Az is furcsa, hogy egy állatkertben lakik Pondicherry városában, amelynek apja a tulajdonosa és vezetője. És éppen itt kezdődnek a bajok: az állatkert nem jövedelmező – a család úgy dönt, hogy eladja az állományt, s átköltöznek Kanadába. Az Észak-Amerikába szánt példányok egy része velük utazik a Cimcum nevű teherhajón. A hajó egy éjszaka valahol a Csendes-óceán kellős közepén elsüllyed. Az egyetlen túlélő Pi Patel – valamint egy mentőcsónak-rakományra való állat: egy zebra, egy orangután, egy hiéna – és egy bengáli tigris!

Kezdetét veszi a jámbor, vallásos és vegetáriánus Pi több mint kétszáz napos hányódása a végtelen vizeken. Vajon mennyi és miféle leleményességre van szükség ahhoz, hogy egy kamasz gyerek meg egy két és fél mázsás tigris kialakítson valamiféle békés egymás mellett élést? S ha ez sikerül is, honnan és hogyan szereznek ételt-italt ilyen hosszú időn át? Egyáltalán: mivel telhet ilyen hosszú idő a végtelen, de korántsem kihalt tengeren? Milyen kalandok, milyen élmények várnak rájuk? Meg lehet-e úszni ép ésszel az ilyesmit?

Hű, hát Móni megöl majd azért, hogy ez újra szóba kerül, de az első gondolatom erről a könyvről, hogy emiatt nem sikerült hoznom tavaly a “Csökkentsd a várólistádat 2011″ kihívást.

A második gondolatom, pedig, hogy hát igen, ez megint egy Mónitól kapott Európa kiadós könyv, amik az utóbbi időben veszélyesek. :)

Nah, de hogy mindenki értsen: megkaptam ajándékba ezt a könyvet, azzal a jelszóval, hogy molyon tök jó értékeléseket kapott. Ja meg igen, erre is biztos az van mondva, hogy “Rábólintottál!”. Meséltem már milyen ez a rábólintás? Mindegy, most el/újramesélem: Kethy éppen bele van valamibe mélyedve gép előtt, egyszer csak elkezd villogni a csevegőprogi, azzal a Mónika üzivel, hogy “erről mit gondolsz?”, és mögötte ott ficereg egy link, ami elvezet egy bookline, vagy moly oldalra egy könyvismertetőhöz. Akkor én feljövök (vagy legalábbis megpróbálok) a felszínre, és még meglehetősen kótyagos fejjel,  vissza-visszacsapódó gondolatokkal nekiesek a digit fülszövegnek. Abban a fantasztikusan felpörgött szellemi állapotomban leginkább ilyen válaszokat szoktam produkálni: „aha”, „hát…” (ilyenkor hatalmas blődségnek tartom) vagy „jó” vagy ha nagyon megerőltetem magam, akkor „ja, ígéretes”. Hogy a Móni ilyenkor mennyire ugrál tőlem a plafonon, azt nem tudom. Mindenesetre a választ olykor képes készpénznek venni. Mint például a Pi életénél.

Szóval jókat írtak, én bólintottam, és puff, már a polcomon is volt. És mivel ugyanez a koreográfia előtte már vagy kétszer lejátszódott, és a kettőből másfélszer szenvedés lett az olvasás vége, így talán érthető az előítélet.

És sokak felhördülésére az előítélet beigazolódott. Ilyen végtelenül hosszúnak tűnő első 100 oldalam még sohasem volt. Az a sok szarakodás (már bocsánat) a vallásokkal, az agnosztikusok valódi tény nélküli sárba tiprása, de az ateisták megértése, nah ez megemészthetetlen.

Szóval ezen a 100 oldalon jó sokáig elnyammogtam, aztán végre elérkeztünk a történet velejéhez. Nagyon kíváncsi lennék, hogy miért tarolnak az ilyen sztorik! Ez a sztori! A Robinson Crusoe-t Defoe akkor tálalta először, újdonság volt, és gondolom ott az emberi találékonyságra való rácsodálkozás adta a sikert. De ennél a könyvnél mi? Mert bár persze jelen volt, nem ez dominált. Az ember-állat kapcsolat? Akkor ennek a résznek kidolgozottabbnak kellett volna lennie, nem? Mert ez is megvolt, de nagyon csak az ember aspektusból, így ez a rész se elégített ki. Vagy az emberi magány megélése? Ez utóbbit meg szerintem Tom Hanksnél jobban nem lehet hozni, még könyvbe sem. Szóval mesélje már el valaki, hogy mi a csudától olyan hű ez a könyv!

Mert még a lezárás se hű de emlékezetes. A kételkedés ilyen esetekben természetes. Oké, a meggyőzés módja, elismerem az egyedi volt, de ezen kívül… Szóval miért  a 91%?

Ui.: Edina, remélem tudod, hogy Te leszel a tesztember, mert hogy a Móni és a Kati alapból visszadobja az tuttttti!

Uui.: Niki, Neked véletlenül nincs a listádon?

Erre a könyvre tulajdonképpen azóta várok, hogy elolvastam A garaboncot. Akkor ugyanis annyira megtetszett az írónő által teremtett világ, a kalandok, hogy ismét a fura képességű szereplők között szerettem volna lenni még több és több részletét megismerve királyságok titkainak. Jaj, nagyon türelmetlen voltam! De aztán végre karácsony előtt megjelent a kötet, és én gyorsan belemélyedtem Zsarát történetébe.

Az első fejezet után, amely a korábban már megismert Lekkről szólt, nem igazán értettem hogyan fogunk eljutni mostani főszereplőnkhöz, Zsaráthoz. Reménykedtem benne, hogy Lekk szerepeltetése egyben azt is jelenti, hogy ismét találkozhatok majd Katsával és Pongorral is, ám az írónő másfele vitte el a történetet, egy másik területre,  egy másik érdekes világba, ahol nem élnek garaboncok, viszont ugyanúgy előfordulnak különleges élőlények, ám őket nem felemás szeműeknek, hanem szörnyeknek nevezik.

Időben A garabonc történései előtt járunk Völgyeföldén, ahol Lekkel mint gyerekkel találkozhatunk újra (hogy Lekket miért emlegetem ennyit, ahhoz el kell olvasni az első kötetet! :)). Ezt a területet északról és nyugatról magas hegyvonulat, délről és keletről pedig tenger határolja, így az itt élő emberek teljesen el vannak zárva a környező királyságoktól, tulajdonképpen azt sem sejtik, hogy rajtuk kívül más népek is léteznek. Ebben a birodalomban nem mindennapi élénk színű (pl. rózsaszín, zöld, arany) állatok tartják félelemben a lakosságot. Hogy miért is kell tartani ezektől a látszólag barátságos nyusziktól, cicáktól vagy miért százszor veszélyesebb egy kék színű leopárd mint normális társa? Azért mert képesek beférkőzni mások gondolataiba, és ha befolyásosuk alá vonnak valakit, akkor az könnyűszerrel a prédájukká válhat. Hogy léteznek-e ilyen emberek is? Léteznek. Az utolsó emberi szörnyeteg nem más mint Zsarát, aki a könyörtelen kék hajú Encián gyermekeként látta meg a napvilágot.

Zsarátnak gyönyörű vörös, narancs, sárga, rózsaszín és talán szavakkal le sem írható milyen színű haja van. Ebből a hajkoronából és különleges vonzerejéből tudja mindenki, hogy ő bizony egy szörny. Apjával ellentétben nem szereti használni képességét, elutasítja, hogy mások gondolataiban kutasson, és rávegye őket olyanra, amit maguktól nem tennének meg. Ám amikor háború idején a királynak szüksége lesz a lány segítségére, akkor Zsarát felkerekedik, és a fővárosba megy, ahol vallatásokon, az ellenség tőrbecsalásában vesz részt, találkozik Lekkel, majd egyéb izgalmakba keveredik és mindeközben folytonosan visszaemlékezik gyerekkorára. Már a királyhoz tartó hosszú út során sejteni lehet, hogy a lány szerelembe esett, ám ennek viszonzásában nem lehet bizonyos, hiszen a férfi semmiféle érzelmeket sem közvetít, ráadásul olyan erősen képes lezárni az agyát, hogy a Zsarátnak esélye sincs bejutni.

Ha összehasonlítom ezt a kötetet és A garaboncot, akkor nálam egyértelműen Katsa története felé billen a mérleg. A helyszín továbbra is lenyűgözött, a karakterekkel is egész jól összebarátkoztam, ám a történet lassú csordogálása, Zsarát állandó rágódása, és az előre sejthető izgalmak nem váltották ki belőlem azt a hatást, amit szerettem volna. Nem kellett találgatnom, nem kellett összeraknom a darabokat, egyszerűen csak haladtam előre együtt érezve Zsaráttal és várnom arra, hogy mikor találnak egymásra a férfival, akibe beleszeretett. A lány éppen annyira nyugodt természet, mint amennyire Katsa vad, így nekem Katsa alakja sokkal izgalmasabb, kiszámíthatatlanabb volt, tehát ebben a tekintetben is inkább az előző kötet felé hajlok.

Tetszett, hogy középkorinak tűnik a világ, itt mégsem várják el a nőktől, hogy szüzen házasodjanak, tehát senkit nem ítélnek el azért, mert hajadonként szeretője van, és a házasságon kívül született gyerekek is ugyanolyan jogokkal rendelkeznek, mint a házasságon belül születettek.

Kellemes olvasmány volt ez a kötet is, attól függetlenül, hogy sokkal nyugisabbra sikerült, mint A garabonc. Persze én azért jobban szeretném, ha a sorozat következő része kicsit mozgalmasabb lenne. El tudom képzelni, hogy Keserkék élete a garaboncok között sokkal eseménydúsabb lesz, meg hát a lány természete sem tűnt annyire higgadtnak, mint Zsarát. Szóval a következő kötet Kesekék története lesz, én pedig megint csak várok és várok! :)

Még annyi, hogy akarok egy rózsaszín bundájú, arany tappancsos nyuszit vagy cicát! ^^

Több bejegyzésben említettem már, hogy a Tüskevár volt az a könyv, ami elindított az olvasás útján, ám hogy rajta is maradjak a megkezdett ösvényen olyan kötetekkel  kellett folytassam, amik ugyanúgy megragadnak, rabul ejtenek, mint első kilóméterkövem. Magától értetődik, hogy ebben a kötelezők fontosak. Szerencsém volt, mert eltalált Nemecsek önfeláldozása, ami után már csak az Egri Várnak és népének hányadtatásait kellett pozitívan befogadnom, hogy megérkezzek Könyvvilágba.
Hát, mint látjuk itt vagyok, így nem titok, hogy az Egri csillagok is beváltotta a hozzá fűzött reményeket; egyszerűen rabul ejtett. Nem bírtam nem olvasni, nem bírtam aludni, “csak még egy oldalt!” bíztatásokkal átolvastam az éjszakát, így két napomba telt az egyébként kezdetben ijesztően vastagnak tűnő papírköteg behabzsolása.
Ezek után elég meredek volt a gondolat, hogy valaki hozzányúljon, megérintse ezt a könyvbálványt, egy modernkori új történetben. Így amikor először láttam valami plakátot a Jumurdzsák gyűrűjéről, egy tipikus magamfajta fél pillanatos “ezeknek semmi se szent?!” gondolatkirohanással el is ástam az egészet.
Aztán egy fárasztó munkanap után Mártival a könyvesboltban kerestünk feltöltődést, és biztos vettünk is valamit, mert a táskámba került az Alexandra havi kiadványa. Lefekvés előtt tökéletes programnak ígérkezett az újság átlapozása, és naná, hogy a főcikk a fent említett könyvet volt hivatott reklámozni. Gyorsan tovább, is lapoztam volna, de megakadt a szemem a szerzőpáros neveinek egyikén: Pierrot. Nos, sokakkal ellentétben nekem az ő neve nem a zenei produktumával függött össze, hanem kedvenc másik világom, a játékvilág egyik szereplője volt, nem főszereplője, de párszor belefutottam a nevébe… (Jelent is meg most egy ilyen témájú könyve) Úgyhogy kíváncsi lettem: vajon mi lehet ez? Megnéztem a számítógépes játék beharangozó kisfilmjét (merthogy az egész annak indult, de a sztori kiáltott azért, hogy több is legyen belőle, így született meg a könyv ötlete) és én akartam ezt a könyvet. Nagyon! Voltam olyan hülye, hogy az ifót elköptem Móninak, aki meglepett vele nyáron, pedig öcsémnek tartogattam névnapi ajándék-ötletnek. :)
Szóval a birtokomba volt a könyv, na meg egy csomó hozzá fűzött nagy remény… Ha ezeket mind beváltotta volna a regény, akkor új nagy kedvenc fogant volna. Mielött bárki lehurrogna: 95%-ban megkaptam amit akartam, és valljuk be, nálam ez is nagy szó, de 5% így is hibádzik.
A sztori szuper. Nem bántja a Gárdonyi remeket, sokkal inkább tiszteli, ami szerintem sokunknak volt kulcskérdés megítélési szempontból. Annak ellenére, hogy Magyarországon játszódik, magyar szereplőkkel, nem érezni azt a kopottas magyar alkotás szagot, ami minden “hungarikumból” árad. A figurák jók, aki kell szerethető, aki a rossz oldalon áll kellőképp utálható, sőt a mellékszereplők is pont olyanok, amilyeneknek lenniük kell. A történet izgalmas, tökéletes kémiával az idősíkok vegyületéhez.
Hogy akkor mégis mi az a maradék 5%? Csupán annyi, hogy nem tudta megcsinálni, amit a nagy előd. Nem tudott végig odavonzani. Megvolt a vibrálás, de nem volt meg az a lélegzetvisszafojta várjuk, hogy mi történik a következő oldalon érzés. Ez a könyv nem tudott rávenni, hogy fent maradjak miatta éjjel. De ez az én szegénységem, amivel senki ne foglalkozzon, nehogy elriasszon bárkit is! Ez egy jó könyv. Sőt egy jó magyar könyv, ami egyre ritkább, úgyhogy megérdemli, hogy minél többen olvassák!

Jem tizenöt éves, londoni lány, zűrös kamasz. Mióta az anyja kábítószer túladagolásban meghalt, egyik nevelőszülőtől a másikhoz kerül. Tudja, hogy semmi sem tart örökké, sőt egészen pontosan tudja, meddig tart ez az egész. Nem létesít kapcsolatot az emberekkel, próbál nem a szemükbe nézni, és őrzi a titkot már tizenöt éve.
“Mindenkinek van a szemében egy szám, de gondolom én vagyok az egyetlen, aki ezt meg is bírja látni. Amúgy, én se csak úgy egyszerűen látom őket, persze, hanem valahogy ott vannak. A levegőben vannak. Vagyis inkább úgy belülről jelennek meg nekem. Érzem ezeket a számokat. Valahol a szemem mögött érzem meg őket. De azért ott vannak, tényleg. Nem lényeg, ha nem hiszel nekem, attól még ott vannak. És tudom is mit mutatnak. Akkor értettem meg, amikor az anyám meghalt.”
London egyik külvárosi negyedében szegődik Jem mellé Spider, a nyurga és izgága fekete srác, aki megpróbál a társa lenni. De el lehet-e mondani valakinek végre a számok és a halál titkát? Mi történne, ha mindannyian előre ismernénk halálunk időpontját?
Rachel Ward egy lebilincselően izgalmas és meglepően mai nyelvezetű regény lapjain fogalmaz meg igazán fontos kérdéseket életről, halálról, sorsról, szerelemről, különleges képességekről. Olyan területre érkezünk, ahol el kell hagynunk a megszokott értékek hagyományos szilárd talaját. És szembe kell néznünk a kérdésekkel, akkor is, ha tudjuk, a szemünkben ott vannak a számok.

A Sherlockos posztomban már emlegettem egy bizonyos számos könyvet. Igen, ő lenne az.

Bevallom, olyan ember vagyok, aki előbb inkább túlesik a kellemetlen részeken, a kellemeseket halogatja, hogy a várakozás miatt nagyobb legyen a beteljesülés öröme. Nos, amikor megláttam a két könyvet (Ifjú Sherlock Holmes; Számok), pont e fenti ok miatt kezdtem Holmes barátunkkal, mert ott már alapból negatív véleménnyel indultam neki a könyvnek, a számok meg hát csak jók lehetnek. Így utólag be kell látnom, elhamarkodott volt a sorrendi döntés.

A számok világa fantasztikus, drámai, vicces, és oly sok jelzőt tudnék még mondani, hisz annyiféle tulajdonsággal rendelkeznek… Vannak tökéletes számok, vámpír számok, boldog számok, szép számok, stb. Olyan nagy, kimeríthetetlen és színes ez a téma, hogy azt hittem végre valaki kihasználja, beleugrik, és születik belőle egy regény. Tévedtem. A Számok nem erről szól.

Tévedésem ellenére azonban nem vagyok csalódott, mert egy olyan világ jelenik meg a könyvben, ami szintén egy fontos téma számomra: a bezárkózó, magából semmit se mutató, a legtöbbek által leírt, vadnak bélyegzett kamaszok sorsa. Örültem ennek a témának. Több ilyen lehetőség (azért lehetőséget, és nem könyvet írtam, mert pont tegnap olvastam egy cikket arról, hogy mennyire megdöbbentően keveset olvasunk…) kellene, hogy a kortárs „normális” tinik, és a felnőttek is belepillanthassanak az ő lelki világukba, az ő történeteikbe, akkor talán kicsit könnyebb lenne a helyzetük.

Szóval a téma jó volt, de ez a számos alapprobléma (aminek köze nincs a számokhoz), ez elvitte egy olyan sci-fi irányba a történetet, amitől a fő cselekményszál (A menekülés) nem tudja hozni azt a vibráló feszültséget, amit az író mégis hangsúlyosan éreztetni akar. Ezért nekem a közepénél kicsit ellaposodott a könyv.

Aztán valljuk be a befejezés sem lett a szívem csücske. A könyv címéből, meg alcíméből nem tudtam eldönteni, hogy ez most egy sorozat-e, vagy csak van egy alcím. Őszintén megmondom: még most se tudom. A befejezés teljesen elcseszett filmes fogás: például emlékeznek még a Godzillában az utolsó képkockára, ami egy épen maradt tojást mutat? Vagy valamelyik idióta kígyós film (Anakonda vagy Piton) végére, amikor a már legyőzöttnek hitt “fenevad” kinyitja a szemét? Nah, hát itt is ilyen a sztori vége. Benne van a lehetőség a folytatásra, ha… A kérdés, hogy a ha után az jön-e, hogy “elegendő eladott példányszámot produkál a könyv” vagy az a ha, hogy “az első könyves író nem tud kitalálni más, új témát”. Attól félek bármelyik is lesz a ha-s mondat vége nem kaphatunk jobbat, többet ennél, mert nem érzek ennyi erőt a sztoriban.

De mielőtt ennyire drámainak tűnne a véleményem el kell mondjam, hogy első könyvhöz képest ez igencsak figyelemre méltó, és ha írónőnk nem szorgalmazza tovább ezt a sztorit, hanem újba fog, akkor szívesen a kezembe fogom venni, mert látok benne fantáziát! :)

Ezt a könyvet is nagyon szépen köszönöm Bridge-nek és a Lybrum Kiadónak!

Ezt a könyvet még Kethynek kértem meg úgy egy éve, amikor Bridge meghírdette, hogy a Lybrum Kiadó felajánlott néhány példányt a bloggerek számára. Legszívesebben már akkor elolvastam volna, amikor megérkezett, de mivel barátnőmmel nem lakunk éppen közel egymáshoz, és nálam egyébként is percről percre változik, hogy milyen témához, szerzőhöz van kedvem, így egészen a nyárig elcsúszott a dolog, és végül Balaton parti olvasmány lett belőle.

A fülszöveg alapján valami nagyon izgalmasra, pörgősre, nagyon jóra számítottam. Mindezt arra alapoztam, hogy egy olyan képesség, amivel a főszereplő mások szemében számokat lát, biztos sok titkot rejthet, és ha már emiatt menekülnie kell, akkor csak történik valami olyan bonyodalom, aminek következtében tövig rágjuk a körmünket, hogy minden jól süljön el. Így az első oldaltól ezeket az izgalmakat vártam, és csak nem akartak megérkezni. Eközben napi szinten háborogtam Kethynek, hogy még mindig nem érzem magaménak a könyvet, még mindig nem volt semmi olyan, ami megfogott volna, ő meg csak olyan “Kethysen nyugtatgatott”, hogyha eddig nem tetszett, akkor már nem is fog, és ne várjak semmi különlegesre. Persze én még ekkor is erősen szuggeráltam mindent és mindenkit, hogy igyekezzenek megnyerni maguknak, de végül szépen lassan kiábrándultam, és a könyv végét már csak azért olvastam el, hogy lássam mi az, ami miatt trilógiává kellett duzzasztani ezt a történetet.

Szereplőink nem az ifjúsági regényekben megszokott, majdhogynem tökéletes lányok és fiúk, hanem problémás fiatalok, akik öntörvényűsége és meggondolatlansága állandóan bajt okoz. Jem és Spider kedvenc elfoglaltsága az iskolakerülés, ami egy nap oda vezet, hogy a rendőrséggel a nyomukban menekülniük kell Londonból. Valójában semmit sem tesznek, csak Jem különleges képessége, hogy mások szemében lát egy számot, ami az illető halálának pontos dátumát jelöli, megmenti őket egy katasztrófától, amikor pedig a rendőrség nyomozni kezd a szerencsétlenség körülményeivel kapcsolatban, ők megijednek és futásnak erednek, ezáltal pedig gyanússá válnak.

Úgy érzem, hogy Jem adottságának kellett volna lennie a központi témának, mert ezzel kapcsolatban sok minden érdekelt volna, de a lányt tudatlansága a képességével kapcsolatban nem igazán zavarta, inkább hagyta magát sodródni, és nem kereste a kérdésekre a választ. Végig a saját butasága vezette, és így értünk el az utolsó oldalakra, ahol bekövetkezett az, amit a könyv elejétől fogva sejteni lehetett.

Nem voltam lenyűgözve sem a történet, sem pedig a szereplők miatt. Nem tudtam azonosulni a problémás fiatalokkal, mert mindenhez, ami miatt sajnáltam volna őket: drogos szülő, lelépő apa-anya, nevelőszülőkhöz kerülés, nehéz helyzet, lelki problémák, társult az esztelen lázadás, amit képtelen voltam megérteni, így sem együtt érezni, sem pedig szorítani nem bírtam nekik, hogy minden jól süljön el, és az életük végre normálissá váljon. Az egyedüli, ami tetszett a történetben, az Jem szám látása volt, csak éppen sajnos nem derült ki róla semmi.

Amikor letettem a könyvet, úgy gondoltam, hogy ezt a sorozatot is kihúzhatom a képzeletbeli listámról. Most csak úgy kíváncsiságból megnéztem, hogy a 2. kötet történései miként alakulnak majd, és azt kell, hogy mondjam, felkeltette az érdeklődésemet, és azt is el fogom olvasni!

A sorozat következő része várhatóan augusztus 31-én jelenik meg.

A póruljártak: egy oxfordi professzor, egy nagyra becsült belgyógyász, egy elegáns francia műkereskedő és egy jóképű angol lord. Csupán egy dolog köti össze őket: egy szélhámosnak köszönhetően egyetlen éjszaka leforgása alatt mind a négy befektető elveszti mindenét. A csaló neve Harvey Metcalfe, egy briliáns elme, a megtévesztés nagymestere, rendkívül veszélyes férfi. Attól a bizonyos éjszakától kezdve pedig a négy áldozat célpontja.
A négy idegent, akik mindnyájan szakmájuk szaktekintélyei, eggyé kovácsolja, hogy nincs mit veszíteniük. Tervük: megtalálni Harveyt, árnyékként követni, csapdába ejteni és tönkretenni. Monte Carlo fényűző kaszinóitól Ascot pazar lóversenypályáin, vagy a Wall Street nyüzsgő utcáin át egészen a legdivatosabb londoni galériákig folyik a hajsza. A játékot bosszúnak hívják, s a tanáruk egy igazi mester.

Tudják milyen klisét olvasni? Teljesen olyan, mint klisét nézni. Elkezdünk egy filmet, lemegy az első pár képkocka, és már tudjuk is mi a sztori, és mi a végkifejlet. Gondoljunk csak pár katasztrófa-filmre, vagy lecsúszott zsarusra, aki mégis megmenti a világot, vagy sportfilmre, amiben rögtön tudjuk ki győz, és még lehetne sorolni hosszan-hosszan… Ennek ellenére ezek a könyvek/filmek eladhatóak, mert mindenkinek van olyan kliséje amit kedvel.

Mint ahogy ez a könyv is ilyen, és én kedvelem ezt a sablont: pár balek belefog egy olyan dologba, amihez lövésük sincs, és ezt szépen ki is használja a náluk jóval dörzsöltebb és hozzáértő pali, erre a balekok bosszút esküsznek, ami nyilván sok izgalmat és fordulatot jelent, tele vicces szitukkal. Ez a klisé, és pontosan ezt is kaptam ettől a könyvtől. Az egész cselekmény végéig egy olyan mozzanat se volt, ami meglepett volna… Nah jó, most aprócskát lódítottam: a fő fordulat kicsit váratlanul ért, amiért már érdemes volt elolvasni, de ami még ennél is jobb volt az az utolsó bekezdés. Hát az behalás! Olyan lett tőle az egész könyv, mint egy vicc, egy háromszáz oldalas jó vicc. :) Tehát aki csak egy kellemes felhőtlen és minimális romantikát tartalmazó délutánra vágyik, mindenképpen vegye kézbe, garantáltan nem fogja megbánni!

Katsa, a garabonc Úrnő, egyike azoknak a ritka és fura szerzeteknek, akik különös képességgel születtek. Az ő rendkívüli tehetsége a küzdelemben, a halálosztásban mutatkozott meg; nyolc éves kora óta tudja, hogy akár puszta kézzel is képes embert ölni. A király unokahúgaként kiváltságos életet élhetne, de garabonciája miatt kénytelen a király erőszakos megbízásait teljesíteni.
Amikor találkozik a szintén garabonciás harcos Pongor herceggel, Katsa még nem sejti, hogy élete fordulóponthoz ért.
Nem számít arra, hogy Pongor a barátja lesz.
Nem számít arra, hogy megtudja az igazságot a saját garabonciájáról – a legkevésbé pedig arra, hogy egy távoli földön lappangó, rettenetes titok közelébe kerül…
A garabonc Úrnő, ez a modern lányregény, újfajta módon mesél arról, hogyan válik egy kamaszlány minden szempontból önmaga urává, hogyan érik független és felelős nővé, miközben olyan lélegzetelállító szerelemről olvashatunk benne, amely kétségkívül felveszi a versenyt az Alkonyattal.

Szeretem az olyan történeteket, amik kitalált világokba repítenek, ahol az emberek és a környezet megismerése mindig nagy várakozással tölt el, és ha ehhez még egy különleges női főszereplő is társul, akkor azt nekem olvasnom kell.

Katsa egy olyan világban él, ahol a különleges tehetséggel (garabonciával) rendelkező emberek felemás színű szemmel születnek. Közülük vannak olyanok, akik a főzés garabonciáját birtokolják, vagy az úszásét, de akadnak olyanok is, akik ennél sokkal-sokkal veszélyesebb képességgel rendelkeznek, például profi gyilkosok. Ilyen a mesésen kék-zöld szemű Katsa is, akinek a garabonciája csak 8 éves korában mutatkozott meg, ám akkor egy emberéletet követelt. A lány azonban nem gonosz, nem egy érzéketlen halálosztó, aki minden örömét mások kínzásában leli, hanem tehetségét (vagy átkát) próbálja jó célokra, az igazságtalanság felszámolására fordítani (már amennyire ez nagybátyja, a keménykezű király mellett lehetséges). Így menti meg Teafű herceget, a lienidek vezetőjének apját, és ezzel a tettével kerül össze a varázslatos arany-ezüst szemű Zöldellő Nemesamarilla herceggel (Pongorral), akivel útra kelnek, hogy megfejtsék az elrablást körüllengő rejtélyt.

Az elején hiába volt mozgalmas és izgalmas a történet, hiába tartottam érdekesnek Katsa alakját és a királyságok bemutatását, úgy éreztem, hogy ez nem az én könyvem lesz, és inkább félreteszem. Végül meggyőztem magam, hogy minden megvan benne, ami nekem általában bejön, olvassam csak, és lehet a végén úgy fogom becsukni, hogy jó volt. Azt nem gondoltam volna, hogy kedvenc lesz belőle! Kedveltem a szereplőket, a helyszínt, a furcsa neveket (Keserkék, Égkék, Kőrís, stb.), de főként a különleges szemű és képességű garaboncok nyűgöztek le teljesen. Valószínűleg én sem bírnám levenni a tekintetem egy olyan férfiról, akinek az egyik szeme arany, a másik pedig ezüst színű (és még izmos is, meg helyes is, hmmm).

A történet alakulása számomra váratlan volt. Találgattam Pongorral és Katsával, hogy ki lehetett az öreg herceg elrablója, milyen okból történhetett, de nem sikerült rájönnöm. Vagyis részben kitaláltam, de csak mert Pongor rávezetett egy-két dologra. Végigizgultam az eseményeket onnantól, hogy a két garabonc megérkezett a birodalomba egészen addig, amíg minden le nem tisztázódott, vagyis a könyv felétől azon kaptam magam, hogy nem szívesen teszem le. Ha előtte voltak is olyan részek, amik annyira nem kötöttek le, innentől nem bántam a végkifejletet késleltető menekülés hosszúságát sem. Egyetlen dologgal nem voltam kibékülve, az utolsó oldalak történésével, mert én nem ilyen véget szerettem volna látni.

Pimasz, gondolta. Pimasz és arrogáns, és nem is kell vele többet foglalkozni. Akármire megy is ki ez a játék, ha azt hiszi, hogy Katsa belemegy, hát nagyot téved. Zöldellő Nemesamarilla, na ne!

Valójában értem is meg nem is, hogy miért sorolják ezt a könyvet az ifjúsági regények közé. Oda tartozik, mert semmiféle olyan elemet nem tartalmaz, amit ne olvashatna el a 14 éves korosztály: van itt véres jelenet, de nem gyomorforgatóan tálalva és van szex is, de csak finoman utalva rá, hogy megtörtént a dolog. Ugyanakkor Katsát, valamint a környezetének fiatalságát nem tudtam tizenévesként látni magam előtt. Akárhányszor elképzeltem őket, mindig felnőttekként jelentek meg, amihez nagy mértékben hozzájárult, hogy gondolkodásuk, viselkedésük nagyon is érett volt.

Ha szereted a fantasyt, a kalandot, a harcos főszereplőket és egy bűntény okainak kibogozását, akkor ez a te könyved. A szerelem sem hiányzik belőle, de csak egy csipetnyi található benne, pont annyi, amennyi kell, amitől nem lett csöpögős.

Nekem nagyon-nagyon tetszett ez a történet, már alig várom a folytatását. Sajnos a következő kötet főszereplője már nem Katsa lesz, pedig szívesen olvastam volna még a lányról. Mindenesetre Zsarát története is kellő izgalmat ígér, szerintem őt is hamar megkedvelem majd.

Katsa és Pongor történetét köszönöm szépen
a Könyvmolyképző Kiadónak! :)

1929. Oroszország. A fehérorosz arisztokrata származású Lydia Ivanova élete veszélyben forog. Az emberek a besúgóktól és munkatáboroktól való félelem állandó árnyékában élnek. Senkiben sem lehet megbízni. A zabolátlan, „rókalelkű” Lydia, édesapja Jens Friis keresésére indul. Sokáig úgy hitte, hogy az apját megölték a bolsevikok, amikor még öt éves kislány volt. Nemrég azonban megtudta, hogy egy szibériai munkatáborban mégis életben van. Vele tart féltestvére Alekszej és a család barátja Liev Popkov, a hatalmas kozák is. Jelenlegi lakhelyükről, a Kínában lévő orosz negyedből indulnak el a veszedelmekkel teli több ezer kilométeres utazásra, hogy átszeljék a hatalmas, hófödte Oroszországot. Az utazás során azonban Lydia lelke képzeletben folyamatosan szerelméhez, Csang An Lohoz tér vissza, aki Kínában maradt. Lydia, Oroszországban összebarátkozik Antoniával, a munkatábor vezetőjének bánatos, vonzó feleségével és az ő segítségével próbál kapcsolatba lépni az édesapjával.
A rengeteg viszontagság közben azonban Lydia olyan megdöbbentő titkot őrizget, amely a történet végén egészen más megvilágításba helyezi az eseményeket…

Régen írtam már félbehagyott könyvről, ami nem azt jelenti, hogy nem volt ilyen az életemben, hanem azt, hogy lusta voltam róluk említést tenni. Mert egyébként azt tudni kell rólam, hogyha valami nem tetszik, akkor azt általában félreteszem a későbbiekben adva neki még egy esélyt, vagy eltemetve a többi könyv közé. Lehet elhamarkodott ötlet létrehozni ezt a bejegyzést, de mivel a közeljövőben nem tervezem a Lydia titkának elolvasását, gondoltam írok róla néhány sort.

Lassan kezdett el kibontakozni a történet, csigamód lassan. Az Orosz szeretőben megismert Lydia, Liev és Alekszej a kötet végén vonatra szálltak, hogy Oroszországba menjenek, és azóta is úton vannak. Ez a vonatozás az orosz táborhoz nem volt túlságosan izgalmas, mint ahogy azok a részek sem, ahol a tőlük elszakadt, ezért külön szálon futó Csang életének alakulását láthatjuk. Nem kicsit unatkoztam közben, és azt vártam mikor jönnek már a meglepetések, az izgalmak, de azok valahogy nem jöttek, és így még türelmetlenebbé váltam. Annyira vontatott lett az egész, hogy teljesen elvesztettem az érdeklődésemet, és azon kaptam magam, hogy újra és újra el kell olvasnom egy-egy mondatot vagy bekezdést, hogy képben legyek.

Nem csak a cselekmény alakulása volt kiábrándító, hanem a szereplők átváltozása is. Szerintem aki olvasta az Orosz szeretőt, ő ott megkedvelt egy melák nem túl eszes Liev Popkovot és egy vörös kis démont, Lydiát. Popkov alakja itt annyiban lett másabb, hogy az amúgy “ököragyú” férfi megmutatta értelmes arcát is. Nagy sajnálatomra viszont Lydia már nem ragyogott, elszürkült, magába zárkózott, mintha nem is Lydia lenne. A nagy lelkesedés, amivel útnak indult, teljesen eltűnt, és egyfajta búskomorság uralkodott el rajta, ami bár illett az orosz hideghez, de nem illett Lydia korábbi alakjához.

Tehát ezek után úgy döntöttem, hogy feladom. Azt még nem tudom, hogy végleg-e vagy csak egy időre, de azt tudom, hogy a Szentpétervár ékkövének adok majd egy esélyt, mert azért Lydia szüleinek történetére kíváncsi vagyok.

Chaos Walking 1. kötet
Todd Hewitt az utolsó fiú Prentissvárosban. De Prentissváros más, mint a többi város. Mindenki hallja a többi ember minden egyes gondolatát, állandó, nyomasztó, szüntelen Zajban. Nincs magánélet. Nincsenek titkok.
Vagy mégis vannak?
Todd egy hónappal a felnőtt-születésnapja előtt váratlanul tökéletes Csöndre bukkan.
De az lehetetlen.
Prentissvárosban hazudtak neki.
És most menekülnie kell…

Még karácsony előtt láttam meg a Kés a Zajbant a boltban, de akkor csak annyi időre vettem a kezembe, hogy átfutottam a fülszövegét és “Ez jó lehet!” megjegyzéssel vissza is tettem a polcra. A napokban viszont eszembe jutott, hogy utána kellene nézni mit írnak róla/ hogyan pontozzák mások, és végül ez győzött meg teljes mértékben arról, hogy nekem ezt a könyvet el kell olvasnom.

A 12 éves Todd (aki a mi időszámításunk szerint valójában már 14 éves) Prentissvárosban él közel 150 hímtársával együtt. Ő a  település legfiatalabb tagja, akit már csak egy hónap választ el attól, hogy átessen a beavatási szertartáson, amelynek következtében férfiként tekintenek majd rá és ezáltal ugyanolyan oszlopos tagjává válik a közösségnek, mint a többiek. A város eme szokását teljes titokzatosság lengi körül, ami nem is lenne meglepő, ha éppenséggel nem hallanák és látnák egymás gondolatait a polgárok. Ugyan hogyan lehet már egy ekkora hang-kép felhőben, vagyis Zajban bármit is eltitkolni? Vagy mégis lehet? Todd a születésnapja előtt arra eszmél, hogy az eddig biztonságosnak hitt világa nem is olyan biztonságos, és minden amit ő eddig tudni vélt, amivel a Mesterpolgár teletömette a fejét, nem is teljesen igaz. Hogyan lehet az, hogy valakinek nem hallja a gondolatait? Miért nincsenek nők Prentissvárosban? Miért kell neki elhagynia eddigi 12 évének helyszínét? Hova menjen, ha egyszer nincs más település a bolygón? Sok sok kérdés, amikre csak Todd menekülése közben kapunk magyarázatot.

Már az első oldalon meglepett ez a könyv Mentcs, Todd kutyájának személyében, aki azt hajtogatja, hogy “Kaki! Kaki!”. Itt kezdődött az első szemöldök felvonásom, aztán a helyesírási hibánál jött a következő, és végül egy “nem van” kijelentésnél a harmadik, miközben a fejemben hatalmas kérdőjelek repkedtek, hogy mibe is csöppentem én bele. Aztán persze ráébredtem, hogy a történetet nemcsak hogy Todd szemén keresztül láthatjuk, hanem ő is “írta meg” a maga furcsa prentissvárosi nyelvezetével, amiben nem ismerik a nincs szót, és egyáltalán az is csoda, ha a fiatalságból megtanult valaki írni. Bezzeg a káromkodással nincsen problémája Toddnak, de hát ez talán nem is olyan meglepő, ha egyszer csupa férfi közt nőtt fel nők jelenléte nélkül. Hamar hozzá lehet szokni a fiú laza stílusához, meg ahhoz ahogy néha kiszól nekünk olvasóknak, bár nekünk általában csak a “pofa be!” kiáltás jut. Jókat nevettem az eszmefuttatásain, és a helyzeteken, amit hangos gondolatai keltettek.

A Ness által megrajzolt világ, a Zaj, a naiv Todd és a történet nagyon nagyon nagyon tetszett nekem. Az események egyébként a jövőben játszódnak, ahol telepesek sokasága űrhajókkal más bolygókra vándorolt jobb élet reményében. A technikai fejlettségüket hamar elfelejtették, és most már tényleg úgy élnek, mint a régi idők telepesei, leszámítva, hogy egy új képességgel, a gondolatok hangos kivetítésével ajándékozta meg őket az új haza. A Zaj ábrázolása különösen tetszett: soha nem tudhatod mit hall meg a környezeted, és nagyon ügyesnek kell lenned, ha valamit el akarsz rejteni. Az ÚjVilágban egyébként különféle szerzetekkel találkozhatunk, úgy mint például a szpakkerek vagyis őslakosok, daloló négy méter magas marhák, stb.  Igazából nem nagyon van időnk megbámulni ezeket a teremtményeket, hiszen ahogy Todd elhagyja a várost folyamatos mozgásban van az olvasóval együtt, és amikor kicsit szusszanhatna a fiú, és mi is levegőhöz juthatnánk, máris történik valami, ami nem hagy nyugodni minket, így kerülünk abba a helyzetbe, hogy csak olvasunk és olvasunk. Na meg találgatunk, hogy valójában hogy is volt minden.

Az elejétől a végéig tartogat meglepetéseket ez a könyv, és persze úgy van vége, hogy nem győzöm kivárni amíg megjelenik a következő kötet. Nem sok tippem van a jövőre a nézve, de azt tudom, hogy ez a különleges bátor srác, Todd Hewitt megnyert magának, és általa egy újabb szuper sorozat került fel a listámra.

A borítót muszáj megemlítenem még, mert a képeken nem látszik, hogy a KÉS feliratot átszelő piros csík valójában egy vágás, és az alatta levő piros lap adja neki a színezést. (A könyvből kiderül mi is ez valójában. ;) ) A borítón egyébként kis ízelítőt kapunk a Zajból, igaz csak írás formájában, de már így is nagyon jól látszik, hogy mekkora káosz lenne, ha hallanánk egymás gondolatait. Hú, belegondolni is rossz, hogy milyen lenne úgy élni!

A könyvet és az apró ajándékokat köszönöm szépen
Ágoston Alexandrának (Vivandra Könyvek)! :)