<Harmincéves helyes fickó, és Isten a legjobb barátja. Ami rendszerint nagyon jól jön az embernek, de főleg akkor, ha álmai nőjével találkozik, aki a Sorbonne hallgatója, míg ő maga csak egyszerű eladó egy szexshopban. “E történet nulladik évében két személlyel találkoztam, akik fenekestől felforgatták az életemet: Istennel és Alice-szal. Az Isten, nos, Ő elképesztő, mindenható, figyelmes, törődik az emberekkel, és néha meglepő humorérzékről tesz tanúságot. Alice pszichológushallgató, aki örökre rabul ejtette a szívemet, amikor először rám pillantott. A szerelmünk olyan páratlan, egyedül való és erős, hogy minden perce ritka kincs, és gyökeresen megváltoztatja azt, aki átéli. És az Isten? Beszélgetek vele, nevetünk, elmélkedünk és vitatkozunk, s Ő mindig velem van, életem legsötétebb perceiben is. Isten olyan szórakoztató és elbűvölő haver, hogy sokszor elfelejtem, ki is Ő. Bár egy kérdés vele kapcsolatban még válaszra vár: miért én? Miért engem választott az összes ember közül a legjobb barátjának?”

Ez a könyv már hosszabb ideje fent volt a kívánságlistámon, de azt azért hozzá kell tenni, hogy ez annyit jelentett csak, hogy ha az utamba kerül elolvasom, de hajtani semmiképpen nem fogom. Ennek oka, hogy a cím némi kis iróniája felkeltette ugyan az érdeklődésem, de a valláshoz való viszonyom lohasztotta is azt.

Az, hogy írok róla, elárulja, hogy igen egyszer csak belebotlottam a könyvbe, méghozzá egyik kedves tanítványomnak köszönhetően, aki kölcsönadta. Hát mit mondjak, 50 százalékban azt kaptam amit vártam, a másik 50-ben pedig valami nagyon mást. Az első fele, a cím sugallta ironikus humor, ami olykor átcsapott szarkasztikusba, de arra is vevő vagyok, úgyhogy a könyv sziporkái teljesen kikapcsoltak, megmosolyogtattak. A maradék 50% meglepett. Több szempontból is. Meglepett a sztori. A cím véletlenül sem tudja sejtetni, hogy a könyvvel egy olyan sztorit kapunk, ami mára mondhatni egy átlagos, sokszor és sokféleképpen feldolgozott történet.  De ez a könyv mégis egy olyan tálalási forma, ami abszolút új megközelítés. Ez pozitív.

De ami nekem a legpozitívabb az a könyv istenképe. Tetszik ez a filozófia. Tetszik ez az újfajta halál utáni felfogás. Tetszik az istenlét újfajta megmagyarázása. Tetszik a hívő ember újszerű definíciója. És ami a legjobban tetszik: ez a – ha fogalmazhatok így – vallás nélküli vallásosság.

Természetesen nem én lennék, ha nem találtam volna negatívumot. Persze, ez csak ilyen kákán is csomót keresek történet, de azért egy észrevételt muszáj tennem: egy dolog nem nyerte el a tetszésem csupán: a kelleténél többször leírt obszcén szavak. Kellettek a könyvbe ilyenek, vitathatatlan: nagy falakat akart az író nem csak megrengetni, ledönteni is, ezért kénytelen volt ilyen eszközökhöz is folyamodni. Viszont párszor úgy éreztem, hogy néha kicsit többet használta ezt a fajta fegyverarzenált, az elegendőnél. De üsse kő, ennyi tetszikért elnézem… :)

Ellie nővérét, Lilát, a matematikazseni diáklányt húsz évvel ezelőtt rejtélyes körülmények között meggyilkolták. Hogy miért és ki volt a gyilkos, igazából sosem derült ki. Ellie a távoli Nicaraguában találkozik Peterrel, Lila egykori matematikaprofesszorával, aki egy jegyzetfüzetet ad oda Ellie-nek. A füzet Liláé volt, benne egy azóta is megoldatlan, százéves matematikai rejtvény és megannyi titok, amelyeket a visszahúzódó Lila senkivel sem osztott meg. Ahogy Ellie próbálja felgöngyölni a gyilkosság hátterét és megérteni a nővérét, saját életével is szembesül. A köd éve szerzőjének új regénye egyfelől lebilincselő bűnügyi történet, másfelől pszichológiai regény, amely szerelemről, családi tragédiáról, veszteségről és árulásról szól, s a lélek legbensőbb és mélyen elásott titkait fürkészi.

Annak ellenére, hogy az elmúlt pár bejegyzésünk arról tanúskodik, hogy néha bizony mellé tudunk nyúlni egy-két egymásnak szánt/ajánlott könyvvel, azért nagy többségében mégiscsak beletalálunk ám. Vagyis pontosítok (Móni nevébe mégse akarok nyilatkozni): a blog elindítása óta négy könyv került a „hű erre a könyvre mindig emlékezni fogok” kategóriába, és ebből háromnál benne volt drága barátosném keze, ergo ő nagyon is képes beletalálni.

Az utolsó ilyen telitalálat ez a Richmond remek. Amikor Móni felhívta rá a figyelmem egy átküldött link formájában, akkor elolvasva a fülszövegét valahogy nem villanyozott fel. Aztán amikor Mártival róttuk a már megszokottnak mondható „rituális” könyvesboltos köreinket és nem találtam semmit, de egy ajándékkönyvvel lógtam magamnak, és megláttam az Úgysem ismered-et a polcon, „hát miért ne?” gondoltam magamban. Jó gondolat volt.

Annyira sablonos lenne, ha azt írnám, hogy egyszerűen nem tudtam letenni a könyvet, de ha megpróbálom elmagyarázni, hogy miért akkor talán kevésbé lesz klisé szöveg. Az erdőnél, vagy a Viharszigetnél, de még a Szél árnyékánál is a feszültség, a „jaj, mi fog történni?” izgalom volt az, ami a kezembe ragasztotta a könyvet. Az Úgysem ismered a hangulata miatt lett számomra letehetetlen. Ez nem a pörgős események, a kiszámíthatatlan történések regénye. Ez egy külön atmoszférát teremtő történet, ahol egy nővérét elvesztő húg kálváriáját követhetjük végig. Nem tudom, talán azért jött át ennyire a sztori, mert annyira át tudtam érezni Ellie érzelmi tépelődéseit. Talán túl ismerős volt a mások által megalkotott szerepben élni feeling. Igen, valószínűleg a személyesség miatt merültem bele ennyire a Richmond által teremtett hangulatvilágba, és igen, ezért minden pillanatát imádtam. (Ezek után muszáj lesz elolvasnom a Köd évét is!)

Hm, lehet, hogy most ezzel tönkre fogom vágni ezt a posztot, de egy megjegyzést kell még tennem. A múltkor más könyvmolyok blogjait szemezgetve ráakadtam egy posztra, ami Segal Orvosok című könyvéről íródott. A bejegyzést olvasva kiderült, hogy azt egy orvostanhallgató hölgy írta, aki a szakmai bakik miatt nullásra pocskondiázta azt a regényt. Akkor ezen felháborodtam, mert egy halandó kisember, akinek köze nincs az egészségügyhöz nem fog olyan dolgokon leakadni, hogy melyik vizsga milyen nehéz, meg hogy mennyire ivódik be a formalinszag az ember bőrébe, stb., de  a poszt full negatív kicsengése miatt lehet, hogy páran elálltak a könyv elolvasásának szándékától. Nos ha akkor fel voltam háborodva, akkor most duplán fel vagyok. Ha valaki azt mondja egy könyvre, hogy „ez nekem nem tetszett”, megrántom a vállam, és ha olyan hangulatom van, attól még simán nekiállok elolvasni, mert „ízlések és pofonok” ugye. De ha valaki azt mondja, hogy egy könyv nem hiteles… Az Úgysem ismered a matematika világa körül forog, ami meg az én asztalom, és igen ebben is voltak szakmai bakik. De ha most ezen nekiállnék problémázni, és azzal valakinek elvenném a kedvét, azt egy életre bánnám, mert sosem lehet tudni kinek mit jelenthet, mit ajándékozhat egy-egy könyv.

Eljött az idő. Mindennapjaid Városa alatt már vár rád az Erdő. A szépség, a varázslat – a titkok és veszélyek erdeje. Az Erdő, amelyről évszázadokig megfeledkeztünk. Erdő és Város rendje azonban felborult. És ezúttal immár puszta létezésünk a tét. Alá kell szállnunk újra. Ne hozz magaddal semmit. Térképeid és fegyvereid hátráltatnak csak. Egyedül az ösztöneidben bízhatsz. Odalenn három szabály van: – Sose hazudj! – Sose maradj hét napnál tovább ugyanott! – És soha, de soha ne köss alkut a Sárkánnyal! Gyere. A Varázserdő már vár…

Drága Mónikánknak van egy jó szokása: amikor csak módja van rá, meglep egy-egy Gaál Viktor kötettel. Hát őszinte leszek: most az egyszer el bírtam volna viselni, ha lemond erről a hóbortjáról. Lelki füleimmel már hallom is a felhördüléseket, de nem baj felvállalom: a Varázserdő nekem kínkeserves élmény volt. Csak az hajtott előre az olvasásban, hogy „gyerünk, vékonyka, mindjárt vége!”.

Látom a könyv több jelentéstartalmát; ami igen fantasztikus, egy darab könyvet olvasunk, mégis kaleidoszkópként viselkedik: ha más szemszögből nézzük, már másról is szól a történet, mint addig. Ez tényleg szuper, és el kell mondanom, eddig ilyennel nem is találkoztam (ráadásul minden általam felfedezett jelentés abszolút aktuális), de a cselekmények tényszerű vázolása, a szereplők történeteinek bemutatása, a helyszínek ismertetése, annak ellenére, hogy az írással való kép-megjelenítés mesteri – számomra – rém unalmas is volt egyben. Egy kicsit úgy éreztem magam közben, mintha a drog hatása alatt álló Caroll által leírt Csodaország valami mutáns Viktor által odaálmodott szegletében járnék. De a Csodaország legalább ébren tartott.

Tehát kedves Viktor, a Tea színével elkápráztattál, az Arche-ért adtam hideget is, meleget is, de a Varázserdő; hát szóval erről inkább nem ejtek szót a jövőben – jobb lesz úgy.

Mondják, minden könyv egy másik könyvről szól. De vajon hol kezdődött mindez?
Sokak szerint létezett egy Őskönyv, egy ‘Arche’, amely minden tudás forrása volt, és amelyért évezredek óta folyik a harc. Aki megszerezte, istentelen hatalmaknak parancsolhatott, éppen ezért az olvasásától óva intenek a bölcsek. Még a beavatottak is csak félve veszik kézbe, ereje ugyanis könnyedén megháboríthatja az őt forgatók elméjét.
S a Könyv most egy lány birtokában van…

Kaptam pár könyvet karácsonyra, ajándékba is, kölcsön is, úgyhogy gondoltam olyannal kezdem, ami tuti tetszeni fog, nehogy elmenjen a kedvem. Neki is álltam ennek a Viktor féle kreálmánynak. Vártam a Tea színe alapján a jól megcsinált, igen képies mondatokat, ehelyett kaptam olyanokat, mint például: „szőke picsa”.  (Szóval nyugi Móni, ehhez képest Évától a kiscsajozás már szépnek hat!) Na, ezek után le is álltam egy hétig. Nem, nem, nyugodjon meg mindenki, nem vagyok olyan széplelkű, hogy ne viselném el a káromkodást – igaz, valljuk be nyomtatásban borzasztóbb, mint szóban –, de az a rész tényleg annyira brutálisra sikeredett, hogy le kellett állnom az olvasással.

Aztán mégis folytattam, igaz csak becsületből, mert hát félbehagyni mégse akartam. Jött a következő fázis, egy újabb pofon. Mert oké, hogy a felvezetőben van egy jól elhelyezett mondat miszerint „minden könyv egy másik könyvről szól”, de ennek ellenére igencsak fájó volt tapasztalni, hogy egy-egy bekezdés, vagy csak bekezdés részlet igencsak eszembe juttatott más könyveket. Olvastam kis Harry Pottert, kis da Vinci-kódot, kis Nincs helyed a temetőben-t, és most sajna nem tudom folytatni a listát, de olvasás közben vagy hét régebbi emlékbe futottam bele. És a legidegesítőbb az, hogy gőzöm se volt róla, hogy ezek szándékos hasonlóságok-e, vagy csak véletlen egybeesések? Például hogy mondjuk az alkímiáról írt bölcsek köve rész egy valódi utánajárás e, és én vagyok csak olyan gyopa, hogy Dumbledore kiselőadása ugrott be a Harry kötetek elsőjéből? Vagy, hogy másik példát is hozzak: tényleg tanulmányozta-e Csuang Ce tanait, és csak halál véletlenül idézte Szabó Lőrinc versének utolsó sorát idézőjelek nélkül? Szóval lett pár ilyen kérdőjelem, amikre még most se tudom a választ, de sebaj.

Sebaj, ugyanis jött a harmadik pofon, ami egyben Viktor feloldozása is. Sokszor olyan fokra hágott a könyvben az erőszak, meg a „mocskos” szexualitás, hogy filmben az már dupla 18-as karikát érdemelne. Zavart, és rohadtul nem értettem, de a végére azért csak a helyükre kerültek a részecskék. És amiért tényleg meg kell követnem Gaál urat az elején kialakuló és egyre jobban mélyülő szkepticizmusom miatt, az az, hogy zseniálisan forgatta a lapokat, nagyon tudta manipulálni a könyv engem érő hatásait. Ez tényleg annyira elképesztően jól csinálta, hogy a végén hű de leesett az állam. (Ha valaki olvasta egy nyári bejegyzésem, pont ennek az elpuskázása okozta John Grisam miatti csalódásom. Tehát Viktor, küldöm hozzád John-t egy kis pszichológia továbbképzésre! :)) Ez az élmény mentette meg az Arche-t.

Egyébként, ha már a címnél tartunk, még egy kis szapulás: a bölcsek köve definiálva lett amolyan Rowlingosan, az Utolsó vacsora festménye elemezve lett olyan Dan Brownosan, csak a könyv címe nem lett elmagyarázva sehogy se. Persze oké, az ember tanulmányaiból dereng valami Thalesz féle banda, na de könyörgöm, mi van, ha valakinek ez nem ugrik be?? Az ember legalább a könyv címét értse, nem?

1773-at írunk; a nyugati világ a tea bűvöletében él. Kereskedőhajók százai vágnak neki a Kínába vezető hosszú és veszélyes zarándoklatnak. Egyetlen céljuk, hogy megszerezzék az úgy áhított teafüvet. Az út nem mentes a veszélyektől, számtalan hajó veszett már oda. Aki viszont szerencsével jár, busás nyereség és hírnév vár rá. Van azonban néhány különös kereskedő, akikről úgy hírlik, a pénznél sokkalta nagyobb kincs miatt járják az utat. Ők a teavándorok. A kevesek, akik már találkoztak velük, csodálattal vegyes félelemmel beszélnek róluk. Rebesgetik, a teavándorok ősi bölcsességek tudói – és hogy birtokukban van a világ legtökéletesebb teája, amely egyenesen varázserővel bír…

„A felhők kaptárából rajzani kezdett észak és a magasság százmilliárd puha fehér csillaga.” Ez a mondat Fekete István tollából származik. Ő volt az utolsó – és majdnem egyetlen – olyan író, akinek egy-egy mondata ennyire rabul tudott ejteni, hogy még évek távlatából is játszi könnyedséggel tudom idézni. A Tea színe után, már Gaál Viktor mondataival is el tudok telni. Ez egy akkora pozitív meglepetést okozott számomra, hogy ha megpróbálnám megfogalmazni, csak rontanék a valóságon.

A könyv egyébként 3 külön regényből lett egybegyúrva. Egy kalandregény, egy szex-regény, és egy polgár-regény egyvelege. Ami elég érdekes próbálkozás, de a végeredmény mindenképpen meggyőző.

Főleg a szex-regény fonal lepett meg. Eddigi elég eklektikus olvasási táramban nem találkoztam még olyan könyvel – egy kivételével akad csak – ami képes, ami ki meri használni a magyar nyelv sokrétűségét egy szexuális együttlét leírásához. Ami azért elég furcsa, mert az imént említett olvasási táramban még Hedvig von Curtsmayler is szerepel, és még nála is a helyszín részletezése kapott csak hangsúlyt, az aktus maga két mondattal el volt intézve. Hát Gaál Viktor nem volt szégyenlős, tiszteletet érdemlően nyíltan bírta kezelni ezt a szálat, nem fukarkodva a rabul ejtő mondatokkal, és mindezt úgy, hogy egy szemernyi ízléstelenséggel se találkozunk a könyvében.

A polgár-regény vonalat a legegyszerűbben annyival le lehet intézni, hogy a sok filozófiai gondolkodás közül egy gyöngyszemet kiemelek, ami azt hiszem önmagáért beszél: Ha epret szedsz, és azt akarod, hogy tele legyen a tál, nem kétszer annyit kell szedni, hanem kisebb tálat választani.

A kalandregény vonal pedig csodásan haladt, úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

A három vonal egyben, pedig abszolút rendben volt. A könyv vége kicsit furcsa lett számomra, de mindenképpen pozitív meglepetés, hogy egy olyan csattanó fele haladtunk, amiről mindenkinek tudomása van.

Újabb elvarázslásban reménykedve kíváncsian várom a következő olvasási élményt tőle, mert, hogy ezek után vissza fogok térni hozzá, az biztos.