Ijesztő találkozni egy sorozatgyilkossal, amikor a borzalmat még nagyobb borzalom követi, mert a saját családod is veszélybe kerül, és egyedül te állíthatod meg a gyilkosságokat. Mihez kezdesz hát?”Rettentően nagyot léptem előre! Tényleg! Az időutazó felesége után – amit szerintem kicsit túlreagáltak – gondoltam olvasok valami teljesen mást, így került a kezembe a “még olvasásra vár” polcomról ez a Herbert féle sztori. És, hogy miért mondtam, hogy rettentően nagyot léptem előre? Mert egy IHSZ-es pasi után jött egy TKÉ-s!!! Na ugye, hogy mindenki érzi az előrelépést!

A könyvről nincs sok mondanivalóm. Egy teljesen egyszerű krimi, amit írója megpróbált kicsit megborsozni ezzel a TKÉ-s (na jó nem húzom tovább senki agyát: Testen Kívűli Élményt jelent) vonallal. Hogy ez mennyire sikerült neki, hát nem tudom. Néhol úgy tűnt mintha nem lenne más, csak ilyen sorok közötti élcelődés a téma szakavatotjaival szemben. Bevett szokás ismert emberektől pár mondatos véleményt kérni a könyv borítójára. Hát sokat fizetnék egy MacLaine asszony (ő a legismertebb szakavatott) féle megnyilvánulásért! Nem hiszem, hogy meg bírna rajta száradni a nyomdafesték! :D

No, de komolyra fordítva a szót: a könyv egyszer olvasható. Kicsit fura, hogy egy test nélküli lélek meséli el nekünk, de apróságokba ne kössünk bele. Ami viszont nagyon kiverte a biztosítékot, az a könyv végén lejátszódó autókázás. Tehát az a – bocsánat, nem tudom másképp definiálni – rinyálás, hogy jaj szegény sorozatgyilkos, na az már sok volt. Valamelyik utolsó posztomban írtam olyat, hogy a miértek fontosak, hogy sok mindent felfedhetnek a tettekkel kapcsolatban. Itt kaptunk miérteket, de olyan tetteket is, ami alól semmilyen miért nem menthet fel. Ezt azonban sajnos az író nem érezte… Mindenesetre azért tegyük hozzá, hogy James Herbert elég beteg elme lehet, ha ilyen sorozatgyilkos pattant ki a fejéből…

A völgy 1. kötet
Sötétség uralja. A semmi közepén található. És szörnyű titkot rejt. Egy szuper üdvözlő buli a csónakházban: így ünneplik az új diákok megérkezésüket a Grace College-ba. De Julia és barátai hamar rájönnek, hogy a kanadai hegyekben található eldugott völgyben valami nincs rendjén. Miért ez a rengeteg tiltó tábla az iskola körül? És miért nincs rajta ez a hely a Google Earth-ön?
A helyzet kiéleződik, amikor Julia öccse, Robert végignézi, ahogyan egy lány beugrik a tóba és egy örvény magával rántja a mélybe. De senki nem hisz neki – még Julia sem. A lány még nem sejti, hogy a múlt sötét árnyai, melyekről az hitte, örökre túllépett rajtuk, itt a völgyben újra felszínre kerülnek.

Amikor először olvastam erről a könyvről, egyből megtetszett, és rögtön fel is tettem a kívánságlistámra. Külvilágtól elszigetelt helyszín? Főiskolai élet? Titokzatosság? Nyomozás? Izgalom? Naná, hogy el akartam olvasni! Annyira jól hangzott mindez egyben, hogy még attól sem riadtam vissza, hogy ez is egy sorozat lesz (megint).

A két testvér, Julia és Robert múltjuk elől menekülve érkeznek meg Kanadába a Sziklás-hegységben található elit Grace Collegebe, hogy ebben a főiskolai környezetben mindentől elrejtve új életet kezdjenek. Könnyen és gyorsan sikerül a beilleszkedésük, bár cseppet sem tartoznak azok közé az emberek közé, akik átlagosságukkal beleolvadnak a diákseregbe. Robert, a matematika zseni (Kethynek való társaság) furcsa álmaival mindjárt az első nap felhívja magára a figyelmet, és rögtön megkapja a “fura fiú” jelzőt, amit soha nem is fog tudni lemosni magáról. Szerinte a völgy és a benne levő Tükör-tó gonosz, valami nem stimmel velük kapcsolatban, hiszen még térképet sem készítettek soha róluk, vagy ha mégis, akkor sehol sem lehet megtalálni azokat, még az interneten sem. Erre a gonoszságra ad egyfajta bizonyítékot, hogy az első éveseknek szánt bulin egy lány a tóba ugrik nagy riadalmat okozva ezzel, ám az, hogy ki volt a lány csak másnap derül ki. De vajon mi történhetett? Mitől tűnik furcsának, gonosznak ez a hely? Mi ez a sok titok, ami itt rejtőzik egyrészt Robert és Julia múltjában, másrészt a völgyben? Sok-sok kérdés, amiknek csak egy részére kapunk választ ebben az első kötetben.

Úgy érzem, hogy túl nagy volt a lelkesedésem ezzel a könyvvel kapcsolatban. Igazából már a felénél elfogyott mindenféle érdeklődésem, és csak azért jutottam a végére, mert Niki biztatott, hogy meglátom majd, a vége izgalmas lesz. Ebben igaza is volt, de az nem kárpótolt engem teljes mértékben azért, amit a történet 3/4-e okozott.

Na de lássuk csak, hogy mit vártam én és mit kaptam:
Külvilágtól elszigetelt helyszín – ez megvolt. El is tudtam képzelni, hogy milyen lehet a völgyben időzni hegyekkel körülvéve. Átéreztem a bezártság érzetet, a félelmet, hogyha bármi történne, akkor nincs hova menekülni, csak a völgy van.
Főiskolai élet – ebből nem sok jött át nekem. Imádtam a főiskolás éveimet (most már így utólag visszagondolva), de abból a légkörből, abból a jó érzésből itt nem sokat érzékeltem. Néha úgy tűnt senki más nem jár a Grace Collegbe, mint az a 11 ember, akit az írónő főszereplőnek emelt ki. Ennek egyik oka, hogy a szereplők olyan semmilyenek voltak, mert egyiket sem sikerült igazán jól bemutatni, és ezáltal mindenki olyan furcsa lett. A beszélgetéseik is erőltetettnek tűntek. A másik oka az, hogy minden a völgyre volt kiélezve. Nagyon az jött át, hogy a főszereplő itt nem más, mint a völgy, amiről ennek megfelelően több dolog derül ki, mint bárki másról.
Titokzatosság – sok mindenről nem tudunk, sok mindent csak sejtünk, tehát a rejtélyesség az nagyon is megvan. Az első fejezetekben Robert és Julia múltja okoz nagy kérdőjeleket a fejünkben, aztán a völgy furcsaságai, majd a a vízbe esett lány és végül az újonnan kiderült érdekességek, amik persze már előrevetítik a következő kötet izgalmait. Mondjuk nekem az a véleményem, ha mindent a két főszereplőn keresztül látunk, akkor miért nem lehetett ezt E/1. megírni? Soha semmi mást nem mutat be az írónő, mint azt amit ők megélnek, gondolnak.
Nyomozás – nem nyomozott itt senki, minden ment magától. Nini itt egy valami, itt meg egy másik, aztán még egy és bamm, az van gyerekek, hogy ez történt és ezért. Egyedül Robert gondolkodott úgy (nem hiába matek zseni), hogy követni lehetett (általában), Juliának inkább megvilágosodásai voltak, amikről abszolút nem tudni miből pattantak ki.
Izgalom – számomra nem volt. Nem töltött el különösebb izgalom azzal kapcsolatban, hogy mi hogy lesz.

Most jöhet a nekem szegezett kérdés, hogy mégis miért adtam neki 4 csillagot. Eleinte erősen a 3-as értékelés volt a fejemben, mert az igaz, hogy olvastatta magát, és jó gyorsan lehetett vele  haladni, de olyan furcsa volt. Később, amikor az események felgyorsultak, és azon kaptam magam, hogy minden hibája ellenére kezd tetszeni, akkor a pontok száma növekedett egy kicsit.  Végül amikor letettem, akkor úgy voltam vele, hogy jó volt, és a jó az 4 csillag. (Tudom, érdekesek a pontozási szokásaim.)

Ha most rákeresnénk a bejegyzésemben a furcsa szóra, bizonyára találnánk belőle néhányat. Egyszerűen nem tudom máshogy jellemezni ezt a könyvet, mint úgy, hogy furcsa. Nem akarok spoilert írni, de rengeteg kérdés van a fejemben, amikre a válaszok végén mindig oda lehetne illeszteni ezt a szót. Ha valaki esetleg kíváncsi rájuk, akkor megbeszélhetjük őket.

Abban nem vagyok biztos, hogy ez a sorozat megnyert magának a következő köteteire is, de bizonyára nem fogok tudni neki ellenállni, ha a következő részről, A katasztrófáról pozitív vélemények kerülnek ki blogger társaimtól. A címe alapján egyébként kíváncsi vagyok rá, de jelenleg csak annyira, hogy valaki mesélje el nekem miről szól, de ne kelljen elolvasnom.

Túl egy fájdalmas váláson, a fiatal reklámszövegíró, Lila Nova új életet kezd. A mindennapok, akárcsak apró lakása, egykedvűek, unalmasak és üresek… egészen addig, amíg hatalmába nem keríti egy jóképű virágárus, David, aki bevezeti a trópusi növények vad és öntörvényű birodalmába. Az egzotikus növények iránti ösztönös vonzódás vezeti el egy rejtélyes mosodába, amelynek titokzatos üvegházában nevelkedik a vágy kilenc növénye. Amikor David kifosztja Lilát és eltűnik, a nő élete legnagyobb kalandjára szánja el magát: felkerekedik, és elutazik a mexikói Yucatánba, a sámánokkal és misztikus teremtményekkel teli dzsungel legmélyére, hogy visszaszerezze, ami az övé!

Ha asszociációs játékba kezdenék, azaz mondanom kéne az első szót ami eszembe jut erről a könyvről, akkor azt mondanám: tenger. Ha ezen a vonalon maradok, és sorolom tovább, akkor a második szó az átverés lenne. Na, de mielőtt belemelegedek kisded szórakozásaimba, inkább vegyük sorra az eddigieket…

Tenger: Tény, hogy a regényben többször visszaköszön a víz, sőt alighanem nem is tenger, hanem óceán formájában, de nem ez az oka, annak, hogy ez jutott eszembe. Az ok sokkal inkább az élményhez kapcsolódik, mint a történethez. Tök olyan volt olvasni ezt a könyvet, mintha egy hullámok közt hánykolódó tutajon lennék. Néha volt egy-egy jól megírt bekezdés, ami feldobott, tovább repített, néha meg olyan mélyre estünk, hogy kínok közt lapoztam csak tovább. Ennyire szélsőséges olvasási kedvet még egy könyvnek se sikerült kihoznia belőlem. Aztán hogy ez most bók vagy kritika, azt nem tudom eldönteni, mert valahogy a végén azt éreztem, hogy lehet pont így volt jó.

Átverés: Hát ez már egy hosszabb történet, ami oda nyúlik vissza, hogy Edina barátnőm egyszer elkezdte becsmérelni olvasási palettámat, mi szerint én CSAK ponyvát olvasok. Hát ezzel úgy belegázolt irodalmi önhittségembe,hogy hű de nagyon. Ezért amikor születésnapjára könyvet keresgéltem élből a szépirodalom címszó alatti kínálatot kezdtem el vizslatni. Ott akadtam rá erre a fantasztikus gyöngyszemre; és igen, mondanom se kell, amikor emellett döntöttem kicsit a bosszú vezérelt. Aztán persze, csak hogy ne tudjon megvádolni ilyesmivel kölcsönkértem Tőle. :)
A fent említett hullámzásnak köszönhetően, és a sztori elég érdekes (szerintem nem könyvhöz való) mivolta miatt elkezdett érdekelni, hogy ez vajon mi a csudától SZÉPirodalom??? (Hát igen, ennyit rólam: irodalmi önhittségről csacsorászok, miközben lövésem sincs a szépirodalom definíciójáról. :|) Nos, drága wikinknek köszönhetően megvilágosodtam: szépirodalom kategóriába tartozik minden olyan irodalmi mű, ami ismeretterjesztő anyagot burkol történeti köntösbe. Na, itt az átverés, mert ebben a könyvben az volt az ismeretterjesztés, hogy minden fejezet előtt volt egy kis összefoglaló (kettő nem túl összetett mondatnál nem több) valami szakaszbeli témáról. De, ennyi erővel Danielle Steel is gyárthatna szépirodalmat, ha könyveiben egy-egy fejezet előtt mondjuk pár mondatban ismertet valami II. világháborús hadműveletet (azért ezt írtam, mert több könyvében érinti a témát)… Lehet azért nem csinálja, mert elég álszent cselekedetnek tűnne…?

A legendákkal övezett híres londoni viktoriánus temető, a Highgate szomszédságban áll egy fura ház, a Vautravers. Mielőtt rákban elhunyt, itt élt az excentrikus Elspeth, aki lakását Amerikában élő ikernővérének huszonegy éves ikerlányaira, Juliára és Valentinára hagyta. A lányok birtokukba veszik Elspeth hagyatékát, beköltöznek a lakásba, és lassan felfedezik Londont: megismerik szűkebb környezetüket, a baljós árnyakkal teli temetőt, a bogaras szomszédokat, sőt, Elspeth volt szeretőjét, a megtört lelkű, gyászoló Robertet is.
Az ikrek kapcsolatára azonban rányomja bélyegét Valentina rossz egészségi állapota, a folyamatos egymásra utaltságuk, és egy szörnyű titok, amely miatt anyjuk és Elspeth valamikor régen örökre eltávolodtak egymástól.
Amikor Valentina és Robert kapcsolata elmélyül, kiderül, Elspeth kísértetként még mindig a lakásban él, és egyáltalán nem nézi jó szemmel a bimbózó viszonyt…
Az időutazó felesége szerzőjének legújabb regénye igazi megható mese a halálon túl is tartó szerelemről, a gyász feldolgozásáról, és az igazi testvéri összetartásról.

“Temető? Ikrek? Ezek pont nekem való témák!” – gondoltam, így kétség sem férhetett hozzá, hogy A Highgate temető ikrei című regényt mindenképpen olvasnom kell. Fura módon viszont nem akartam megszerezni, hogy nekem is legyen egy példányom, így könyvtári kölcsönzés lett belőle.

Voltak némi elvárásaim a könyvvel a kapcsolatban: bíztam benne, hogy az írónő előző regényéhez, Az időutazó feleségéhez hasonlóan ötletes, megdöbbentő, néhol könnyekre fakasztó művet hozott létre. Azt hiszem ezeknek a pontoknak meg is felelt ez a kötet, ám valahogy úgy érzem az itt kitaláltakat kicsit nehezebben fogadom el, mint az időutazást, holott a szellemek létezésében magam is hiszek (főleg ha sötét van a lakásban, és hergelem magam, hogy ne nézz semerre, soha nem lehet tudni mit látsz).

Azt hiszem az előző mondatom és a fülszöveg kapcsán nem titok, hogy ebben a történetben az ikerségen túl egy másik fő téma a szellemek létezése. Tehát megint valami olyan, ami elvont és  felveti azt a kérdést: Mi lenne, ha…? Jó lenne vagy sem? Nekem ezzel a nem valóságos résszel igazából semmi bajom sem lett volna, tetszett ahogy Elspeth, mint szellem létezését bemutatta az írónő, misztikus volt, ijesztő, sajnáltuk is őt, aztán minden megváltozott és kaptunk egy olyan véget, amit én nem tudok elfogadni, nem értem miért így kellett lennie.

A címben szereplő Highgate temető ikrei csak annyira a temető ikrei mint bárki más. Én ezt úgy mondanám, hogy van a londoni Highgate és vannak a lányok, akik lakása pont a temető mellett található, a síkövekre néznek az ablakaik. Nem éreztem azt, hogy a temető “főszereplő” lenne , bár kétségtelen, hogy ad egyfajta plusz hátborzongatást a már amúgy sem mindennapi légkörhöz. Egyszer szívesen körbejárnám a Highgatet, mert nagyon szeretem a régi temetőket, bennük a régi kőszobrokat, a képpel ellátott sírokat. Ha valamihez meghozta Niffenegger a kedvemet akkor az egyik az az, hogy Kethyvel régi sírokat nézegessek, a másik pedig, hogy kikérdezzem iker nagynénjéimet, hogy milyen is ikreknek lenni, hogy tényleg annyira erős-e köztük a testvéri érzés, hogy nem bírnak, akarnak egymás nélkül élni. Persze ők már nem 21 évesek, és nem is tükörikrek, rég túl vannak már az elszakadáson (legalábbis nem élnek már együtt, de szinte minden nap találkoznak), kíváncsi vagyok, hogy ők mit mesélnének az ikrek ragaszkodásáról.

Valentina és Julia nekem nem volt szimpatikus. A lányok akármit is tettek vagy gondoltak, nekem mindig két üresfejű szereplőként jelentek meg, akik élete nem szólt másról, mint a semmittevésről. Sok mindenben nagyon gyerekesen viselkedtek, hozzájuk képest más könyvek 14-16 éves főszereplői felnőtteknek tűnnek. Bár az is igaz, hogy nem miattuk olvastam végig a könyvet; nem is Elspeth és Edie, azaz ikrek anyja és nagynénjének titka miatt, ami végig ott lebeg hol erősebb, hol halványabb kérdőjelként; nem is a fura kényszerbeteg Martin vagy a kiismerhetetlen Robert miatt, hanem azért, mert annyira jól írta meg az írónő, hogy akkor is élveztem az olvasást, amikor éppen nem történt semmi, amikor például csak arról volt szó, hogy mit csinálnak a lányok, hogyan takarít mániákusan Martin vagy hogy telik Robert egy napja a munkahelyén.

Számomra nem volt kiszámítható egyik olyan szál alakulása sem, aminek a lehetséges végkifejletén gondolkodni kezd az olvasó, hogy na akkor mi is lesz és hogy is lesz. Persze voltak meglepő és kevésbé meglepő részei a történetnek, illetve volt olyan is, ami engem sokkal jobban foglalkoztatott, mint minden más és azt egy egyszerű közléssel lezártnak tekinthettem, holott én még kérdezni akartam volna a szereplőktől ezt vagy azt.

Összességében nagyon tetszett a könyv, bár inkább a megfogalmazása, a misztikus légkör megteremtése, semmint a végkifejlet. Csak azért nem adtam maximális pontszámot, mert nem tetszett a lezárása, az utolsó néhány oldal történése.

Margaret Lea kisasszony egy angol kisvárosban éli nem túl izgalmas életét. Édesapjával egy antikváriumban dolgoznak. Egy nap furcsa levelet kap Miss Wintertől, aki felkéri írja meg az ő életrajzát. Margaret kideríti, hogy bár sokan írtak már az életéről, karrierjéről, úgy tűnik mindannyiszor más változattal lepte meg a közönséget. A lány elindul a nő házába, ahol még több titok, meglepetés és szellemi kaland vár rá.

A történetnek volt egy jelen idős, kevésbé érdekes szála és egy múlt idős “jaj, de kíváncsi vagyok, muszáj olvasnom” szála, aztán egy meglepő, bár nem kitalálhatatlan vége. Nem, én nem jöttem rá, hogy mi lesz a végkifejlet, pedig figyeltem, meg gondolkodtam, de azt hiszem olyan lezárást kaptam, ami számomra nem volt elfogadható. Ettől függetlenül tetszett a könyv, csak… Volt benne minden, ami kell, régi ház (régi házakat szeretem), rejtély, gyilkosság, stb.

Annyira, de annyira zavart, hogy nem tudtam kitalálni, mikor is játszódhat a történet! Nem voltam képes elképzelni a szereplők ruháját, a környezetet, semmit! Tisztára felbosszantott! Még ilyet!

Margaretnek milyen jó már! Én is akarok egy antikváriumot, ahol sok-sok jobbnál jobb könyv van, és azt olvasok, amihez éppen kedvem van.

Megtetszett ez az iker sztori, most olyan könyvre fáj a fogam, amiben ikrek a főszereplők, de ilyen éppenséggel nincs a polcomon, úgyhogy keresnem kell valami mást. Lehet, most kellene következnie a Twilightnak?

Amikor elkezdtem olvasni ezt a könyvet, már az első oldalon izgatott lettem. Olyan mondatokat, olyan költői képeket kaptam, ami teljesen magával ragadott. Egyből azt gondoltam, hű ebből lesz valami. Ez az érzés tartott körülbelül a harmadik fejezet végéig. Onnan vagy eltűntek ezek az általam szeretett cikornyás mondatocskák, vagy hozzászoktam. Nem tudom, de egy biztos: onnantól kezdve nem kaptam ki a fejem a sztoriból, hogy „hú b… meg ez is egy mondat volt”!

Igaz, fent említett szövegelemek hiánya miatt kárpótolt az érdekes két szálon fűzés. A sztori is elég ígéretesnek alakult. Aztán jöttek a problémák. Az első nagy lelkesedésemtől fel se tűnt – Móni egy kérdése ébresztett rá -, hogy zavaró, hogy a díszes stílus miatt mintha behatárolhatatlan lenne az idő. A hangulat meglehetősen múlt századinak tűnik, míg egy-két elszórt megjegyzés mintha modern korra engedne következtetni. Ez olykor, főleg a végén összezavart. Aztán, ami miatt nem feltétlenül pozitív élménnyel tettem le a könyvet, az a végkifejlet. Annyira igyekezett a néni egy plussz megdöbbentő csavart belecsempészni a végébe, hogy szerintem kicsit túllőtt a célon. A könyv eleje-közepén még elhangzanak bizonyos találgatások arra nézve, hogy kinek milyen szerepe van az utódokat illetően, de ezt teljesen agyoncsapja a végkifejlet. Így olyan, mintha kettészakadt volna az egész történet. Mintha az írónő rántott volna egyet a vállán, hogy „á mindegy mit írtam eddig, ezzel most úgy ledöbbentem a népet, hogy úgyse emlékszik vissza majd a könyv elejére”.  Nos lehet, hogy ez a stratégia bejött pár olvasónál, de nálam személy szerint nem, így kicsit keserű szájízzel inkább a könyv elején lévő mondatokra emlékszem csak vissza.

Gemma Doyle alig várja, hogy elutazzon a Spence Akadémiáról a karácsonyi szünetre, a barátnőivel töltse az időt Londonban, elegáns bálokra járjon, és ami már nem akkora mulatság, a betegeskedő apját ápolja. Miközben az 1896-os év szilveszterére készül, egy jóképű fiatalember, Lord Denby szeme akad meg Gemmán, vagy csak úgy tűnik? Mégis, a nagyvárosi forgatagban is egyre erőteljesebbek Gemma látomásai három fehérbe öltözött lányról, akikkel valami szörnyűség történt, amit csak a birodalmak tudnak megmagyarázni… Ellenállhatatlan a csábítás, és nemsokára Gemma, Felicity és Ann pillangóvá varázsolják a virágokat a birodalmak igéző világában, ahova csak Gemma révén juthatnak el. A lányok nagy örömére szeretett Pippájuk is itt várja őket, hogy teljessé tegye baráti körüket. De a birodalmakon belül és kívül is viharfelhők gyűlnek. Ismét megjelenik a rejtélyes Kartik, és meghagyja Gemmának, hogy meg kell keresnie a Templomot, és meg kell kötnie a varázslatot, különben rettenetes csapás éri. Gemma hajlandó eleget tenni Kartik tolakodó parancsának, jóllehet ez veszélyekkel jár, mert kalandjai során találkoznia kell az anyja legjobb barátnőjével, és jelenlegi ellenfelével, Kirkével.
Amíg Kirkét el nem pusztítja, Gemma nem töltheti be a sorsát. De Kirké megtalálása mind közül a legveszélyesebb feladat.

Nem szeretem, amikor egy könyvvel kapcsolatban spoilert sikerül elkapnom; sok esetben persze az illető nem is gondolja egy-egy icipici elejtett dologról, hogy az  másnak esetleg elveszi a kedvét az olvasástól. Ez alól bizony én sem vagyok kivétel, néha én is beleesem ebbe a hibába, ezért elhatároztam, hogy most “két” bejegyzést fogok írni, egyikben egyszerűen csak leírom, hogy milyen volt olvasni a Lázadó angyalokat, a másikban pedig háborogni fogok.

Ez a kötet a Gemma sorozat 2. része, és bár valószínűleg megállná a helyét így magában is, vétek lenne kihagyni az előző kötetet, a Rettentő gyönyörűséget, hiszen ez a történet ott folytatódik, ahol az abbamaradt. Továbbra is Gemma (az idegesítő “barátnői”) és a Kirké  utáni nyomozás van a középpontban, na meg a londoni élet, mert most nem a Spence titkokat rejtő falai között zajlanak az események, hanem a karácsonyi szünet miatt Londonba utaznak a lányok, ahol kicsit szabadabbaknak láthatjuk őket.

Ezt a könyvet valahogy nem sikerült olyan gyorsan olvasni, mint a korábbi részt, annyira nem volt már újszerű ez a birodalmak dolog és igazán nem is történt semmi olyan, ami miatt folyamatosan életben tartotta volna az érdeklődésemet, valahogy nem volt olyan titokzatos, de lehet ezt csak azért éreztem így, mert a felmerülő rejtvényeket kicsit előbb sikerült összeraknom, mint Gemmának. Mindent összevetve persze jó kis történet ez, megint lehet találgatni, hogy mi is fog történni, hogyan is alakulnak a dolgok.

Nem mondhatnám, hogy most Ann közelebb  került a szívemhez, mint eddig, mert nem. Akárhogyan is alakulnak a dolgai valahogy akkor sem tudom megkedvelni, mert ha tesz valami jót, utána biztos, hogy tesz valami “rossza”t is, amivel megint jön egy felkiáltás, hogy “jajj, ez az Ann…”. Gemma barátnői nem hiányoznának, ha nem lennének, sőt még lehet jobb is lenne úgy.

Nekem valahogy Kartik figurája a kezdetek óta nem szimpatikus, de most hogy bejött a képbe vetélytársként Simon, és választani kellett, hogy melyik oldalára állok, ki legyen Gemma párja, inkább Kartikot választottam és neki szurkoltam, még akkor is, ha az első néhány oldalon az történik, ami.

Miután elolvastam a könyvet, elgondolkodtam rajta, hogy mi jöhet a következő kötetben még, mert most megint egy olyan lezárást kaptunk, hogy akár itt vége is lehetne az egésznek, de tudjuk ugye, hogy nincs, mert jön a következő, lezáró rész, amit most már kicsit kevésbé lelkesen várok, de azért várom. Ha már megjelent volna, akkor tuti belekezdtem volna már. Szóval, ne hagyjátok ki ezt sem, mert ez is szuper a maga módján.

[[Visit blog to check out this spoiler]]

Egy kis Wikipedia a sorozattal kapcsolatban itt. (Vigyázni vele, mert nem éppen spoiler mentes!)

Gemma Doyle más, mint a többi lány, akinek kifogástalan a modora, csak akkor szólal meg, ha szólnak hozzá, tudja a helyét, és hanyatt veti magát, és Angliára gondol, amikor ezt kívánják tőle. A tizenhat éves Gemma önálló egyéniség. A londoni Spence Akadémiára akkor íratják be, amikor Indiában tragédia sújt le a családjára. Gemma, aki magányos, bűntudattal küszködik és hajlamos a jövőt illető látomásokra, amelyek kínosan valóra is válnak, hűvös fogadtatásban részesül az Akadémián. Ám nem teljesen magányos: egy rejtélyes fiatalember követi, aki óva inti, nehogy megnyissa a lelkét a látomások előtt. Gemma képessége ugyanis, amivel magához vonja a természetfelettit, itt, a Spence-ben teljesedik ki. Itt kerül kapcsolatba az iskola legbefolyásosabb leányklikkjével, és itt fedezi fel, hogy az anyja kapcsolatban állt egy Rendnek nevezett titokzatos csoporttal. És itt vár rá a sorsa…, amennyiben hisz benne. A Nagy és rettenetes szépség igazi, hátborzongató olvasmány a suhogó szoknyák, táncoló árnyak és éjszaka utunkba vetődő dolgok világának széles palettájáról. A viktoriánus kor élénk színekkel megfestett világát tárja elénk, ahol a lányokat arra nevelik, hogy gazdag férfiakhoz menjenek feleségül, de ahol egy lány más utat keres magának.

Régóta szerettem volna elolvasni ezt a könyvet, de valahogy mindig úgy jött ki, hogy nem volt bent a könyvtárban, és a végén már fel is adtam, hogy egyszer sorra kerülök az előjegyzésben, így ekkor jutottam arra, hogy megveszem. Nem bántam meg.

Erre a történetre nem mondhatom, hogy rögtön az első oldalon megfogott, igazából onnan lett számomra érdekes, amikor Gemma bekerült a lányiskolába és kezdetét vette a lányok harca valamint a “nyomozás”, hogy mi is történt régen a Spence-ben. Tipikusan az a könyv ez, amit “jó pár” évvel (úgy 12-14) ezelőtt biztosan imádtam volna, és bár már nem az én korosztályom a célközönség, nagyon tetszett, beleélni magam viszont nem igazán tudtam, azért mégiscsak fiatalok nekem ezek a lányok. Hogy mit is kapunk, ha elolvassuk? Lányokat egy régi iskolában; titkokat, amiket ki kell deríteni; kalandot; egy olyan érzést, amitől még még még akarunk Gemmáról olvasni.

A történet teljesen rendben volt. Lehetne unalmas a lányiskola, a rivalizálás stb., de nem az mégsem, mert az írónő kiegészítette valami olyannal, ami az Evermore-ban nem tetszett, de itt valahogy illett a témába és bár nem szeretem az ilyesmit, most mégsem háborogtam rajta, hanem próbáltam elképzelni, hogy mi lenne, ha…

Gemma alakja hol szimpatikus, hol nem. Nem tetszett, ahogy Ann-t megítélte, mert igazából utána ő sem viselkedett sokkal másabbul. Ann-t sem értem mondjuk, az ő viselkedése is meg tudott lepni néha. A többiekről meg nem is teszek említést, valahogy nem kedveltem meg egyiket sem.

Kíváncsian várom, hogy mi fog történni a következő részben!

Rudger Harm, az Intersecur biztosítási nyomozója izgalmas rejtély után kutat: az Avalon II. mélytengeri fúrótorony személyzete nyomtalanul eltűnik. Vajon miért hagyták el a munkások a tornyot? Ki az a titokzatos fiatal nő, akit a fúrótorony egyik tartóoszlopán találnak? Rudger Harm a rejtélyek nyomába ered, ám az eset egyre bonyolultabbá és átláthatatlanabbá válik. Arthur Spangler, a fúrótorony tulajdonosa nyilvánvalóan elhallgat valamit a nyomozó elől. Az Avalonnal korábban már történtek titokzatos dolgok: a fúrótorony 25 évvel ezelőtt nyomtalanul eltűnt. Vajon az Avalon II-re is hasonló sors vár? A szálak ökoterroristák kis csoportjához vezetnek…

Nálam a könyvvásárlás egy rítus. Megvan a menete pontról pontra. Először is,  csak úgy nem veszek könyvet. Annak alkalma, oka kell, hogy legyen. Ha ez megvan, akkor elkezdek mazsolázgatni a különböző blogokon, hogy hátha ráakadok valami kincsre. Egy ilyen blog-kirándulás alkalmával akadtam rá Az Avalaon-tervre.

Fogalmam sincs mi vitt rá a bejegyzés elolvasására, hiszen a cím alapján ez valami háborús tevékenységre utal, és – bár van a hátam mögött háborús irodalom is – nem az éppen nekem kitalált téma. Szóval valami rávett, hogy elolvassam a blogot író könyvmolyok véleményét e könyvről. Ahol csak megemlítették, jó kritikát kapott. Hozzáteszem ez gyanús! A legjobb könyvek ugyanis meg kell, hogy osszák a közvéleményt, de erre akkor nem gondoltam, és valahogy meggyőztek: ez egy olvasásra méltó könyv.

Aztán kibattyogtam a könyvesboltba, és holt véletlenül megtaláltam a polcon. Megörültem e szerencsének, ráadásul a könyv jócskán le is volt árazva. Ám amikor a kosárba tettem megakadt a szemem az írón. Ez lehet, hogy most rossz pont, de be kell vallanom addig ez holt nem érdekelt. Szóval író. Német. Nem vagyok faj-, nemzet- , nép-, se semmilyen gyűlölő, de tény, hogy a németeket valahogy nem kedvelem. Nem tudom megnevezni az okát, de ez van. Szóval ott egy pillanatra elgondolkoztam, hogy visszateszem a polcra, de nem tettem. Az a baj, hogy a könyv elolvasása után se tudom eldönteni, hogy sajnálkozzak e ezen, vagy örüljek neki.

Voltak pillanatok, amikor baromira lekötött, volt amikor unatkoztam rajta. Ez még persze semmit nem jelent. A problémám ott van az egésszel, hogy nem értem a célt. Ha az ember olyan könyveket olvas, ami a misztikum jegyében íródott, akkor 3 dolog lehet. Egy: az egész tök hátborzongató, felfoghatatlan, ám a végén mégis megkapjuk a racionális feloldozást. Kettő: az egész felfoghatatlan, és a végén nem kapjuk meg a feloldozást, de erre már rájövünk közben is, mert érezni, azt a pillanatot, amikor az író átbillen arra az oldalra, ahol a józan ész mit sem ér. Három: kapunk egy lezáratlan sztorit, ahol mi dönthetjük el, hogy hogyan fogjuk fel a történetet. Nos, ezzel a könyvvel az volt a bajom, hogy végig úgy tűnik, hogy az író a racionális befejezés felé hajlik, ám mégsem az lesz a vége, ami lehetne jó is, meg váratlan, meg megdöbbentő, de így valahogy olyan suta az egész történet. A másik problémám, hogy az író néha annyira mozgalmasra ír meg egy-egy jelenetet, hogy az pont nem a kívánt eredményt éri el, azaz nem szítja fel az izgalmakat, inkább annyira összekuszált lesz az egész, hogy a végén már azt sem tudjuk most akkor ki mit is csinált, ki ugrott neki kinek, és egyébként is, most mi is történt?? Az első ilyennél azt gondoltam, hogy én nem tudtam valami miatt figyelni, és visszalapoztam, hogy újra olvassam, na de amikor ezt már harmadszor kell megtennem, az azért már gáz!

Tehát összegzésként, a könyv olvasható, senkit nem beszélnék le róla, mert a központi mondakör olyan része van érintve, amiről tényleg keveset hallani. Én legalábbis egy könyvben találkoztam vele eddig. Ezen kívül, aki szereti a misztikumot, az akciót, a krimit, annak tényleg szórakoztató lesz, csak mint említettem vannak benne olykor bosszantó momentumok. De ha ezeket elhessegetjük, akkor tényleg jó napozási kelléket tarthatunk a kezünkben.

Az ember örök álma valósul meg e könyv lapjain. Hősei rátalálnak az elveszett Édenre, amit a valóságban hiába igyekszünk újra megteremteni, sőt talán egyre messzebb kerülünk tőle. Szép álom ez, de kockázatos is. Ennek kifejtése adja a regény valóban ritka izgalmait: merész fordulatosságát és a szellemi borzongásokat. Tibet és a Kék Hold völgye sokak szemében máig egyet jelent: a földi Paradicsom tökéletesen megvalósult modelljét. Ezt a képzetet hét évtizeddel ezelőtt James Hilton angol író teremtette meg, aki 1933-ban kiadta a 20. század később talán legismertebbé vált regényét, A Kék Hold völgyét. Azt a krimit, amire egyformán bólint rá ma is a legfinnyásabb irodalmi ízlésű olvasó és a krimirajongó is. Ezért fordították le londoni megjelenése után szinte azonnal számos nyelvre, köztük magyarra, és az sem véletlen, hogy magyarul éppen Déry Tibor fordításában jelent meg. Nagy sikerű filmek, színpadi változatok is készültek belőle, hatására jobb módú utazók seregei indultak Tibet és India határvidékének ismeretlen hegyei közé a lámakolostorokba.

Azt mondja a fáma, hogy a könyv rajongói körének száma azért óriási, mert nem csak a misztikumot kedvelők olvasták szívesen, hanem a krimit kedvelők is. Az a helyzet, hogy mindkét tábort erősítem, ennek ellenére a regény nálam megbukott. Méghozzá nagyon. Nem szoktam ennyire erőteljesen negatívan fogalmazni, ha könyvről van szó, de ennél bugyutább irodalmat nem igen olvastam. A jellemábrázolások elnagyoltak, a leírások helyenként túlzóak, hosszúak, helyenként nincsenek. A cselekmény meglehetősen döcögős. Az emberi kapcsolatok alakulásának oka pedig érthetetlen. Az olvasó – legalábbis én így voltam vele – várja a feloldását, a megoldást, a miértre a választ, de ez nem érkezik meg. Az egyetlen pozitívuma a történetnek a végkifejlete lehetne, de sajnos az is el lett rontva azzal, hogy az utolsó mindent megkoronázó momentum nem lehetőségként, hanem tényként hangzik el. Így a könyvet csak olyanoknak tudom ajánlani, akik abszolút mazochisták, vagy akik az eddigi értékeléseim alapján úgy gondolják, abszolút ellentétes ízléssel rendelkeznek.