Eleinte hittem azoknak, akik lenézően beszéltek Kinselláról. Emlékszem, hogy ennek köszönhetően a könyvtárból kikölcsönzött boltkóros sorozatának második részét évekig pakolgattam ide-oda, mire eljutottam addig, hogy beleolvassak. Tetszett Becky története, de most már tudom, hogy van ennél sokkal szórakoztatóbb, világmárkákkal kevésbé megtöltött könyve is az írónőnek, amik számomra a teljes kikapcsolódást és nevetést jelentik. Kethy a minap azt mondta, hogy szerinte Kinsella pont nekem való, és ezt az állítását se nem tagadom, se nem szégyellem, mert ez így igaz! Tehát Niki, teljesen jó karácsonyi ajándékot választottál nekem,  még egyszer köszönöm szépen! :)

Először akkor szórakoztam egy igazán jót ezen a könyvön, amikor Sadie, Lara nagyanyjának testvére szellem formájában huszonéves nőként megjelent saját temetési szertartásán és állandó ordítozásával az őrületbe kergette főszereplőnket. Már ekkor megmutatta, hogy amit akar, azt bizony eléri, hiszen addig idegesítette Larát, amíg a lány le nem állította a hamvasztást egy bődületes nagy hazugsággal, miszerint a 90 éves nénikét meggyilkolták. Ezután elkezdődik a kutatás a bizonyos szitakötős nyaklánc után, ami nélkül Sadie-t nem lehet eltemetni, mert az az ékszer nagyon sokat jelent neki. Nyomozás közben sok minden kiderül az eddig ismeretlen Sadie-ről, akit a család annyira sem méltatott, hogy meglátogasson az öregek otthonában. Ebben egy kicsit Az elfeledett kertre emlékeztetett a történet, hiszen mindkét könyvben érdekes dolgok derültek ki a múlttal kapcsolatban, ami nem mellesleg mindkét helyen az 1920-as évek környékére repíti vissza az olvasót. Végül persze minden a helyére kerül, Lara élete hála szellem barátnőjének jó irányba terelődik, így Sadie temetésétől kicsit meghatottan, mégis mosolyogva tettem le a könyvet.

Az akaratos, régimódi és nem kicsit önző Sadie alakja nagyon tetszett. Abszolút nem ment az agyamra, pedig egyszer-kétszer tényleg olyan szinten túlzásokba esett makacsságával, mint egy hisztis kisgyerek. Na meg hát arról ne is beszéljünk, hogy milyen helyzeteket teremtett! A másik eset, ahol könnyesre nevettem magam az az volt, amikor Larát randira küldi, de úgy hogy az 1920-as évek divatja szerint “öltözteti fel”, “sminkeli ki”, és ő maga adja a lány szájába a szavakat, elvégre ez az ő randija. Ezt így elképzelve, látva magam előtt a szegény szerencsétlen pasit, ahogy egy az 1920-as évek jelmezében pompázó, régi stílusban beszélő nővel kell eltölteni az estét, hát na ez így durva volt. :D Larának, a magát álomvilágban éltető, a rosszat látni nem akaró naiv lánynak egyébként jót tett, hogy a pörgős, izgága Sadie kimozdította problémákkal teli életéből. Jó párost alkottak ők ketten, ezért is könnyeztem meg kicsit az utolsó oldalakat.

Eddig ez a kedvenc Kinsella könyvem! Kedveltem a szereplőket, a helyzeteket, a magának való Edet, aki zord üzletemberből vált mosolygós férfivá (róla Colin Firth jutott valamiért az eszembe), a múlt és jelen ötvözését, és Sadie cseppet sem mindennapi fiatal koráról megtudott információkat! Vicces, szórakoztató történet, ami teljesen kikapcsolt.

A főhős egy huszonnégy éves, lófogú, csúnyácska lány, aki egy kollegáival töltött görbe este után hiába várja, hogy barátja érte jöjjön a zuhogó esőben és hazavigye. Taxiért tülekedve megcsúszik a vizes lépcsőn és elesik… Lexi „másnap” kórházi ágyon ébred, és azonnal távozni akar, hisz csak a fejét verte be egy kicsit a lépcsőn. A körülötte foglalatoskodó nővér hívja a kezelőorvost, aki elmondja, hogy öt napja, egy autóbaleset után került a kórházba: sajnos alaposan átlépte a megengedett sebességet. Lexi egyik képtelen furcsaságot a másik után tapasztalja: anyját idősebbnek látja, a saját tükörképén is megütközik, olyan az egész, mint egy lidérces álom. Főleg, amikor bebizonyítják, hogy 2004 helyett már 2007-et írunk, ő pedig már nem a padlóosztályon dolgozó egyik lány, hanem huszonnyolc éves osztályvezető, gyöngyfogsorral, bombázó alakkal és oldalán egy szívdöglesztő kinézetű, dúsgazdag férjjel. Vajon hogyan került a majdnem szegénységből ilyen mesebeli körülmények közé? Nem hisz a szerencséjének, különösen, amikor meglátja fantasztikus új otthonát. Reménykedik, hogy hamar visszatér az emlékezete, és folytathatja mintaházasságát. A cél érdekében férje összeállít számára egy házassági útmutatót. Ahogy múlnak a napok, úgy szaporodnak a tündérmese árnyoldalai is: régi barátai utálják, közvetlen munkatársa az állására pályázik, anyja és húga kihasználják. Aztán felbukkan egy kissé zilált, borzas különc, és furcsaságokat állít, aminek nyomán néha-néha mintha derengene valami a sűrű homályban. Nem érti, mi a csuda történhetett vele! Kérdéses, hogy visszanyeri-e az emlékezetét valaha. És vajon jó lesz-e, ha mindenre emlékezni fog…? Aki elolvassa Sophie Kinsella szórakoztató és rendkívül izgalmas regényét, kezébe kapja a rejtély kulcsát is!

Bár a kedvenc olvasmányaimat a krimik és a kalandregények teszik ki, de néha jó kirándulni egy-egy másik világba. Most pont egy ilyen kirándulás után vagyok. És el kell ’mondjam: élvezetes kiruccanás volt. Néha jó ilyen könnyed, vicces, tényleg abszolút kikapcsolódást okozó könyvre váltani, mint az Emlékszel rám?. Be kell vallanom nem számítottam ekkora adag humorra, ami okozott pár kínos pillanatot is, ugyanis vonatozás közben kezdtem el olvasni, és néha nem tudtam magamba fojtani a nevetést, olykor nyerítenem kellett úgy hangosan, amitől bizony elég sokan hülyének néztek. De hát istenem, van ez így. Azt hiszem ez a kis áldozat mindenképpen megérte. :)

Kethy is kirándulással és vonatúttal kezdte ennek a könyvnek az ismertetését, merő véletlenségből én sem kezdem máshogy. Minden évben kétszer vonatra szállok, és meglátogatom bloggertársamat, hogy egy kellemes, 200 m-es sétákban gazdag hétvégét töltsünk együtt. Így volt ez idén is. Az utazás elég hosszú, 3-3,5 óra (most még több is volt), amit mindig valamilyen olvasnivalóval próbálok meg kellemesebbé tenni. Idén több jelöltem is volt, de végül ennek a Kinsella könyvnek az első néhány oldala nyert meg magának.

A történetet nagyon jól leírja a fülszöveg, talán még kicsit sokat is közöl. Én természetesen megint nem emlékeztem belőle semmire. Tudtam, hogy lesz egy amnéziás főszereplőm, aki megpróbálja visszanyerni az emlékezetét, és sejtettem, hogy ezáltal Kinsellásan vicces helyzetekbe fog kerülni, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire jól fogok szórakozni, és csak úgy repül majd az idő az amúgy általában szenvedősen telő vonatúton. Azt is elfelejtettem már, hogy a csajok itt a kommentekben utalgattak erre a titokzatos “Mont Blanc dologra”, úgyhogy amikor Kethy felhívta újra a figyelmemet arra, hogy már csak ezért is megéri elolvasni, még inkább kíváncsi lettem. Nos hát igen, innentől nekem is más jut eszembe a Mont Blancról, Kati. :)

Remegő kézzel veszem el a lapot a nővértől. Végigforgatom az oldalakat, de mindegyiken ugyanaz a fejléc áll: 2007. május 6-a. Akkor tényleg 2007-et írunk. Ami azt jelenti, én… Nagy ég, huszonnyolc éves vagyok! Vén, mint az országút.

Olvasás közben néha azon gondolkodtam, hogy vajon ha kiesne három év az életemből, és hirtelen 2014-ben lennék amnéziásan, akkor mennyire érezném azt, hogy megváltoztam, és mi lenne máshogy, mint ahogy jelenleg van. (Csak úgy kb. 120 könyvvel lennék olvasottabb, amire sajna nem emlékeznék. Tragédia!) Azon is agyaltam, hogy egy ilyen esetben nehéz lehet elhinni, felfogni, hogy egy vadidegennek tűnő ember a férjed, és vele kell élned, újra meg kell ismerned és meg kell szeretned. Szóval jó kis alapszituációt kapott Lexi, nem volt egyszerű feladat megbirkóznia a sok ismeretlennel, a saját maga által is ijesztő vipera énjével, a munkahelyi problémákkal, a loft-stílusú életformával és Erickkel, a férjével. Szorítottam neki, hogy sikerüljön visszaemlékeznie, újra összejönnie a régi barátnőivel, és hogy minimum hagyja el, de inkább végezze ki unszimpatikus férjét.

Nem akarok általánosítani, mert 2,5 könyv (a fél az egy második kötetet jelöl) után nem lehet, de úgy tűnik, hogy Kinsella nem szereti a szerelmi szálakat, ugyanis nem igazán részletezi ezeket. Nekem a boltkóros sorozatnál is hiányzott az, hogy hogyan jött össze Becky és Luke, és most is mindent Lexi alakuló kapcsolata elé helyezett. Ezt egy kicsit sajnáltam.

Az Emlékszel rám? nem egy olyan történet, ami közben “a gondolataim úgy köröznek az agyamban, mint zoknik a szárítógépben”, de éppen ezért teljesen kikapcsolja és megnevetteti az olvasót. Azt hiszem a következő tavaszi kirándulásomkor is Sophie Kinsellát fogok olvasni a vonaton!

Nem gondoltam volna, hogy az első kötet után rögtön kedvet fogok érezni a folytatáshoz . De Lucy olyannyira a szívembe lopta magát, hogy muszáj volt látnom hogyan is alakul a továbbiakban a szerelmi élete. Mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem úgy, ahogy szerettem volna!

Most már elárulhatom – na meg egyébként is elmondta már a fülszöveg is -, hogy az előző kötetben Aiden lett végül Lucy párja, amivel teljes mértékben elégedett voltam. “Imádott” Aiden volt ugyanis  a második kedvenc karakterem, ezért nagyon szurkoltam neki, hogy összejöjjön  ”Gyönyörűségem” Lucyval, és ezentúl teljes csoki imádatban és összhangban éljenek együtt. Így számomra meglepő és kiábrándító volt, amikor a férfi látszólag hasonló módon bánt el a lánnyal, mint anno Marcus, így Lucy újra a szingli csajok sorát volt kénytelen gyarapítani. Persze nem sokáig! Mert hát mégiscsak Lucy Lombardról van szó, aki ha stresszhelyzetbe kerül, akkor olyan hirtelen hoz buta döntéseket, és ezáltal oly mértékben bonyolítja túl az életét, hogy az olvasó csak fogja a fejét, és szörnyülködik. Igen, ebben a kötetben sem jut túl sok idő unatkozásra, és igen, itt sem alakulnak olyan simán a dolgok, ahogy várnánk!

Azt már korábban is említettem, hogy a történet másik három női főszereplője nem volt éppen a kedvencem, és ez egyébként nem is változott semmit azóta sem. Voltak tippjeim, hogy mi történik majd velük, de jobbára mellényúltam, mert Matthews ezekben a szálakban is képes volt nem kis meglepetéseket okozni. Nadia története volt ilyen téren totálisan kiszámíthatatlan, és ezáltal továbbra is elhittem, hogy ez bizony megeshet, sőt biztosan megesik az életben is.

Ennek a kötetnek a csokin kívül voltak más kellemes hangulatot teremtő pillanatai is. Az első fejezetek karácsonykor játszódtak, amivel így egy kicsit sikerült ráhangolódni az ünnepre, aztán pedig szolid esküvői készülődések következtek, amikkel nem hangolódtam mondjuk semmire, csak élveztem a szervezkedést, gyönyörködtem a ruhákban és a helyszínben.

Továbbra is azt mondom, hogy a könyv borítója sejteti a tartalmat, tehát aki nem szereti a csokit, az esküvőket és a szinglis történeteket, azok ne olvassák el ezt a könyvet! Ja, és azok se, akik fogyózni szeretnének, mert a diéta szót maximum, ha kétszer említik meg! Mindenki számoljon azzal is, hogy Lucy a szokottnál is lököttebb lesz, ami már-már arra sarkallt engem, hogy a falhoz vágjam a kötetet remélve, hogy ettől jobb lesz nekem, és az ütés helyrerázza Lucy agyát.

Kethy szeret nekem úgy könyvet venni, hogy nem a milliónyi listámról vagy az éppen aktuális rajongásaimból szemezget, hanem a nehezebb utat választva inkább ő maga keres nekem valamit. Ettől általában megijedek kicsit, mert sokszor esik olyasmire a választása, amit én egyébként vagy észre sem vennék a boltban, vagy a téma olyan, hogy soha nem tenném a kosaramba. A Csokoládéimádók Klubját is ő szerezte be nekem, és abszolút jó választás volt!

Ezt a fajta történetet én a Bridget Jones kategóriába teszem. Ez azt jelenti, hogy a főszereplő szingli, nem nádszál vékony, szórakoztató, folyamatosan vicces helyzetekbe keveredik, és állandó baráti körrel rendelkezik, amiben tuti van egy a saját neméhez vonzódó személy. A mi főszereplőnk most a szőke Lucy, aki bár nem szingli, de ettől még Bridget Jonesos. Szenvedélye a csokoládé: reggelire, ebédre, vacsorára, és úgy egyébként minden oknál és alkalomnál fogva.Nem is értem, hogy miért csak kis súlyfeleslege van, hiszen az “ímmel-ámmal” végzett jógán kívül nem tesz semmit az alakjáért! Három, szintén csoki imádó barátnőjével minden egyes válsághelyzetnél, főleg pasikkal kapcsolatos kérdésekben összeülnek a meleg Clive által vezetett londoni Csokoládé Mennyország nevezetű kávézóban, ahol egy (-két) pohár forró csoki, sok-sok trüffel, süti és praliné mellett megbeszélik a problémákat.

A négy nő közül nekem Lucy volt a legszimpatikusabb. Talán azért mert 30 éves kora ellenére is néha olyan gyerekesen viselkedett, hogy magamat láttam benne. A történet elején párkapcsolatban van Marcusszal, egy olyan pasassal, aki nem éppen a hűségéről híres. Lucy valamiért azt hiszi, hogy Marcusnál nem kaphat jobbat, mert ugyan miért állna vele szóba más, hasonlóan helyes férfi (az persze nem számít, hogy Marcus egy szar alak).Természetesen ebben igencsak nagyot téved, és hirtelen azzal szembesül, hogy hárman csapják neki a szelet, ő pedig nem tud dönteni. A hülyeségei az expasijához húzzák, az önbecsülése Jacobhoz, valami megmagyarázhatatlan vonzalom pedig Aidenhez, a főnökéhez. Hogy mi lesz ebből? Sok-sok buta gondolat, rossz választás, kavarodás és miegymás, ami szenvedést okoz Lucynek és nevetést az olvasóknak.

A három másik barátnőt nem kedveltem meg túlságosan, valahogy egyformán nem lopták be magukat a szívembe. Egyikük élete sem tökéletes, mindegyikük boldogságát beárnyékolja valami, amiért sajnálni, szimpatizálni lehetne velük, nekem ez mégsem sikerült.
Chantal gazdag, csinos, mindene megvan, csak éppen a számára legfontosabb dolgot nem kaphatja meg: saját férjét. A jóképű férfi ugyanis nem hajlandó lefeküdni vele.
Nadia Chantallal ellentétben hatalmas adósságban úszik, amelyet szerencsejátékos párjának köszönhet. A férfi szenvedélybetegsége kezelhetetlennek tűnik, hiszen még az sincs rá hatással, hogy elveszheti feleségét és kisfiát.
Autumn a történet legszürkébb karaktere, a legsemmilyenebb, akinek legnagyobb hibája, hogy nem tud nemet mondani öccsének, így határozatlanságának köszönhetően nincs magánélete, mert minden percét a drogos öccse iránt érzett aggodalom tölti ki.
Hármuk problémája közül Nadiaé volt a leginkább hihető a számomra, így ennek a szálnak az alakulására voltam a legkíváncsibb.

Voltak erőltetett jelenetek a könyvben, néha Lucytól határozottan a falra tudtam volna mászni, a sok csoki pedig folyamatosan nassolásba vitt, de minden apróbb és nagyobb negatívuma ellenére is nagyon szerettem ezt a történetet! Ezzel keltem és ezzel feküdtem. Reggel munkába indulás előtt ugyanis mindig jól esett egy kis Lucy Lombard-féle bénázás, ami mosolyt csalt az arcomra, és így vidáman indult a napom.

A lényeg, hogy senki ne várjon ettől a csokis finomságos könyvtől mást, mint amit a borító és a tartalom sugall: csajos kalandokat némi édességgel megfűszerezve. Ezeken a hideg estéken nem is kell más, ugye lányok?! ;)

Itt gazdagabbak lehetünk némi csokis recepttel, könyv- és filmajánlóval: http://www.thechocolateloversclub.com

Ezt a könyvet nagy valószínűséggel soha nem vásároltam volna meg magamnak, mert bár az írónő neve vonzott egy korábbi olvasom által, a könyv témája, a mellrák ijesztően hatott rám. Olvastam is volna a kötetet, meg nem is. A helyzetet Kethy oldotta meg, aki a születésnapomon megajándékozott Moriarty ezen művével. Tehát már nem volt több kifogás! (Csak további hosszas halasztgatás és noszogatás, mire végre kézbe mertem venni.)

Hamar kiderült, hogy nem kellett volna annyira tartanom ettől a történettől, mert bár a betegség végig jelen van, de a sok vicces helyzet és nevetés elűzi a rossz hangulatot. Mérhetetlenül könnyebb volt úgy olvasni az O’Brien családról, hogy mindent Kate mesélt el E/1. személyben, így csak az ő gondolatait ismerhettem meg, tőle tudhattam meg, hogy a többiek hogyan élték meg nővére, Fiona betegségét. Ezáltal nem egy mellrákban szenvedő nő bőrébe kellett bújnom mélyen átérezve az ő kétségbeesett helyzetét és szenvedését, hanem külső szemlélőként, kevésbé fájdalmasan követhettem a legidősebb testvér életének alakulását. Ennek volt azért hátulütője is, mivel a szingli Kate problémái nem éppen illettek a komoly betegséghez, ezért vele nem  nagyon tudtam együtt érezni.

Kate egyáltalán nem az a típus, akire teljes nyugalomban rá lehetne bízni két zseninek! nevelt ikerpalánta felügyeletét, de mivel Fiona úgy érzi, hogy húga tartozik neki ennyivel, ezért őt kéri meg, hogy néhány hónapra vegye át a két csintalan fiúcska nevelését. Így amíg Fiona kezelésekre jár, és otthon pihen, addig Kate viccesebbnél viccesebb helyzetekbe keveredik, mivel semmilyen tapasztalata sincs a gyerekekkel kapcsolatban. Mindeközben a szingli lány lassan ráébred, hogy elhanyagolt családja mennyire fontos a számára, és hogy eddig milyen önzőn, csak magára összpontosítva viselkedett mindeddig.

A történet előrehaladtával egyre világosabb lett a számomra, hogy az O’Brien családban szívesen eltöltenék néhány napot, mert Derek, a legkisebb fiútestvér és haverja, Gonzo mindig generált valami olyasmit, amitől az ember dőlt a nevetéstől, illetve az apa humora sem elhanyagolható. Sajnos pont azokat a szereplőket nem sikerült igazán megkedvelnem, akik valójában a központi figurák: Kate-t önmaga miatt, Fionát a fura nevelési elvei miatt, férjét Markot pedig azért, amiért a nehéz időkben teljesen elmenekült feleségétől és gyerekeitől előtérbe helyezve a munkáját.

Nem sok olyan könyv akadt eddig a kezembe, amiben a rák került volna előtérbe. Éppen ezért nem is keresgéltem hasonlóságot más korábbi olvasmányaimmal, de miután a kemoterápia után Fionának elkezdett hullani a haja, és Kate is levágatta a sajátját, egyértelműen A nővérem húga jutott az eszembe. Akkor arra a megállapításra jutottam, hogy más egyezőség nincs is bennük, hiszen míg a Picoult könyvnél szinte végig gombóc van a torkomban, addig a Moriarty történetnél inkább csak nevettem, mint szomorkodtam. Most azonban már tudom, hogy más közös is van bennük: egyiknek sem olyan lett a vége, amivel megbékéltem volna.

Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a könyvet, de csak mert inkább egy szingli regényt kaptam, semmint egy a rákra kiélezett komoly történetet. Szóval jó választás volt, Kethy! :)

Játéknak, internetes szappanoperának indult, de „kinőtte” magát: igazi, fordulatos, élvezetes humorral átszőtt regény lett belőle, az élet sírni-, nevetni- és főleg szeretnivaló dolgairól.

Bár Csajok a címe, valójában a pasikról (is) szól: a női-férfi kapcsolatok, a barátság és az „önmagunkra találás” könyve. Magunkra ismerhetünk a három hősnőben, Hannában, Móniban és Flórában, ahogy helyüket és boldogságukat keresve csetlenek-botlanak az életben. Ismerősek a problémáik, legyen szó akár mellplasztikáról, akár állás- vagy partnerkeresésről, netán lombikbébiprogramról, vagy esetleg „csak” egy kutya elhelyezéséről. A pasik bepillantást nyerhetnek a szigorúan női témákba, megtudhatják, igaz-e: a szó többnyire róluk folyik ezen a Vénusz nevű bolygón… És persze a Csajok párkapcsolati kézikönyvnek sem utolsó, hiszen minden hiba, ballépés felsoroltatik benne, amit egy nő és egy férfi elkövethet a szerelemben. És persze recept is adatik, hogy mindez hogyan tehető jóvá…

Nem tudom ki mennyire vagy hogyan látja ezt – saját véleményem szerint nincs olyan szituáció, amiben kisebb-nagyobb százalékban ne játszana szerepet az emberi elfogultság… Ez is egy ilyen. Tudattalanul, de biztos, hogy előfordult már velem, hogy magyar szerző könyvéről kicsit többet, kicsit máshogy írtam, csupán csak mert honfitársról volt szó. Persze akadt ellenpélda, és hát gondolom nem okozok megdöbbenést azzal ha elárulom ez is az lesz.

Nem szoktam nagyon véleményeket olvasni bejegyzéseim megírása előtt, de erről a könyvről véletlenül került a szemem elé pár, amiben bizony volt nyomdafestéket nem tűrő pocskondiázás is. Nos, idáig azért nem szeretnék elmenni, de tény, hogy sok értékelhető dolog nincs ebben a könyvben, még akkor sem, ha “internetes szappanoperának” indult. Nem vagyok pesti, és nem tartozom a felső tízezerbe se, ez tény, de ha elképzelem ezeket a társadalmi rétegeket, a könyv szereplőit, akkor se tudom egyikbe se tenni. Sőt semelyik másikba se. Olyan irracionális, olyan nem magyar; sokkal inkább beszélhetnénk  amerikai klón magyarokról akik meg ugye nincsenek, ettől már megfoghatatlan a történet.

Aztán ott a humor, ami elvileg az egész könyv mozgatórugója kéne legyen, de csak kéne, ugyanis helyenként annyira erőltetett, hogy az tönkreteszi a kevesebb számú jó poént is. Így egy-egy gyenge mosolynál többet nem tudott belőlem kihozni ez a Fejős “remek”.

Nem is tudom, talán ha írónőnk nem ragaszkodna ennyire a magyar szereplőkhöz, és ezt az egész történetet egy külföldi bagázsra írja meg, tényleg amerikaiakra, vagy angolokra, akkor lehet jobban megfogott volna. Akkor talán több poén betalál, akkor talán az ember fejében nem kondult volna meg párszor az “ugyan már” harang. Persze ez mind csak talán, de egy biztos, ez a könyv nem jegyváltás volt a következő Fejős Éva kiadványhoz.

Ki nem állhattam a II. világháborús könyveket, filmeket. Egyszerűen az volt a véleményem, hogy lerágott csont, hogy annyian feldolgozták már, hogy egyszerűen nem lehet belőle mást, újat mutatni. Aztán jött Roberto Benignitől Az élet szép. Ugye nem kell ecsetelnem a hatást? Akkor egy kritika azt írta a filmről, hogy Benigni bebizonyította, hogy egy gyerekért mindent megtenni akaró felnőtt küzdelme is lehet olyan megrázó, mint magának a gyereknek a küzdelme. Egyet kell értenem: nincs megrázóbb dolog, mint egy kölyök viaskodása a napi ökölcsapásokkal szemben. Egy gyerek, akinek a tarsolyában még nincs semmi fegyver, helyette csak bizalom a világgal és a környezetében élő felnőttekkel kapcsolatban jószerivel nem kaphat mást, mint pofonokat. Ez minden gyerekkel így van, csak sajnos vannak olyanok, akiknél ezek a pofonok sokkal, de sokkal nagyobbak, mint kellene. És hát valljuk be végignézni is nehéz, hogy hogyan és mikkel próbálnak megbirkózni, nem átélni. Tudom, mert sajnos látom…

Pont ezért volt hatalmas vállalkozás Jacqueline Wilsontól, hogy megpróbált humort csempészni egy olyan helyre, ami mindenről ismert, csak a humorról nem. Nem életszerű nevetéssel párosítani egy helyet, ahol csak hányattatott sorsú gyerkőcök vannak. Hát nevetés nem is lett belőle, de igen, sikerült szívszorító mosolyokkal teletűzdelnie Tracy történetét. De ami ennél is jobb: megmutatta, hogy az amit mi kívülről igencsak sötétnek látunk, ők hál’ istennek látnak benne mást is, ők látják a színeket. Reméljük, hogy ez a valóságban is így van!

Valójában engem már akkor megnyert magának az írónő, amikor először sikerült megnevettetnie. Az már csak értékes pozitívum volt nálam, hogy Lucy 28 éves, vagyis majdnem annyi, mint én, és mindemellett még ráadásul olyan környezetbe kerül halála után, amelyben én is mozgok: teljesen más beállítottsága ellenére az informatika és a számítógépes játékok világába csöppen. A mások számára talán érthetetlen Archibald Humphreys-Smyth programozó és überkocka  viselkedése számomra így teljes mértékben ismerős volt, és minden együgyüsége ellenére nagyon szimpatikussá vált a srác.

Hogy mi köze Archie-nak Lucyhoz? Amikor Lucy a Dannel való esküvője előtti napon meghal, és a purgatóriumba kerül két lehetőség közül választhat: vagy élőhalottként visszatér a földre és egy küldetés teljesítése után Dan mellett kísért halotti éveire, vagy pedig rögtön a mennyorszába megy, ahol exvőlegénye szép lassan a feledésbe merül majd. Lucy természetesen nem tudna elszakadni Dantől, így kerül a képbe Archie, aki 30 éves korára nem dicsekedhet többel, mint néhány World of Warcraftos pólóval (és karakterrel), egy kiállhatatlan nagymamával és az informatikusokra jellemző hosszú hajjal és szakállal. Lucy feladatul pedig azt kapja, hogy 21 nap alatt szerezzen barátnőt ennek a zárkózott srácnak. Bizony ez nem könnyű küldetés, és ezért rengeteg vicces helyzetet és kellemes pillanatot hoz magával mindkét fél ügyetlenkedése által.

Az egyedüli, amivel nem voltam kibékülve az a történet lezárása volt. Teljesen más befejezést képzeltem el, de akár elfogadom ezt a verziót is.

Végig nevettem az egész könyvet, mert úgy ahogy volt, nagyon tetszett. Kedvencnek választottam, mert szerintem ha újra olvasnám, ugyanolyan jót szórakoznék rajta, mint elsőre. Tökéletes könyv olyan napokra amikor egy könnyed, vidám olvasmányra vágyunk!

Az írónő Gerald Durrell és Brunella Gasperini hagyományainak méltó követője, aki családjával együtt macskák, kutyák és mindenféle különleges állatkák társaságában éli bolondos mindennapjait. Üde humor, egészséges önirónia és nagy-nagy életszeretet! Garantált kikapcsolódás!

Szerintem nem lehet könnyű nekem könyvet ajándékozni, mert nálam soha nem lehet tudni, hogy éppen mihez van kedvem. Éppen ezért több ilyen meglepetés olvasmányom is türelmesen várja, hogy egyszer kedvet kapják hozzá, és őt vegyem le a polcról. A Fogadó a Négy Macskához című kötet szerencsésnek mondhatja magát, mert amint előbukkant a rózsaszín csomagolópapírból, egyből tudtam, hogy ez az én könyvem lesz. Kethy, telitalálat volt ez a macskás tengerimalacos történet! Köszi, hogy Te nyitott szemmel jársz, és megtaláltad nekem! :)

A szerző, Mirtse Zsuzsa (Süni ökológiai gyerekmagazin főszerkesztője, a Vadon magazin kulturális szerkesztője) és családja nagyon szeretik az állatokat, így náluk az egy főre eső négylábúak száma volt, hogy elérte akár a kilencet is, hála a tengerimalac szaporulatnak. Néhány órácskára ennek a cseppet sem mindennapi társaságnak lehettem a tagja, melynek minden szereplője, de főként négy macskusza (na és a malacok) teljesen levettek a lábáról. Úgy tettem le a könyvet, hogy “Nekem is kell egy kisállat!”. Nagyon nagyon szeretnék egy tengerimalacot! (Macskát nem, mert az van három is, igaz én csak hétvégeken találkozom velük.)

A könyv egyébként hasonló, mint a már korábban olvasott Brunella Gasperini történet: itt is egy a család és a velük történt komoly vagy kevésbé komoly dolgok állnak a középpontban jó sok humorral tálalva, ami garantált nevetést okoz, főleg ahogy Zsuzsa megírja. Ő és karrierje a szenvedő áldozata gyerekei tópartról és innen-onnan begyűjtött állatkáinak, de természetesen akármit is állít, abszolút nem bánja ő ezt. Meg senki sem, mert jó lehet így élni!

A Fogadó a Négy Macskához című kötet tehát határozottan kötelező olvasmány minden kisállat imádónak, macska imádónak és nevetni vágyónak! Az olyan szülőknek meg még inkább, akik tiltakoznak minden négy lábú kiskedvenc ellen!