Az Ulipusra néha rájön egy olyan – egyébként pozitív – betegség, hogy ha veszünk két általuk kiadott könyvet, akkor a harmadik ingyen van. Nem szoktam nagyon rámozdulni az ilyen akciókra, de egyszer éppen úgy időzítették, hogy – azt hiszem – pont Móninak kerestem valami meglepit, és választásként éppen sikerült rányúlnom valamelyik kétrészes agymenésre, így a pénztárnál szóltak, hogy menjek már vissza egy harmadik könyvért mert nekem az jár. Visszafutottam, és gondoltam választok valami kis habkönnyűt. Odarohantam a polchoz, meglátok egy lilás könyvet, Szirének éneke, “oké ez sokat nem mond”, megfordítom, “jaj hosszú a fülszöveg”, na de alatta a felirat: www.romantikuskonyvek.hu, “nah ez jó lesz!”, és mentem vissza a kasszához. Otthon feltettem  a polcra az olvasásra várók közé, és ott pihent is egy darabig, aztán levettem és jó szokás szerint semmi nézegetés, elkezdtem olvasni. Amikor aztán pár oldal után elkezdtek valami olasz kínzókamráról hadoválni, akkor már kezdett gyanús lenni a dolog  (persze ha figyelmesen megnéztem volna az elejét: az a szögesdrót figura elég beszédes)…

…aztán teljesen megbizonyosodhattam felőle, hogy megint sikerült egy igen beteg elmébe belefutnom. (Volt is egy vízválasztó a könyvben, aminél úgy voltam, hogy ha ezt most részletesen kifejti, akkor kész, ezt félredobom; érezhette is az írónő, mert aztán nem ment bele. :)) Tehát a lényeg: megvettem egy könyvet, ami lila, aminek a hátulján nagy betűkkel ott ficereg, hogy ROMANTIKUS, erre kapok egy baromarcú sorozatgyilkost!!!

Azért valahogy túltettem magam a dolgon, elfogadtam, hogy nem szörpöt iszok, hanem csilit rágok; felvettem a sztori fonalát, ami olvastatta magát, néha keltett némi undort, de elég izgi volt ahhoz, hogy a kezemben tartsam. Nem volt benne történetfolyásilag semmi újszerű, zajlott a nyomozás, ment a szöveg a “hű de profi gyilkossal állunk szemben, de a nyomozók se kismiskák” szabványról, szépen lassan szorult a hurok, aztán jött a könyv vége. Illetve nem jött!!!!  Oké, oké, Puskin megtanította: lehet attól jobb egy sztori, hogyha nem tudjuk eldönteni a végén, hogy összejött-e a két szerencsétlen vagy sem. Na de kérem, itt nem ez volt. Itt konkrétan fogalmam sincs mi lett a vége! Nem vagy-vagy, hanem kő kemény MI VAN??? lett.

Ott hirtelen az utolsó mondat után legalább 6 féle magyarázatot találtam az értelmére. Úgyhogy lelki világom helyrerázása érdekében gyorsan megkértem Edinát (a többieket nem igen lehet sokkolni ilyen véres-gyilokos könyvekkel), hogy olvassa már el Ő is, és árulja el hogy mit lát bele a végébe, de úgy látszik őt nem akasztotta ki a lezárás módja, kihozta belőle a legegyszerűbbet és kész. És lássuk be, Ő csinálta jól, mert így nem akadt fent egy középszerű könyvön, hanem egyszerűen eldöntötte, hogy a vége is középszerű. :D

Ijesztő találkozni egy sorozatgyilkossal, amikor a borzalmat még nagyobb borzalom követi, mert a saját családod is veszélybe kerül, és egyedül te állíthatod meg a gyilkosságokat. Mihez kezdesz hát?”Rettentően nagyot léptem előre! Tényleg! Az időutazó felesége után – amit szerintem kicsit túlreagáltak – gondoltam olvasok valami teljesen mást, így került a kezembe a “még olvasásra vár” polcomról ez a Herbert féle sztori. És, hogy miért mondtam, hogy rettentően nagyot léptem előre? Mert egy IHSZ-es pasi után jött egy TKÉ-s!!! Na ugye, hogy mindenki érzi az előrelépést!

A könyvről nincs sok mondanivalóm. Egy teljesen egyszerű krimi, amit írója megpróbált kicsit megborsozni ezzel a TKÉ-s (na jó nem húzom tovább senki agyát: Testen Kívűli Élményt jelent) vonallal. Hogy ez mennyire sikerült neki, hát nem tudom. Néhol úgy tűnt mintha nem lenne más, csak ilyen sorok közötti élcelődés a téma szakavatotjaival szemben. Bevett szokás ismert emberektől pár mondatos véleményt kérni a könyv borítójára. Hát sokat fizetnék egy MacLaine asszony (ő a legismertebb szakavatott) féle megnyilvánulásért! Nem hiszem, hogy meg bírna rajta száradni a nyomdafesték! :D

No, de komolyra fordítva a szót: a könyv egyszer olvasható. Kicsit fura, hogy egy test nélküli lélek meséli el nekünk, de apróságokba ne kössünk bele. Ami viszont nagyon kiverte a biztosítékot, az a könyv végén lejátszódó autókázás. Tehát az a – bocsánat, nem tudom másképp definiálni – rinyálás, hogy jaj szegény sorozatgyilkos, na az már sok volt. Valamelyik utolsó posztomban írtam olyat, hogy a miértek fontosak, hogy sok mindent felfedhetnek a tettekkel kapcsolatban. Itt kaptunk miérteket, de olyan tetteket is, ami alól semmilyen miért nem menthet fel. Ezt azonban sajnos az író nem érezte… Mindenesetre azért tegyük hozzá, hogy James Herbert elég beteg elme lehet, ha ilyen sorozatgyilkos pattant ki a fejéből…

A völgy 1. kötet
Sötétség uralja. A semmi közepén található. És szörnyű titkot rejt. Egy szuper üdvözlő buli a csónakházban: így ünneplik az új diákok megérkezésüket a Grace College-ba. De Julia és barátai hamar rájönnek, hogy a kanadai hegyekben található eldugott völgyben valami nincs rendjén. Miért ez a rengeteg tiltó tábla az iskola körül? És miért nincs rajta ez a hely a Google Earth-ön?
A helyzet kiéleződik, amikor Julia öccse, Robert végignézi, ahogyan egy lány beugrik a tóba és egy örvény magával rántja a mélybe. De senki nem hisz neki – még Julia sem. A lány még nem sejti, hogy a múlt sötét árnyai, melyekről az hitte, örökre túllépett rajtuk, itt a völgyben újra felszínre kerülnek.

Amikor először olvastam erről a könyvről, egyből megtetszett, és rögtön fel is tettem a kívánságlistámra. Külvilágtól elszigetelt helyszín? Főiskolai élet? Titokzatosság? Nyomozás? Izgalom? Naná, hogy el akartam olvasni! Annyira jól hangzott mindez egyben, hogy még attól sem riadtam vissza, hogy ez is egy sorozat lesz (megint).

A két testvér, Julia és Robert múltjuk elől menekülve érkeznek meg Kanadába a Sziklás-hegységben található elit Grace Collegebe, hogy ebben a főiskolai környezetben mindentől elrejtve új életet kezdjenek. Könnyen és gyorsan sikerül a beilleszkedésük, bár cseppet sem tartoznak azok közé az emberek közé, akik átlagosságukkal beleolvadnak a diákseregbe. Robert, a matematika zseni (Kethynek való társaság) furcsa álmaival mindjárt az első nap felhívja magára a figyelmet, és rögtön megkapja a “fura fiú” jelzőt, amit soha nem is fog tudni lemosni magáról. Szerinte a völgy és a benne levő Tükör-tó gonosz, valami nem stimmel velük kapcsolatban, hiszen még térképet sem készítettek soha róluk, vagy ha mégis, akkor sehol sem lehet megtalálni azokat, még az interneten sem. Erre a gonoszságra ad egyfajta bizonyítékot, hogy az első éveseknek szánt bulin egy lány a tóba ugrik nagy riadalmat okozva ezzel, ám az, hogy ki volt a lány csak másnap derül ki. De vajon mi történhetett? Mitől tűnik furcsának, gonosznak ez a hely? Mi ez a sok titok, ami itt rejtőzik egyrészt Robert és Julia múltjában, másrészt a völgyben? Sok-sok kérdés, amiknek csak egy részére kapunk választ ebben az első kötetben.

Úgy érzem, hogy túl nagy volt a lelkesedésem ezzel a könyvvel kapcsolatban. Igazából már a felénél elfogyott mindenféle érdeklődésem, és csak azért jutottam a végére, mert Niki biztatott, hogy meglátom majd, a vége izgalmas lesz. Ebben igaza is volt, de az nem kárpótolt engem teljes mértékben azért, amit a történet 3/4-e okozott.

Na de lássuk csak, hogy mit vártam én és mit kaptam:
Külvilágtól elszigetelt helyszín – ez megvolt. El is tudtam képzelni, hogy milyen lehet a völgyben időzni hegyekkel körülvéve. Átéreztem a bezártság érzetet, a félelmet, hogyha bármi történne, akkor nincs hova menekülni, csak a völgy van.
Főiskolai élet – ebből nem sok jött át nekem. Imádtam a főiskolás éveimet (most már így utólag visszagondolva), de abból a légkörből, abból a jó érzésből itt nem sokat érzékeltem. Néha úgy tűnt senki más nem jár a Grace Collegbe, mint az a 11 ember, akit az írónő főszereplőnek emelt ki. Ennek egyik oka, hogy a szereplők olyan semmilyenek voltak, mert egyiket sem sikerült igazán jól bemutatni, és ezáltal mindenki olyan furcsa lett. A beszélgetéseik is erőltetettnek tűntek. A másik oka az, hogy minden a völgyre volt kiélezve. Nagyon az jött át, hogy a főszereplő itt nem más, mint a völgy, amiről ennek megfelelően több dolog derül ki, mint bárki másról.
Titokzatosság – sok mindenről nem tudunk, sok mindent csak sejtünk, tehát a rejtélyesség az nagyon is megvan. Az első fejezetekben Robert és Julia múltja okoz nagy kérdőjeleket a fejünkben, aztán a völgy furcsaságai, majd a a vízbe esett lány és végül az újonnan kiderült érdekességek, amik persze már előrevetítik a következő kötet izgalmait. Mondjuk nekem az a véleményem, ha mindent a két főszereplőn keresztül látunk, akkor miért nem lehetett ezt E/1. megírni? Soha semmi mást nem mutat be az írónő, mint azt amit ők megélnek, gondolnak.
Nyomozás – nem nyomozott itt senki, minden ment magától. Nini itt egy valami, itt meg egy másik, aztán még egy és bamm, az van gyerekek, hogy ez történt és ezért. Egyedül Robert gondolkodott úgy (nem hiába matek zseni), hogy követni lehetett (általában), Juliának inkább megvilágosodásai voltak, amikről abszolút nem tudni miből pattantak ki.
Izgalom – számomra nem volt. Nem töltött el különösebb izgalom azzal kapcsolatban, hogy mi hogy lesz.

Most jöhet a nekem szegezett kérdés, hogy mégis miért adtam neki 4 csillagot. Eleinte erősen a 3-as értékelés volt a fejemben, mert az igaz, hogy olvastatta magát, és jó gyorsan lehetett vele  haladni, de olyan furcsa volt. Később, amikor az események felgyorsultak, és azon kaptam magam, hogy minden hibája ellenére kezd tetszeni, akkor a pontok száma növekedett egy kicsit.  Végül amikor letettem, akkor úgy voltam vele, hogy jó volt, és a jó az 4 csillag. (Tudom, érdekesek a pontozási szokásaim.)

Ha most rákeresnénk a bejegyzésemben a furcsa szóra, bizonyára találnánk belőle néhányat. Egyszerűen nem tudom máshogy jellemezni ezt a könyvet, mint úgy, hogy furcsa. Nem akarok spoilert írni, de rengeteg kérdés van a fejemben, amikre a válaszok végén mindig oda lehetne illeszteni ezt a szót. Ha valaki esetleg kíváncsi rájuk, akkor megbeszélhetjük őket.

Abban nem vagyok biztos, hogy ez a sorozat megnyert magának a következő köteteire is, de bizonyára nem fogok tudni neki ellenállni, ha a következő részről, A katasztrófáról pozitív vélemények kerülnek ki blogger társaimtól. A címe alapján egyébként kíváncsi vagyok rá, de jelenleg csak annyira, hogy valaki mesélje el nekem miről szól, de ne kelljen elolvasnom.

A világ leghíresebb nyomozója. A legzseniálisabb elme az irodalomban. De ki is volt Sherlock Holmes, mielőtt a nagy detektívvé vált volna? 1868-at írunk, Sherlock Holmes 14 éves. Élete teljesen átlagos egy katonatiszt fiaként: bentlakásos iskola, jó modor, klasszikus műveltség a Brit Birodalom gerincoszlopa. De hamarosan mindez megváltozik, Hampshire-be küldik, hogy különc nagybátyjával és nagynénjével éljen. Így kezdődik az a nyár, amelynek során Sherlock nyomára bukkan élete első gyilkosságának, egy emberrablásnak, korrupciónak és egy zseniálisan rosszindulatú és különlegesen gonosz bajkeverőnek. Egy új sorozat letehetetlen első kötete, mely hűen követi az eredeti Sherlock Holmes-történetek szellemiségét. Méltó előzmény. Két holttest. Egy felejthetetlen hős. Egy legenda születése.

Móni, aki nagyon jól ismeri a matematika iránt érzett szenvedélyem, felvette a kapcsolatot Bridge által a Lybrum Kiadóval, hogy ha lennének olyan kedvesek és küldenének nekem egy példányt az egyik legújabb számokkal kapcsolatos könyvükből…  A kiadó – ez úton is köszönet érte – partner volt, így meg is jött a postám, amiben nem csak a számos könyvet találtam meg, hanem az Ifjú Sherlock Holmes sorozat egyik kötetét is. (Ezt ugyanis Mónika elfelejtette megemlíteni! ;))

Mondanom se kell nagyon negatívan álltam a könyvhöz. Egyszerűen sosem bírtam felfogni, hogy ha valaki írásra adja a fejét, és hisz abban, hogy amit ír az jó, akkor miért nem próbálkozik egy új alak megformálásával. Kicsit keményebben fogalmazva: nekem valahogy azok az írók, akik más sikerein élősködnek nem írók. Aztán persze ahogy az lenni szokott: az embernek van egy elképzelése, gondolata, ami csak arra jó, hogy egyszercsak szembetalálkozzunk valamivel, ami azt elmossa. Ez most velem így történt. A történetet olvasva mondatról mondatra rá kellett döbbennem, hogy Andrew Lane kicsit sem az a sikeren élősködő fajta. Ő a rajongó. Az igazi rajongó, aki nem kihasználni akarja Doyle alakjának népszerűségét, sokkal inkább ünnepelni azt, megosztani a rajongás okát. Megismertetni a világirodalom tényleg talán legismertebb hősének kitalált élete azon fejezeteit, amit eddig homály fedett; mindezt úgy, hogy nem csak azon maximális törekedést érezzük a Doyle-történetekhez való hiteles kapcsolódáshoz, de az írásmód is ugyanolyan lebilincselő, ahogy azt Arthur bácsitól is megszokhattuk.

A történetről magáról sokat nem akarok írni, mert minden oké volt benne. Nincs időnk nagyon pihenni a lapok között, mert mindig történik valami. Végig leköti, fogságban tartja az olvasót. Csupán egy dolgot sajnálok/furcsállok/hiányolok: mintha a Mrs. Eglantine szál nem lett volna lezárva. Vagy lehet ez a sorozat egy következő részében várható?

Bár a könyv az ifjúsági irodalom kategóriába lett besorolva, ennek ellenére bátran ajánlom minden krimi szeretőnek, szerintem akik eddig ódzkodtak az eredeti Sherlock sztoriktól, kezdjék meg vele itt az ismerkedést, és garantáltan megfertőződnek… :)

Még egyszer hálás köszönet Bridge-nek és a Lybrum Kiadónak a könyvért és az élményért egyaránt.

Bernie Rhodenbarr megjavult. Vásárolt egy helyes kis könyvesboltot, és most ott ül naphosszat, könyveket vesz, elad és olvas.
Ekkor jelenik meg Rudyard Whelkin, aki tizenötezer dollárt ajánl Kipling egy ritka könyvéért, amelyből csak egyetlen példány létezik, az is egy milliomos gondosan őrzött könyvtárában.
Mivel még Bernie sem gondolja komolyan ezt a megjavulósdit, egyik este már a könyvvel a kezében távozik a gyűjtő otthonából.
Bernie hamarosan egy hullát talál maga mellett, a saját kezében egy fegyvert, az ajtó előtt meg egy rakás rendőrt. Ha ki akar mászni ebből a csávából (is), akkor meg kell találnia a gyilkost, és ki kell derítenie, hogy miféle könyv az, amiért nemcsak vagyonokat fizetnek, hanem még ölnek is.

Ez a második könyvem Block „A betörő, aki…” sorozatából. Móni meglepődött rajta, hogy ehhez nyúltam, ami szerint leszóltam az elsőt. Valójában nem emlékszem akkor mit írtam, és most nem lapozok vissza, hogy elolvassam, de egy biztos: akkor is eljutottam arra a következtetésre, hogy a sorozat két főszereplője – főleg beszélgetéseiket tekintve – egyszerűen jellemezve: zseniálisan hülye.

Mivel beleélős típusú könyvmoly vagyok, nem tudok fapofával olvasni. Igenis képes vagyok mosolyogni, ha valami olyan van, akkor hangosan  vigyorogni, de ennek a két lököttnek a beszélgetésein – csúnyán fogalmazva – szakadtam a röhögéstől. Ezekért a jelenetekért fogok egyébként addig visszatérni Bernie és Caroline világába, ameddig van még új sztorijuk számomra, még annak ellenére is, hogy a háttértörténetek eléggé középszerű krimis képet mutatnak.

- Ne mondj ilyet. Hogy mondhatsz ilyen ostobaságot? Mi a fene ütött beléd, hogy ilyen átkozott hülyeséget beszélsz? Hogy mondhatsz ilyet, George!? George állt, és tűrte, hogy Kitty ököllel, szavakkal, szidalmakkal támadjon neki, csak a szája mozgott,ugyanazokat a szavakat ismételte újra meg újra. – Meghaltak, kicsim. Meghaltak.
Dorothy Uhnak az első női krimiíró, aki valamikor maga is rendőr volt: másfél évtizedig dolgozott nyomozóként a New York-i rendőrségen. A nyomozás valódi bűntényen alapszik, minden sorából árad a személyes tapasztalat. A meghökkentő történet páratlan erővel jeleníti meg a nagyvárosi dzsungel lakóit és helyszíneit.

Eddig mindig visszautasítottam a naiv jelzőt, de be kell ismernem, most teljesen jogosan rám lehet akasztani. Nem is olyan régen egy Linda Farenstein krimivel próbálkoztam, mondván, hogy ha olyan ember ír egy könyvet, aki szakmabeli (ügyész, ha jól tudom, és szexuális bűnesetekkel foglalkozik/zott), biztos mást (jobbat?) kapunk, mintha valaki csak próbálja beleélni magát a szakmába. Ráadásul Farenstein mellett szólt az is, hogy nem csak, hogy bennfentes az igazságügyi szakmába, de olyan íróknak ad belső, szakmai segítséget, mint Harlen Coben például. Így természetesen akkor nagy lelkesedéssel és kíváncsisággal álltam neki a Végveszélyben-nek, és csalódás lett a vége.

Most, hogy Móni nagymamájának polcáról hozzám vándorolt ez a Dorothy Uhnak könyv, aki maga rendőrnyomozó volt, gondoltam: na, majd ez most beváltja azokat az elvárásokat, amiket a fent említett hölgynél-könyvnél megfogalmaztam. Hát nem ez történt…

Bea barátném – aki nagy filmes – azt mondja az egyik legrosszabb film, amit életében látott a Temetetlen múlt című remek volt, mert minden egyes pillanatban lehetett tudni mi fog történni a következőben. Egyből ez jutott eszembe, ahogy elolvastam a könyvből az első fejezetet, mert ha ott minden pillanatban, akkor itt minden betű után lehetett tudni mi lesz a következő. Pedig igyekezett ám a néni: bele akart nekünk varázsolni egy olyan csavart, hogy csak na (a kb. 400 oldalas könyvből ez a próbálkozás 350 oldalon keresztül zajlik!!!), de az is a kiszámíthatóság mintapéldányává avanzsált. Szóval ezt a könyvet csak azoknak ajánlom, akik nagyon kezdő krimi olvasók, és sikerélményt szeretnének maguknak, vagy mazochistáknak.

Ellie nővérét, Lilát, a matematikazseni diáklányt húsz évvel ezelőtt rejtélyes körülmények között meggyilkolták. Hogy miért és ki volt a gyilkos, igazából sosem derült ki. Ellie a távoli Nicaraguában találkozik Peterrel, Lila egykori matematikaprofesszorával, aki egy jegyzetfüzetet ad oda Ellie-nek. A füzet Liláé volt, benne egy azóta is megoldatlan, százéves matematikai rejtvény és megannyi titok, amelyeket a visszahúzódó Lila senkivel sem osztott meg. Ahogy Ellie próbálja felgöngyölni a gyilkosság hátterét és megérteni a nővérét, saját életével is szembesül. A köd éve szerzőjének új regénye egyfelől lebilincselő bűnügyi történet, másfelől pszichológiai regény, amely szerelemről, családi tragédiáról, veszteségről és árulásról szól, s a lélek legbensőbb és mélyen elásott titkait fürkészi.

Annak ellenére, hogy az elmúlt pár bejegyzésünk arról tanúskodik, hogy néha bizony mellé tudunk nyúlni egy-két egymásnak szánt/ajánlott könyvvel, azért nagy többségében mégiscsak beletalálunk ám. Vagyis pontosítok (Móni nevébe mégse akarok nyilatkozni): a blog elindítása óta négy könyv került a „hű erre a könyvre mindig emlékezni fogok” kategóriába, és ebből háromnál benne volt drága barátosném keze, ergo ő nagyon is képes beletalálni.

Az utolsó ilyen telitalálat ez a Richmond remek. Amikor Móni felhívta rá a figyelmem egy átküldött link formájában, akkor elolvasva a fülszövegét valahogy nem villanyozott fel. Aztán amikor Mártival róttuk a már megszokottnak mondható „rituális” könyvesboltos köreinket és nem találtam semmit, de egy ajándékkönyvvel lógtam magamnak, és megláttam az Úgysem ismered-et a polcon, „hát miért ne?” gondoltam magamban. Jó gondolat volt.

Annyira sablonos lenne, ha azt írnám, hogy egyszerűen nem tudtam letenni a könyvet, de ha megpróbálom elmagyarázni, hogy miért akkor talán kevésbé lesz klisé szöveg. Az erdőnél, vagy a Viharszigetnél, de még a Szél árnyékánál is a feszültség, a „jaj, mi fog történni?” izgalom volt az, ami a kezembe ragasztotta a könyvet. Az Úgysem ismered a hangulata miatt lett számomra letehetetlen. Ez nem a pörgős események, a kiszámíthatatlan történések regénye. Ez egy külön atmoszférát teremtő történet, ahol egy nővérét elvesztő húg kálváriáját követhetjük végig. Nem tudom, talán azért jött át ennyire a sztori, mert annyira át tudtam érezni Ellie érzelmi tépelődéseit. Talán túl ismerős volt a mások által megalkotott szerepben élni feeling. Igen, valószínűleg a személyesség miatt merültem bele ennyire a Richmond által teremtett hangulatvilágba, és igen, ezért minden pillanatát imádtam. (Ezek után muszáj lesz elolvasnom a Köd évét is!)

Hm, lehet, hogy most ezzel tönkre fogom vágni ezt a posztot, de egy megjegyzést kell még tennem. A múltkor más könyvmolyok blogjait szemezgetve ráakadtam egy posztra, ami Segal Orvosok című könyvéről íródott. A bejegyzést olvasva kiderült, hogy azt egy orvostanhallgató hölgy írta, aki a szakmai bakik miatt nullásra pocskondiázta azt a regényt. Akkor ezen felháborodtam, mert egy halandó kisember, akinek köze nincs az egészségügyhöz nem fog olyan dolgokon leakadni, hogy melyik vizsga milyen nehéz, meg hogy mennyire ivódik be a formalinszag az ember bőrébe, stb., de  a poszt full negatív kicsengése miatt lehet, hogy páran elálltak a könyv elolvasásának szándékától. Nos ha akkor fel voltam háborodva, akkor most duplán fel vagyok. Ha valaki azt mondja egy könyvre, hogy „ez nekem nem tetszett”, megrántom a vállam, és ha olyan hangulatom van, attól még simán nekiállok elolvasni, mert „ízlések és pofonok” ugye. De ha valaki azt mondja, hogy egy könyv nem hiteles… Az Úgysem ismered a matematika világa körül forog, ami meg az én asztalom, és igen ebben is voltak szakmai bakik. De ha most ezen nekiállnék problémázni, és azzal valakinek elvenném a kedvét, azt egy életre bánnám, mert sosem lehet tudni kinek mit jelenthet, mit ajándékozhat egy-egy könyv.

Megfogta a ponyva csücskét és lassan felhajtotta. – Mi a véleménye,doktor? Dr.Cimandl éppen elég régóta ismerte a főfelügyelőt ahhoz, semhogy belekezdjen az ilyenkor szokásos halandzsába holmi boncolásokból, laboratóriumi vizsgálatokról meg egyéb technikai trükkökről. Szótlanul letérdelt a tetem mellé. Kinyitotta a táskáját, és elővett egy csipeszt. A révész falfehér arccal elfordult. – Tizenöt-huszonöt napja – állapította meg az orvos. – Inkább huszonöt. Kemény tél van. A haj könnyen leválasztható. A bőr az ujjakon hámlik, a köröm tapad. A halál kesztyűjének a jele – indokolta szakszerűen. – Huszonöt napja. – dünnyögte elgondolkodva a főfelügyelő,és hátrapillantott. – Mit szól hozzá, kolléga úr?Belefér az időhatárainkba? Blahos felügyelő röpke fejszámolást végzett. -Tökéletesen. A kisgyerek holttestét tartalmazó csomagot december huszonkettedikén adták postára…”

A betlehemi gyermekgyilkosság fölsejlő réme a háború utáni Prágában – Antonín Winter megdöbbentő bűnügyi regényének első magyar kiadása.

Mónit azzal cikizem itt pár napja az elmúlt hónapok bejegyzései alapján, hogy a blogolásunkban nekem jutott „a népszerűtlen irodalom ismertetése” című megtisztelő feladat. Ezt alátámasztandó szólnék most néhány szót a Heródes árnyékáról. :)

A könyvet egyébként Móni nagymamájától kaptam, amit így utólag is nagyon köszönök, mert népszerűtlensége ellenére nagyon tanulságos olvasmány volt. Na igen, jogos a kérdés: mi a csudától lehet egy krimi tanulságos? Általában persze semmitől, de ez a krimi a II. világháború utáni Csehszlovákiában játszódik, és igencsak meg van pakolva e ma már nem létező állam történelmével. Eléggé fejbe vert a felismerés, hogy milyen hiányosak ilyen téren az ismereteim. Elgondolkodtató, hogy Amerika, Anglia, Franciaország történetéről sokkal több infót szívhattunk magunkba a gimis évek alatt, mint egy szomszédos ország históriájáról.

Na, de beszéljek már végre a könyvről is. Az első dolog, ami szemet szúrt az a kiadó. Ha azt mondom, hogy ’80-as évek és krimi, akkor – ha homályosan is – de biztos mindenkinek felrémlenek a sárga borítós Albatrosz könyvek. Nos, ez a krimi – bár megjelenésében hasonlít rá – nem az Albatroszos tábort erősíti, hanem (és most tessék megkapaszkodni!!!) a ZRINYI KATONAI KIADÓ érdeme.

A történetről egyébként sokat nem kell mesélni, mert a jól bejövő szocis krimi képlet alapján íródott: a „senki meg nem mondaná róla, de nagyon gonosz és okos” gyilkos, a végig rossz színben feltüntetett áldozat, aki persze a végén hófehérre suvickolódik – csak már későn. Valamint az értelmetlen, felfoghatatlan veszteség a még nagyobb drámaibb hatás kedvéért, ja és persze a nyomozócsoportban állandóan leosztott lapok – a hülyét mutató főnök, az igencsak színes fantáziával megáldott alkalmazott, és a tettre kész zöldfülű – adják a fűszerezést.

A gyilkos kiléte ugyan nem okozott rejtélyt, mert egyből kiszúrtam, de a cím annál inkább. Ugyan a gyilkos számlájára felkerült egy gyerekgyilkosság, na de hogy ettől egyből Heródes képe ugrott be az írónak…?

Szóval, aki a menő könyvek mellett szeretne tenni egy kis kirándulást egy olyan helyen, ami tényleg már csak régi könyvek lapjain létezik, és egy olyan világba, amiből mi már csak nagyon keveset (vagy nem is) kaptunk és még a krimiket is szereti, az rohanjon el az első antikváriumba és 150-200 forint ellenében már viheti is haza Heródes árnyékát.

„Látom apámat azzal az ásóval”
„Amikor tizennyolc éves voltam, felügyelőként dolgoztam egy nyári táborban. Négy táborlakó – köztük a nővérem – az utolsó éjjel kiszökött az erdőbe. Soha többé nem látták őket. Csak kettőjük holtteste került elő. A tizenhét éves Margot Greent átvágott torokkal találták meg száz méterre a tábortól. A szintén tizenhét éves Doug Billinghamet fél mérfölddel távolabb. Számos késszúrás volt a testén, de a halál oka ugyanaz: elvágták a torkát. A másik két holttest – Gil Perezé és a nővéremé, Camille-é – soha nem került elő.”
Paul Copeland megyei ügyész a mai napig nem tudta kiheverni nővére húsz évvel korábbi elvesztését. Az éjszakát, amikor a lánynak örökre nyoma veszett abban az erdőben. A hatéves kislányát egyedül nevelő Cope jelenleg élete talán legfontosabb ügyén dolgozik, amelynek során a nyomok egy brutálisan meggyilkolt férfihoz vezetnek. Ám amikor Cope megpillantja a holttestet, egész addigi élete fenekestül felfordul. A férfi ugyanis nagy valószínűséggel ugyanaz a fiú, aki a nővérével együtt nyomtalanul eltűnt azon az éjszakán.
Cope-ban ismét feltámad a remény, hátha Camille még mindig életben van. Hiába figyelmeztetik többször is, hogy ne bolygassa a múltat, Cope a végsőkig elszántan keresi az igazságot. Bármit képes lenne feláldozni, csakhogy megtudja végre, mi is történt húsz éve abban az erdőben, ám úgy tűnik, van valaki, aki még nála is elszántabb, sőt gyilkolni is hajlandó, nehogy fény derüljön a titokra…
Az erdő ugyanolyan lebilincselően izgalmas regény, mint a szerző magyarul eddig megjelent művei: Az ördög játszótere és a Dermesztő csend. Ezúttal is csak a legutolsó oldalakon kapunk választ a kérdésekre, számunkra is csak akkor derül ki, mi történt a fák között…

Valahol azt hallottam vagy olvastam egyszer, hogy akkor tudhatod, hogy jó filmet látsz, amikor – lehet az bármilyen kényelmetlen – nem fészkelődsz a székben, nem nézed az órádat, egyszerűen csak belefeledkezel a sztoriba, mintha a külvilág nem is létezne. Ha ezt lefordítjuk könyvekre, akkor azt mondhatnánk, hogy onnan tudjuk, hogy jó könyvet olvasunk, ha az elkezdésétől számított minden perc hosszúnak tűnik, amikor nem olvashatjuk. Amikor napközben is eszünkbe jut, hogy de jó lenne most kicsit beleolvasni, amikor bár már ragadna le a szemünk, de „még egy oldalt”! Ezek a ritka élmények. Mert vannak könyvek, amik tetszhetnek, de nem érzed miattuk ezt a droghatást. Viszont örömmel jelenthetem: nekem ez most sikerült.

A Kelly kiadó oldalát böngésztem könyvek miatt, és mondanom se kell simán átsiklottam Coben könyve felett, de hál’ istennek körbe vagyok véve olvasni szerető emberekkel, akik helyettem is látnak, így felhívták a figyelmem Az erdőre. Fel se tudom fogni, hogy nem szúrtam ki elsőre, pedig már a borító is nagyon el van találva. Azon is ott van a könyv „jelmondata”, de… amikor olvasok engem zavarnak a külső borítók, így olvasás közben kivetkőztetem belőlük a könyvet, és a hófehér borítón viszonylag kis fekete betűkkel az a mondat: „Látom apámat azzal az ásóval”. Iszonyatosan hatásos volt! Annyira megadta az alaphangulatot, és amikor úgy érzed már tudod mit is jelent… aztán rájössz, hogy nem tudtál semmit… Hihetetlen élmény volt ez a könyv. Annyira, hogy trónfosztás történt. A hú de jó könyvek trónján most leváltotta A Szél árnyékát. Még ringatom magam kicsit ebben az élményben, amit Az erdő okozott, de remélem azért az ő uralkodási ideje rövidebb lesz, mint a Zafon könyvé!

Kethy bejegyzése, na meg Edina és Kati hozzászólásai után elkezdte furdalni az oldalamat a kíváncsiság, hogy mi is van azzal a fülszövegben említett ásóval, így bár a krimi nem az én műfajom, de ennek ellenére kívánságlistára tettem a könyvet. Nem bántam meg!

El nem tudtam képzelni, hogy mit lehet kihozni egy olyan helyzetből, aminek fő eseményei 20 évvel ezelőtt játszódtak egy táborban, és bár akkor nem derült ki, hogy pontosan mi is történt a fák között, mégiscsak elég régen volt mindez ahhoz, hogy a hozzátartozók túltegyék magukat szeretteik elvesztésén. Nos, hogy mit lehetett belőle kihozni? Izgalmat; reménykedést; találgatást; és egy olyan írói stílust, ami az első oldaltól fogva azt az ígéretet adja, hogy nem fogunk csalódni akármit is hoz a történet alakulása. Erre garancia ugyanis a Coben által létrehozott, jól kidolgozott főszereplő, Paul személyében, aki nekem a maga fura humorával, követhető gondolkodásával nagyon szimpatikus volt. Egyébként az események nagy részét az ő szemén keresztül láthatjuk, csak néha váltunk át Lucyre, a másik főbb szereplőre.

Paul és Lucy, két egykori szerelmes húsz éve él bizonytalanságban, hogy mi történhetett akkor éjjel az erdőben, amikor Paul Lucy miatt elmulasztotta kötelezettségeit, és nem felügyelte a tábor rendjét úgy, ahogy kellett volna. Bűntudatuk van, amiért a négy fiatal kiszökött; bűntudatuk van a gyilkosságok miatt; a férfinak bűntudata van, amiért a nővére soha nem került elő. Aztán egy nap azonosítja az egyik eltűnt, Gil Perez holttestét, és ügyészként újra nyomozásba kezd, hogy kiderítse mi történt testvérével, Camille-lal.
Eközben fut egy másik szál is, amiben Paul egy megerőszakolt rossz körülmények között élő fekete lány igazát akarja bebizonyítani a két fehér dúsgazdag  elkövetővel szemben, akik persze tagadják, hogy bűnösök lennének. Egyik fiú szülei sem szeretnék, ha gyerekük börtönben kötne ki, így megindul egy könyörtelen magánnyomozás Paul ellen annak érdekében, hogy bármi apróságot felkutassanak a múltjában, amivel besározhassák, és ezáltal félreállíthassák az útból, hiszen Paul túl becsületes ahhoz, hogy kenőpénzt fogadjon el.

Számomra minkét szál érdekes volt, hiszen mindkettőben gondolkodhattam, hogy na akkor mi is történhetett, és hogyan is volt ez meg az. Azt hiszem belőlem nem lenne jó nyomozó, mert most sem sikerült kitalálnom egyik esetben sem az események alakulását, de ennek oka, hogy Coben túl jól alakította a dolgokat ahhoz, hogy ne legyen könnyen kitalálható, hiszen még az utolsó oldalak is tartogattak egy meglepetést. Meglepetés persze sok volt benne, mert amikor már azt hittem, hogy “oké, az van, hogy…”, akkor jött egy “na bumm”, viszont ezek a bummok soha nem azok a nagy robbanások voltak nekem, hanem a csendes fajta, amit bár éreztem, de nem rázott meg különösebben.

Kethy azt mondta, hogy ez egy nem kiszámítható történetű szuper könyv. Ezzel én is egyetértek, bár az tény, hogy neki sokkal jobban tetszett, mint nekem, de ez annyit jelent, hogy ez a kötet jó, és ebből én úgy gondolom – lehet tévesen -, hogy minden más Coben kötet is jó lehet. Így biztos vagyok benne, hogy akarok még Cobent olvasni!