Az írónő Gerald Durrell és Brunella Gasperini hagyományainak méltó követője, aki családjával együtt macskák, kutyák és mindenféle különleges állatkák társaságában éli bolondos mindennapjait. Üde humor, egészséges önirónia és nagy-nagy életszeretet! Garantált kikapcsolódás!

Szerintem nem lehet könnyű nekem könyvet ajándékozni, mert nálam soha nem lehet tudni, hogy éppen mihez van kedvem. Éppen ezért több ilyen meglepetés olvasmányom is türelmesen várja, hogy egyszer kedvet kapják hozzá, és őt vegyem le a polcról. A Fogadó a Négy Macskához című kötet szerencsésnek mondhatja magát, mert amint előbukkant a rózsaszín csomagolópapírból, egyből tudtam, hogy ez az én könyvem lesz. Kethy, telitalálat volt ez a macskás tengerimalacos történet! Köszi, hogy Te nyitott szemmel jársz, és megtaláltad nekem! :)

A szerző, Mirtse Zsuzsa (Süni ökológiai gyerekmagazin főszerkesztője, a Vadon magazin kulturális szerkesztője) és családja nagyon szeretik az állatokat, így náluk az egy főre eső négylábúak száma volt, hogy elérte akár a kilencet is, hála a tengerimalac szaporulatnak. Néhány órácskára ennek a cseppet sem mindennapi társaságnak lehettem a tagja, melynek minden szereplője, de főként négy macskusza (na és a malacok) teljesen levettek a lábáról. Úgy tettem le a könyvet, hogy “Nekem is kell egy kisállat!”. Nagyon nagyon szeretnék egy tengerimalacot! (Macskát nem, mert az van három is, igaz én csak hétvégeken találkozom velük.)

A könyv egyébként hasonló, mint a már korábban olvasott Brunella Gasperini történet: itt is egy a család és a velük történt komoly vagy kevésbé komoly dolgok állnak a középpontban jó sok humorral tálalva, ami garantált nevetést okoz, főleg ahogy Zsuzsa megírja. Ő és karrierje a szenvedő áldozata gyerekei tópartról és innen-onnan begyűjtött állatkáinak, de természetesen akármit is állít, abszolút nem bánja ő ezt. Meg senki sem, mert jó lehet így élni!

A Fogadó a Négy Macskához című kötet tehát határozottan kötelező olvasmány minden kisállat imádónak, macska imádónak és nevetni vágyónak! Az olyan szülőknek meg még inkább, akik tiltakoznak minden négy lábú kiskedvenc ellen!

Zarah Ghahramani másodéves egyetemistát, a kivételes szépségű perzsa lányt, a költészet és a filozófia szerelmesét, egy tiltakozó diákmegmozdulás után zord biztonsági emberek betuszkolják egy autóba Teherán egyik forgalmas utcáján, és a hatalmasra duzzasztott „börtönvárosba”, az Evinbe szállítják. Zarah, akinek addigi élete csupa nevetés, szerelem, álmodozás és „reményteli fohász” volt, elképzelni sem tudja mi vár rá.
Az első kihallgatások során még szembeszáll vallatóival, mert tudja: semmi rosszat nem követett el. Csak azt akarta, hogy a hozzá hasonló lányoknak legyen joguk kipróbálni a tehetségüket, hogy szabadon sétálhassanak végig az utcán, miközben a szél a hajukba kap. Mert abban az Iránban, ahol Zarah felnőtt, nem volt elég tisztelni az iszlámot és csodálni szellemiségét, kötelező volt bigottan vallásosnak lenni. Az öltözködési törvény miatt a lányok nem tehették, amire a legjobban vágytak: nem csilloghattak a napfényben. Ám amikor Zarah és barátnői a rózsaszín cipő viselését tiltó törvény és a kötelezően szorosra kötött fejkendő ellen tiltakoztak, valójában sokkal súlyosabb és tragikusabb igazságtalanságok ellen emeltek fel a szavukat. Zarah és társai az olyan embertelen törvények ellen lázadtak fel, amelyek minden évben iráni nők ezreit kergetik öngyilkosságba.
Zarah maga is megdöbben, amikor a kínzások során felismeri: nem született hősnek, valójában gyenge és gyáva. Megrémíti a gondolat, hogy mit meg nem tenne azért, nehogy még egyszer megüssék. Amikor pedig gyönyörű haját is lenyírják, fejét kopaszra borotválják, megaláztatása még gyötrőbbé, még elviselhetetlenebbé válik. Már nem vágyik semmi másra, csak biztonságra, apja és anyja ölelésére. Ám a sötét autó újra megjelenik, és elindul a bekötött szemű lánnyal a városon kívüli pusztaság felé…
Gyönyörűen megírt, megrázó emlékirat – egy fiatal iráni nő igaz története. A vallomás végigvezet a büszkeség és a bátorság útján, majd a brutális és kegyetlen teheráni Evin börtönben megtapasztalt szüntelen félelmen és rettegésen, az állandó belső küzdelmen, egészen a végső árulásig – a túlélésért.

Kicsit gondban vagyok, nehéz erről a könyvről írnom, nehezen jönnek a gondolatok. Nem azért, mert annyira brutális volt, nem is hatott meg/ütött ki igazán, pedig ezt vártam tőle. Persze egy igaz történetet nem az író alakít, hanem az élet, így nem okolhatom a szerzőt amiért nem azt kaptam, amit gondoltam.

Mostanában azt veszem észre magamon, hogy meg sem nézem a fülszöveget, kezembe veszem a könyvet, olvasom, olvasom, aztán valahol a felénél megfordítom, átfutom a tartalmi összefoglalót, és meglepődök. Valahogy így voltam Zarah Ghahramani történetével is. Tudtam, hogy nagyjából mire számíthatok, ám elszámítottam magam. Ha most azt írnám, hogy több kínzást vártam, akkor mindenki elborzadna, hogy nem vagyok normális, így ezt nem állítom, de tény, hogy a cím azt sugallta, erősítsem meg magam, kapcsoljam ki az agyam és ne akadjak ki semmi olyanon, amit borzasztónak, brutálisnak tartok, mert az biztos, hogy e könyv sokkolni fog. Nem sokkolt. Ha a fülszöveg szerint készültem volna fel, akkor biztos, hogy nem csalódtam volna, mert nem kapunk többet, mint az ott leírtakat, ugyanis abból a pár sorból megtudunk annyit, amennyit a 267 oldal elmond.

Jól indult, határozottan tetszett a stílus, tetszett, hogy beleláthattam Irán életébe, de ez a lelkesedés elveszett valahol a 60. oldal környékén, és onnantól gyakran azon kaptam magam, hogy a politikai helyzet bemutatása váltja a vallási nézetet, az én figyelmem meg egyre inkább lankad, mert engem a bebörtönzött Zarah érzései, körülményei jobban érdekelnek, mint a környezetének bemutatása.

Egy olyan bebörtönzött lány történetét láthatjuk, aki bár sokat szenvedett, de mégsem annyit, amennyit más hasonló társai, hiszen Zarahot hála egy befolyásos barátnak, “kímélték”. Na és itt jön az én bajom, méghozzá az, hogy egyrészt ezért a kíméletért, másrészt meg a lány magatartásáért, a magáról elmondottakért nem tudtam megkedvelni a főszereplőt, nem tudtam sajnálni és nem tudtam beleélni magam a fájdalmaiba. A gond bizonyára velem van. Tudta, hogy bántják, ha visszaszól, de visszaszólt; tudta, hogy bármit megtehetnek vele mégsem húzta meg magát. Nem tudom, hogy én mit tennék hasonló helyzetben, de ha félek, hogy fájdalmat fognak okozni nekem, akkor inkább csendben maradok. Mivel nem szeretném bírálni őt, így nem fejtegetem a gondolataimat tovább.

Az, hogy Zarah mennyi időt volt bent, és hogyan került be az Evin börtönbe, a könyv végén derül ki, ott lepődünk meg, hogy 30 napot töltött fogságban. Sokszor céloz rá, hogy mennyi ideje szenvedhet már, de csak a végén lepődünk meg, hogy 30?, nem éreztük annyinak, kevesebbnek tűnt. Éppen attól tűnt kevesebbnek, hogy 1/3 rész szól csak a “vallomás korbácsütésre” témáról, a többi részben a börtön előtti élet játssza a főszerepet. A korbácsütés meg szimbolikus, a verést akarja jelenteni, ami többnyire kézzel történt.

Ha valaki szeretné elolvasni a könyvet, mert érdekli Irán, akkor bátran vegye a kezébe. Ha valaki azért szeretné elolvasni, mert látni akarja milyen egy börtönbe vetett politikai fogoly élete, az inkább másik történetet keressen magának, mert amit itt megtudunk az eleve olyan, amit már magunk is sejthettünk/tudtunk. Ha valaki Zarahra kíváncsi, akkor győződjön meg róla maga, hogy kedveli-e a lányt.