A szerző művének középpontjában négy nő áll, akik nap mint nap szembesülnek az élet és halál nagy kérdéseivel. Július elseje van, a Váltás Napja. Az év legrettegettebb napja. A pittsburghi Angels of Mercy kórházban ilyenkor jelennek meg a zöldfülű kezdő dokik. És máris meghal valaki: a sebészet vezetőjének fia.

Ha orvosi krimiről van szó, akkor két név ugrik be szerintem nagyjából mindenkinek: Evelyn Mars és Robin Cook. Bocsánat, ha ezzel megbántok bárkit is, de szerintem ők mindketten egy könyvesek. Igaz Cooktól azt hiszem kettőig is eljutottam, de ez csak egy sejtelmes emlék – ami azt gondolom már el is árul mindent. Ezért ismét csak sikerült szkeptikusan hozzáállnom egy könyvhöz.

Hát röviden összefoglalva: annyira izgi azért volt a könyv, hogy majdnem fent maradtam a vonaton. Tényleg le tudott kötni, jobb szórakozás volt, mintha megnéztem volna egy hasonló kategóriás filmet, de azt hiszem az orvosi krimik valahogy továbbra is csak írónként egy-egy könyvesek lesznek nálam. Lehet, hogy az a baj, hogy az ilyen típusú műveknél a főszerep mindig egy-egy abszolút hivatásköteles orvosi alakra esik, akikkel valljuk meg ritkán találkozunk az életben, ezért valahogy feledhetőek lesznek. A regényalakokkal való azonosulás pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy egy könyv feledhetetlen legyen olvasója számára.

És véletlenül se szeretném bekategorizálni Lyonst, de ha a műfajnál marad, és rangsorolnom kell, akkor sajnos még mindig Cook van az élen, de Evelynt mindenképp előzte.

Amerika keleti partvidékén egy tipikus kertvárosi házban él egy tipikusnak korántsem mondható háromgyermekes család. A legidősebb testvér, Jesse már a “sötét oldalon” jár; a középső lány, Kate súlyos leukémiás, akinek életben maradásáért a két szülő ádáz küzdelmet vív; a húg, Anna pedig – a tudomány jóvoltából eleve azért született, hogy genetikailag megfelelő donor legyen a nővére számára. Amikor a beteg Kate körül forgó családi élet ellen lázadó tizenhárom éves Anna bepereli szüleit, hogy önrendelkezési jogot nyerjen a saját teste fölött, minden megbolydul. A lelki örvények egyre mélyebbre húzzák a jogászból lett főfoglalkozású anyát, a tűzoltó-mentős-amatőr csillagász apát, a kényszerűen koraérett gyerekeket, sőt még az Annát képviselő fiatal ügyvédet és annak elvesztettnek hitt kedvesét is. A krízishelyzetet a népszerű írónő felváltva láttatja a hét szereplő szemével, bravúrosan váltogatva az idősíkokat is. Miközben egy lebilincselő, gyorsléptű regény fejezetein nevethet-zokoghat az olvasó, olyan hitelesen elevenedik meg előtte a kertvárosi otthon, a kórház, a tárgyalóterem és a tűzoltólaktanya világa, mintha dokumentumfilmet nézne. A végkifejlet pedig majdnem akkora meglepetéseket tartogat, mint egy krimi…

Nem is emlékszem, volt-e olyan, hogy miután elolvastam egy könyvet, letettem, és még akkor is annyira a hatása alatt voltam, hogy sírnom kellett.

A nővérem húgánál muszáj volt nem gondolkodni olvasás közben, mert különben 5 percenkét bőghettem volna. Szinte minden lapon ott a halál gondolata, hogy Kate-t bármelyik nap elvesztheti a család, szinte minden fejezetben ott a fájdalom. Nem akartam egyik szereplő sem lenni, mégcsak bele se mertem gondolni a helyzetükbe. Fájt.

Számomra furcsa volt, hogy egy 13 éves lány miért akarja bíróság elé vinni, hogy saját maga rendelkezhessen orvosilag a teste felett, miközben a nővérének vesére van szüksége az életben maradáshoz. Ráadásul Anna szereti Kate-t, Kate nélkül elveszett lenne. Nos, a végén kiderült miért tette, amit tett, és bár sejthető volt (de ugye én nem gondolkodtam közben), engem meglepett. Aztán a vége méginkább.

Anna azért született meg, hogy általa a testvére mindent megkapjon az életben maradáshoz. Számtalanszor elhangzik a könyvben, hogy vajon ez helyes ötlet volt-e és hogy belegondoltak-e a szülei abba min megy mindkét gyerekek keresztül. Te mit tettél volna, hogy megmentsd a gyerekedet? Ugye milyen nehéz erre a kérdésre válaszolni?

Akárcsak a másik Picoult könyvben (és szerintem minden másikban is) mindig valaki szemével látjuk az eseményeket, ami sokkal jobban lehetőséget ad arra, hogy lássuk a miérteket és az egyes “elmesélők” gondolatait, érzelmeit.

Ha bármi rosszat kellene mondanom, hogy miért nem tetszett a történet, akkor azt kell mondanom, hogy azért nem, mert ez az élet, a fájdalmas élet, ami elől jobb elmenekülni. Azt hiszem ez a könyv túlságosan valóságos volt nekem, de egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam. Sőt, még az is lehet, hogy valamikor később újra a kezembe fogom venni. Néha kell egy ilyen, ami kicsit fejbe vág és felnyitja a szememet.

Biztos sokszor írtam már olyat, hogy „úgy álltam neki a könyvnek, hogy nem tudtam semmit a tartalmáról”. Majdhogynem ismételnem kell magamat. Móni bejegyzését persze olvastam még annó, de mostanra az már rég a feledés homályába lépett. Ez a szerencse, mert ha emlékeztem volna rá, akkor nem veszem ekkora kedvvel a kezembe. Mert nagy kedvvel kezdtem el olvasni – a címe miatt. Valahogy megkapó egy cím. Persze akkor még nem tudtam, hogy a könyv elolvasása után nem csak megkapónak, hanem zseniálisnak is gondolom. Ennyire hatásosan, két szóval, összefoglalni a történet fő szálát, kizárt, hogy lehetne jobban. Szóval a cím már egyből 10/10 pont.

A könyv négy fiatal életét követi nyomon: miért választották az orvosi hivatást, miként gondolkodnak, szenvednek és szeretnek. Az egyetem gyakran kegyetlen képzésének követelményeit nehézségekkel küszködve, de teljesítik; a szigorló és gyakorlóévek próbatételein át jutnak el a felnőtté válásig.
A regény középpontjában Barney Livingston és Laura Castellano megkapó kapcsolata áll, akik gyermekkoruk óta elválaszthatatlan barátok. Mindketten orvosnak tanulnak, és a diploma megszerzése után más-más területen kezdik el gyakorló éveiket. Barátságuk lassan szenvedélyes szerelemmé érik, és ettől kezdve együtt haladnak az élet buktatókkal teli útján.
Erich Segal megindító regényében megragadóan életszerű képet fest a fiatal orvosok életéről, amelynek a gyilkosság, az ármány, az önfeláldozás, a hűség éppúgy része, mint a dicsőség és a tiszta érzelmek.

Miután a Eric Segal Csúcson (Hosszú az út a dicsőséghez) című könyve a mai napig egy nagyon jelentős mű számomra, nagy érdeklődéssel ugrottam neki az Orvosoknak. Sajnos ebből a könyvből már nem úgy jöttem ki, mint ami hú de jó volt. Igaz a legnagyobb oka ennek nem az író, nem is a könyv, hanem a fülszöveg; ugyanis leírt benne egy olyan eseményt, ami igaz nagyon várható volt a könyvben, de a késői bekövetkezte, meg az események bizonytalanná tehették volna az olvasót, de így hogy a fülszövegbe le van írva, hogy márpedig megtörténik, így nem tudjuk igazán “átélni” miatta a könyvet.
Ezen kívül sajnos nagyon ugyanaz a vonal volt, mint amit már a Csúcsonban felvehettünk, tehát a két könyv stílusa abszolút egybevágó. Viszont ami nekem a legjobban fájt az az összecsapottság. A leghangsúlyosabb események csak egy-egy mondatban játszódtak, miközben nem kulcsjelenetek meg fejezeteken keresztül gyűrűztek.
Így összegezve azt tudom mondani, hogy egy nem rossz könyvet olvashatunk, ha nekiugrunk a vaskossága ellenére az orvosoknak, de sajnos nem kapjuk meg azt az élményt amit a Csúcsontól megkaptunk. De kárpótlásul belepillanthatunk az orvosok mindennapi örlődésébe, ami bármennyire is próbáljuk kívülállóként elképzelni, egy teljesen más világ, mint amit egy “közember” fantáziájával képes felvázolni.

A regényben emberi sorsok bontakoznak ki, olyan élettörténetekbe nyerhetünk bepillantást, amelyek sok mindenben különböznek egymástól, de egyben közösek: valamennyinek a hőse tudós elme, kiváló kutató, s legtöbbjük emberségből is jól vizsgázik. Adam Coopersmith orvos és immunológus, Sandy Raven mikrobiológus és a csodagyerekként megismert Isabel da Costa, leendő elméleti fizikus elszántan, önmagukat nem kímélve dolgoznak saját területükön, megalkuvást nem ismerve törekednek a legnagyobb elismerés, a Nobel-díj elnyerésére, de legfőképpen arra, hogy hivatásukkal az emberiség javát szolgálják. Életüket a tudománynak szentelik, de mindennapjaik során szenvedélyes szerelmeik, csalódásaik, magánéletük örömei és tragédiái is megjelennek. Erich Segal a tudomány eredményeit felhasználva valóságos tudósokról mintázta főszereplőit, akiket, zsenialitásukat kiemelve pszichológiai érzékenységgel és rendkívüli empátiával ábrázol.

“A tudást senki nem veheti el tőlünk.” Amikor Adam élettörténetét olvastam, és eljutottam ahhoz a részhez, amikor a férfi elkezdett leépülni, nos ott mindig ez a mondat jutott eszembe. Vajon egy betegség nem veheti el tőlünk mindazt, amiért egész életünkben hajtottunk?
Adam volt nekem a 2. számú kedvencem, mert az elején nem fogott meg a története, de aztán annyi minden történt vele, hogy egy idő után azt vettem észre, egyre jobban érdekel, hogy mi lesz vele. Ahogy jöttek az események, úgy vettem tudomásul, hogy Adam egy szuper ember. Amikor Toni kiszúrt vele, akkor volt ez első komoly felháborodásom, aztán a következő akkor jött, amikor kiderült, hogy milyen beteg. Ez a szereplő nem érdemelte meg, hogy az történjen vele, ami…

“Unalmas Sandy” nem tudom, hogyan került bele a könyvbe, de szerintem ő volt az, aki csak azért kellett, mert muszáj volt fokozni az izgalmat azzal, hogy a számomra fontos szálak időről időre megszakadtak, hogy olyan értelmetlen dolgokat olvassak, mint egy szarabbnál szarabb filmeket gyártó manus élete vagy az örökös “úristen Rochelle így úgy” sztori. Ráadásul a végén még csak nem is derült ki, hogy “Unalmas Sandy” megnősült-e vagy sem…

Isabel az 1. számú kedvenc volt egészen addig amíg rá nem jöttem, hogy enyhén vontatott az apa-lánya kapcsolat ilyen-olyan megnyilvánulása.
Egyből megragadott az “okos kislány” vonulat, ám az önállótlansága miatt és mert különösebben nem történt vele semmi érdekes, elveszett az érdeklődésem, egészen addig amíg ki nem derült, hogy akár ő is lehet olyan beteg, mint igazi apja. Gondoltam, ha Adam olyan sorsot kapott, amilyet, akkor akár még Isa is meghalhat idő előtt. Nos, nem halt meg, és a történet végére még ki is tört az “apa-lánya” rabságból.

Ánya, a megtestesült angyal. Mit lehetne mondani egy ilyen emberre? Egyszerűen csodálni kell, amiért minden rossz ellenére is képes szívből örülni, kitartani a rosszban, és túlélni azt, hogy nem lehet gyereke.
Nem tetszett az “Adam már nem él, de nekem gyerekem lesz” rész. Lehet, hogy ezzel jól odavágott Avilovnak, meg nekem is, de…

Miért lett számomra 4-es a könyv? Mert bár igen jól kitalált történet volt, olvastatta magát a könyv, egyszerűen nem tudtam beleélni magam. A sok tudományos magyarázat nem jött be. Még akkor sem ha Segal már olyan mértékben leegyszerűsítette a dolgokat, hogyha ez így menne az életben, akkor mindenki 100 évig élne és minden komoly betegség eltűnne.
Nem tagadom, hogy a kezdetektől fogva vitt magával a történet. Ha nem így van, el sem jutok a végéig. Az sem titok, hogy végig az járt a fejemben, hogy vajon ez a sok-sok szál hol fog összefutni. Voltak tippjeim, de végül egyik sem jött be. Az emberek ilyen-olyan módon találkoztak benne, csak megint ez a Sandy ember maradt ki. Biztos, hogy neki mindenképpen szerepelnie kellett?

Érdekesnek találtam, hogy minden szálon ott volt az apa-gyerek kapcsolat. Nem, nem a szülő-gyerek, ahogy az a legtöbb könyvben van, hanem kifejezetten az volt a cél, hogy az olvasó lássa, az apák milyen komoly szerepet játszhatnak gyerekeik életében. Vajon akkor is így lett volna ez, ha Segal nő?

Összességében ez egy olyan könyv, amit vétek lett volna kihagyni. Olyan sorsok, olyan reakciók tárultak elém, amik sokszor, sokféle kérdést vetettek fel bennem, és amikre a válasz nem mindig volt az, amit szívesen hallottam.

/Hm, komolyan van amerikában Coop? Fene gondolta volna!/