Eleinte hittem azoknak, akik lenézően beszéltek Kinselláról. Emlékszem, hogy ennek köszönhetően a könyvtárból kikölcsönzött boltkóros sorozatának második részét évekig pakolgattam ide-oda, mire eljutottam addig, hogy beleolvassak. Tetszett Becky története, de most már tudom, hogy van ennél sokkal szórakoztatóbb, világmárkákkal kevésbé megtöltött könyve is az írónőnek, amik számomra a teljes kikapcsolódást és nevetést jelentik. Kethy a minap azt mondta, hogy szerinte Kinsella pont nekem való, és ezt az állítását se nem tagadom, se nem szégyellem, mert ez így igaz! Tehát Niki, teljesen jó karácsonyi ajándékot választottál nekem,  még egyszer köszönöm szépen! :)

Először akkor szórakoztam egy igazán jót ezen a könyvön, amikor Sadie, Lara nagyanyjának testvére szellem formájában huszonéves nőként megjelent saját temetési szertartásán és állandó ordítozásával az őrületbe kergette főszereplőnket. Már ekkor megmutatta, hogy amit akar, azt bizony eléri, hiszen addig idegesítette Larát, amíg a lány le nem állította a hamvasztást egy bődületes nagy hazugsággal, miszerint a 90 éves nénikét meggyilkolták. Ezután elkezdődik a kutatás a bizonyos szitakötős nyaklánc után, ami nélkül Sadie-t nem lehet eltemetni, mert az az ékszer nagyon sokat jelent neki. Nyomozás közben sok minden kiderül az eddig ismeretlen Sadie-ről, akit a család annyira sem méltatott, hogy meglátogasson az öregek otthonában. Ebben egy kicsit Az elfeledett kertre emlékeztetett a történet, hiszen mindkét könyvben érdekes dolgok derültek ki a múlttal kapcsolatban, ami nem mellesleg mindkét helyen az 1920-as évek környékére repíti vissza az olvasót. Végül persze minden a helyére kerül, Lara élete hála szellem barátnőjének jó irányba terelődik, így Sadie temetésétől kicsit meghatottan, mégis mosolyogva tettem le a könyvet.

Az akaratos, régimódi és nem kicsit önző Sadie alakja nagyon tetszett. Abszolút nem ment az agyamra, pedig egyszer-kétszer tényleg olyan szinten túlzásokba esett makacsságával, mint egy hisztis kisgyerek. Na meg hát arról ne is beszéljünk, hogy milyen helyzeteket teremtett! A másik eset, ahol könnyesre nevettem magam az az volt, amikor Larát randira küldi, de úgy hogy az 1920-as évek divatja szerint “öltözteti fel”, “sminkeli ki”, és ő maga adja a lány szájába a szavakat, elvégre ez az ő randija. Ezt így elképzelve, látva magam előtt a szegény szerencsétlen pasit, ahogy egy az 1920-as évek jelmezében pompázó, régi stílusban beszélő nővel kell eltölteni az estét, hát na ez így durva volt. :D Larának, a magát álomvilágban éltető, a rosszat látni nem akaró naiv lánynak egyébként jót tett, hogy a pörgős, izgága Sadie kimozdította problémákkal teli életéből. Jó párost alkottak ők ketten, ezért is könnyeztem meg kicsit az utolsó oldalakat.

Eddig ez a kedvenc Kinsella könyvem! Kedveltem a szereplőket, a helyzeteket, a magának való Edet, aki zord üzletemberből vált mosolygós férfivá (róla Colin Firth jutott valamiért az eszembe), a múlt és jelen ötvözését, és Sadie cseppet sem mindennapi fiatal koráról megtudott információkat! Vicces, szórakoztató történet, ami teljesen kikapcsolt.

Georgeanne igazi déli szépség, nem túl eszes, de mindig helyén a szíve… Majdnem mindig. Az esküvőjéről például jobb lett volna nem elszöknie, jobb lett volna nem beugrani az első autóba, ami a kapu előtt parkolt, és még sok mindent jobb lett volna nem megtenni.

John Kowalsky karrierje csúcsán van: sztárhokis, aki a jégen érzi igazán elemében magát, és akit mindenki csak a „Fal” néven emleget. Teste, lelke kemény.

Kettejük élete egy pillanat alatt megváltozik, és ki tudja, talán a dermedt szíveket mégis sikerül felolvasztani?

Egyszer régen Móni szólt, hogy nézzem meg az Athenaeum Kiadó éppen aktuális könyveit, válogassak mit olvasnék el belőlük. Nem is tudom már, hogy volt-e ennek valami apropója, vagy csak úgy megkérdezte, hogy ne unatkozzak, mindenesetre az biztos, hogy ezt a könyvet linkeltem vissza neki, amire a reakciója körülbelül valami ilyesmi volt: “hát ezt nem néztem volna ki belőled!”. Nos Móni, így évek távlatából elárulom, azért lőttem ki ezt a könyvet, mert nem sokkal előtte egy női magazin (biztos éppen kedves aktuális lakótársam jóvoltából került a kezembe, mielőtt meggyanúsítanál!) “könyvajánló” rovatában olvastam a Jégbe zárt szívekről, és olyan jól hangzott az a pár mondat, hogy kedvet kaptam hozzá.

Azóta tényleg eltelt ugyan pár év, de emlékeimben megmaradt a könyv, így amikor véletlen rábukkantam, gondoltam itt az ideje elolvasni.

Nos el kell, hogy mondjam: abban a női magazinban az a pár mondat sokkal jobb volt, mint maga a könyv – ami néha egyszerűen rém idegesített.

Alapjában véve mondhatjuk, hogy egy egyszerű kis romantikus történetet kaptunk kézbe, amolyan modern verziójú Büszkeség és balítéletet, ahol a feleselés káromkodásba teljesedik ki, elmés éles mondatok helyett. Ez így nem is lenne olyan gáz, hiszen ahogy nemrég kifejtettem, néha jól tud esni az embernek egy-egy rózsaszín sztori. Ami nekem kiverte a biztosítékot, az a folyamatos önsajnáltató nyafogás volt: “Jaj, úgyse kedvel” vagy “biztos utál” meg sok hasonló. Az ilyenek jaj de fel tudnak hergelni! Mert értem én, hogy szerelmi ködös állapotban jó egy kicsit bizonytalankodni, de ez nekem már sok volt! Igaz, ha ez nem lett volna, ha a drágáim képesek lettek volna normálisan kommunikálni, akkor körülbelül fele, sőt negyed oldalszám-mennyiség is elég lett volna – igaz az meg már nem könyv. :)

Nah de összegezve – ha ezt a fenti kis problémámat  leszámítjuk: oké volt a cselekmény is, a szereplők is, szóval egy kellemes délutánt, estét mindenkinek hozhat, aki bevállalja.

A magyar könyvfalók internetes játszóterén, a molyon többször sikerült már elcsípnem olyan jellegű vitafoszlányokat, hogy akkor most a romantikus irodalom ér-e valamit vagy sem… Véletlenül se szeretnék belegázolni senkinek a lelki világába, de azt gondolom, hogy ez a kérdés csupán sznobizmusból maradhat kérdés, és ha ennél a meghatározásnál maradnánk, hogy “romantikus irodalom” akkor az amúgy is felesleges válaszok kergetése átmenne valami abszolút szánalmas próbálkozásba… A felesleges dolgokkal ki vagyok békülve, de a szánalmasakkal nem, így kicsit belemélyedtem ebbe a problémakörbe, és igyekeztem belevarázsolni némi logikát. Első lépésként két nagy csoporttá hasítottam a romantikus meghatározást: a “szűk képletesekébe”, és a “képletesekébe”.

Szűk képletes alatt értem azokat, amik kizárólag a pár egymásra találásáról szólnak, ahol nincs kerettörténet, ahol az összes létező paramétert a helyszín, a kor, a nevek, a foglalkozások, és igen mondjuk ki: a szerelmi jelenetek beállítása adja, de a történet mindig ugyanaz, csak egyszer a “tenger lágy habjai között”, egyszer egy dolgozószoba “különlegesen finom, puha perzsa szőnyegén” esik meg az első légyott. Na, akár sznobizmus, akár nem, ezt a fajta irodalmat én se tudom értékelni.

A képletes csoportba azokat a könyveket sorolnám, ahol a fő szálat ugyanúgy szerelmes párok problémái adják, de ez egy olyan világba van beleültetve, ami ad egy keretet, ami bepillantást enged valami másba is: legyen az történelmi, társadalmi, de akár a divat világa, a lényeg, hogy kapjunk valami mást is, miközben jól szórakozunk a szerelmi civódásokon.

Ez utóbbi kategóriát leszólni viszont tényleg sznobizmus, hiszen így lehet, hogy a jövő Anyeginját, Büszkeség és balítéletét, vagy – hogy magyar vonatkozásunk is legyen – Ida regényét szóljuk le, ítéljük el. És azért ha megnézzük, hogy fent említett műveknek mennyi rajongója van szerte a világban, hogy hányan tudnak kapásból idézni Tatjana leveléből, vagy Bennet kisasszony szájalásainak egyikéből, na ennyi embert lehülyézni, amiért olvasták, ismerik, szeretik ezeket a műveket, az szerintem csak két dologból eshet meg: ismeretlenül, tudatlanul hozott ítélet okán, vagy ordító nagy nagyképűségből.

Ezeknek az emberek azt tudom javasolni, hogy kérdezzenek, és így találjanak olyan könyveket, melyeknek a keretsztorija beleesik az érdeklődési körébe, talán meg fog változni a véleménye.

Mindezt a kis okfejtést a Hallgatag rózsák elolvasásának apropóján sikerült levezetnem, ugyanis e könyv kerettörténetei teljesen belepasszolnak érdeklődési köreimbe, ami miatt sikerült kikapcsolnom egy teljes délutánra. Kaptam egy izgisebb krimiszállal megfűszerezett love-sztorit, mellette pedig elmélyedhettem kicsit a gyerekpedagógiába/pszichológiába, valamint kicsit belepisloghattam a tengerbiológia egy kis szegmensébe. Persze nyilván ezek a témaérintések nem elég mélyek, és részletesek, de jó egy kicsit ismerős terepet más szemszögéből látni, még akkor is, ha az az aspektus túl laikus, vagy túl leegyszerűsített, attól még képes lehet egy-egy jó gondolatmenetet elindítani…

Mindezzel csak annyit akartam, hogy felejtsük el a romantikus könyvekkel szemben táplált előítéleteket, helyette keressünk egy olyat, amiben találhatunk számunkra érdekes részeket, és ha jól esne egy lightos szórakoztató délután, vackoljuk csak be magunkat, fogjuk a könyvet, és isten veled külvilág!

A főhős egy huszonnégy éves, lófogú, csúnyácska lány, aki egy kollegáival töltött görbe este után hiába várja, hogy barátja érte jöjjön a zuhogó esőben és hazavigye. Taxiért tülekedve megcsúszik a vizes lépcsőn és elesik… Lexi „másnap” kórházi ágyon ébred, és azonnal távozni akar, hisz csak a fejét verte be egy kicsit a lépcsőn. A körülötte foglalatoskodó nővér hívja a kezelőorvost, aki elmondja, hogy öt napja, egy autóbaleset után került a kórházba: sajnos alaposan átlépte a megengedett sebességet. Lexi egyik képtelen furcsaságot a másik után tapasztalja: anyját idősebbnek látja, a saját tükörképén is megütközik, olyan az egész, mint egy lidérces álom. Főleg, amikor bebizonyítják, hogy 2004 helyett már 2007-et írunk, ő pedig már nem a padlóosztályon dolgozó egyik lány, hanem huszonnyolc éves osztályvezető, gyöngyfogsorral, bombázó alakkal és oldalán egy szívdöglesztő kinézetű, dúsgazdag férjjel. Vajon hogyan került a majdnem szegénységből ilyen mesebeli körülmények közé? Nem hisz a szerencséjének, különösen, amikor meglátja fantasztikus új otthonát. Reménykedik, hogy hamar visszatér az emlékezete, és folytathatja mintaházasságát. A cél érdekében férje összeállít számára egy házassági útmutatót. Ahogy múlnak a napok, úgy szaporodnak a tündérmese árnyoldalai is: régi barátai utálják, közvetlen munkatársa az állására pályázik, anyja és húga kihasználják. Aztán felbukkan egy kissé zilált, borzas különc, és furcsaságokat állít, aminek nyomán néha-néha mintha derengene valami a sűrű homályban. Nem érti, mi a csuda történhetett vele! Kérdéses, hogy visszanyeri-e az emlékezetét valaha. És vajon jó lesz-e, ha mindenre emlékezni fog…? Aki elolvassa Sophie Kinsella szórakoztató és rendkívül izgalmas regényét, kezébe kapja a rejtély kulcsát is!

Bár a kedvenc olvasmányaimat a krimik és a kalandregények teszik ki, de néha jó kirándulni egy-egy másik világba. Most pont egy ilyen kirándulás után vagyok. És el kell ’mondjam: élvezetes kiruccanás volt. Néha jó ilyen könnyed, vicces, tényleg abszolút kikapcsolódást okozó könyvre váltani, mint az Emlékszel rám?. Be kell vallanom nem számítottam ekkora adag humorra, ami okozott pár kínos pillanatot is, ugyanis vonatozás közben kezdtem el olvasni, és néha nem tudtam magamba fojtani a nevetést, olykor nyerítenem kellett úgy hangosan, amitől bizony elég sokan hülyének néztek. De hát istenem, van ez így. Azt hiszem ez a kis áldozat mindenképpen megérte. :)

Kethy is kirándulással és vonatúttal kezdte ennek a könyvnek az ismertetését, merő véletlenségből én sem kezdem máshogy. Minden évben kétszer vonatra szállok, és meglátogatom bloggertársamat, hogy egy kellemes, 200 m-es sétákban gazdag hétvégét töltsünk együtt. Így volt ez idén is. Az utazás elég hosszú, 3-3,5 óra (most még több is volt), amit mindig valamilyen olvasnivalóval próbálok meg kellemesebbé tenni. Idén több jelöltem is volt, de végül ennek a Kinsella könyvnek az első néhány oldala nyert meg magának.

A történetet nagyon jól leírja a fülszöveg, talán még kicsit sokat is közöl. Én természetesen megint nem emlékeztem belőle semmire. Tudtam, hogy lesz egy amnéziás főszereplőm, aki megpróbálja visszanyerni az emlékezetét, és sejtettem, hogy ezáltal Kinsellásan vicces helyzetekbe fog kerülni, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire jól fogok szórakozni, és csak úgy repül majd az idő az amúgy általában szenvedősen telő vonatúton. Azt is elfelejtettem már, hogy a csajok itt a kommentekben utalgattak erre a titokzatos “Mont Blanc dologra”, úgyhogy amikor Kethy felhívta újra a figyelmemet arra, hogy már csak ezért is megéri elolvasni, még inkább kíváncsi lettem. Nos hát igen, innentől nekem is más jut eszembe a Mont Blancról, Kati. :)

Remegő kézzel veszem el a lapot a nővértől. Végigforgatom az oldalakat, de mindegyiken ugyanaz a fejléc áll: 2007. május 6-a. Akkor tényleg 2007-et írunk. Ami azt jelenti, én… Nagy ég, huszonnyolc éves vagyok! Vén, mint az országút.

Olvasás közben néha azon gondolkodtam, hogy vajon ha kiesne három év az életemből, és hirtelen 2014-ben lennék amnéziásan, akkor mennyire érezném azt, hogy megváltoztam, és mi lenne máshogy, mint ahogy jelenleg van. (Csak úgy kb. 120 könyvvel lennék olvasottabb, amire sajna nem emlékeznék. Tragédia!) Azon is agyaltam, hogy egy ilyen esetben nehéz lehet elhinni, felfogni, hogy egy vadidegennek tűnő ember a férjed, és vele kell élned, újra meg kell ismerned és meg kell szeretned. Szóval jó kis alapszituációt kapott Lexi, nem volt egyszerű feladat megbirkóznia a sok ismeretlennel, a saját maga által is ijesztő vipera énjével, a munkahelyi problémákkal, a loft-stílusú életformával és Erickkel, a férjével. Szorítottam neki, hogy sikerüljön visszaemlékeznie, újra összejönnie a régi barátnőivel, és hogy minimum hagyja el, de inkább végezze ki unszimpatikus férjét.

Nem akarok általánosítani, mert 2,5 könyv (a fél az egy második kötetet jelöl) után nem lehet, de úgy tűnik, hogy Kinsella nem szereti a szerelmi szálakat, ugyanis nem igazán részletezi ezeket. Nekem a boltkóros sorozatnál is hiányzott az, hogy hogyan jött össze Becky és Luke, és most is mindent Lexi alakuló kapcsolata elé helyezett. Ezt egy kicsit sajnáltam.

Az Emlékszel rám? nem egy olyan történet, ami közben “a gondolataim úgy köröznek az agyamban, mint zoknik a szárítógépben”, de éppen ezért teljesen kikapcsolja és megnevetteti az olvasót. Azt hiszem a következő tavaszi kirándulásomkor is Sophie Kinsellát fogok olvasni a vonaton!

Nem gondoltam volna, hogy az első kötet után rögtön kedvet fogok érezni a folytatáshoz . De Lucy olyannyira a szívembe lopta magát, hogy muszáj volt látnom hogyan is alakul a továbbiakban a szerelmi élete. Mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem úgy, ahogy szerettem volna!

Most már elárulhatom – na meg egyébként is elmondta már a fülszöveg is -, hogy az előző kötetben Aiden lett végül Lucy párja, amivel teljes mértékben elégedett voltam. “Imádott” Aiden volt ugyanis  a második kedvenc karakterem, ezért nagyon szurkoltam neki, hogy összejöjjön  ”Gyönyörűségem” Lucyval, és ezentúl teljes csoki imádatban és összhangban éljenek együtt. Így számomra meglepő és kiábrándító volt, amikor a férfi látszólag hasonló módon bánt el a lánnyal, mint anno Marcus, így Lucy újra a szingli csajok sorát volt kénytelen gyarapítani. Persze nem sokáig! Mert hát mégiscsak Lucy Lombardról van szó, aki ha stresszhelyzetbe kerül, akkor olyan hirtelen hoz buta döntéseket, és ezáltal oly mértékben bonyolítja túl az életét, hogy az olvasó csak fogja a fejét, és szörnyülködik. Igen, ebben a kötetben sem jut túl sok idő unatkozásra, és igen, itt sem alakulnak olyan simán a dolgok, ahogy várnánk!

Azt már korábban is említettem, hogy a történet másik három női főszereplője nem volt éppen a kedvencem, és ez egyébként nem is változott semmit azóta sem. Voltak tippjeim, hogy mi történik majd velük, de jobbára mellényúltam, mert Matthews ezekben a szálakban is képes volt nem kis meglepetéseket okozni. Nadia története volt ilyen téren totálisan kiszámíthatatlan, és ezáltal továbbra is elhittem, hogy ez bizony megeshet, sőt biztosan megesik az életben is.

Ennek a kötetnek a csokin kívül voltak más kellemes hangulatot teremtő pillanatai is. Az első fejezetek karácsonykor játszódtak, amivel így egy kicsit sikerült ráhangolódni az ünnepre, aztán pedig szolid esküvői készülődések következtek, amikkel nem hangolódtam mondjuk semmire, csak élveztem a szervezkedést, gyönyörködtem a ruhákban és a helyszínben.

Továbbra is azt mondom, hogy a könyv borítója sejteti a tartalmat, tehát aki nem szereti a csokit, az esküvőket és a szinglis történeteket, azok ne olvassák el ezt a könyvet! Ja, és azok se, akik fogyózni szeretnének, mert a diéta szót maximum, ha kétszer említik meg! Mindenki számoljon azzal is, hogy Lucy a szokottnál is lököttebb lesz, ami már-már arra sarkallt engem, hogy a falhoz vágjam a kötetet remélve, hogy ettől jobb lesz nekem, és az ütés helyrerázza Lucy agyát.

Kethy szeret nekem úgy könyvet venni, hogy nem a milliónyi listámról vagy az éppen aktuális rajongásaimból szemezget, hanem a nehezebb utat választva inkább ő maga keres nekem valamit. Ettől általában megijedek kicsit, mert sokszor esik olyasmire a választása, amit én egyébként vagy észre sem vennék a boltban, vagy a téma olyan, hogy soha nem tenném a kosaramba. A Csokoládéimádók Klubját is ő szerezte be nekem, és abszolút jó választás volt!

Ezt a fajta történetet én a Bridget Jones kategóriába teszem. Ez azt jelenti, hogy a főszereplő szingli, nem nádszál vékony, szórakoztató, folyamatosan vicces helyzetekbe keveredik, és állandó baráti körrel rendelkezik, amiben tuti van egy a saját neméhez vonzódó személy. A mi főszereplőnk most a szőke Lucy, aki bár nem szingli, de ettől még Bridget Jonesos. Szenvedélye a csokoládé: reggelire, ebédre, vacsorára, és úgy egyébként minden oknál és alkalomnál fogva.Nem is értem, hogy miért csak kis súlyfeleslege van, hiszen az “ímmel-ámmal” végzett jógán kívül nem tesz semmit az alakjáért! Három, szintén csoki imádó barátnőjével minden egyes válsághelyzetnél, főleg pasikkal kapcsolatos kérdésekben összeülnek a meleg Clive által vezetett londoni Csokoládé Mennyország nevezetű kávézóban, ahol egy (-két) pohár forró csoki, sok-sok trüffel, süti és praliné mellett megbeszélik a problémákat.

A négy nő közül nekem Lucy volt a legszimpatikusabb. Talán azért mert 30 éves kora ellenére is néha olyan gyerekesen viselkedett, hogy magamat láttam benne. A történet elején párkapcsolatban van Marcusszal, egy olyan pasassal, aki nem éppen a hűségéről híres. Lucy valamiért azt hiszi, hogy Marcusnál nem kaphat jobbat, mert ugyan miért állna vele szóba más, hasonlóan helyes férfi (az persze nem számít, hogy Marcus egy szar alak).Természetesen ebben igencsak nagyot téved, és hirtelen azzal szembesül, hogy hárman csapják neki a szelet, ő pedig nem tud dönteni. A hülyeségei az expasijához húzzák, az önbecsülése Jacobhoz, valami megmagyarázhatatlan vonzalom pedig Aidenhez, a főnökéhez. Hogy mi lesz ebből? Sok-sok buta gondolat, rossz választás, kavarodás és miegymás, ami szenvedést okoz Lucynek és nevetést az olvasóknak.

A három másik barátnőt nem kedveltem meg túlságosan, valahogy egyformán nem lopták be magukat a szívembe. Egyikük élete sem tökéletes, mindegyikük boldogságát beárnyékolja valami, amiért sajnálni, szimpatizálni lehetne velük, nekem ez mégsem sikerült.
Chantal gazdag, csinos, mindene megvan, csak éppen a számára legfontosabb dolgot nem kaphatja meg: saját férjét. A jóképű férfi ugyanis nem hajlandó lefeküdni vele.
Nadia Chantallal ellentétben hatalmas adósságban úszik, amelyet szerencsejátékos párjának köszönhet. A férfi szenvedélybetegsége kezelhetetlennek tűnik, hiszen még az sincs rá hatással, hogy elveszheti feleségét és kisfiát.
Autumn a történet legszürkébb karaktere, a legsemmilyenebb, akinek legnagyobb hibája, hogy nem tud nemet mondani öccsének, így határozatlanságának köszönhetően nincs magánélete, mert minden percét a drogos öccse iránt érzett aggodalom tölti ki.
Hármuk problémája közül Nadiaé volt a leginkább hihető a számomra, így ennek a szálnak az alakulására voltam a legkíváncsibb.

Voltak erőltetett jelenetek a könyvben, néha Lucytól határozottan a falra tudtam volna mászni, a sok csoki pedig folyamatosan nassolásba vitt, de minden apróbb és nagyobb negatívuma ellenére is nagyon szerettem ezt a történetet! Ezzel keltem és ezzel feküdtem. Reggel munkába indulás előtt ugyanis mindig jól esett egy kis Lucy Lombard-féle bénázás, ami mosolyt csalt az arcomra, és így vidáman indult a napom.

A lényeg, hogy senki ne várjon ettől a csokis finomságos könyvtől mást, mint amit a borító és a tartalom sugall: csajos kalandokat némi édességgel megfűszerezve. Ezeken a hideg estéken nem is kell más, ugye lányok?! ;)

Itt gazdagabbak lehetünk némi csokis recepttel, könyv- és filmajánlóval: http://www.thechocolateloversclub.com

Mackensie Elliot alig múlt nyolcéves, de már tizennégy alkalommal vonult oltár elé. A házastársa lett többek között a három legjobb barátnője, az egyikük bátyja (aki mindvégig hevesen tiltakozott a nász ellen), valamint két kutya, három macska és egy nyúl.

Mostanában megint nem ment az olvasás, így gondoltam valami könnyedebbel próbálkozom, amit biztosan gyorsan letudok és talán lendületet ad egy következő könyvhöz. A romantikus kategóriából választottam egy olyan történetet, amihez nagy reményeket fűztem, hiszen a szereplők munkája, a történet háttere teljes mértékben passzolt egykori tinédzserkori érdeklődési körömhöz.

Régen, még a digitális korszak előtt, imádtam fényképeket készíteni. Nem voltak ezek művészképek, sőt semmi olyan nem született, amit most érdemes lenne nézegetni, de emlékszem, hogy akkoriban jól lekötött ez az elfoglaltság. Soha nem jutott azonban eszembe (ami lehet nagy hiba volt), hogy ezt a hobbit összekapcsoljam egy másik nagy szenvedélyemmel, a menyasszonyi ruhákkal és így a barátnőimmel közösen egy esküvő szervező céget alapítsunk. Mac, a könyv főszereplője mindezt elérte, és így részben saját üzletében esküvői fényképészettel foglalkozik, amit nagyon szeret és jó is benne.

Más pozitívumát nem is láttam a történetnek, mint az előbb említetteket, és ezért csigalassúsággal haladtam előre. Egyszerűen nem volt jó olvasni, nem kapott el az esküvői-fényképezési láz, nem éreztem át Mac problémáit, nem szorítottam neki, hogy összejöjjön Carterral. Macben nem tetszett, hogy agyon bonyolította a dolgokat, és bár teljes mértékben határozottnak volt beállítva, olyannak, aki képes kezelni az embereket és a váratlanul jött problémákat, az anyjára és a szerelmi életében történt változásokra viszont csak ügyetlenül reagált. Carter, a jóképű, tökéletesen viselkedő, ám rosszul öltözött, kétbalkezes pasi meg olyan szinten nem illett Machez, hogy nagyon, és inkább azért szurkoltam, hogy ne jöjjenek össze, mint hogy minden rendben menjen közöttük. Persze tudtam, hogy hiába akarok én gonoszkodni, úgyis minden jól sül majd el.

Nem olvastam még Nora Roberts könyvet, így nem tudom, hogy mennyire számít ez a kötet nála jónak vagy rossznak. Nekem ez a történet erősen semleges és sablonos volt, teljesen elvette a kedvem az írónő egyéb műveitől.

Játéknak, internetes szappanoperának indult, de „kinőtte” magát: igazi, fordulatos, élvezetes humorral átszőtt regény lett belőle, az élet sírni-, nevetni- és főleg szeretnivaló dolgairól.

Bár Csajok a címe, valójában a pasikról (is) szól: a női-férfi kapcsolatok, a barátság és az „önmagunkra találás” könyve. Magunkra ismerhetünk a három hősnőben, Hannában, Móniban és Flórában, ahogy helyüket és boldogságukat keresve csetlenek-botlanak az életben. Ismerősek a problémáik, legyen szó akár mellplasztikáról, akár állás- vagy partnerkeresésről, netán lombikbébiprogramról, vagy esetleg „csak” egy kutya elhelyezéséről. A pasik bepillantást nyerhetnek a szigorúan női témákba, megtudhatják, igaz-e: a szó többnyire róluk folyik ezen a Vénusz nevű bolygón… És persze a Csajok párkapcsolati kézikönyvnek sem utolsó, hiszen minden hiba, ballépés felsoroltatik benne, amit egy nő és egy férfi elkövethet a szerelemben. És persze recept is adatik, hogy mindez hogyan tehető jóvá…

Nem tudom ki mennyire vagy hogyan látja ezt – saját véleményem szerint nincs olyan szituáció, amiben kisebb-nagyobb százalékban ne játszana szerepet az emberi elfogultság… Ez is egy ilyen. Tudattalanul, de biztos, hogy előfordult már velem, hogy magyar szerző könyvéről kicsit többet, kicsit máshogy írtam, csupán csak mert honfitársról volt szó. Persze akadt ellenpélda, és hát gondolom nem okozok megdöbbenést azzal ha elárulom ez is az lesz.

Nem szoktam nagyon véleményeket olvasni bejegyzéseim megírása előtt, de erről a könyvről véletlenül került a szemem elé pár, amiben bizony volt nyomdafestéket nem tűrő pocskondiázás is. Nos, idáig azért nem szeretnék elmenni, de tény, hogy sok értékelhető dolog nincs ebben a könyvben, még akkor sem, ha “internetes szappanoperának” indult. Nem vagyok pesti, és nem tartozom a felső tízezerbe se, ez tény, de ha elképzelem ezeket a társadalmi rétegeket, a könyv szereplőit, akkor se tudom egyikbe se tenni. Sőt semelyik másikba se. Olyan irracionális, olyan nem magyar; sokkal inkább beszélhetnénk  amerikai klón magyarokról akik meg ugye nincsenek, ettől már megfoghatatlan a történet.

Aztán ott a humor, ami elvileg az egész könyv mozgatórugója kéne legyen, de csak kéne, ugyanis helyenként annyira erőltetett, hogy az tönkreteszi a kevesebb számú jó poént is. Így egy-egy gyenge mosolynál többet nem tudott belőlem kihozni ez a Fejős “remek”.

Nem is tudom, talán ha írónőnk nem ragaszkodna ennyire a magyar szereplőkhöz, és ezt az egész történetet egy külföldi bagázsra írja meg, tényleg amerikaiakra, vagy angolokra, akkor lehet jobban megfogott volna. Akkor talán több poén betalál, akkor talán az ember fejében nem kondult volna meg párszor az “ugyan már” harang. Persze ez mind csak talán, de egy biztos, ez a könyv nem jegyváltás volt a következő Fejős Éva kiadványhoz.

Becsapva érzem magam! Vagy az író vezetett félre, vagy a naivságom miatt jutottam rossz következtetésekre, de olvasás közben végig úgy gondoltam, hogy igaz történetet tár elém Eric Kraft, és mivel erről teljesen meggyőzött, gondoltam megnézem magamnak Punta Cachazuda kacskaringós utcáit a térképen, és nem találtam! Semmit sem találtam meg: sem Chacallitot, Lorna szülővárosát, sem Babbingtont, későbbi lakhelyüket, sem pedig kedvenc, gyakran dúdolt számukat a Serenity-tó szerenádot. Semmit! Pedig még régi fényképek, és innen-onnan vett idézetek is voltak a könyvben, tehát nem voltak kétségeim afelől, hogy minden megtörtént a való életben is. Nem tudom mi az igazság, csak azt érzem, hogy számomra teljesen hihető volt Herb és Lorna története. Persze visszagondolva néhány vicces névre és idézetre, ezek miatt tényleg kezdek kételkedni, de csakis ezek miatt.

Először meglepődtem, hogy időben milyen messziről indulunk neki az egésznek, ugyanis mielőtt megismerhettem volna a főszereplőket, kis történeti áttekintést kaptam Lorna szülővárosáról, majd pedig Herb rokonairól. Ez a “messziről indulás” egyébként a későbbiekben a titkok vagy más egyéb érdekességek kiderülésénél is jellemző volt, így elérte az író, hogy végtelenül türelmetlen legyek, alig várjam, hogy a meséje elérjen oda, ahova kell, és a kitérő után visszazökkenjek a fő szálhoz. Tulajdonképpen ezek a mesélős részek kicsit olyan érzést keltettek bennem, mintha nem lett volna miről írnia, mintha Herb és Lorna története nem tette volna ki a megfelelő oldalszámot, és így a könyvet fel kellett tölteni néhány plusz sorral, amik akár ki is maradhattak volna.

Herb (1898?-1970) és Lorna (1901-1973) megismerkedéséről, együtt töltött éveikről nagyon jó érzés volt olvasni. Egyszerű emberekként élték mindennapjaikat, az egymás iránt érzett nagyfokú szeretetük tette őket különlegessé, és ez segítette át őket minden (főként anyagi) nehézségen. Volt azért valami más is, ami megoldotta egy-egy pénzügyi gondjukat: az általuk készített, mozgatható erotikus ékszerek, melyeknek mechanikus rendszerét Herb, művészien kifaragott, szeretkező, ölelkező alakjait pedig Lorna készítette. Mindezt úgy, hogy egyikük sem tudta a másikról, hogy titokban ezzel próbálja kiegészíteni szerény havi jövedelmüket. Mindketten úgy gondolták, hogy ez szégyellni való elfoglaltság, amit a társuk úgysem tudna elfogadni, mindeközben pedig nem is sejtették, hogy tulajdonképpen együtt dolgoznak, és a kész ékszerek nézegetése közben egymás alkotását csodálják. Az erotikus tárgyaknak köszönhették egyébként az első találkozásukat is. De hogy mindez hogyan is történet, azt mindenki olvassa el maga, és töltsön hasonlóan kellemes órákat Herbbel és Lornával, mint én!

Tény, hogy a történetben nem egyszer találkozhatunk erotikus gondolatokkal, jelenetekkel, tárgyakkal, ám ezek teljesen visszafogottak, és nem is túl gyakoriak. A hangsúly nem az erotikán van a könyvben, hanem két ember mesébe illően csodálatos életén, amit a szerző igyekezett viccesen tárni az olvasó elé. Biztos vagyok benne, hogyha a jövőben eszembe jut majd Herb és Lorna, akkor nem az általuk készített tárgyakra, hanem irigylésre méltó kapcsolatukra és szeretetteljes alakjukra fogok gondolni. Vagy azon fogok sajnálkozni, hogy nem is voltak élő emberek, csak kitalációk.

A könyvet köszönöm szépen Szilvamagnak és a Cor Leonis Kiadónak!