Erre a könyvre tulajdonképpen azóta várok, hogy elolvastam A garaboncot. Akkor ugyanis annyira megtetszett az írónő által teremtett világ, a kalandok, hogy ismét a fura képességű szereplők között szerettem volna lenni még több és több részletét megismerve királyságok titkainak. Jaj, nagyon türelmetlen voltam! De aztán végre karácsony előtt megjelent a kötet, és én gyorsan belemélyedtem Zsarát történetébe.

Az első fejezet után, amely a korábban már megismert Lekkről szólt, nem igazán értettem hogyan fogunk eljutni mostani főszereplőnkhöz, Zsaráthoz. Reménykedtem benne, hogy Lekk szerepeltetése egyben azt is jelenti, hogy ismét találkozhatok majd Katsával és Pongorral is, ám az írónő másfele vitte el a történetet, egy másik területre,  egy másik érdekes világba, ahol nem élnek garaboncok, viszont ugyanúgy előfordulnak különleges élőlények, ám őket nem felemás szeműeknek, hanem szörnyeknek nevezik.

Időben A garabonc történései előtt járunk Völgyeföldén, ahol Lekkel mint gyerekkel találkozhatunk újra (hogy Lekket miért emlegetem ennyit, ahhoz el kell olvasni az első kötetet! :)). Ezt a területet északról és nyugatról magas hegyvonulat, délről és keletről pedig tenger határolja, így az itt élő emberek teljesen el vannak zárva a környező királyságoktól, tulajdonképpen azt sem sejtik, hogy rajtuk kívül más népek is léteznek. Ebben a birodalomban nem mindennapi élénk színű (pl. rózsaszín, zöld, arany) állatok tartják félelemben a lakosságot. Hogy miért is kell tartani ezektől a látszólag barátságos nyusziktól, cicáktól vagy miért százszor veszélyesebb egy kék színű leopárd mint normális társa? Azért mert képesek beférkőzni mások gondolataiba, és ha befolyásosuk alá vonnak valakit, akkor az könnyűszerrel a prédájukká válhat. Hogy léteznek-e ilyen emberek is? Léteznek. Az utolsó emberi szörnyeteg nem más mint Zsarát, aki a könyörtelen kék hajú Encián gyermekeként látta meg a napvilágot.

Zsarátnak gyönyörű vörös, narancs, sárga, rózsaszín és talán szavakkal le sem írható milyen színű haja van. Ebből a hajkoronából és különleges vonzerejéből tudja mindenki, hogy ő bizony egy szörny. Apjával ellentétben nem szereti használni képességét, elutasítja, hogy mások gondolataiban kutasson, és rávegye őket olyanra, amit maguktól nem tennének meg. Ám amikor háború idején a királynak szüksége lesz a lány segítségére, akkor Zsarát felkerekedik, és a fővárosba megy, ahol vallatásokon, az ellenség tőrbecsalásában vesz részt, találkozik Lekkel, majd egyéb izgalmakba keveredik és mindeközben folytonosan visszaemlékezik gyerekkorára. Már a királyhoz tartó hosszú út során sejteni lehet, hogy a lány szerelembe esett, ám ennek viszonzásában nem lehet bizonyos, hiszen a férfi semmiféle érzelmeket sem közvetít, ráadásul olyan erősen képes lezárni az agyát, hogy a Zsarátnak esélye sincs bejutni.

Ha összehasonlítom ezt a kötetet és A garaboncot, akkor nálam egyértelműen Katsa története felé billen a mérleg. A helyszín továbbra is lenyűgözött, a karakterekkel is egész jól összebarátkoztam, ám a történet lassú csordogálása, Zsarát állandó rágódása, és az előre sejthető izgalmak nem váltották ki belőlem azt a hatást, amit szerettem volna. Nem kellett találgatnom, nem kellett összeraknom a darabokat, egyszerűen csak haladtam előre együtt érezve Zsaráttal és várnom arra, hogy mikor találnak egymásra a férfival, akibe beleszeretett. A lány éppen annyira nyugodt természet, mint amennyire Katsa vad, így nekem Katsa alakja sokkal izgalmasabb, kiszámíthatatlanabb volt, tehát ebben a tekintetben is inkább az előző kötet felé hajlok.

Tetszett, hogy középkorinak tűnik a világ, itt mégsem várják el a nőktől, hogy szüzen házasodjanak, tehát senkit nem ítélnek el azért, mert hajadonként szeretője van, és a házasságon kívül született gyerekek is ugyanolyan jogokkal rendelkeznek, mint a házasságon belül születettek.

Kellemes olvasmány volt ez a kötet is, attól függetlenül, hogy sokkal nyugisabbra sikerült, mint A garabonc. Persze én azért jobban szeretném, ha a sorozat következő része kicsit mozgalmasabb lenne. El tudom képzelni, hogy Keserkék élete a garaboncok között sokkal eseménydúsabb lesz, meg hát a lány természete sem tűnt annyire higgadtnak, mint Zsarát. Szóval a következő kötet Kesekék története lesz, én pedig megint csak várok és várok! :)

Még annyi, hogy akarok egy rózsaszín bundájú, arany tappancsos nyuszit vagy cicát! ^^

Az előző kötet elnyerte annyira a tetszésemet, hogy kíváncsi legyek vajon azután, hogy letudtuk a bevezető részt, és eljutottunk oda, hogy Tom a Szellem mellett kalandokat éljen át, milyen izgalmakra kerül még sor a továbbiakban. Abban biztos voltam, hogy Malkin mama legyőzése után is lesz éppen elegendő hatástalanításra váró  gonosz lény a Tartományban, de azt nem is sejtettem, hogy ez a sorozat külföldön bizony már a 8. könyvnél tart. Hűha, lesznek még itt kalandok bőven!

Nincs okom panaszkodni, mert az első oldaltól az utolsóig csak úgy pörögtek az események! Minden azzal kezdődött, hogy Tom alig hat hónapnyi inasság után, teljesen egyedül volt kénytelen megkötni a legdurvább fajtába tartozó koboldok egyikét, egy  marhanyúzót. Ezek a koboldok sem jobbak ám, mint az előző kötet boszorkányai! A marhanyúzók ugyanis ha vérhez jutnak, akkor függővé válnak, és ezért a táplálékért nem ritkán embert ölnek. Miközben erről a kalandról olvastam, az járt a fejemben, hogy mi jöhet még egy ilyen ütős kezdés után, és hát nem kellett sokat várnom, ugyanis a koboldok icurka-picurkát sem félelmetesek az olyan szörnyetegekhez képest, mint az Istenátka. Az Istenátka ugyanis képes behatolni az emberek gondolataiba, mások alakját felvenni és bárkit összepréselve meggyilkolni, ami meglehetősen brutálissá teszi. Nem könnyű harcolni ellene, végleg megölni pedig lehetetlen. Kis csapatunk azonban felveszi vele a harcot, és minden félelmüket legyőzve belépnek a katakombákba, ahol bármelyik pillanatban szó szerint kilapíthatja őket a szörny.

Nem volt tehát elég az Istenátka elleni “hadjárat”, még közben a Szellemért is aggódni kellett, ugyanis az inkvizítor elfogta és börtönbe vetette. Itt vált világossá, hogy míg a szegények minden félelmük ellenére számítanak a Szellemre, addig a papok elítélik munkásságát, és a gonosszal teszik hasonlóvá, márpedig az ilyen embereknek máglya általi halál jár.

Számomra még pluszban jött az is, hogy a kedvenc szereplőmet, Alice-t az inkvizítor fogjaként láthattam viszont. Nagyon nem szerettem volna, ha bármi baja esik! Az ő karakterében az tetszik, hogy soha nem tudhatom, hogy a jó vagy a rossz oldalon áll-e, elvégre ha egy boszorkány találkozik a sötét oldallal, akkor belőle már jó nem lehet. Valójában ő az egyik oka annak, hogy ragaszkodni kezdtem ehhez a sorozathoz. Belőle még akármi is lehet, mondjuk fő-fő boszorkány is, míg Tomnál egyértelműen látszik, hogy merre vezet az útja.

A másik dolog, amit szeretek a Szellem és tanítványának kalandjaiban az a mindenféle lény szerepeltetése, és hatástalanná tételük. Persze azért megvan a magam kedvence: a boszorkányok. Mivel már előrekíváncsiskodtam, tudom, hogy a következő rész lamia boszik egy tagjáról fog szólni, így most megint alig várom, hogy a sorozat következő részét a kezembe vehessem!

Igaz ugyan, hogy ez a kötet tele volt izgalmasabbnál izgalmasabb, néha véresebbnél véresebb jelenetekkel, nem várt fordulatokkal, engem azonban mégis végig zavart az, hogy sejthető mi fog történni az utolsó oldalakon,és ez kicsit visszafogott. Ugyanakkor tizenévesként biztosan faltam volna az oldalakat és örömmel ajánlgattam volna minden osztálytársamnak, had borzongjanak ők is!

(Múltkor rátaláltam a szerző fényképére itt. Hát ti nem ilyennek képzelitek el a Szellemet? :) )

Ez egy olyan könyv, amit annyira sem méltattam volna, hogy ránézek a könyvesboltban! Ha Kethy nem ajándékoz meg vele, akkor azt sem tudom hogy létezik ilyen sorozat! Pont azért, mert nem ismertem, és mert a fülszöveg alapján nem gondoltam volna róla túl sok mindent, évekig rakosgattam ide-oda, mire idén belekezdtem, és meglepődve tapasztaltam, hogy ez bizony jó!

Azért nem az első fejezetektől fogva éreztem azt, hogy ez egy izgalmas történet, mert az első pár oldal meglehetősen unalmasra sikeredett, ami miatt korábban abba is hagytam az olvasást, de most kitartottam! Itt derül ki egyébként, hogy Tom egy hetedikként született fiú hetedik fia, így családja, főként titokzatos (boszorkányos) édesanyja azt szeretné, ha idővel ő lenne a Tartomány új Szelleme. Tomnak nincs sok beleszólása ebbe, hiszen egy szegény család legkisebb gyermekeként nem sok lehetősége van a jövőre nézve. Tudja, hogyha a Szellem mellé szegődik, akkor mindenki félni fog tőle és messzire elkerüli majd, ő pedig nem ilyen életet szeretne magának. Tisztában van vele, hogy ő egy nem mindennapi kisfiú, hiszen megérez  és meglát dolgokat, amiket mások nem, tehát minden amellett szól, hogy a már korosodó Szellem inasa legyen, csakhogy jócskán vannak félelmei a munkával kapcsolatban.

De ki vagy mi is az a Szellem? Ahhoz, hogy valaki betöltse ezt a posztot sok minden szükségeltetik: különleges képességek, a szellem-, boszorkány-, kobold és egyébvilágok teljes ismerete valamint hatalmas adag bátorság. Mert mit is csinál egy Szellem? Visszajuttatja az eltévedt lelkeket oda, ahova kell, élve vagy holtan eltemeti a boszorkányokat, megköti a koboldokat, vagyis megvédi embertársait a nem evilági lényektől. Olyan szörnyűségeket lát, amikről más még csak tudni sem akar, így nem is csoda, hogy mindenki elkerüli, aki az útjába akad. Tudják, hogy szükségük van a segítségére, mégsem kedvesek vele, mert nem szeretnék, ha bármiféle veszélyt hozna rájuk. Márpedig a Szellemek élete cseppet sem nyugalmas, mindig történik valami, amit meg kell oldaniuk.

Tom tehát a Szellem mellé szegődik, és mint egy mágnes úgy vonzza magához a bajt. Ügyetlenségének köszönhetően szembe kerül a vér mágiát folytató (vagyis gyerekeket fogyasztó) boszorkányok legszörnyetegebbjével, Malkin mamával és annak unokájával, Csontos Lizzie-vel, akikkel egyedül kell szembeszállnia. Na jó, csak majdnem egyedül, mert akad egy segítőtársa is, akiben nem tudja, hogy mennyire bízhat meg, és ezért a folytonos kételkedés tovább fokozza a feszültséget egy-egy menekülős, harcolós helyzetben.

Az biztos, hogyha ezt a történetet tizenévesen olvastam volna, akkor tuti, hogy nem mertem volna éjjel elhagyni az ágyamat, de még a szememet sem nyitottam volna ki, hátha szembenéz velem a rothadó Malkin mama vagy valamilyen egyéb lény. Delaney nem szépítgette a boszorkányokat: rondák voltak, bűzlöttek a vértől és folyton valami rossz dolgon járt az eszük. A véres jelenetek sem voltak másmilyenek, mint véresek, szóval én simán bekategórizálom ezt a könyvet tini horrornak. Kirázott a hideg attól például, hogy Tomnak egy kísértet lakta elhagyatott házban kellett éjszakáznia, ahol folyton lépéseket hallott közeledni. Vááá.

Jó volt inasnak lenni, szerettem izgalmas helyzetekbe kerülni, megtanulni, hogyan kell hatástalanítani-eltemetni  egy boszorkányt, miért kell óvakodni a hegyes cipőt viselő lányoktól, és még sorolhatnám! Kíváncsian várom, hogy más egyéb varázslényekkel hogyan lehet elbánni, és milyen kalandokba keveredik még Tom! Szóval kell nekem a sorozat második része!

Néha olyan jó lenne sokkal-sokkal fiatalabbnak lenni: meséket olvasni, és élvezni a történetek által nyújtott varázslat minden egyes pillanatát, gyönyörködni a hercegnők szebbnél szebb ruháiban, és izgulni, hogy vajon mi lesz a főszereplők sorsa, majd elégedetten mosolyogni, amikor minden jó szereplő elnyeri méltó jutalmát,  sóvárogni, hogy bárcsak én is hasonló kalandokba keveredhetnék.

Naivan azt hittem, hogy az Éjféli bál hasonló élményeket fog okozni, ám sajnos ezek a kellemes érzések elmaradtak. Valójában láttam magam előtt a kicsi Mónikát, amint alig várja, hogy a 12 hercegnő történetének végére érjen, és mehessen játszani. Felnőttként persze nem így éltem meg ezt a mesét, mert bár nem nőtt a szívemhez, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem az együtt töltött időt.

A történet elején a háborúból hazatérő Galen összetalálkozik egy öregasszonnyal, aki megajándékozza egy láthatatlanná tevő köpennyel és kétféle gyapjúfonállal, majd elválnak egymástól. Ezután a fiú nagynénje családjához költözik, és nagybátyja, a királyi főkertész vezetése alatt a palota kertjében kezd el dolgozni. Itt találkozik a legidősebb hercegnővel, Rózsával, akivel első pillantásra szerelembe esik. Galen munkája során megtudja, hogy a 12 hercegnő rejtélyes módon minden éjjel elkoptatnak egy-egy pár cipőt, még akkor is, amikor súlyos betegen jóformán ki sem tudnak kelni az ágyból. Mivel a fiú mindenképpen segíteni szeretne Rózsának, az sem állítja meg, hogy előtte számos herceg vesztette életét a titok kiderítésének sikertelensége után. Csak két dolog tarthatná vissza Galent a nyomozástól: a lányok édesapja és kertészi rangja, ám a király végső elkeseredésében igent mond a fiú kérésére, és hagyja had derítse ki Galen a titkot. Így hát főszereplőnk az öregasszonytól kapott tárgyakkal és talpraesettségével felveszi a harcot a Kőbezárt királlyal.

Az eredeti történetet olvasva azért jócskán akadnak különbségek a két változat között. Számomra Jessica Day George átdolgozása tetszett jobban, mert az ő katonája és hercegnői sokkal szimpatikusabbak voltak, és ezáltal a velük történtek is másfajta megvilágításba kerültek: aggódtam, szorítottam értük, míg az eredeti szereplőket inkább negatívnak, semlegesnek éreztem. Az Éjféli bál nagy hibáját a hosszúságában, és ezáltal a sok fölösleges jelenetben látom. Továbbá kiszámíthatóságát is negatívumként éltem meg, hiszen teljes mértékben hozza a mesék tulajdonságait a “jó tett helyébe jót várj”-tól a “boldogan éltek, míg meg nem haltak” vonalig.

Igazából nem lehet okom panaszra, mert mesét akartam, és azt meg is kaptam. A legjobban egyébként azt élveztem és találgattam, hogy  Galen mire fogja használni az öregasszonytól kapott fonalakat. Annyira viszont nem tartom jónak a történetet, hogy a polcomon helyet kapjon a kötet, még akkor sem, ha egyébként a borítója nagyon szép (bár inkább piros ruhában kellene lennie a lánynak).

A sorozat következő része várhatóan augusztus 31-én jelenik meg.

Vááá! Hát milyen vége lett már ennek a kötetnek?!?! Vááá! Számítottam rá, hogy Moning úgy fejezi majd be Mac történetét, hogy most rögtön olvasni akarjam a következő részt, de azt nem vártam volna, hogy ilyen mértékben kikészülök majd, és még jobban fogom várni a következő részt, mint eddig bármelyiket!

Számomra A hajnalra várva kicsit lassabban indult be, mint a korábbi két kötet, ami annak köszönhető, hogy itt kicsit kevesebb akció jelenettel találhatjuk szemben magunkat. A hangsúly sokkal inkább azon van most, hogy a Mac által felmerült kérdésekre valamiféle választ kapjunk. A kiderített új információk sora, a Barrons kilétére irányuló találgatások, a V’lane okozta érdekes helyzetek, a tündérek történelméről kiderült momentumok, a Sinsar Dubh utáni nyomozás furcsaságai és Alina múltjának egy darabkája kárpótoltak a kevesebb izgalomért, hiszen általuk kicsit jobban kezdem átláttam a dolgokat. Azért persze Macet most is kellett félteni veszélyesebb helyzetekben, hiába válik lassan szuper harcossá.

Akárcsak korábban, most is akadtak vicces párbeszédek és még viccesebb jelenetek, melyek többsége a Barrons – Mac – V’lane hármashoz voltak köthetőek (ebből is látszik, hogy a szextündér még inkább főszereplővé lépett elő). Számomra a legkellemesebb pillanatokat a MacHalo, egy különleges, fejre húzható fényt árasztó készülék kipróbálása okozta, aminek megalkotásától Mac annyira fellelkesült, hogy saját kis táncot adott elő fején a rózsaszín sapkára szerelt lámpásokkal, amit persze Barrons az ő tudta nélkül végignézett, és hát nem bírt szó nélkül hagyni. Egyébként most mintha kevésbé lett volna kedve viccelni a szereplőknek, ami a dublini időjárással és az egyre nagyobb számban fellelhető rinófiúkkal és árnyakkal fűszerezve határozottabb sötét, baljós háttér hangulatot kölcsönzött a történetnek, mint valaha.

Mac jellemváltozása továbbra is folyamatban van, így az első kötetben megismert kislány lassan már teljesen a múlté. Végre elkezdett önállóan cselekedni, és ezeknek a váratlan ötleteknek köszönhetően elég rendesen képes meglepni az olvasót (például egy MacHaloval ;)). Barrons alakja olyan, mint eddig is volt: sötét és olyan hatalmas mértékben titokzatos, hogy lassan már tippjeim sincsenek arra nézve, hogy mi lehet ő. Vagyis van egy ötletem, de már annyi mindennel nyúltam mellé ezzel a sorozattal kapcsolatbab, hogy megtartom magamnak. ;)

Azt hiszem, hogy az első bekezdésem elárulja hogyan érzek Mac történetével kapcsolatban: még mindig ez a kedvenc sorozatom, és ezért bizony még A halál ereklyéinek 3. kötetét is képes voltam félretenni, pedig az sem semmi!

Katsa, a garabonc Úrnő, egyike azoknak a ritka és fura szerzeteknek, akik különös képességgel születtek. Az ő rendkívüli tehetsége a küzdelemben, a halálosztásban mutatkozott meg; nyolc éves kora óta tudja, hogy akár puszta kézzel is képes embert ölni. A király unokahúgaként kiváltságos életet élhetne, de garabonciája miatt kénytelen a király erőszakos megbízásait teljesíteni.
Amikor találkozik a szintén garabonciás harcos Pongor herceggel, Katsa még nem sejti, hogy élete fordulóponthoz ért.
Nem számít arra, hogy Pongor a barátja lesz.
Nem számít arra, hogy megtudja az igazságot a saját garabonciájáról – a legkevésbé pedig arra, hogy egy távoli földön lappangó, rettenetes titok közelébe kerül…
A garabonc Úrnő, ez a modern lányregény, újfajta módon mesél arról, hogyan válik egy kamaszlány minden szempontból önmaga urává, hogyan érik független és felelős nővé, miközben olyan lélegzetelállító szerelemről olvashatunk benne, amely kétségkívül felveszi a versenyt az Alkonyattal.

Szeretem az olyan történeteket, amik kitalált világokba repítenek, ahol az emberek és a környezet megismerése mindig nagy várakozással tölt el, és ha ehhez még egy különleges női főszereplő is társul, akkor azt nekem olvasnom kell.

Katsa egy olyan világban él, ahol a különleges tehetséggel (garabonciával) rendelkező emberek felemás színű szemmel születnek. Közülük vannak olyanok, akik a főzés garabonciáját birtokolják, vagy az úszásét, de akadnak olyanok is, akik ennél sokkal-sokkal veszélyesebb képességgel rendelkeznek, például profi gyilkosok. Ilyen a mesésen kék-zöld szemű Katsa is, akinek a garabonciája csak 8 éves korában mutatkozott meg, ám akkor egy emberéletet követelt. A lány azonban nem gonosz, nem egy érzéketlen halálosztó, aki minden örömét mások kínzásában leli, hanem tehetségét (vagy átkát) próbálja jó célokra, az igazságtalanság felszámolására fordítani (már amennyire ez nagybátyja, a keménykezű király mellett lehetséges). Így menti meg Teafű herceget, a lienidek vezetőjének apját, és ezzel a tettével kerül össze a varázslatos arany-ezüst szemű Zöldellő Nemesamarilla herceggel (Pongorral), akivel útra kelnek, hogy megfejtsék az elrablást körüllengő rejtélyt.

Az elején hiába volt mozgalmas és izgalmas a történet, hiába tartottam érdekesnek Katsa alakját és a királyságok bemutatását, úgy éreztem, hogy ez nem az én könyvem lesz, és inkább félreteszem. Végül meggyőztem magam, hogy minden megvan benne, ami nekem általában bejön, olvassam csak, és lehet a végén úgy fogom becsukni, hogy jó volt. Azt nem gondoltam volna, hogy kedvenc lesz belőle! Kedveltem a szereplőket, a helyszínt, a furcsa neveket (Keserkék, Égkék, Kőrís, stb.), de főként a különleges szemű és képességű garaboncok nyűgöztek le teljesen. Valószínűleg én sem bírnám levenni a tekintetem egy olyan férfiról, akinek az egyik szeme arany, a másik pedig ezüst színű (és még izmos is, meg helyes is, hmmm).

A történet alakulása számomra váratlan volt. Találgattam Pongorral és Katsával, hogy ki lehetett az öreg herceg elrablója, milyen okból történhetett, de nem sikerült rájönnöm. Vagyis részben kitaláltam, de csak mert Pongor rávezetett egy-két dologra. Végigizgultam az eseményeket onnantól, hogy a két garabonc megérkezett a birodalomba egészen addig, amíg minden le nem tisztázódott, vagyis a könyv felétől azon kaptam magam, hogy nem szívesen teszem le. Ha előtte voltak is olyan részek, amik annyira nem kötöttek le, innentől nem bántam a végkifejletet késleltető menekülés hosszúságát sem. Egyetlen dologgal nem voltam kibékülve, az utolsó oldalak történésével, mert én nem ilyen véget szerettem volna látni.

Pimasz, gondolta. Pimasz és arrogáns, és nem is kell vele többet foglalkozni. Akármire megy is ki ez a játék, ha azt hiszi, hogy Katsa belemegy, hát nagyot téved. Zöldellő Nemesamarilla, na ne!

Valójában értem is meg nem is, hogy miért sorolják ezt a könyvet az ifjúsági regények közé. Oda tartozik, mert semmiféle olyan elemet nem tartalmaz, amit ne olvashatna el a 14 éves korosztály: van itt véres jelenet, de nem gyomorforgatóan tálalva és van szex is, de csak finoman utalva rá, hogy megtörtént a dolog. Ugyanakkor Katsát, valamint a környezetének fiatalságát nem tudtam tizenévesként látni magam előtt. Akárhányszor elképzeltem őket, mindig felnőttekként jelentek meg, amihez nagy mértékben hozzájárult, hogy gondolkodásuk, viselkedésük nagyon is érett volt.

Ha szereted a fantasyt, a kalandot, a harcos főszereplőket és egy bűntény okainak kibogozását, akkor ez a te könyved. A szerelem sem hiányzik belőle, de csak egy csipetnyi található benne, pont annyi, amennyi kell, amitől nem lett csöpögős.

Nekem nagyon-nagyon tetszett ez a történet, már alig várom a folytatását. Sajnos a következő kötet főszereplője már nem Katsa lesz, pedig szívesen olvastam volna még a lányról. Mindenesetre Zsarát története is kellő izgalmat ígér, szerintem őt is hamar megkedvelem majd.

Katsa és Pongor történetét köszönöm szépen
a Könyvmolyképző Kiadónak! :)

Rémálom könyvek 3. kötet
A 9… 8… 7…-tel valami elkezdődött, valami felébredt, s aki mert, az szembenézett vele.
A 6… 5… 4…-el Lilith sorsa – amit az olvasók szavazatai határoztak meg – a teljes magány lett. Miután elveszítette a szüleit és a legjobb barátait, démonvadásszá vált, s az ő kezébe került a Város jövője.
Most pedig elérkezett a végső visszaszámlálás utolsó néhány pillanata. Ebben a kötetben Lilith története ismét csak úgy folytatódik, ahogy azt az olvasók akarták. A Város teljhatalmú ura a Fenevad, aki démonlégiói élén uralkodik, rabszolgasorba taszítva az embereket. Csupán néhány kisebb grufti osztag tart még ki, őrizve és csendben terjesztve a Tudást arról, hogy van még remény.
Legalábbis, míg áruló nem férkőzik közéjük! S mikor eljön az igazság pillanata, kiderül, hogy a gruftik, darkok és gótok, kiknek éjfekete szeme valóban látja a köztünk élő démonokat, képesek lesznek-e kitartani, vagy maguk is a Sötétség hatalmába kerülnek. Óra kattan, mutatója rezzen: az éj legsötétebb órája jött el.

Egy kicsit bánom, hogy nem rögtön az előző kötet után vettem a kezembe Lilith történetének utolsó könyvét. Nehezen rázódtam vissza a gruftik világába és egy-két dolog ki is ment a fejemből időközben, így kellett néhány oldal, hogy újra otthonosan érezzem magam ebben a démonok által uralt világban, és ugyanolyan gördülékenyen menjen az olvasás, mint korábban.

Az olvasók szavazatai által az a világ nyert, amit magam is sejteni véltem. A Fenevad uralta Budapest már korábban sem nyújtott szép képet, de most az ő irányítása alatt még inkább tovább torzult a már amúgy is sötét város látványa. A romos fővárosban újabban nem csak a démonok tevékenykednek, hanem az átjárók lezárása miatt a halott emberek szelleme is a megritkult lakosság közé szorult, totálisan horror hangulatot teremtve ezzel. Az eddigi asztrálhomály eltűnt, így mindenki számára láthatóvá váltak a nem e világi lények, akik a bolyongó lelkek kivételével nem akarnak mást maguknak, mint emberi rabszolgákat. A körülmények rettenetesen rosszak, hiszen a korábban gyenge, kiűzhető incubusok megerősödtek, és ha halniuk kell, viszik magukkal a rabszolgatest lelkét is. Ebben a reménytelen helyzetben a gruftik még mindig egy szebb, jobb világért küzdenek. Vajon sikerül-e nekik visszaállítani a régi, démonmentes létet?

Az összes kötet közül ez a rész lett a legsötétebb, és a legizgalmasabb is. Lilith az első fejezettől kezdve szinte az utolsóig egyik kalandból a másikba, egyik izgalmas helyzetből a másikba, egyik felismerésből a másikba csöppen, ezzel sodorva az olvasót az utolsó fejezetek felé. Ez a Lilith  igazi vagány démonvadásszá nőtte ki magát az előző kötet óta. Nem fél ő senkitől és semmitől, csak megy előre, hogy visszakapja az ő szeretett városát, a tiszta, minden más világ mocskától megtisztított Budapestet. Mindeközben szert tesz egy új barátra, ráeszmél egy árulásra, kiderül ki is Enoch, aki után kutat és Enoch által megtudja, hogy miért kapta azt a jogot, hogy ő döntse el ki fogja uralni a várost. De vajon választ kap-e minden kérdésére, és mit fog lépni az újonnan felkínált lehetőségre?

Naivan azt gondoltam, hogyha a Fenevad kerül hatalomra, akkor a vég, az utolsó oldalak történése kiszámítható lesz. Nos, nem volt az. Vagyis abban az értelemben nem volt az, hogy én milyen befejezést képzeltem el, és milyet kaptam. Abban sem vagyok biztos, hogy miután becsuktam a könyvet azt gondoltam volna, hogy na ez tetszett, de aztán kicsit megrágtam a dolgot, és igen, ez az utolsó fejezet így kellett, hogy legyen, jó volt így.

Azt hiszem, valamiért leragadtam a sorozat első könyvének újdonságainál, a gőzhajtányos város képénél, a kis Lilithnél, és minden másnál, ami ott történt. Már az előző kötettel is úgy voltam, hogy a 9… 8… 7…-t nem sikerült felülmúlnia és ennél is ezt érzem. Valójában minden könyv kicsit másabb, mint az előző részek, így a kitalált világ mindig hoz valamiféle változatosságot a szereplők, a nem e világi lények terén, és az események alakulásában, tehát unalmasnak cseppet sem mondanám a sorozatot. Nekem a vallásos magyarázatokkal voltak gondjaim, amikről bár egyik résznél sem írtam, az első kötet kivételével mindben jelen voltak.

Vajon végleg eltávozott belőlem a Böszörményi-féle visszaszámlálás démon, vagy csak azt lesi, hogy mikor költözhet vissza? Mert be kell vallanom magamba tudnám még fogadni néhány kötet erejéig, hiszen megszerettem ezt a sorozatot, és igazán jól éreztem magam Budapesten Lilithet követve. Aki kedvet érez hozzá, nyugodtan vegyen a nyakába egy ilyen lényt, nem fogja megbánni. ;)

Chaos Walking 1. kötet
Todd Hewitt az utolsó fiú Prentissvárosban. De Prentissváros más, mint a többi város. Mindenki hallja a többi ember minden egyes gondolatát, állandó, nyomasztó, szüntelen Zajban. Nincs magánélet. Nincsenek titkok.
Vagy mégis vannak?
Todd egy hónappal a felnőtt-születésnapja előtt váratlanul tökéletes Csöndre bukkan.
De az lehetetlen.
Prentissvárosban hazudtak neki.
És most menekülnie kell…

Még karácsony előtt láttam meg a Kés a Zajbant a boltban, de akkor csak annyi időre vettem a kezembe, hogy átfutottam a fülszövegét és “Ez jó lehet!” megjegyzéssel vissza is tettem a polcra. A napokban viszont eszembe jutott, hogy utána kellene nézni mit írnak róla/ hogyan pontozzák mások, és végül ez győzött meg teljes mértékben arról, hogy nekem ezt a könyvet el kell olvasnom.

A 12 éves Todd (aki a mi időszámításunk szerint valójában már 14 éves) Prentissvárosban él közel 150 hímtársával együtt. Ő a  település legfiatalabb tagja, akit már csak egy hónap választ el attól, hogy átessen a beavatási szertartáson, amelynek következtében férfiként tekintenek majd rá és ezáltal ugyanolyan oszlopos tagjává válik a közösségnek, mint a többiek. A város eme szokását teljes titokzatosság lengi körül, ami nem is lenne meglepő, ha éppenséggel nem hallanák és látnák egymás gondolatait a polgárok. Ugyan hogyan lehet már egy ekkora hang-kép felhőben, vagyis Zajban bármit is eltitkolni? Vagy mégis lehet? Todd a születésnapja előtt arra eszmél, hogy az eddig biztonságosnak hitt világa nem is olyan biztonságos, és minden amit ő eddig tudni vélt, amivel a Mesterpolgár teletömette a fejét, nem is teljesen igaz. Hogyan lehet az, hogy valakinek nem hallja a gondolatait? Miért nincsenek nők Prentissvárosban? Miért kell neki elhagynia eddigi 12 évének helyszínét? Hova menjen, ha egyszer nincs más település a bolygón? Sok sok kérdés, amikre csak Todd menekülése közben kapunk magyarázatot.

Már az első oldalon meglepett ez a könyv Mentcs, Todd kutyájának személyében, aki azt hajtogatja, hogy “Kaki! Kaki!”. Itt kezdődött az első szemöldök felvonásom, aztán a helyesírási hibánál jött a következő, és végül egy “nem van” kijelentésnél a harmadik, miközben a fejemben hatalmas kérdőjelek repkedtek, hogy mibe is csöppentem én bele. Aztán persze ráébredtem, hogy a történetet nemcsak hogy Todd szemén keresztül láthatjuk, hanem ő is “írta meg” a maga furcsa prentissvárosi nyelvezetével, amiben nem ismerik a nincs szót, és egyáltalán az is csoda, ha a fiatalságból megtanult valaki írni. Bezzeg a káromkodással nincsen problémája Toddnak, de hát ez talán nem is olyan meglepő, ha egyszer csupa férfi közt nőtt fel nők jelenléte nélkül. Hamar hozzá lehet szokni a fiú laza stílusához, meg ahhoz ahogy néha kiszól nekünk olvasóknak, bár nekünk általában csak a “pofa be!” kiáltás jut. Jókat nevettem az eszmefuttatásain, és a helyzeteken, amit hangos gondolatai keltettek.

A Ness által megrajzolt világ, a Zaj, a naiv Todd és a történet nagyon nagyon nagyon tetszett nekem. Az események egyébként a jövőben játszódnak, ahol telepesek sokasága űrhajókkal más bolygókra vándorolt jobb élet reményében. A technikai fejlettségüket hamar elfelejtették, és most már tényleg úgy élnek, mint a régi idők telepesei, leszámítva, hogy egy új képességgel, a gondolatok hangos kivetítésével ajándékozta meg őket az új haza. A Zaj ábrázolása különösen tetszett: soha nem tudhatod mit hall meg a környezeted, és nagyon ügyesnek kell lenned, ha valamit el akarsz rejteni. Az ÚjVilágban egyébként különféle szerzetekkel találkozhatunk, úgy mint például a szpakkerek vagyis őslakosok, daloló négy méter magas marhák, stb.  Igazából nem nagyon van időnk megbámulni ezeket a teremtményeket, hiszen ahogy Todd elhagyja a várost folyamatos mozgásban van az olvasóval együtt, és amikor kicsit szusszanhatna a fiú, és mi is levegőhöz juthatnánk, máris történik valami, ami nem hagy nyugodni minket, így kerülünk abba a helyzetbe, hogy csak olvasunk és olvasunk. Na meg találgatunk, hogy valójában hogy is volt minden.

Az elejétől a végéig tartogat meglepetéseket ez a könyv, és persze úgy van vége, hogy nem győzöm kivárni amíg megjelenik a következő kötet. Nem sok tippem van a jövőre a nézve, de azt tudom, hogy ez a különleges bátor srác, Todd Hewitt megnyert magának, és általa egy újabb szuper sorozat került fel a listámra.

A borítót muszáj megemlítenem még, mert a képeken nem látszik, hogy a KÉS feliratot átszelő piros csík valójában egy vágás, és az alatta levő piros lap adja neki a színezést. (A könyvből kiderül mi is ez valójában. ;) ) A borítón egyébként kis ízelítőt kapunk a Zajból, igaz csak írás formájában, de már így is nagyon jól látszik, hogy mekkora káosz lenne, ha hallanánk egymás gondolatait. Hú, belegondolni is rossz, hogy milyen lenne úgy élni!

A könyvet és az apró ajándékokat köszönöm szépen
Ágoston Alexandrának (Vivandra Könyvek)! :)