Erre a könyvre tulajdonképpen azóta várok, hogy elolvastam A garaboncot. Akkor ugyanis annyira megtetszett az írónő teremtett világ, a kalandok, hogy ismét a fura képességű szereplők között szerettem volna lenni még több és több részletét megismerve királyságok titkainak. Jaj, nagyon türelmetlen voltam! De aztán végre karácsony előtt megjelent a kötet, és én gyorsan belemélyedtem Zsarát történetébe.

Az első fejezet után, amely a korábban már megismert Lekkről szólt, nem igazán értettem hogyan fogunk eljutni mostani főszereplőnkhöz, Zsaráthoz. Reménykedtem benne, hogy Lekk szerepeltetése egyben azt is jelenti, hogy ismét találkozhatok majd Katsával és Pongorral is, ám az írónő másfele vitte el a történetet, egy másik területre,  egy másik érdekes világba, ahol nem élnek garaboncok, viszont ugyanúgy előfordulnak különleges élőlények, ám őket nem felemás szeműeknek, hanem szörnyeknek nevezik.

Időben A garabonc történései előtt járunk Völgyeföldén, ahol Lekkel mint gyerekkel találkozhatunk újra (hogy Lekket miért emlegetem ennyit, ahhoz el kell olvasni az első kötetet! :)). Ezt a területet északról és nyugatról magas hegyvonulat, délről és keletről pedig tenger határolja, így az itt élő emberek teljesen el vannak zárva a környező királyságoktól, tulajdonképpen azt sem sejtik, hogy rajtuk kívül más népek is léteznek. Ebben a birodalomban nem mindennapi élénk színű (pl. rózsaszín, zöld, arany) állatok tartják félelemben a lakosságot. Hogy miért is kell tartani ezektől a látszólag barátságos nyusziktól, cicáktól vagy miért százszor veszélyesebb egy kék színű leopárd mint normális társa? Azért mert képesek beférkőzni mások gondolataiba, és ha befolyásosuk alá vonnak valakit, akkor az könnyűszerrel a prédájukká válhat. Hogy léteznek-e ilyen emberek is? Léteznek. Az utolsó emberi szörnyeteg nem más mint Zsarát, aki a könyörtelen kék hajú Encián gyermekeként látta meg a napvilágot.

Zsarátnak gyönyörű vörös, narancs, sárga, rózsaszín és talán szavakkal le sem írható milyen színű haja van. Ebből a hajkoronából és különleges vonzerejéből tudja mindenki, hogy ő bizony egy szörny. Apjával ellentétben nem szereti használni képességét, elutasítja, hogy mások gondolataiban kutasson, és rávegye őket olyanra, amit maguktól nem tennének meg. Ám amikor háború idején a királynak szüksége lesz a lány segítségére, akkor Zsarát felkerekedik, és a fővárosba megy, ahol vallatásokon, az ellenség tőrbecsalásában vesz részt, találkozik Lekkel, majd egyéb izgalmakba keveredik és mindeközben folytonosan visszaemlékezik gyerekkorára. Már a királyhoz tartó hosszú út során sejteni lehet, hogy a lány szerelembe esett, ám ennek viszonzásában nem lehet bizonyos, hiszen a férfi semmiféle érzelmeket sem közvetít, ráadásul olyan erősen képes lezárni az agyát, hogy a Zsarátnak esélye sincs bejutni.

Ha összehasonlítom ezt a kötetet és A garaboncot, akkor nálam egyértelműen Katsa története felé billen a mérleg. A helyszín továbbra is lenyűgözött, a karakterekkel is egész jól összebarátkoztam, ám a történet lassú csordogálása, Zsarát állandó rágódása, és az előre sejthető izgalmak nem váltották ki belőlem azt a hatást, amit szerettem volna. Nem kellett találgatnom, nem kellett összeraknom a darabokat, egyszerűen csak haladtam előre együtt érezve Zsaráttal és várnom arra, hogy mikor találnak egymásra a férfival, akibe beleszeretett. A lány éppen annyira nyugodt természet, mint amennyire Katsa vad, így nekem Katsa alakja sokkal izgalmasabb, kiszámíthatatlanabb volt, tehát ebben a tekintetben is inkább az előző kötet felé hajlok.

Tetszett, hogy középkorinak tűnik a világ, itt mégsem várják el a nőktől, hogy szüzen házasodjanak, tehát senkit nem ítélnek el azért, mert hajadonként szeretője van, és a házasságon kívül született gyerekek is ugyanolyan jogokkal rendelkeznek, mint a házasságon belül születettek.

Kellemes olvasmány volt ez a kötet is, attól függetlenül, hogy sokkal nyugisabbra sikerült, mint A garabonc. Persze én azért jobban szeretném, ha a sorozat következő része kicsit mozgalmasabb lenne. El tudom képzelni, hogy Keserkék élete a garaboncok között sokkal eseménydúsabb lesz, meg hát a lány természete sem tűnt annyire higgadtnak, mint Zsarát. Szóval a következő kötet Kesekék története lesz, én pedig megint csak várok és várok! :)

Még annyi, hogy akarok egy rózsaszín bundájú, arany tappancsos nyuszit vagy cicát! ^^

Az előző kötet elnyerte annyira a tetszésemet, hogy kíváncsi legyek vajon azután, hogy letudtuk a bevezető részt, és eljutottunk oda, hogy Tom a Szellem mellett kalandokat éljen át, milyen izgalmakra kerül még sor a továbbiakban. Abban biztos voltam, hogy Malkin mama legyőzése után is lesz éppen elegendő hatástalanításra váró  gonosz lény a Tartományban, de azt nem is sejtettem, hogy ez a sorozat külföldön bizony már a 8. könyvnél tart. Hűha, lesznek még itt kalandok bőven!

Nincs okom panaszkodni, mert az első oldaltól az utolsóig csak úgy pörögtek az események! Minden azzal kezdődött, hogy Tom alig hat hónapnyi inasság után, teljesen egyedül volt kénytelen megkötni a legdurvább fajtába tartozó koboldok egyikét, egy  marhanyúzót. Ezek a koboldok sem jobbak ám, mint az előző kötet boszorkányai! A marhanyúzók ugyanis ha vérhez jutnak, akkor függővé válnak, és ezért a táplálékért nem ritkán embert ölnek. Miközben erről a kalandról olvastam, az járt a fejemben, hogy mi jöhet még egy ilyen ütős kezdés után, és hát nem kellett sokat várnom, ugyanis a koboldok icurka-picurkát sem félelmetesek az olyan szörnyetegekhez képest, mint az Istenátka. Az Istenátka ugyanis képes behatolni az emberek gondolataiba, mások alakját felvenni és bárkit összepréselve meggyilkolni, ami meglehetősen brutálissá teszi. Nem könnyű harcolni ellene, végleg megölni pedig lehetetlen. Kis csapatunk azonban felveszi vele a harcot, és minden félelmüket legyőzve belépnek a katakombákba, ahol bármelyik pillanatban szó szerint kilapíthatja őket a szörny.

Nem volt tehát elég az Istenátka elleni “hadjárat”, még közben a Szellemért is aggódni kellett, ugyanis az inkvizítor elfogta és börtönbe vetette. Itt vált világossá, hogy míg a szegények minden félelmük ellenére számítanak a Szellemre, addig a papok elítélik munkásságát, és a gonosszal teszik hasonlóvá, márpedig az ilyen embereknek máglya általi halál jár.

Számomra még pluszban jött az is, hogy a kedvenc szereplőmet, Alice-t az inkvizítor fogjaként láthattam viszont. Nagyon nem szerettem volna, ha bármi baja esik! Az ő karakterében az tetszik, hogy soha nem tudhatom, hogy a jó vagy a rossz oldalon áll-e, elvégre ha egy boszorkány találkozik a sötét oldallal, akkor belőle már jó nem lehet. Valójában ő az egyik oka annak, hogy ragaszkodni kezdtem ehhez a sorozathoz. Belőle még akármi is lehet, mondjuk fő-fő boszorkány is, míg Tomnál egyértelműen látszik, hogy merre vezet az útja.

A másik dolog, amit szeretek a Szellem és tanítványának kalandjaiban az a mindenféle lény szerepeltetése, és hatástalanná tételük. Persze azért megvan a magam kedvence: a boszorkányok. Mivel már előrekíváncsiskodtam, tudom, hogy a következő rész lamia boszik egy tagjáról fog szólni, így most megint alig várom, hogy a sorozat következő részét a kezembe vehessem!

Igaz ugyan, hogy ez a kötet tele volt izgalmasabbnál izgalmasabb, néha véresebbnél véresebb jelenetekkel, nem várt fordulatokkal, engem azonban mégis végig zavart az, hogy sejthető mi fog történni az utolsó oldalakon,és ez kicsit visszafogott. Ugyanakkor tizenévesként biztosan faltam volna az oldalakat és örömmel ajánlgattam volna minden osztálytársamnak, had borzongjanak ők is!

(Múltkor rátaláltam a szerző fényképére itt. Hát ti nem ilyennek képzelitek el a Szellemet? :) )

Ez egy olyan könyv, amit annyira sem méltattam volna, hogy ránézek a könyvesboltban! Ha Kethy nem ajándékoz meg vele, akkor azt sem tudom hogy létezik ilyen sorozat! Pont azért, mert nem ismertem, és mert a fülszöveg alapján nem gondoltam volna róla túl sok mindent, évekig rakosgattam ide-oda, mire idén belekezdtem, és meglepődve tapasztaltam, hogy ez bizony jó!

Azért nem az első fejezetektől fogva éreztem azt, hogy ez egy izgalmas történet, mert az első pár oldal meglehetősen unalmasra sikeredett, ami miatt korábban abba is hagytam az olvasást, de most kitartottam! Itt derül ki egyébként, hogy Tom egy hetedikként született fiú hetedik fia, így családja, főként titokzatos (boszorkányos) édesanyja azt szeretné, ha idővel ő lenne a Tartomány új Szelleme. Tomnak nincs sok beleszólása ebbe, hiszen egy szegény család legkisebb gyermekeként nem sok lehetősége van a jövőre nézve. Tudja, hogyha a Szellem mellé szegődik, akkor mindenki félni fog tőle és messzire elkerüli majd, ő pedig nem ilyen életet szeretne magának. Tisztában van vele, hogy ő egy nem mindennapi kisfiú, hiszen megérez  és meglát dolgokat, amiket mások nem, tehát minden amellett szól, hogy a már korosodó Szellem inasa legyen, csakhogy jócskán vannak félelmei a munkával kapcsolatban.

De ki vagy mi is az a Szellem? Ahhoz, hogy valaki betöltse ezt a posztot sok minden szükségeltetik: különleges képességek, a szellem-, boszorkány-, kobold és egyébvilágok teljes ismerete valamint hatalmas adag bátorság. Mert mit is csinál egy Szellem? Visszajuttatja az eltévedt lelkeket oda, ahova kell, élve vagy holtan eltemeti a boszorkányokat, megköti a koboldokat, vagyis megvédi embertársait a nem evilági lényektől. Olyan szörnyűségeket lát, amikről más még csak tudni sem akar, így nem is csoda, hogy mindenki elkerüli, aki az útjába akad. Tudják, hogy szükségük van a segítségére, mégsem kedvesek vele, mert nem szeretnék, ha bármiféle veszélyt hozna rájuk. Márpedig a Szellemek élete cseppet sem nyugalmas, mindig történik valami, amit meg kell oldaniuk.

Tom tehát a Szellem mellé szegődik, és mint egy mágnes úgy vonzza magához a bajt. Ügyetlenségének köszönhetően szembe kerül a vér mágiát folytató (vagyis gyerekeket fogyasztó) boszorkányok legszörnyetegebbjével, Malkin mamával és annak unokájával, Csontos Lizzie-vel, akikkel egyedül kell szembeszállnia. Na jó, csak majdnem egyedül, mert akad egy segítőtársa is, akiben nem tudja, hogy mennyire bízhat meg, és ezért a folytonos kételkedés tovább fokozza a feszültséget egy-egy menekülős, harcolós helyzetben.

Az biztos, hogyha ezt a történetet tizenévesen olvastam volna, akkor tuti, hogy nem mertem volna éjjel elhagyni az ágyamat, de még a szememet sem nyitottam volna ki, hátha szembenéz velem a rothadó Malkin mama vagy valamilyen egyéb lény. Delaney nem szépítgette a boszorkányokat: rondák voltak, bűzlöttek a vértől és folyton valami rossz dolgon járt az eszük. A véres jelenetek sem voltak másmilyenek, mint véresek, szóval én simán bekategórizálom ezt a könyvet tini horrornak. Kirázott a hideg attól például, hogy Tomnak egy kísértet lakta elhagyatott házban kellett éjszakáznia, ahol folyton lépéseket hallott közeledni. Vááá.

Jó volt inasnak lenni, szerettem izgalmas helyzetekbe kerülni, megtanulni, hogyan kell hatástalanítani-eltemetni  egy boszorkányt, miért kell óvakodni a hegyes cipőt viselő lányoktól, és még sorolhatnám! Kíváncsian várom, hogy más egyéb varázslényekkel hogyan lehet elbánni, és milyen kalandokba keveredik még Tom! Szóval kell nekem a sorozat második része!

Ki nem állhattam a II. világháborús könyveket, filmeket. Egyszerűen az volt a véleményem, hogy lerágott csont, hogy annyian feldolgozták már, hogy egyszerűen nem lehet belőle mást, újat mutatni. Aztán jött Roberto Benignitől Az élet szép. Ugye nem kell ecsetelnem a hatást? Akkor egy kritika azt írta a filmről, hogy Benigni bebizonyította, hogy egy gyerekért mindent megtenni akaró felnőtt küzdelme is lehet olyan megrázó, mint magának a gyereknek a küzdelme. Egyet kell értenem: nincs megrázóbb dolog, mint egy kölyök viaskodása a napi ökölcsapásokkal szemben. Egy gyerek, akinek a tarsolyában még nincs semmi fegyver, helyette csak bizalom a világgal és a környezetében élő felnőttekkel kapcsolatban jószerivel nem kaphat mást, mint pofonokat. Ez minden gyerekkel így van, csak sajnos vannak olyanok, akiknél ezek a pofonok sokkal, de sokkal nagyobbak, mint kellene. És hát valljuk be végignézni is nehéz, hogy hogyan és mikkel próbálnak megbirkózni, nem átélni. Tudom, mert sajnos látom…

Pont ezért volt hatalmas vállalkozás Jacqueline Wilsontól, hogy megpróbált humort csempészni egy olyan helyre, ami mindenről ismert, csak a humorról nem. Nem életszerű nevetéssel párosítani egy helyet, ahol csak hányattatott sorsú gyerkőcök vannak. Hát nevetés nem is lett belőle, de igen, sikerült szívszorító mosolyokkal teletűzdelnie Tracy történetét. De ami ennél is jobb: megmutatta, hogy az amit mi kívülről igencsak sötétnek látunk, ők hál’ istennek látnak benne mást is, ők látják a színeket. Reméljük, hogy ez a valóságban is így van!

Jem tizenöt éves, londoni lány, zűrös kamasz. Mióta az anyja kábítószer túladagolásban meghalt, egyik nevelőszülőtől a másikhoz kerül. Tudja, hogy semmi sem tart örökké, sőt egészen pontosan tudja, meddig tart ez az egész. Nem létesít kapcsolatot az emberekkel, próbál nem a szemükbe nézni, és őrzi a titkot már tizenöt éve.
“Mindenkinek van a szemében egy szám, de gondolom én vagyok az egyetlen, aki ezt meg is bírja látni. Amúgy, én se csak úgy egyszerűen látom őket, persze, hanem valahogy ott vannak. A levegőben vannak. Vagyis inkább úgy belülről jelennek meg nekem. Érzem ezeket a számokat. Valahol a szemem mögött érzem meg őket. De azért ott vannak, tényleg. Nem lényeg, ha nem hiszel nekem, attól még ott vannak. És tudom is mit mutatnak. Akkor értettem meg, amikor az anyám meghalt.”
London egyik külvárosi negyedében szegődik Jem mellé Spider, a nyurga és izgága fekete srác, aki megpróbál a társa lenni. De el lehet-e mondani valakinek végre a számok és a halál titkát? Mi történne, ha mindannyian előre ismernénk halálunk időpontját?
Rachel Ward egy lebilincselően izgalmas és meglepően mai nyelvezetű regény lapjain fogalmaz meg igazán fontos kérdéseket életről, halálról, sorsról, szerelemről, különleges képességekről. Olyan területre érkezünk, ahol el kell hagynunk a megszokott értékek hagyományos szilárd talaját. És szembe kell néznünk a kérdésekkel, akkor is, ha tudjuk, a szemünkben ott vannak a számok.

A Sherlockos posztomban már emlegettem egy bizonyos számos könyvet. Igen, ő lenne az.

Bevallom, olyan ember vagyok, aki előbb inkább túlesik a kellemetlen részeken, a kellemeseket halogatja, hogy a várakozás miatt nagyobb legyen a beteljesülés öröme. Nos, amikor megláttam a két könyvet (Ifjú Sherlock Holmes; Számok), pont e fenti ok miatt kezdtem Holmes barátunkkal, mert ott már alapból negatív véleménnyel indultam neki a könyvnek, a számok meg hát csak jók lehetnek. Így utólag be kell látnom, elhamarkodott volt a sorrendi döntés.

A számok világa fantasztikus, drámai, vicces, és oly sok jelzőt tudnék még mondani, hisz annyiféle tulajdonsággal rendelkeznek… Vannak tökéletes számok, vámpír számok, boldog számok, szép számok, stb. Olyan nagy, kimeríthetetlen és színes ez a téma, hogy azt hittem végre valaki kihasználja, beleugrik, és születik belőle egy regény. Tévedtem. A Számok nem erről szól.

Tévedésem ellenére azonban nem vagyok csalódott, mert egy olyan világ jelenik meg a könyvben, ami szintén egy fontos téma számomra: a bezárkózó, magából semmit se mutató, a legtöbbek által leírt, vadnak bélyegzett kamaszok sorsa. Örültem ennek a témának. Több ilyen lehetőség (azért lehetőséget, és nem könyvet írtam, mert pont tegnap olvastam egy cikket arról, hogy mennyire megdöbbentően keveset olvasunk…) kellene, hogy a kortárs „normális” tinik, és a felnőttek is belepillanthassanak az ő lelki világukba, az ő történeteikbe, akkor talán kicsit könnyebb lenne a helyzetük.

Szóval a téma jó volt, de ez a számos alapprobléma (aminek köze nincs a számokhoz), ez elvitte egy olyan sci-fi irányba a történetet, amitől a fő cselekményszál (A menekülés) nem tudja hozni azt a vibráló feszültséget, amit az író mégis hangsúlyosan éreztetni akar. Ezért nekem a közepénél kicsit ellaposodott a könyv.

Aztán valljuk be a befejezés sem lett a szívem csücske. A könyv címéből, meg alcíméből nem tudtam eldönteni, hogy ez most egy sorozat-e, vagy csak van egy alcím. Őszintén megmondom: még most se tudom. A befejezés teljesen elcseszett filmes fogás: például emlékeznek még a Godzillában az utolsó képkockára, ami egy épen maradt tojást mutat? Vagy valamelyik idióta kígyós film (Anakonda vagy Piton) végére, amikor a már legyőzöttnek hitt “fenevad” kinyitja a szemét? Nah, hát itt is ilyen a sztori vége. Benne van a lehetőség a folytatásra, ha… A kérdés, hogy a ha után az jön-e, hogy “elegendő eladott példányszámot produkál a könyv” vagy az a ha, hogy “az első könyves író nem tud kitalálni más, új témát”. Attól félek bármelyik is lesz a ha-s mondat vége nem kaphatunk jobbat, többet ennél, mert nem érzek ennyi erőt a sztoriban.

De mielőtt ennyire drámainak tűnne a véleményem el kell mondjam, hogy első könyvhöz képest ez igencsak figyelemre méltó, és ha írónőnk nem szorgalmazza tovább ezt a sztorit, hanem újba fog, akkor szívesen a kezembe fogom venni, mert látok benne fantáziát! :)

Ezt a könyvet is nagyon szépen köszönöm Bridge-nek és a Lybrum Kiadónak!

Ezt a könyvet még Kethynek kértem meg úgy egy éve, amikor Bridge meghírdette, hogy a Lybrum Kiadó felajánlott néhány példányt a bloggerek számára. Legszívesebben már akkor elolvastam volna, amikor megérkezett, de mivel barátnőmmel nem lakunk éppen közel egymáshoz, és nálam egyébként is percről percre változik, hogy milyen témához, szerzőhöz van kedvem, így egészen a nyárig elcsúszott a dolog, és végül Balaton parti olvasmány lett belőle.

A fülszöveg alapján valami nagyon izgalmasra, pörgősre, nagyon jóra számítottam. Mindezt arra alapoztam, hogy egy olyan képesség, amivel a főszereplő mások szemében számokat lát, biztos sok titkot rejthet, és ha már emiatt menekülnie kell, akkor csak történik valami olyan bonyodalom, aminek következtében tövig rágjuk a körmünket, hogy minden jól süljön el. Így az első oldaltól ezeket az izgalmakat vártam, és csak nem akartak megérkezni. Eközben napi szinten háborogtam Kethynek, hogy még mindig nem érzem magaménak a könyvet, még mindig nem volt semmi olyan, ami megfogott volna, ő meg csak olyan “Kethysen nyugtatgatott”, hogyha eddig nem tetszett, akkor már nem is fog, és ne várjak semmi különlegesre. Persze én még ekkor is erősen szuggeráltam mindent és mindenkit, hogy igyekezzenek megnyerni maguknak, de végül szépen lassan kiábrándultam, és a könyv végét már csak azért olvastam el, hogy lássam mi az, ami miatt trilógiává kellett duzzasztani ezt a történetet.

Szereplőink nem az ifjúsági regényekben megszokott, majdhogynem tökéletes lányok és fiúk, hanem problémás fiatalok, akik öntörvényűsége és meggondolatlansága állandóan bajt okoz. Jem és Spider kedvenc elfoglaltsága az iskolakerülés, ami egy nap oda vezet, hogy a rendőrséggel a nyomukban menekülniük kell Londonból. Valójában semmit sem tesznek, csak Jem különleges képessége, hogy mások szemében lát egy számot, ami az illető halálának pontos dátumát jelöli, megmenti őket egy katasztrófától, amikor pedig a rendőrség nyomozni kezd a szerencsétlenség körülményeivel kapcsolatban, ők megijednek és futásnak erednek, ezáltal pedig gyanússá válnak.

Úgy érzem, hogy Jem adottságának kellett volna lennie a központi témának, mert ezzel kapcsolatban sok minden érdekelt volna, de a lányt tudatlansága a képességével kapcsolatban nem igazán zavarta, inkább hagyta magát sodródni, és nem kereste a kérdésekre a választ. Végig a saját butasága vezette, és így értünk el az utolsó oldalakra, ahol bekövetkezett az, amit a könyv elejétől fogva sejteni lehetett.

Nem voltam lenyűgözve sem a történet, sem pedig a szereplők miatt. Nem tudtam azonosulni a problémás fiatalokkal, mert mindenhez, ami miatt sajnáltam volna őket: drogos szülő, lelépő apa-anya, nevelőszülőkhöz kerülés, nehéz helyzet, lelki problémák, társult az esztelen lázadás, amit képtelen voltam megérteni, így sem együtt érezni, sem pedig szorítani nem bírtam nekik, hogy minden jól süljön el, és az életük végre normálissá váljon. Az egyedüli, ami tetszett a történetben, az Jem szám látása volt, csak éppen sajnos nem derült ki róla semmi.

Amikor letettem a könyvet, úgy gondoltam, hogy ezt a sorozatot is kihúzhatom a képzeletbeli listámról. Most csak úgy kíváncsiságból megnéztem, hogy a 2. kötet történései miként alakulnak majd, és azt kell, hogy mondjam, felkeltette az érdeklődésemet, és azt is el fogom olvasni!

A Szent Johanna gimi 1. kötet
Új magyar ifjúsági könyvsorozat nyolc kötetben a nagyon tehetséges fiatal szerző tollából! Ha elkezded, biztosan nem tudod majd letenni!!! Tuti, hogy függővé válsz!
Egy sorozat a való életről
Egy sorozat, amely itt és most játszódik
Egy gimi, ahová mindenki szívesen járna
Srácok, akik olyanok, mint te és mégis mások
A történet rólad is szól!

Olyan jó volt olvasni ezt a könyvet! Néhány órára-napra én is gimnazista lány lehettem, és elmerenghettem a suli utáni teendőimen, és a pénteki barátnőkkel töltött órákon. Azt nem állítanám, hogy élveztem a középsuliba járást, de összességében nem volt olyan nagyon rossz. Mondjuk a Szent Johanna gimibe biztosan jobban teltek volna a napjaim!

Reniék új házba költöznek, ami azt jelenti, hogy elhagyják Budapestnek azon kerületét, ahol főszereplőnk nem túl kellemes általános iskolai éveit töltötte, és éppen ezért sem szép emlékek, sem pedig jó barátok nem kötik oda. Szeptemberben a Szent Johanna alapítványi gimnáziumban kezdi középiskolai tanulmányait, ami nem kevés félelemmel tölti el. Új osztálytársakkal kell majd megismerkednie, és ha barátokat akar szerezni, akkor a velük való jó viszony kialakításában rá nem jellemző módon ügyesnek kell lennie. A sorozat első részében Reni naplója tehát arról szól, hogyan kovácsolódik egy csapattá az osztály, és hogyan állja meg a helyét a lány az iskolai életben, miközben olyan egyéniségek veszik körül mint Arnold, Virág, Kinga, Cortez és a többiek.

Reni egy egyszerű diáklány, aki tanítás után szereti a szabadidejét a számítógép előtt tölteni: chatelni, játszani, de ugyanakkor könyvek nélkül nem bírna létezni. Fontos számára, hogy az iskolában jó eredményeket érjen el, és minden helyzetben igyekszik önmagát adni. Például az első iskolai napon zavartalanul elővette az egyik könyvét, és teljes nyugalomban olvasni kezdett ahelyett, hogy egyedül ücsörgött volna a padjában. Nem próbált meg ugyanis beszélgetésbe elegyedni másokkal, és nem ült át másik helyre csak azért, hogy rögtön jó pontot szerezzen Kingánál. Hagyta, hogy a többiek találják meg őt, és így tett szert két barátra is, amin persze teljesen elcsodálkozott, hiszen korábban senkivel sem volt ilyen jóban. Reni könyv szeretetével, Sims “mániájával”, sarokba bújásával közel áll hozzám, de az én kedvencem mégis inkább Virág, az emós, hangulattól függően hajcsatos vagy frufruval a szemét eltakaró művészlélek és nem utolsó sorban Pete Wentz rajongó kiscsaj, aki látszólag soha nincs képben. Az ő reakcióin jókat derültem.

Leiner Laura nemcsak a tiniket, hanem Reni szüleit is nagyon jól ábrázolta: látszik, hogy mindenük a lányuk, és óvják amennyire tudják, így például lekorlátozzák a számítógép használatát, hogy legyen ideje a családra és az olvasásra is. Az édesanya akár az én anyukám is lehetne, mert nálunk sem számított hogyan teljesítenek mások az “Engem a többiek nem érdekelnek!” kijelentés otthon is gyakran elhangzott, és bizony én még most is Mónika vagyok Móni helyett, ahogy Renit is Renátának szólítják, ha valami rosszat tesz, vagy felelősségre vonják.

Nem tudom, milyen a mai fiatalok élete, de amit látok belőle az nem olyan, mint Renié. Persze lehet, hogy én következtetek rosszul, mert a környezetem gimisei nem abba a kategóriába tartoznak, hogy suli után tanulásba kezdenek, aztán kikapcsolódásként olvasnak vagy egy órányit számítógépeznek, a barátaikkal pedig kizárólag hétvégén mennek erre-arra. Bennem olyan kép él, hogy a Reni féle diákokból egyre kevesebb és kevesebb létezik, pedig olvasni, tanulni és ezek által sikereket elérni nagyon jó érzés tud lenni, főleg, ha az osztálytársak is büszkék az emberre. Szent Johannásnak lenni ezen kívül azért is jó lehet, mert alacsony létszámúak az osztályok, érdekesek a házi feladatok (pl. álomház makett készítése), van iskolai újság, rengeteg féle szakkör, ünnepekkor feldíszítik a termeket, és a téli szünetre is szerveznek közös programokat. Hát nem csábító?

Ezt a könyvet kötelezővé tenném a 8. osztályos diákok számára (bár talán inkább csak a lányoknak). Egyrészt, hogy akiknek az általános iskolai társak megnehezítik az életét lássák, hogy a középiskola ennél lehet sokkal jobb is, másrészt hátha ösztönző hatással lesz rájuk Reni szorgalma, harmadrészt pedig annyira szimpatikus az egész történet és a szereplők, hogy az első kötet elolvasása után úgysem fognak tudni megállni, és ha a gyerek olvas, az mindenkinek öröm!

Bevallom, a könyv fülszövegét elolvasva körvonalazódott a fejemben egy egyszerű történet, melynek minden általam kigondolt szörnyűsége Michelle-re (becenevén Shell), a főszereplő fiatal lányra vonatkozott. Szépen színezgettem magamban ezt a kitalációt, míg végül olyan szintre fejlesztettem, hogy Shell komplett kálváriáját levezettem. Olvasás közben persze rá kellett ébrednem, hogy az én szörnyűségeim elmaradnak Siobhan Dowdétól, és az általa írt történet, amit én kiszámíthatónak véltem, egyáltalán nem is az. Elismerésem az írónőnek, mert egy olyan könyvet sikerült megalkotnia, amit nem egyhamar felejtek el!

Shell élete az 1984-es évek írországában nem könnyű, hiszen édesanyja halála után rá marad két kisebb testvére és részeges munkanélküli apjának  gondozása. A családnak rendkívül rossz anyagi helyzete van, ám ezzel a kisváros lakói nem foglalkoznak, inkább a homokba dugják a fejüket, csak ne kelljen a szegény Talent család mindennapjaiba beavatkozniuk. Mivel Shellt senki nem ellenőrzi, ezért nem ritka, hogy lóg az iskolából, és egyáltalán hozzá sem nyúl a tankönyveihez, így társaihoz képest meglehetősen műveletlen. Igaz barátai nincsenek, segítsége nincs, ezért a vallás számára a minden. Egy nap azonban meginog a hite, és végül a nincstelenség és magány kínjait enyhítve a naivságát és mérhetetlen butaságát kihasználó Declan karjaiba menekül, aminek későbbi nem várt következménye még több fájdalmat hoz a lány életébe.

Számomra Shell nem volt szimpatikus karakter. Először a túlzott vallásosságát, majd később a tudatlanságát nem tudtam tolerálni. Furcsa módon azonban ettől függetlenül is nagyon féltettem őt minden olyan helyzetben, amikor attól tartottam, hogy valami borzalom fog történni vele. Persze nem csak ilyenkor szorult össze a gyomrom, hanem akkor is, amikor beleképzeltem magam a helyébe és láttam mennyire semmilyen esélyei vannak az életben, amik ráadásul egyre rosszabbak és rosszabbak lettek, ahogy haladtam a történet vége felé. Az írónő nem kímélte Shellt, rémes sorsot és élményeket szánt neki, amik totálisan megleptek engem. Például nem találkoztam még részletesen tárgyalt szülési jelenettel egy ifjúsági könyvben sem, amelynek körülményei egyébként egy felnőtteknek szóló könyvben is meglehetősen mellbevágóak lennének.

Szívem szerint minden fiatal lánnyal elolvastatnám Shell megrázó történetét, mert igazán jó példa arra, hogy az élet nem mindenki számára fenékig tejföl, és hogy hova vezethet néhány meggondolatlan együttlét egy sráccal. Kell ilyen kiábrándítóan (szinte) valóságos, elgondolkodtató téma is a fiataloknak, nem csak a szép meseszerű történetek (amik olvasása persze kellemesebb).

Siobhan Dowdt ezennel felírtam a listámra, ugyanis akarok még tőle mást is olvasni!

A sorozat következő része várhatóan augusztus 31-én jelenik meg.

Szellemlány 2. kötet

Az előző Szellemlány kötet után már itt várt rám a 2. rész, amit Nikitől kaptam kölcsön. Köszönöm szépen! :)

Charlotte alakja nem vonzott túlságosan az előző kötetbeli viselkedése miatt, de tudtam, hogy ettől még ez az újabb történet nyújthatja ugyanazt a kikapcsolódást, mint a korábbi könyv, és nyújtotta is. Azt nem állítanám, hogy most nem voltak benne olyan szereplők, megnyilvánulások, jelenetek, amik ne idegesítettek volna, de ezeken igyekeztem túltenni magam.

Charlotte Usher újabb kalandjai ott folytatódnak, ahol korábban abbamaradtak. Most azonban sokkal inkább kerül előtérbe Scarlett és testvére, Petula élete semmint a Szellemlány túlvilági ténykedése. Persze azért jócskán jut szerep Charlotte-nak is, így be tudja bizonyítani, hogy képes legyőzni önző énjét, és ezáltal határozottan pozitív irányba fejlődik. Sajnos azzal, hogy Petula főbb szereplővé lépett elő újabb ellenérzéseim támadtak a sorozattal kapcsolatban, ugyanis ha azt hittem, hogy Charlotte idegesítő, akkor Petula és a Wendyk őrjítőnek mondhatóak. A szereplőkkel volt a legfőbb problémám, mivel senkit sem kedveltem különösebben. Mindenki olyan furcsa volt nekem. Vagy mindenki egyszerűen csak túl fiatal?

Ugyanolyan gyorsan haladtam az olvasással, mint korábban, hiszen továbbra is kíváncsi voltam arra, hogy milyen az írónő által elképzelt halálunk utáni világ, és milyen kalandokba keverednek a lányok. Nem erre számítottam sem történetileg, sem pedig a másvilág bemutatásában, de többnyire elfogadtam az elém tárt világ hibáit. Voltak ugyanis olyan elemek, amiket én kreatívabban képzeltem el. Ezen kívül amivel nem igazán tudok megbékélni: nem szeretem azt, amikor belelátunk valaki fejébe, nagyjából tudjuk is követni, hogy mit miért csinál, de végül nagy hirtelen kiderül, hogy valójában teljesen más állásponton van, mint azt eddig sejteni engedte, és még csak magyarázatot sem kapunk, hogy vajon miért döntött bizonyos helyzetekben úgy, ahogy. Nem akarom részletesebben jellemezni ezt a negatívumot, mert spoiler lehet, de szerintem olvasás után úgyis kitaláljátok, hogy mire utaltam itt az előbb.

Ennek a könyvnek az olvasásakor jöttem rá most már sokadszor, hogy gond van a pontozási rendszeremmel. Jobbnak éreztem a sorozat első kötetét, ami 4 csillagot kapott, mint ezt a 2. részt. Ám, ha erre 3 vagy 3,5 pontot adnék, akkor már azoknak a könyveknek a kategóriájába esne, amik sokkal  határozottabban nem tetszettek, így végül adtam neki egy gyenge 4 csillagot, és azóta töröm a fejem az új rendszeremen.

Szerintem akinek tetszett az előző kötet, annak ez is bejön majd. Arra mindenképpen készüljetek fel, hogy Petula és a Wendyk nem éppen könnyű esetek, és atyaég miket képesek kigondolni, kimondani és cselekedni!