Hát én most nagyon ki vagyok bukva! Roman Polanski kiverte a biztosítékot, de nagyon! Na, de ez már a történet vége, inkább visszaugrok az elejére, az is megér pár mondatot. :)
Szokás szerint Mártival lavíroztunk a polcok között, amikor hirtelen lekaptam a polcról a Szellemírót. Elolvastam a fülszöveget, és mutattam is Mártinak, hogy ez nem lehet rossz. De akkor ajándékbeszerzés volt a cél, úgyhogy vissza is tettem. Aztán rá egy hónapra mikor megint ott keresgéltünk a könyvhalmok között, akkor már “saját részre” vásárlási céllal, persze lövésem nem volt a címéről. Mártit kezdtem el idegesíteni, hogy próbáljon meg visszaemlékezni mi volt annak a fehér könyvnek a címe, amit előző alkalommal mutogattam neki, de persze nem tudta. Igen jogos a felhördülés, ha megvolt, hogy “FEHÉR”??? Hát persze hogy Mártinak lövése nem volt, hogy milyen fehér könyvről beszélek, amikor valójában kékes-szürke… Így nem is találtuk meg.
Aztán neten megkerestem, elképedtem a színén, de megtaláltam, és megmutattam az egyik filmbuzi ismerősömnek, aki persze hogy már látta akkor, hogy nah ezt akarom elolvasni. Hát odáig volt a gyönyörtől, hogy ez milyen jó, hogy mégse vagyok reménytelen, van ízlésem… No comment, de azért a könyv felkerült a névnapi kívánságlistámra az öcsémnek. Másnak nem is beszéltem róla, erre ki lepett meg vele? Edina. Hát igen, aki ismer az ismer. ;)
Mivel a filmbuzi ismerős szava azért sokat nyom a latba, gondoltam nem agyalok sokat Kati névnapi ajándékán, meglepem ezzel, így együtt olvashatjuk. Aztán persze nekem közbejött pár kölcsönkönyv, úgyhogy Kati előbb elkezdte, és félbe is hagyta valami negatív jelzővel. Na ezek után naná, hogy nem siettettem, de aztán muszáj volt kézbe venni a “Csökkentsd a várólistád” játék miatt.
Katival általában megegyezik az ízlésünk, de ennél a könyvnél nem. Ez nekem nagyon bejött. Tökéletesen volt adagolva benne minden, és ami még fontosabb: jól időzítve. Nem lehetett előre sejteni a végén a nagy csattanót, a kicsi pedig olyan jól lett tálalva, hogy nem számított, hogy arra előre rá lehetett jönni. Szóval ez egy igazi politikai kalandregény volt, amit szerintem nem lehetett félbehagyni.
Nah és akkor a kiakadás: Sajnos el vagyok csúszva pár könyvnyit a posztokkal, ezért gondoltam felelevenítem most ezt a könyvet a filmmel. Az elején mosolyogva vettem tudomásul, hogy a “szerelmi” szálat kihagyták. Mivel csak egy mozzanat miatt volt fontos, ezért akkor még nem is zavart, na de hogy e hiány ennyire kihasson a végkifejletre! Nah, ez felháborított. Micsoda hülyeség így az egész? Elegáns pezsgőspohár emelgetés, aztán bumm? Mire fel volt akkor az egész? Ez így egy kegyetlenül elszúrt népmese: a legkisebb királyfi kiállta a próbát, megfejtette a titkot, a sárkány mégis hamm, bekapta. Ez így kinek jönne be? Áááááááááá, ez de idegesít! Most tudnék nagy gorombaságot írni, de türtőztetem magam, és csak annyit mondok: menjen Polanski nyugdíjba! Robert Harris meg írjon még sokat, de legközelebb ne a hírnév alapján válasszon rendezőt a könyvéhez, már ha volt beleszólása…
Filmbuzi ismerősnek pedig újfent üzenem, hogy inkább olvasson, sokkal jobb sztorikat kap, mint filmbe. ;)

Nem így történt, aminek csak egy oka van: ez a könyv amellett, hogy folytatott egy – meglehetősen beteg – sorozatot, egy másikat meg is szakított, méghozzá a középszerű könyvek sorozatát. Elég régóta hever már a polcon, és be kell valljam, ha nem vettem volna bele a Csökkentsük a várólistánk 12-es mezőnyébe, akkor nem ez lett volna az aktuálisan kiválasztott. Ez azért van, mert a könyvet amikor megkaptam Katitól valami olyan szöveg kíséretében adta át, hogy “hát lehet ezzel mellélőttem”. Kati azért elmesélhetnéd miért gondoltad így, mert közlöm, hogy tévedtél. Tetszett ez a könyv. Baromi jó az elgondolás. Hány olyan történetet olvastunk már, amikor történt valami tragédia, és nem tudták azt feldolgozni az érintettek. De ez soha nem a központi témája volt a könyvnek. Mármint a feldolgozás. A központi téma mindig a tragédia volt – eddig. Most a tragédia után vagyunk, és arról kapunk majdnem teljes képet, hogy ki milyen utat jár be a gyógyulás fele vezető úton. Az előbb azt írtam, hogy majdnem teljes képet. Ez azért van, mert ami nekem nagyon hiányzott – sőt szerintem a lényeg lett volna – az anya lelki világának kielemzése. Ez valahogy elmaradt, hiányérzetet hagyott. De minden más klappolt (még a krimi szál is, aminek szintén tökéletesre sikerült a lezárása). Az ötlet pedig tényleg fantasztikus. Sajnálom is az írónőt, mert szeintem most kb. úgy járt mint Schneider kisasszony annak idején a Sissyvel: kezdőként megcsinálta élete főművét, és utána nem tudott kitörni, tovább lépni, nem volt hova fejlődni. Mert egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy innen még lenne felfele, de azért szorítok érte!

Láttam, hogy a könyv felkerült abba az ominózus “amit el kell olvasnunk mielőtt meghalnánk” listába . Nos, ezzel abszolút egyetértek – oda való.

Amikor először találkoztak, Clare hatéves volt és Henry harminc. Amikor összeházasodtak, Clare huszonkettő és Henry még mindig harminc. Henry idő-eltolódási rendellenességgel született. Genetikai órája a legváratlanabb pillanatokban visszaáll, és még abban a másodpercben eltűnik. Ilyenkor elmúlt és eljövendő élete érzelmi csomópontjain találja magát, meztelenül, védtelenül. Sohasem tudja, mikor történik meg újra, sohasem tudja, hol köt ki legközelebb. Az időutazó felesége a világirodalom egyik legkülönösebb szerelmi története. Clare és Henry felváltva meséli el történetüket. Rajongva szeretik egymást, megpróbálnak normális családi életet élni: biztos állás, barátok, gyerekek. Mindezt olyasmi fenyegeti, amit sem megakadályozni, sem irányítani nem képesek, történetük ettől olyan megrendítő és felejthetetlen.

Alig vártam, hogy elolvashassam ezt a könyvet, annyira akartam, és sehol nem lehetett kapni, míg végül könyvtárközi kölcsönzéssel sikerült megszereznem. /Nem ezzel a borítóval, hanem a ronda zölddel, ami annyira csúnya, hogy inkább ide se tettem./ Azóta persze rendelhető lett, de ott is a zöld ocsmánysággal szerepel, így azt hiszem egyelőre még nem fog a polcra kerülni.

Mindenhol csak jót olvastam róla, ezért is akartam  annyira megismerni Clare és Henry történetét. Talán ez  az “annyira” volt az, ami elrontotta az egészet. Annyira akartam, hogy nekem is jó legyen, hogy én is csupa jót írjak róla, de úgy érzem nem azt hozta, amit vártam.

A történet tetszett. Ez az időutazós dolog érdekes volt, bár néha elvesztem a mi miért is alakult úgy, ahogy alakult szövevényben. Amikor még nem ismertem semmi mást, csak a fülszöveget, akkor azt hittem, hogy… mit is hittem? Á, mindegy is, belebonyolódtam. A lényeg, hogy Henry nem vette volna el Clare-t, ha nem ment volna vissza az időben, és nem azzal a tudattal nő fel Clare, hogy később majd Henry felesége lesz. Mert hát így volt, nemde? Igazán akkor voltak gondjaim a megértéssel, amikor egyszerre két Henry volt a történetben, olyankor kicsit összezavarodtam, hogy most akkor melyik is melyik, meg hogy is van ez. Néha teljesen elveszett az érdeklődésem olvasás közben, sokszor volt olyan jelenet, amin úgy jutottam túl, hogy gyorsan gyorsan, mert ez nem érdekel engem. Milyen fura, hogyha fel akarok idézni egy ilyet, nem jut eszembe semmi, és nem azért nem, mert nem figyeltem, hanem mert talán nem is volt olyan rész, aminek ne lett volna szerepe. Lehet, hogy ez inkább volt “még még” és nem “gyorsan gyorsan, had legyek túl rajta”?

Néha úgy tűnt, hogy Clare nem is a jelenbeli férjét szereti, hanem mindig éppen egy másik időből jövőt. /De ha a jelenebelit nem szereti, akkor a múltbelit se… bonyolult ez!/ Ha egyszerre volt jelen két Henry is, akkor meg valamiért az egyik szinte mindig unszimpatikus volt. Ami viszont tetszett, az az volt, hogyha Clare 6 éves volt, akkor tényleg 6 évesnek éreztem, ha 30, akkor pedig 30-nak. Viszont azt a szót, hogy “pina” sehogyan sem tudom Clare-hez passzítani, szerintem annyira nem illik hozzá.

Attól függetlenül, hogy nem ezt vártam, jó volt olvasni. Sokszor meglepődtem, csodálkoztam.  Persze olyan is volt, ami nem tetszett, vagy ami kicsit sok volt, mert annyira jól kihasználta az írónő az időutazásból fakadó lehetőségeket. Amikor Clare szenvedett, akkor én is tudtam szenvedni; amikor Clare gyereket akart, egy pillanatra én is akartam. A könyv vége nekem nem volt kiszámítható, és nem is nagyon tetszett, hogy így zárult a történet.

Ha választhatnék, hogy időutazzak, akkor megtenném-e vajon? Nem, nem szeretnék a jövőmben járni,  talán a múltamban. Henry mindig azt mondta, hogy nem lehet megváltoztatni a dolgokat a múltban, hogy az máshogy történjen a jelenben, ami azért vicces, mert hát ő nem azt tette?Mivel én úgy vagyok a kedves könyves-blogos kollégák bejegyzéseivel, hogy akkor olvasok csak bele, ha valami olyan könyv van górcső alá véve, amire vagy nagyon fáj a fogam, vagy olvastam és valahogy nem hagy békén a sztori, vagy bármilyen más apropóból, de a lényeg, hogy nem rendszeresen; ezért gondolom mások is valahogy így lehetnek vele. Így véletlenül se hiszem, hogy olyan nagy olvasótáborunk lenne. Pont ezért állok neki nehezen olyan posztoknak amiről tudom, hogy azon keveseknek is ki fogja verni a biztosítékot, akik veszik a fáradságot és meglátogatják az oldalt…

A felvezetőm gondolom egyértelművé teszi, hogy most ilyen fog következni. – Ilyen fog, és ettől most zavarban is vagyok. Amikor megjelent ez a könyv a csapból is folyt. Hirtelen mindenki ezt olvasta. Bevallom akkor egy bejegyzést se olvastam el, csak pár szavacskán ragadt meg a szemem a sok-sok szövegtengerben, meg  a molyos értékelésen, ami hű de magas volt. Aztán Móni elolvasta, és igaz, hogy 4 csillagot odakent, de amit írt az nem győzött meg igazán. De hát ahogy ez lenni szokott minden nagynak kikiáltott dolog egyszer csak landol az ember kezében (még ha ősidőkkel később is), így hozzám is eljutott (naná, Móni gondoskodott róla: előszeretettel tolja nekem a kétes minőségű hülyeségeket ;)). Hát el kell mondjam nem volt az az agyeldobós élmény, ami kellett volna legyen a nagy hűhó csapás miatt. Elolvastam, és összezavarodtam. Miért volt ez jó? Miért volt ez olyan jó? Most nem mondom, egy regénynek elment, de csak olyan hű de felejtősnek. És amitől a legjobban zavarba vagyok az az, hogy miután nekem nem nyerte el a tetszésem utána akartam nézni, hogy másoknak miért, és hát nem kaptam választ… Az összes értékelés annyi volt, hogy hű de tetszett, majd egy könyvismertető jött, mint valami olvasónapló, de indoklás… na az nem volt. (Persze megjegyzem, hogy teljesen találomra böktem ki pár értékelést, nem  voltam módszeres, hogy mindenkiét végigolvassam, mert úgy kb. az ötödiknél elszállt annyira az agyam, hogy még egynek nekiálljak, így aki megtette az indolklását, kérem ne vegye most magára kritikámat!) Így én most elmondom nekem miért nem tetszett. Pedagógus lévén megvan bennem az a kényszeresség, hogy megpróbálok mindent lelki történésként nézni, kezelni. Magyarul nem a cselekedet érdekel, hanem a miértje. Lehet, ez hülyén hangzik így, de ha belegondolunk: meg lehet büntetni a gyereket, mert csinál valami durva dolgot, de ha megpróbáljuk megérteni, hogy miért és hogyan jutott el arra a pontra, hogy megcsinálja a hülyeséget, sok esetben rá kell döbbennünk, hogy nem ő a bűnbak, sokkal inkább áldozat… Aztán amikor az ember agya rááll erre a gondolkodásra, lassan azt veszi észre, hogy nem csak a kölyköket vizsgálja így, hanem mindent, és mindenkit. Éppen ezért amikor egy történetet olvasok, ott is a miérteket keresem; és abból tudom, hogy az író tényleg átgondoltan alkotta meg könyvbeli alakjait, hogy találok válaszokat miértjeimre. Ez azért örömteli számomra, mert ilyen olvasmányokból szerintem sokat lehet tanulni, erőt meríteni, túlélni, továbblépni, stb. Ezért kell emberi sorsokról írni. És valljuk be, kevés olyan ember van, akinek ne lenne olyan momentum az életében, amivel ne lehetne megtölteni egy-egy könyvet.

Ebben a könyvben egy sorsot terítenek ki, egy asszony sorsát, akinek sok-sok mindenen kell átmennie egy mindent jelentő szerelem miatt. Hány ilyen nő él a Földön? Megsaccolni se merem (pedig elég szép valószínűség-számítási feladat lehetne belőle…). És itt jönnek a kényesebb kérdések: Hányan tudnak azonosulni Clare-el? Hányan tudnak levonni bármiféle tanulságot?  Hányaknak segít ez a könyv? Persze, nyilván vannak páran, akiket mélyen érintett a dolog valami frissebb szerelmi bánat miatt, de véleményem szerint sokkal-sokkal több lehetne ez a könyv, ha nem valami képzeletvilágban játszódna. A stílus, a leírásmód, a tálalás van olyan jó, hogy ez tényleg jelentős lehetett volna, de a képtelensége nekem lerombolta ezt. Így olyan értelmetlenséges, ürességes sztori lett ez nekem. Olyan felejtős…

Az a sablon, amin a nézők jó részének viselkedése is megjósolható: a pasik meglógnak, a nőneműek pedig könnyeket maszatolva nézik teljes odaadással. Mindezek ellenére azért azt be kell látni: Sparks ért ehhez a műfajhoz, tudja mivel kell megfogni női olvasó/nézői figyelmét. Így annak ellenére, hogy én nem tartom nagyra ezt a műfajt, bátran ajánlom a Szerencsecsillagot is, és Sparks más műveit egy-egy esős délutánra minden romantikát szeretőnek. Érzelmes lelkületűeknek zsebkendő előkészítése ajánlott. ;)

Nesztelen léptű inasok, pattogó tűz a könyvtár kandallójában, fehér damasztabrosz és ezüstkészlet a teázóasztalon, dédanyák képei a galérián – ez Manderley. De baljósan vöröslő rododendronok és temetőket idéző, sápadtkék hortenziák a kertben, a tenger vészjósló mormolása – ez is Manderley. Szertartásos étkezések, vizitek és vendégfogadások, séták a Boldog-völgyben, és készülődés a jelmezbálra – ennyiből áll Manderely lakóinak élete, legalábbis a cselédség meg a garden party szerencsés meghívottai szemében. Ám a mindvégig névtelen főszereplő, az érzékeny idegrendszerű új úrnő híven beszámol ennek az életnek a fonákjáról is: a titkos bűntudatról, a névtelen szorongásról, a rettegésről, ami ugyanúgy elválaszthatatlan Manderleytől, mint a kényelem és a fényűzés. Mert félelem mérgezi az itt élők lelkét: a fiatalasszony a halálfej arcú Mrs. Danverstől fél, még inkább a halott Rebecca kísértetétől – ám valójában attól retteg, hogy méltatlan lesz Manderleyre, és kiűzetik onnan. Maxim de Winter a bűntett leleplezésétől és a botránytól retteg – de lényegében ő is Manderleyt fél elveszteni, mint ahogy Manderley kedvéért tűrte oly soká, néma cinkosként, egy démoni asszony aljasságait. Sejti-e vajon, hogy – bár az igaszságszolgálatatástól megmenekült – végül is ezért kell bűnhődnie, s éppen Manderley lángjainál – s vele együtt az ártatlanoknak is? A Hitchcock-film alapjául szolgáló regény páratlan sikerét, a hátborzongatóan izgalmas cselekmény mellett, bizonyára az is magyarázza, hogy rendkívül finom pszichológiával érzékeltette a harmincas évek Európájának szorongásos életérzését, gyáva meghunyászkodását – s tette ezt a1938-ban, egy évvel a Manderleyk egész féltett világát felperzselő tűzvész előtt.

A Manderley-ház asszonyának említésekor mindig a nagymamám polca és ezáltal a nagymamám jut eszembe. Amikor nála időzök, rendszerint megnézem, azokat a bizonyos polcokat, hátha találok valami kincset, így bukkantam rá évekkel ezelőtt erre a könyvre.  Azóta gyakran levettem, forgattam, elolvastam az első mondatot, esetleg az első oldalt is, aztán valahogy mindig arra a sorsra jutott, hogy visszakerült a helyére egészen mostanáig, amikor is a belőle készült musical iránti hirtelen fellángolásom arra az elhatározásra juttatott, hogy mielőtt megnézném színházban, el kell olvasnom.

Az éjszaka álmomban megint Manderleyben jártam.

Eleinte furcsa volt, hogy a főszereplőnknek, a történet mesélőjének a keresztneve mindvégig titokban marad. Ez persze nem lepett meg, tudtam, hogy így lesz, ám azt el sem tudtam képzelni, hogyan lehet ezt megoldani, hiszen mégiscsak kell lennie olyan helyzeteknek, ahol ki kell mondani azt a bizonyos szép és ritka nevet (ennyit azért tudunk róla). Na igen, a Mrs. Maxim de Winter tökéletesen megfelelő erre a célra, vagy ha személyesebb becézés kell, akkor a “fiam” megszólítást használja a fordító (írónő?) nem is egyszer.  De kérem, “fiam”? Egy nőre? Egy feleségnek? Ezzel nagyon nem voltam kibékülve.

Mivel nehéz lenne úgy írni a történetről, hogy nem említem meg a főszereplő nevét, Mrs. de Winternek meg nem akarom hívni, az olyan személytelen, így megpróbálom hitelesen az ő szavaival elmesélni az átéltek egy részét (használva a könyv egyes mondatait). ”Néha eltűnődök rajta, vajon hogyan alakult volna az életem, ha Mrs. Van Hopper azon a tavaszon nem visz magával Monte-Carloba, és nem találkozom az özvegy Maxim de Winterrel. Maxim – Úgy látom őt magam előtt, mintha tegnap lett volna, azon a felejthetetlen délutánon. Nem értem, hogy mi foghatta meg bennem, a vézna kislányban, aki félénken és zavartan állt kötött ruhájában, idegességtől izzadó tenyerében a kesztyűjét szorongatva, a fiatal lányban, aki ostobaságokat dadogott. De aztán sok-sok együtt töltött nap után hirtelen feleségül kért, és ez a fordulat megzavart, felizgatott. Olyan volt ez, mint a mesében, mikor a király kér feleségül egy szegény pásztorleányt. Nem hangzott valószerűnek, de igent mondtam, és május elején az első fecskékkel és az első harangvirágokkal megérkeztünk Manderleybe. Örültem, hogy ide tartozhatok, mától az én otthonom is ez. Minden olyan szépnek indult, de lassan kezdtem ráébredni, hogy a korábbi Mrs. de Winter, Rebecca helyét nem tudom átvenni, és az események, a folytonos félelem, valamint Maxim és Mrs. Danvers furcsa viselkedése megváltoztatott, el szerettem volna menekülni Manderleyből. ”

Nem azt hozta a történet, amit vártam: sok rejtélyes dologra számítottam, ám ehelyett inkább láthattam egy félénk fiatal lányt felnőtté válni egy olyan helyzetben, ahol szerintem bárki hasonlóan változott volna meg, mint ő. Én egyébként szerettem a gyerekességét, főleg azon nevettem jót, amikor a vendégek elől megpróbált elbújni, csak hogy ne kelljen Maxim nélkül találkoznia velük.  A feleségénél jócskán idősebb Maxim karakterét egyébként nem kedveltem, túlságosan rideg volt (ahogy a neve is az), soha nem lehetett tudni, hogy miről mit gondol és hogy valójában mit is érez az új párja iránt. Persze tudom, ez kellett ahhoz a sejtelmes hangulathoz, ami átjárta a Manderleyben töltött napokat. A házvezetőnőtől, a csontváz-szerű Mrs. Danverstől néha a frász keringetett, főleg olyankor, amikor taktikázni kezdett. Nem csodálom, hogy a ház ifjú úrnője félt tőle, én is féltem volna.

Sajnos a történetnek egy részét már ismertem a musicalből (így jár az, aki olyan sokszor meghallgatja a Jégmosoly című dalt), de maradtak azért találgatásra okot adó részek, hiszen a kötet arról is szól, hogy ki volt az a sokat emlegetett Mrs. de Winter, akit mindenki Rebeccaként emleget, akit mindenki nagyon szeretett, és aki rejtélyes körülmények között lelte halálát.

Amikor először megláttam, hogy a könyv eredeti címe Rebecca, arra gondoltam, hogy vajon miért kellett ezt A Manderley-ház asszonyára változtatni. Most, hogy már elolvastam, tudom, hogy nagyon is jó ez a cím, elvégre a történetet Mrs. de Winter meséli el, aki a mostani Manderley ház asszonya, és sokszor Mrs. de Winterről mesél, aki a korábbi Manderley úrnő volt. A Rebecca cím így a teljes történések tudatában olyan semmilyennek tűnik számomra.

Egyáltalán nem bánom, hogy elolvastam ezt a könyvet, bár azt nem titkolom, hogy nem egyszer hangsúlyoztam a körülöttem levőknek, hogy ez nem az én műfajom. Talán egy kicsit több borzongást vártam volna, vagy lehet, hogy ezt megkaptam, csak máshogy reagáltam rá, mint amúgy reagáltam volna más esetekben hasonlóan ijesztő jelentekre. A lényeg az, hogy most nem csak az első oldalig jutottam, és jól esik úgy visszatenni a kötetet a polcra, hogy igen, én ezt elolvastam és tetszett.

Halley és Scarlett évek óta legjobb barátnők. Megosztják egymással titkaikat, ruháikat és szerelmeiket. Mások szemében Scarlett a népszerű, feltűnő lány, Halley csak a csendes barátnő, ám ő nem bánja: ketten tökéletesen kiegészítik egymást.
A gimnázium harmadik évének elején azonban megbillen az egyensúly. Először Scarlett barátja, Michael – az évfolyam legendája, akivel boldogan randizna az iskolában az összes lány – meghal egy motorbalesetben. Aztán Scarlett hamarosan megtudja, hogy Michael gyermekét hordja a szíve alatt. Életében először Scarlettnek van igazán szüksége Halleyre. Ám bármennyire igyekszik is Halley, meg kell küzdenie a saját problémáival is – próbál eltávolodni parancsolgató anyjától, miközben élete első komoly kapcsolatát éli meg. Lehet, hogy Halley és Scarlett barátsága megroppan a súly alatt, de soha nem törik meg… mert az igazi barátságban az ígéret örökre szól.

Elég régóta várt rám ez a könyv, de valahogy mindig úgy éreztem, hogy nem lesz nekem való, nem fog tetszeni, így akárhányszor a kezembe kaptam, mindig csak ide-oda tettem a szobában, míg a hétvégén egy keszthelyi útra bepakoltam a táskámba, valahogy így: “nagybetűs, a kocsiban így talán  könnyebb lesz olvasni, már ha egyáltalán olvasni fogok útközben”. Ez után az indítás után senki nem lepődik meg szerintem, hogy már az első néhány oldal után úgy voltam vele, hogy “Végre egy könyv, ami annyira tetszik, hogy le sem akarom tenni!”.

Valamikor régen biztosan elolvastam a fülszöveget, amiből mostanra már nem emlékeztem jóformán semmire, így a könyvben mindenféle történés meglepetésként ért, és úgy érzem ettől volt olyan jó az egész, hiszen nem tudtam, hogy mi van “előírva” a szereplőkkel kapcsolatban. Éppen ezért bár a fülszöveg árulkodó, mégsem fogok az egyik központi témáról írni, hátha valaki úgy akarja elolvasni a könyvet, hogy nem néz utána miről is szól. (Persze ezt nem tartom valószínűnek, de hátha… )

A történet középpontjában két legjobb barátnő, Halley és Scarlett egy éve áll. Egy olyan év, amelyben történtek jó és rossz dolgok, jelentős és kevésbé jelentős események, de az biztos, hogy egy felejthetetlen év volt mindkettőjük számára, egy év, amely ráébresztette mindkettőjüket arra, hogy mennyire fontosak egymásnak. A két lány történetét, a 16 éves Halley szemén és  gondolatain át láthatjuk, betekinthetünk Halley iskolai mindennapjaiba, kapcsolatának alakulásába édesanyjával, valamint első komoly barátjával.

Ha csak ennyiről lenne szó, egy szimpla legyintéssel akár le is tehetnénk a könyvet, mondván ez egy tucat történet, pedig nem. Nagyon jól van benne kidolgozva a barátság szál, az anya-lánya konfliktus, a lázadó Halley alakja, aki mindenre képes csak hogy barátjával Maconnel találkozhasson. Ami viszont nekem mégis a legjobban tetszett az az esemény volt, amiről nem akarok írni, de igazából ez a dolog tette felejthetetlenné ezt a nyarat, és ez a dolog volt az, aminek a történetbe való belecsempészése, a környezet, főleg az iskola erre való reagálása lepett meg. (Aki olvasta a fülszöveget úgyis tudja mire gondolok.)

Scarlett magabiztosabb volt, gyorsabban barátkozott, míg én félénken, csendesen elhúzódtam a tömegtől. Örökké rám ragadt a név: “Scarlett barátnője, Halley.”

A két barátnő közül Halleyvel tudtam azonosulni inkább, benne láttam meg néha fiatalabb önmagamat, bár nálunk nem volt jellemző, hogy anyu mindenbe bele akarjon szólni, hagyta had tanuljak a hibáimból, és mindig ott volt/van mellettem, ha szükségem volt/van rá. Én nem panaszkodhatom anyukámra, mert ő egy tündér.

Biztos mindenkinek van olyan kedvenc szerzője, akitől mindent szeretne elolvasni egyszer, ami eddig nyomtatásban megjelent. Nos, én ezután a könyv után így érzek Dessennel kapcsolatban. Nagyon megtetszett, ahogyan ír. A polcomon vár a Tökéletes című kötete, amit semmiképpen sem fogok olyan sokáig halogatni, mint A felejthetetlen évet!

Kethy, Dessenre fel! Szerintem neked is nagyon tetszene! :)

Amikor képet kerestem ehhez bejegyzéshez, akkor megtaláltam ezt a fotót, és egyből az jutott eszembe, hogy sokkal jobb borító lenne belőle, mint amilyen a magyar kiadásé, így egy kis munkával készítettem belőle egy borítót:

Volt már olyan, hogy a hiteledet egy másikból fizetted ki? Sikerült már valaha meggyőznöd magad, hogy ha akciós terméket veszel, azzal tulajdonképpen pénzt keresel? Felvidít egy új cucc, ha rossz kedved van? Igen? Akkor te is boltkóros vagy! Akárcsak Becky Bloomwood, aki képtelen ellenállni a boltok csábításának, és csak vásárol, vásárol, vásárol.
A sors iróniája, hogy miközben vásárlási mániája következtében egyre nőnek az adósságai, Becky valójában pénzügyi újságíró, és főállásban a Sikeres Megtakarítás? nevű magazin olvasóit próbálja megtanítani a spórolós életre. Szinte minden napra van egy remek ötlete, sőt tudja a tökéletes receptet is: költs kevesebbet, keress többet!
De az elméletet sehogy sem sikerül átültetnie a gyakorlatba. Egyre nyomasztóbb pénzzavarából egyre komolyabb költekezéssel igyekszik kimászni. A banktól érkező fizetési felszólításokra újabb vásárlásokkal felel. A helyzet már-már katasztrófával fenyeget …
Vajon sikerül Beckynek úrrá lennie szenvedélyén, mielőtt végleg összecsapnak a feje felett a hullámok? És legfőképp: létezik-e olyan férfi, aki mindezzel együtt szeretni tudja?

A múlt héten érkezett meg az Egy boltkóros naplója postán, hála a Molyon folytatott cserekereskedelmemnek.  Eleinte úgy voltam vele, hogy felteszem a polcra, aztán majd úgy két év múlva – mint ahogy az a második rész esetében is volt – előszedem és elszórakozom rajta. De amikor éjjel befejeztem Az erdőt, és még nem voltam kellően álmos, hogy aludni menjek, csak úgy néhány oldal erejéig a kezembe vettem ezt a könyvet, és meglepetésemre nem igazán akartam letenni. Na, nem azért, mert olyan nagy dolgok történtek volna benne, hanem mert Becky Bloomwood megint csak hozta a szokásos bénázós formáját, én meg csak nevettem és nevettem. (A következő rész bejegyzése: Sophie Kinsella: Pánik a plázában)

Szerintem, ha erre a borítóra és címre bárki ránéz, akkor nagyjából sejtheti is, hogy mi fog rá várni: vásárlás, vásárlás és vásárlás. Na jó, ennél kicsit több: Becky kényszeres vásárlása megfűszerezve a spórolásra tett kísérleteivel, ezek elbaltázásával és olyan helyzetekkel, amiken jól szórakozik az ember, még akkor is, hogyha azok néha kicsit erőltetettek. Becky vásárol – Becky gondolkodik – ez van egy majdnem végtelen ciklusba pakolva úgy, hogy bár ez így unalmasnak hangzik, mégsem az, hiszen a “gondolkodik” rész mindig szül valami olyan mértékű hülyeséget, hogy jajjj. Aztán a könyv végén, igaz csak néhány pillanatra, láthatunk egy komoly, egészen valós, nem holmi föld fölött lebegő Beckyt, aki szerintem kicsit gyakrabban is felbukkanhatna.

Azt gondoltam, attól függetlenül, hogy olvastam a második részt, ez az első még hozni fog némi meglepetést, de nem igazán sikerült neki. Kicsit elszúrtam a dolgot, hogy megcseréltem a kettő sorrendjét, sajnos. Azért persze értek meglepetések: Becky itt még nem volt annyira boltkóros, mint amilyen később lett; az általam annyira várt, viccesnek elképzelt Luke & Becky szerelmi szál pedig nem volt úgy kifejtve, nevetéssel teletűzdelve, mint az nekem jól esett volna, holott tulajdonképpen emiatt akartam elolvasni ezt a részt.

Az csak az egyik szokásos félöntudatlan állapotban kimondott, szürkeállománytól független benyögésem volt.

Lehet, hogy Becky adósságokba veri magát, és mivel a pénzügyben dolgozik, ezért hívhatjuk butácskának, de azt a gondolatát osztom, hogy egyszer élünk, és tegyünk azért, hogy ez jó legyen, így ha a vásárlás tesz boldoggá, akkor vásároljunk (könyveket)!

Zárásként csak annyit jegyeznék meg, hogy mivel kedvelem Beckyt,  nem állok meg itt az életével, akarom tudni, hogy mi történik az esküvője szervezése közben, és később a baba holmik beszerzésekor. Ebből a kettőből szerintem megint jó sok nevetést lehet kihozni, nevetni meg jó. :)

Slim pincérnőként dolgozik egy büfében. Élete szürke és unalmas, egészen addig a napig, mígnem találkozik a nagy Ő-vel. A jóképű, gazdag férfit Mitchnek hívják, és ami a lényeg: imádja Slimet. Hamarosan elérkezik az esküvő napja, idilli kertvárosi házba költöznek, majd megszületik kislányuk is. Boldogok, tökéletes családot alkotnak.

Az Arachnophobia után, eléggé idegenkedtem a gondolattól, hogy egy olyan könyvet olvassak, amit egy film alapján írtak, de aztán mégiscsak rábeszéltem magam, mondván, hogy nagyot nem csalódhatok, hiszen nem láttam a filmet.

Nos, csalódásról szó sincs! Bár a történet nem igen lesz újdonság senkinek, hiszen számtalan más hasonlóval találkozhattunk már, azaz az első sorok elolvasása után már tudjuk is a könyv végét. :) Ennek ellenére azonban a sztori úgy van megírva, hogy végig izgalomba tartja az olvasót. Könnyen bele tudjuk magunkat élni hősnőnk hányattatásaiba.

Szeretem az ilyen könyveket, amik annyira lekötnek, hogy le se akarom tenni. Úgyhogy végre egy poszt, ahol a kiszámíthatóság mellé nem tudok más negatívumot tenni. Aki könnyed, de izgalmas olvasmányra vágyik és még nem látta a filmet, az bátran vegye a kezébe.

1954 nyarán Teddy Daniels szövetségi rendőrbíró és újonnan kinevezett társa, Chuck Aule megérkezik a Vihar-szigetre, melyen egyedül az Ashecliffe Elmegyógyintézet áll. Feladatuk, hogy nyomára bukkanjanak az egyik ápoltnak, aki egykoron szörnyű bűnöket követett el, és most titokzatos módon tűnt el a bezárt cellájából. A szigetre azonban pusztító hurrikán csap le, a rejtélyek és a megválaszolandó kérdések pedig egyre sokasodnak. Hogyan szökhetett meg valaki a zárkájából, és hol rejtőzhetett el a kietlen szigeten? Ki hagyja hátra a titokzatos üzeneteket a nyomozók számára? Mi történik valójában a hírhedt C Részlegben? Miért veszi körül az üresnek tűnő világítótornyot elektromos kerítés, és mit keresnek ott a felfegyverzett örök? Minél közelebb kerülnek a nyomozók a titokhoz, annál inkább úgy érzik, a megoldás folyamatosan kicsúszik a kezeik közül. Vajon csak képzelik, vagy tényleg mindenki az őrületbe akarja kergetni őket? Teddy Daniels egyre elszántabban keresi a megoldást, de minduntalan falakba, nyomasztó titkokba és hazugságokba ütközik. A végső igazságért pedig talán mindent fel kell áldoznia.

Ezt a könyvet is Mónitól kaptam, és azt írta bele, hogy ha nem vált ki belőlem „Hű b*** meg!!!” érzést, akkor több könyvet nem kapok tőle. Ezt nagyon sajnálnám, mert szerintem ez nagyon jól működik köztünk: mindig olyan könyvekkel lepjük meg egymást, amit magunktól úgyse szereznénk be, de elolvasása után meg örülünk, hogy bekerült a repertoárba. Legalábbis én így vagyok vele, úgyhogy ezért muszáj azt írnom, hogy: Móni, ez hű de ott volt! :)

Na, de komolyra fordítva a szót, a könyv tényleg ott van. Megvolt az izgalom, a feszültség, a váratlan fordulat, amire aztán tényleg senki nem gondol, szóval minden, ami egy jó könyvhöz kell. Igen, igen, most jön egy de… Csak igazából nem tudom megmagyarázni, de azért megpróbálom… Amikor a Szél árnyékát olvastam, talán írtam is, hogy egy ilyen kiszámíthatatlan fordulatnál úgy ledöbbentem, hogy a könyv kiesett a kezemből. Amikor az Erdő volt terítéken annyira belefolytam a könyvbe, hogy amikor megrezdült mellettem a telefonom majdnem kiugrottam az ágyból, mert hirtelen azt se tudtam hol vagyok. A Viharszigetet is behabzsoltam két este alatt, de itt valahogy nem volt meg az a hatás, mint a fenti két könyvnél. Valahogy nem tudta megteremteni azt a hangulatot, hogy igazán belemerülhessek a sztoriba. Így inkább csak szemlélője voltam az izgalmaknak, nem a megélője.

Ennek ellenére mindenkinek ajánlom. Olvasása után nyugodtan állíthatom, hogy a film is tuti odaver, úgyhogy akinek nincs kedve a könyvhöz nyugodtan üljön be rá moziba, nem fogja megbánni. :)