Azt hinnénk, étteremkritikusként dolgozni a világ egyik legjobb dolga. Ám amikor Ruth Reichl elkezdte a munkáját, rá kellett jönnie, hogy akár egy körözött bűnözőnek, neki is kiragasztják a fotóját az éttermek konyháiban, és jutalmat kap, aki leadja a drótot, mikorra várható a látogatása. Hiszen ha megjelenik egy étteremkritikus, azonnal vörös szőnyeget terítenek a lába elé – ha kér belőle, ha nem. Mit tehet ilyenkor, ha tudni akarja, mi az igazság? Így kezdődtek Ruth Reichl álruhás kalandjai. Először slampos parókát húzott a fejére, beszerzett egy divatjamúlt Armani-kosztümöt, és megszületett a frissen megözvegyült Molly Hollis, nyugdíjas tanárnő Birminghamből, aki hatalmas vagyont örökölt, és most ki akarja venni a részét minden földi jóból. Csakhogy az elegáns étterem, a Le Cirque vezetősége keresztülnézett Mollyn, és pocsékul szolgálta ki. Az eredmény: Reichl híres kettős kritikája az elegáns, felkapott Le Cirque-ről, ahová aztán álruha nélkül, mint a New York Times étteremkritikusa is ellátogatott, és ekkor körüludvaroltak a vacsoránál. Később sajnos elkezdték Mollyt egyre több helyen felismerni, ezért Reichl újabb parókákat vásárolt, színészet-órákat vett, és más karakterek bőrébe bújt: egyszer divatos lakberendező lett belőle, máskor hóbortos vörös hajú asszony. Se előtte, se utána senki nem vette ennyire komolyan az étteremkritikusi munkát. És ahogy Reichl az álruhákat váltogatta, kiderült, hogy nemcsak a külseje, hanem a jelleme is megváltozik az éppen alakított szerepek hatására. “Színház minden étterem… még a legszerényebb éttermek is felkínálják a lehetőséget, hogy – legalább egy rövid időre – más lehess, mint aki valójában vagy” – írja. Ez a könyv azoknak szól, akik szeretnek enni, szívesen járnak étterembe, és arra vágynak, hogy megismerjék, milyen egy hiteles, lefizethetetlen étteremkritikus élete.
Ruth Reichl a modern gasztronómia egyik legjelentősebb, sokoldalú személyisége: egyetemi tanár, a népszerű amerikai Gourmet Magazine főszerkesztője, több tévéműsor társproducere, a Modern Library 10 kötetes gasztronómiai sorozatának szerkesztője, rádiós műsorvezető. Számos könyvsiker fűződik a nevéhez. Korábban 6 éven át volt a New York Times rettegett, befolyásos kritikusa – szavai sikere vittek vagy tönkretettek számos éttermet.

Az elmúlt pár – mondhatni elpuskázott – krimi választásom arra ösztönzött, hogy hagyjam kicsit pihenni a műfajt. Ezért tudatosan valami nagyon mást kerestem. Elkezdtem átnézni még ki nem olvasott könyveim halmát, és ráakadtam e nem régen beszerzett kincsre. A borító, a cím és a fülszöveg nagy várakozással töltött el, hiszen mindegyikből azt sikerült leszűrnöm, hogy jól fogok szórakozni.

Nos, mielőtt elkezdeném részletezni feltételezésem helyességét, előtte egy nagyon nagy megkövetéssel kell kezdenem. A múltkor Móni mesélt, majd én is olvastam különféle blogokban olyan véleményezéseket, amik nagyon előtérbe helyezték és keményen kritizálták a könyvek helyesírását. Akkor ezen én elborzadtam: „hogy lehet már arra figyelni???” Azért lettem az olvasás szerelmese, mert minden egyes könyv egy-egy újabb utazást jelentett. Egy addig ismeretlen világba való elmerülést, ahol annyira a cselekmény és a szereplők hatása alá kerülök, hogy olyasmi, mint a helyesírás bagatell dolognak tűnik. Illetve tűnt. Eddig. Ez után a könyv után megértem panaszaikat. Egy nagy kupac elhibázott ragozás, elhagyott betű késztetett újraolvasni azon mondatokat melyekben szerepeltek (illetve nem  szerepeltek), mert hirtelen elbizonytalanítottak, hogy akkor most ki is mondta, és mit is mondott. Aztán persze kiderült, hogy jól gondoltam, de ezen újraolvasások olyan döcögő érzéssé tették az olvasást, mintha valami kezdő sofőr mellé ülnénk be az autóba, aki nem érzi még a gázpedált. Itt most hosszan tudnék arról írni, hogy ez mekkora pofátlanság és tiszteletlenség a kiadótól, de inkább nem teszem.

Helyette térjünk vissza a tartalmi kérdésekhez. Ha el tudnék vonatkoztatni eme fenti problémától, akkor azt kell mondanom a könyv igenis beváltotta a hozzá fűzött reményeimet. Mondjuk ez nem volt nehéz, hiszen annak ellenére, hogy nőből vagyok rám is igaz az a nagyon gyakran férfiakkal kapcsolatban emlegetett örök igazság, miszerint: a szívhez a gyomron át vezet az út. Az egész könyv alatt éhes voltam. Ahogy a szerző ír egy-egy gasztrocsodáról,hát az nyálcsorgató. A sztoriba beleszúrt meglepetés receptekről pedig ne is beszéljünk. A könnyed, laza stílusú elbeszéléstől olyan érzésünk van, mintha egy közeli barát vagy ismerős kálváriáit követnénk nyomon, miközben ráébredünk, hogy mennyire tájékozatlanok is vagyunk az amerikai emberek étkezési szokásairól.

Összegezve azt hiszem két jó tanácsot tudok adni a könyvvel kapcsolatban:

1)      Fogyókúrázók véletlenül se vegyék kézbe! :)

2)      Akire ez nem vonatkozik szerintem várja meg a második kiadást, hátha akkor nagyobb odaadásra ösztökéli a kiadó a munkatársait. Ebből a könyvből ugyanis biztos, hogy lesz második kiadás.