvánulásért! Nem hiszem, hogy meg bírna rajta száradni a nyomdafesték! :D

No, de komolyra fordítva a szót: a könyv egyszer olvasható. Kicsit fura, hogy egy test nélküli lélek meséli el nekünk, de apróságokba ne kössünk bele. Ami viszont nagyon kiverte a biztosítékot, az a könyv végén lejátszódó autókázás. Tehát az a – bocsánat, nem tudom másképp definiálni – rinyálás, hogy jaj szegény sorozatgyilkos, na az már sok volt. Valamelyik utolsó posztomban írtam olyat, hogy a miértek fontosak, hogy sok mindent felfedhetnek a tettekkel kapcsolatban. Itt kaptunk miérteket, de olyan tetteket is, ami alól semmilyen miért nem menthet fel. Ezt azonban sajnos az író nem érezte… Mindenesetre azért tegyük hozzá, hogy James Herbert elég beteg elme lehet, ha ilyen sorozatgyilkos pattant ki a fejéből…

Amikor először találkoztak, Clare hatéves volt és Henry harminc. Amikor összeházasodtak, Clare huszonkettő és Henry még mindig harminc. Henry idő-eltolódási rendellenességgel született. Genetikai órája a legváratlanabb pillanatokban visszaáll, és még abban a másodpercben eltűnik. Ilyenkor elmúlt és eljövendő élete érzelmi csomópontjain találja magát, meztelenül, védtelenül. Sohasem tudja, mikor történik meg újra, sohasem tudja, hol köt ki legközelebb. Az időutazó felesége a világirodalom egyik legkülönösebb szerelmi története. Clare és Henry felváltva meséli el történetüket. Rajongva szeretik egymást, megpróbálnak normális családi életet élni: biztos állás, barátok, gyerekek. Mindezt olyasmi fenyegeti, amit sem megakadályozni, sem irányítani nem képesek, történetük ettől olyan megrendítő és felejthetetlen.

Alig vártam, hogy elolvashassam ezt a könyvet, annyira akartam, és sehol nem lehetett kapni, míg végül könyvtárközi kölcsönzéssel sikerült megszereznem. /Nem ezzel a borítóval, hanem a ronda zölddel, ami annyira csúnya, hogy inkább ide se tettem./ Azóta persze rendelhető lett, de ott is a zöld ocsmánysággal szerepel, így azt hiszem egyelőre még nem fog a polcra kerülni.

Mindenhol csak jót olvastam róla, ezért is akartam  annyira megismerni Clare és Henry történetét. Talán ez  az “annyira” volt az, ami elrontotta az egészet. Annyira akartam, hogy nekem is jó legyen, hogy én is csupa jót írjak róla, de úgy érzem nem azt hozta, amit vártam.

A történet tetszett. Ez az időutazós dolog érdekes volt, bár néha elvesztem a mi miért is alakult úgy, ahogy alakult szövevényben. Amikor még nem ismertem semmi mást, csak a fülszöveget, akkor azt hittem, hogy… mit is hittem? Á, mindegy is, belebonyolódtam. A lényeg, hogy Henry nem vette volna el Clare-t, ha nem ment volna vissza az időben, és nem azzal a tudattal nő fel Clare, hogy később majd Henry felesége lesz. Mert hát így volt, nemde? Igazán akkor voltak gondjaim a megértéssel, amikor egyszerre két Henry volt a történetben, olyankor kicsit összezavarodtam, hogy most akkor melyik is melyik, meg hogy is van ez. Néha teljesen elveszett az érdeklődésem olvasás közben, sokszor volt olyan jelenet, amin úgy jutottam túl, hogy gyorsan gyorsan, mert ez nem érdekel engem. Milyen fura, hogyha fel akarok idézni egy ilyet, nem jut eszembe semmi, és nem azért nem, mert nem figyeltem, hanem mert talán nem is volt olyan rész, aminek ne lett volna szerepe. Lehet, hogy ez inkább volt “még még” és nem “gyorsan gyorsan, had legyek túl rajta”?

Néha úgy tűnt, hogy Clare nem is a jelenbeli férjét szereti, hanem mindig éppen egy másik időből jövőt. /De ha a jelenebelit nem szereti, akkor a múltbelit se… bonyolult ez!/ Ha egyszerre volt jelen két Henry is, akkor meg valamiért az egyik szinte mindig unszimpatikus volt. Ami viszont tetszett, az az volt, hogyha Clare 6 éves volt, akkor tényleg 6 évesnek éreztem, ha 30, akkor pedig 30-nak. Viszont azt a szót, hogy “pina” sehogyan sem tudom Clare-hez passzítani, szerintem annyira nem illik hozzá.

Attól függetlenül, hogy nem ezt vártam, jó volt olvasni. Sokszor meglepődtem, csodálkoztam.  Persze olyan is volt, ami nem tetszett, vagy ami kicsit sok volt, mert annyira jól kihasználta az írónő az időutazásból fakadó lehetőségeket. Amikor Clare szenvedett, akkor én is tudtam szenvedni; amikor Clare gyereket akart, egy pillanatra én is akartam. A könyv vége nekem nem volt kiszámítható, és nem is nagyon tetszett, hogy így zárult a történet.

Ha választhatnék, hogy időutazzak, akkor megtenném-e vajon? Nem, nem szeretnék a jövőmben járni,  talán a múltamban. Henry mindig azt mondta, hogy nem lehet megváltoztatni a dolgokat a múltban, hogy az máshogy történjen a jelenben, ami azért vicces, mert hát ő nem azt tette?Mivel én úgy vagyok a kedves könyves-blogos kollégák bejegyzéseivel, hogy akkor olvasok csak bele, ha valami olyan könyv van górcső alá véve, amire vagy nagyon fáj a fogam, vagy olvastam és valahogy nem hagy békén a sztori, vagy bármilyen más apropóból, de a lényeg, hogy nem rendszeresen; ezért gondolom mások is valahogy így lehetnek vele. Így véletlenül se hiszem, hogy olyan nagy olvasótáborunk lenne. Pont ezért állok neki nehezen olyan posztoknak amiről tudom, hogy azon keveseknek is ki fogja verni a biztosítékot, akik veszik a fáradságot és meglátogatják az oldalt…

A felvezetőm gondolom egyértelművé teszi, hogy most ilyen fog következni. – Ilyen fog, és ettől most zavarban is vagyok. Amikor megjelent ez a könyv a csapból is folyt. Hirtelen mindenki ezt olvasta. Bevallom akkor egy bejegyzést se olvastam el, csak pár szavacskán ragadt meg a szemem a sok-sok szövegtengerben, meg  a molyos értékelésen, ami hű de magas volt. Aztán Móni elolvasta, és igaz, hogy 4 csillagot odakent, de amit írt az nem győzött meg igazán. De hát ahogy ez lenni szokott minden nagynak kikiáltott dolog egyszer csak landol az ember kezében (még ha ősidőkkel később is), így hozzám is eljutott (naná, Móni gondoskodott róla: előszeretettel tolja nekem a kétes minőségű hülyeségeket ;)). Hát el kell mondjam nem volt az az agyeldobós élmény, ami kellett volna legyen a nagy hűhó csapás miatt. Elolvastam, és összezavarodtam. Miért volt ez jó? Miért volt ez olyan jó? Most nem mondom, egy regénynek elment, de csak olyan hű de felejtősnek. És amitől a legjobban zavarba vagyok az az, hogy miután nekem nem nyerte el a tetszésem utána akartam nézni, hogy másoknak miért, és hát nem kaptam választ… Az összes értékelés annyi volt, hogy hű de tetszett, majd egy könyvismertető jött, mint valami olvasónapló, de indoklás… na az nem volt. (Persze megjegyzem, hogy teljesen találomra böktem ki pár értékelést, nem  voltam módszeres, hogy mindenkiét végigolvassam, mert úgy kb. az ötödiknél elszállt annyira az agyam, hogy még egynek nekiálljak, így aki megtette az indolklását, kérem ne vegye most magára kritikámat!) Így én most elmondom nekem miért nem tetszett. Pedagógus lévén megvan bennem az a kényszeresség, hogy megpróbálok mindent lelki történésként nézni, kezelni. Magyarul nem a cselekedet érdekel, hanem a miértje. Lehet, ez hülyén hangzik így, de ha belegondolunk: meg lehet büntetni a gyereket, mert csinál valami durva dolgot, de ha megpróbáljuk megérteni, hogy miért és hogyan jutott el arra a pontra, hogy megcsinálja a hülyeséget, sok esetben rá kell döbbennünk, hogy nem ő a bűnbak, sokkal inkább áldozat… Aztán amikor az ember agya rááll erre a gondolkodásra, lassan azt veszi észre, hogy nem csak a kölyköket vizsgálja így, hanem mindent, és mindenkit. Éppen ezért amikor egy történetet olvasok, ott is a miérteket keresem; és abból tudom, hogy az író tényleg átgondoltan alkotta meg könyvbeli alakjait, hogy találok válaszokat miértjeimre. Ez azért örömteli számomra, mert ilyen olvasmányokból szerintem sokat lehet tanulni, erőt meríteni, túlélni, továbblépni, stb. Ezért kell emberi sorsokról írni. És valljuk be, kevés olyan ember van, akinek ne lenne olyan momentum az életében, amivel ne lehetne megtölteni egy-egy könyvet.

Ebben a könyvben egy sorsot terítenek ki, egy asszony sorsát, akinek sok-sok mindenen kell átmennie egy mindent jelentő szerelem miatt. Hány ilyen nő él a Földön? Megsaccolni se merem (pedig elég szép valószínűség-számítási feladat lehetne belőle…). És itt jönnek a kényesebb kérdések: Hányan tudnak azonosulni Clare-el? Hányan tudnak levonni bármiféle tanulságot?  Hányaknak segít ez a könyv? Persze, nyilván vannak páran, akiket mélyen érintett a dolog valami frissebb szerelmi bánat miatt, de véleményem szerint sokkal-sokkal több lehetne ez a könyv, ha nem valami képzeletvilágban játszódna. A stílus, a leírásmód, a tálalás van olyan jó, hogy ez tényleg jelentős lehetett volna, de a képtelensége nekem lerombolta ezt. Így olyan értelmetlenséges, ürességes sztori lett ez nekem. Olyan felejtős…

Eljött az idő. Mindennapjaid Városa alatt már vár rád az Erdő. A szépség, a varázslat – a titkok és veszélyek erdeje. Az Erdő, amelyről évszázadokig megfeledkeztünk. Erdő és Város rendje azonban felborult. És ezúttal immár puszta létezésünk a tét. Alá kell szállnunk újra. Ne hozz magaddal semmit. Térképeid és fegyvereid hátráltatnak csak. Egyedül az ösztöneidben bízhatsz. Odalenn három szabály van: – Sose hazudj! – Sose maradj hét napnál tovább ugyanott! – És soha, de soha ne köss alkut a Sárkánnyal! Gyere. A Varázserdő már vár…

Drága Mónikánknak van egy jó szokása: amikor csak módja van rá, meglep egy-egy Gaál Viktor kötettel. Hát őszinte leszek: most az egyszer el bírtam volna viselni, ha lemond erről a hóbortjáról. Lelki füleimmel már hallom is a felhördüléseket, de nem baj felvállalom: a Varázserdő nekem kínkeserves élmény volt. Csak az hajtott előre az olvasásban, hogy „gyerünk, vékonyka, mindjárt vége!”.

Látom a könyv több jelentéstartalmát; ami igen fantasztikus, egy darab könyvet olvasunk, mégis kaleidoszkópként viselkedik: ha más szemszögből nézzük, már másról is szól a történet, mint addig. Ez tényleg szuper, és el kell mondanom, eddig ilyennel nem is találkoztam (ráadásul minden általam felfedezett jelentés abszolút aktuális), de a cselekmények tényszerű vázolása, a szereplők történeteinek bemutatása, a helyszínek ismertetése, annak ellenére, hogy az írással való kép-megjelenítés mesteri – számomra – rém unalmas is volt egyben. Egy kicsit úgy éreztem magam közben, mintha a drog hatása alatt álló Caroll által leírt Csodaország valami mutáns Viktor által odaálmodott szegletében járnék. De a Csodaország legalább ébren tartott.

Tehát kedves Viktor, a Tea színével elkápráztattál, az Arche-ért adtam hideget is, meleget is, de a Varázserdő; hát szóval erről inkább nem ejtek szót a jövőben – jobb lesz úgy.

Gemma Doyle alig várja, hogy elutazzon a Spence Akadémiáról a karácsonyi szünetre, a barátnőivel töltse az időt Londonban, elegáns bálokra járjon, és ami már nem akkora mulatság, a betegeskedő apját ápolja. Miközben az 1896-os év szilveszterére készül, egy jóképű fiatalember, Lord Denby szeme akad meg Gemmán, vagy csak úgy tűnik? Mégis, a nagyvárosi forgatagban is egyre erőteljesebbek Gemma látomásai három fehérbe öltözött lányról, akikkel valami szörnyűség történt, amit csak a birodalmak tudnak megmagyarázni… Ellenállhatatlan a csábítás, és nemsokára Gemma, Felicity és Ann pillangóvá varázsolják a virágokat a birodalmak igéző világában, ahova csak Gemma révén juthatnak el. A lányok nagy örömére szeretett Pippájuk is itt várja őket, hogy teljessé tegye baráti körüket. De a birodalmakon belül és kívül is viharfelhők gyűlnek. Ismét megjelenik a rejtélyes Kartik, és meghagyja Gemmának, hogy meg kell keresnie a Templomot, és meg kell kötnie a varázslatot, különben rettenetes csapás éri. Gemma hajlandó eleget tenni Kartik tolakodó parancsának, jóllehet ez veszélyekkel jár, mert kalandjai során találkoznia kell az anyja legjobb barátnőjével, és jelenlegi ellenfelével, Kirkével.
Amíg Kirkét el nem pusztítja, Gemma nem töltheti be a sorsát. De Kirké megtalálása mind közül a legveszélyesebb feladat.

Nem szeretem, amikor egy könyvvel kapcsolatban spoilert sikerül elkapnom; sok esetben persze az illető nem is gondolja egy-egy icipici elejtett dologról, hogy az  másnak esetleg elveszi a kedvét az olvasástól. Ez alól bizony én sem vagyok kivétel, néha én is beleesem ebbe a hibába, ezért elhatároztam, hogy most “két” bejegyzést fogok írni, egyikben egyszerűen csak leírom, hogy milyen volt olvasni a Lázadó angyalokat, a másikban pedig háborogni fogok.

Ez a kötet a Gemma sorozat 2. része, és bár valószínűleg megállná a helyét így magában is, vétek lenne kihagyni az előző kötetet, a Rettentő gyönyörűséget, hiszen ez a történet ott folytatódik, ahol az abbamaradt. Továbbra is Gemma (az idegesítő “barátnői”) és a Kirké  utáni nyomozás van a középpontban, na meg a londoni élet, mert most nem a Spence titkokat rejtő falai között zajlanak az események, hanem a karácsonyi szünet miatt Londonba utaznak a lányok, ahol kicsit szabadabbaknak láthatjuk őket.

Ezt a könyvet valahogy nem sikerült olyan gyorsan olvasni, mint a korábbi részt, annyira nem volt már újszerű ez a birodalmak dolog és igazán nem is történt semmi olyan, ami miatt folyamatosan életben tartotta volna az érdeklődésemet, valahogy nem volt olyan titokzatos, de lehet ezt csak azért éreztem így, mert a felmerülő rejtvényeket kicsit előbb sikerült összeraknom, mint Gemmának. Mindent összevetve persze jó kis történet ez, megint lehet találgatni, hogy mi is fog történni, hogyan is alakulnak a dolgok.

Nem mondhatnám, hogy most Ann közelebb  került a szívemhez, mint eddig, mert nem. Akárhogyan is alakulnak a dolgai valahogy akkor sem tudom megkedvelni, mert ha tesz valami jót, utána biztos, hogy tesz valami “rossza”t is, amivel megint jön egy felkiáltás, hogy “jajj, ez az Ann…”. Gemma barátnői nem hiányoznának, ha nem lennének, sőt még lehet jobb is lenne úgy.

Nekem valahogy Kartik figurája a kezdetek óta nem szimpatikus, de most hogy bejött a képbe vetélytársként Simon, és választani kellett, hogy melyik oldalára állok, ki legyen Gemma párja, inkább Kartikot választottam és neki szurkoltam, még akkor is, ha az első néhány oldalon az történik, ami.

Miután elolvastam a könyvet, elgondolkodtam rajta, hogy mi jöhet a következő kötetben még, mert most megint egy olyan lezárást kaptunk, hogy akár itt vége is lehetne az egésznek, de tudjuk ugye, hogy nincs, mert jön a következő, lezáró rész, amit most már kicsit kevésbé lelkesen várok, de azért várom. Ha már megjelent volna, akkor tuti belekezdtem volna már. Szóval, ne hagyjátok ki ezt sem, mert ez is szuper a maga módján.

[[Visit blog to check out this spoiler]]

Egy kis Wikipedia a sorozattal kapcsolatban itt. (Vigyázni vele, mert nem éppen spoiler mentes!)

Gemma Doyle más, mint a többi lány, akinek kifogástalan a modora, csak akkor szólal meg, ha szólnak hozzá, tudja a helyét, és hanyatt veti magát, és Angliára gondol, amikor ezt kívánják tőle. A tizenhat éves Gemma önálló egyéniség. A londoni Spence Akadémiára akkor íratják be, amikor Indiában tragédia sújt le a családjára. Gemma, aki magányos, bűntudattal küszködik és hajlamos a jövőt illető látomásokra, amelyek kínosan valóra is válnak, hűvös fogadtatásban részesül az Akadémián. Ám nem teljesen magányos: egy rejtélyes fiatalember követi, aki óva inti, nehogy megnyissa a lelkét a látomások előtt. Gemma képessége ugyanis, amivel magához vonja a természetfelettit, itt, a Spence-ben teljesedik ki. Itt kerül kapcsolatba az iskola legbefolyásosabb leányklikkjével, és itt fedezi fel, hogy az anyja kapcsolatban állt egy Rendnek nevezett titokzatos csoporttal. És itt vár rá a sorsa…, amennyiben hisz benne. A Nagy és rettenetes szépség igazi, hátborzongató olvasmány a suhogó szoknyák, táncoló árnyak és éjszaka utunkba vetődő dolgok világának széles palettájáról. A viktoriánus kor élénk színekkel megfestett világát tárja elénk, ahol a lányokat arra nevelik, hogy gazdag férfiakhoz menjenek feleségül, de ahol egy lány más utat keres magának.

Régóta szerettem volna elolvasni ezt a könyvet, de valahogy mindig úgy jött ki, hogy nem volt bent a könyvtárban, és a végén már fel is adtam, hogy egyszer sorra kerülök az előjegyzésben, így ekkor jutottam arra, hogy megveszem. Nem bántam meg.

Erre a történetre nem mondhatom, hogy rögtön az első oldalon megfogott, igazából onnan lett számomra érdekes, amikor Gemma bekerült a lányiskolába és kezdetét vette a lányok harca valamint a “nyomozás”, hogy mi is történt régen a Spence-ben. Tipikusan az a könyv ez, amit “jó pár” évvel (úgy 12-14) ezelőtt biztosan imádtam volna, és bár már nem az én korosztályom a célközönség, nagyon tetszett, beleélni magam viszont nem igazán tudtam, azért mégiscsak fiatalok nekem ezek a lányok. Hogy mit is kapunk, ha elolvassuk? Lányokat egy régi iskolában; titkokat, amiket ki kell deríteni; kalandot; egy olyan érzést, amitől még még még akarunk Gemmáról olvasni.

A történet teljesen rendben volt. Lehetne unalmas a lányiskola, a rivalizálás stb., de nem az mégsem, mert az írónő kiegészítette valami olyannal, ami az Evermore-ban nem tetszett, de itt valahogy illett a témába és bár nem szeretem az ilyesmit, most mégsem háborogtam rajta, hanem próbáltam elképzelni, hogy mi lenne, ha…

Gemma alakja hol szimpatikus, hol nem. Nem tetszett, ahogy Ann-t megítélte, mert igazából utána ő sem viselkedett sokkal másabbul. Ann-t sem értem mondjuk, az ő viselkedése is meg tudott lepni néha. A többiekről meg nem is teszek említést, valahogy nem kedveltem meg egyiket sem.

Kíváncsian várom, hogy mi fog történni a következő részben!

„Egyszer volt, hol nem volt. Isten előtt semmi sem volt.” – így kezdődnek a mesék A virágok vére című regényben, amelyek átszövik, kiszínezik és árnyalják a 17. századi Iránban játszódó történetet és megkönnyítik egy tizennégy éves lány felnőtté válását. Mintha Az ezeregy éjszaka meséi folytatódnának, úgy válik hátterévé a mese a valóságnak és a valóság a mesének. A fiatal lány éppen férjhez menés előtt áll, amikor szeretett apjának halála miatt hozomány nélkül marad. Kénytelen elhagyni faluját és anyjával Iszfahánba indul apja féltestvéréhez.

Sokáig halogattam ennek a könyvnek az elolvasását, többször is levettem a “polcról”, de valahogy nem tudtam rá odafigyelni. Aztán egyik délelőtt, amikor más olvasnivalóm nem volt, a kezembe vettem és az első 15 oldal után (ami ismét csak nehézkesen ment) már csak úgy faltam az oldalakat.

A “mese” Iránban játszódik, egy fiatal lány a főszereplője, akinek sajnos nem tudjuk meg a nevét. Bár egy kicsit sablonos a történet,  hiszen nem egy könyv szól arról, hogy a szegény szerencsétlen lány belecsöppen a nagyvárosi életbe, ahol meg kell állnia a helyét, ez mégsem hat negatívan, mert meglepetések folyamatosan érik az embert, és a vége sem az a fajta befejezés lesz, amire például én számítottam volna.

Az előbb írtam, hogy ez egy “mese”, hiszen a történetet a főszereplő lány meséli el nekünk (jajj, de rossz, h nem tudom nevén nevezi, csak így írni, hogy lány), az ő szemével látjuk az iráni világot. Néha más “Egyszer volt, hol nem volt. Isten előtt semmi sem volt.” meséket is olvashatunk, ám volt, hogy ezek engem untattak, némelyiket ki is hagyhatta volna az írónő.

Ha szereplőket nézem, akkor azt mondhatom, hogy kedveltem azokat a szereplőket, akiket kedvelni lehetett, és bár nem egy ellenszenves figura volt, mégsem tudtam őket utálni, nem éreztem azt a “jaj, de kitekerném a nyakát” érzést.  A főszereplőt néha csodáltam a tetteiért, néha nekem is ilyennek kellene lennem.

Összességében nagyon tetszett a könyv. Tetszett, hogy betekinthettem Irán múltbeli életébe, tetszett, hogy tudott meglepetéseket okozni a történet.

E bravúros fordulatokkal tarkított, megindító regény egy gyilkosságért halálra ítélt férfi történetét dolgozza fel, aki azért küzd, hogy felajánlhassa szívét egykori áldozata szívbeteg kislányának. A kisvárosias New Hampshire államban e szándéka, és a személye körül kialakuló legendák alaposan felborzolják a kedélyeket. Egy talpraesett jogásznő és egy fiatal katolikus pap mégis a férfi ügye mellé áll – miközben az események hatására mindkettejük élete gyökeresen megváltozik.
A népszerű írónő, a Nővérem húga és a Tizenkilenc perc szerzője, e kötetében is rendkívüli érzékenységgel foglalkozik olyan kényes témákkal, mint a szervadományozás, a halálbüntetés és a vallásos meggyőződés.

Jodi Picoultról csak jót hallottam, így mindenképpen terveztem, hogy majd eyszer valamit elolvasok tőle. Kaposváron láttam meg ezt a könyvét, és a tartalom elolvasása után rögtön tudtam, hogy a következő rendelésemnél mindenképpen ott lesz a listán, merthogy az egyik témája a szívátültetés, és egy régen kardiológusi álmokat szövögető “kislány” polcáról ez bizony nem hiányozhat.

A fő téma a halálbüntetés és a vallás volt (a szívátültetéses rész nem úgy volt benne, ahogy én azt gondoltam). Az előbbi érdekelt, míg az utóbbi be kell valljam sokszor untatott. Nem kellett volna bele ez a vallásos és csodatevős dolog, anélkül is jó lett volna a történet. Persze így is jó volt, de nekem ez a sok vallási szöveg sok volt. Stephen King: Halálsoron című könyvének pár motívuma itt-ott megjelent, ami megint csak nem tetszett. Nem kellett volna ezt a szerencsétlen Shay-t felruházni csodatevő képességekkel, messiást csinálni belőle, mert ettől az egész elrugaszkodott a valóságtól, és valahogy nem tette hitelessé a történetet.

Kettős gyilkosság: mostohaapa és lánya. Lelőtték őket. A kislányt bugyi nélkül találták, molesztálták. A gyanúsított Shay, egy esetlen férfi, aki a családnál dolgozott. Az anya gyermeket vár, amikor férjét és másik lányát elveszti; a kis Claire súlyos szívbeteg lesz, szívátültetésre várnak, amikor a gyilkos felajánlja a szívét. Csakhogy ahhoz, hogy ezt véghez tudják vinni, akasztással kell meghalnia, aminél napjainkban már sokkal humánosabb módszer is van, ám az megölné a szivet.
Az elejétől fogva lehetett sejteni, hogy az elítélt férfi nem lehetett a gyilkos, mert túl jó ember ő ahhoz. Engem nem lepett meg a vége, tudtam, hogy hasonlóra számíthatok majd, bár persze több tippem is volt, és igen, az egyik be is jött. Csak azt sajnálom, hogy az anya, June szemszögéből nem igazán történt semmiféke érzelemkifejezés, nem derült ki, hogy ő mit gondolt az utolsó pár fejezetnél. Számomra ez nagyon hiányzott.

A történetet négy szemszögből látjuk: June, az anya; Lucius, a cellaszomszéd; Michael, a pap; Maggie, az ügyvédnő. Vagyis soha nem látunk bele Shay fejébe, őt mindig csak a főszereplők szemével látjuk, soha nem tudjuk mire gondol, mit érez. Az elején ő egy olyan ember, aki ha beszélnie kell, zavarba jön, aztán a vége felé ez hol így van, hol pedig nem. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nekem Shay nem mindig tűnt annak a szerencsétlen figurának, akinek látszania kellett volna.

Mindent összevetve nekem nagyon tetszett Jodi Picoult stílusa, a könyv témája, és mivel amúgy is mindenki a Tizenkilenc percet tartja a legjobb könyvének, biztos vagyok benne, hogy el fogom olvasni azt is.

A végére egy idézet, ami bár nem illik a bejegyzésbe, mert egy komoly témákat boncolgató könyv végére valószínűleg valami komoly dolgot kellene kimásolnom, de annyira magamra ismertem Maggieben, hogy ezt muszáj ideírnom:

“… kopogtak az ajtón. Ez elég nyugtalanító fejlemény volt, több okból is:
…
3. Pizsamában voltam.
4. Mégpedig olyan pizsamában, aminek lyukas volt a feneke, úgyhogy kilátszott a bugyim is.”

Egy laotong szövetség legalább olyan fontos, mint egy jó házasság A laotong kapcsolatot szabad választás alapján kötik, a szívbéli barátság és az örök hűség szándékával. A házasságot tudatosan eltervezik, és egyetlen célja van: fiúk nemzése. Két élet, két női sors lenyűgöző krónikája a regény s a Kínában életre hívott titkos női civilizációé. Két kislány hat éves korától egymásban találja meg azt az esélyt, amit máskülönben megtagadott volna tőlük az élet. Kapcsolatuk meleg, szívderítő, felkavaró és drámai, szinte erotikus. Az erős kötődés a házasságuk után, az anyaság örömei és tragédiái közepette is megmarad, mígnem közéjük áll egy félreértés Fájdalmasan gyönyörű történet szeretetről, bánatról, barátságról, egy letűnt titkos világról.

Régen vettem a kezembe olyan könyvet, ami teljes egészében a földre rántott volna megszokott lebegő állapotomból. Azt hiszem hiányzott is ez már. Jó volt olyan történetet olvasni, ami egy valós, nem kitalált, nem idealizált világban játszódik, ahol a szereplők valóban szenvednek és velük együtt szenvedünk mi, olvasók is. A Hóvirág és a titkos legyező egy olyan mű, amit időnként le kellett tennem, mert olyan sokat közölt, olyannyira felháborított, olyannyira elborzasztott, hogy muszáj volt kicsit pihentetni. Amióta pedig végleg letettem, mert a végére értem, azóta meg egyszerűen nem megy ki a fejemből.

Folyamatosan felháborodtam valamin az olvasás során. A XIX. század Kínájában vagyunk, egy olyan világban, ahol a lányok haszontalan teremtések, ahol az anyák nem mutatják ki szeretetüket lányaiknak, ahol a feleségek cselédek, és ahol a lótuszláb szépsége adja egy lány értékét. Ez mind mind annyira, de annyira nem a mai civilizált ember világa, hogy fájt olvasni ezt a sok szörnyűséget. Végig eltorzult arccal követtem a láb elkötésének minden részletét, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogyan lehetett azt a sok kínt elviselni, azért, hogy jobb sorsa legyen valakinek, jobb férjet találjanak neki.

A két főszereplő, Liliom és Hóvirág kapcsolata gyerekkorukban kezdődik és egészen felnőttkorukig tart. A két lány annyira más: egyikük a földön jár, másikuk a föld felett; egyikük érzelmes, másikuk gyakorlatias; egyikük odaadó, másikuk visszafogott; egyiküknek rossz élet jut, másikuknak jó élete lesz; egyikük sokat szenved, ezért elkeseredett és lemondó lesz, másikuk élete jól alakul, nem tudja milyen az igazi szenvedés; egyiküknek lelki támasz kell, másikuk nem tudja ezt megadni; egyikük félreérthető gondolatot ír a közös ezüst legyezőre, másikuknak fájdalmat okozva ezzel; szétválnak… Vajon ha valaki nem mutatja ki a szeretetét, az azt jelenti, hogy nem szeret minket? Vajon, ha valaki hazudik nekünk, azt jelenti, hogy nem bízik meg bennünk? Vajon én mindig jól reagálok a barátaim problémájára? Vajon én hogy fogom elviselni családtagjaim halálát? Kérdések, amiken azóta is gondolkodom, hogy letettem a könyvet. Gondolkodom egy könyvön!, de régen is volt ilyen…

Nagyon sok olyan mondattal találkoztam olvasás közben, amin felhorkantam, hogy Te jó ég ilyen is van? vagy Milyen az már, hogy… Számos olyan gondolat volt benne, aminek köszönhetően hálát adtam annak, hogy nem abban a korban élek. Régen olvastam ennyire felkavaró könyvet, de örülök neki, hogy a kezembe akadt és megismerhettem a kínai kúltúra egyes mozzanatait. Bár sok sok szörnyűséget tudtam meg, mégis azt mondom, hogy a Hóvirág és a titkos legyező-t minden nőnek el kell olvasnia.

Nem sokszor mosolyodtam el olvasás közben, de ezen a mondaton jót nevettem:

“Ismered a mondást, mely szerint a szép emberek szépekkel, az okosak okosakkal házasodnak össze? Aznap reggel rájöttem, hogy Bácsi és Néném mindketten csúnyák, így tökéletesen összeillenek.”