Jem tizenöt éves, londoni lány, zűrös kamasz. Mióta az anyja kábítószer túladagolásban meghalt, egyik nevelőszülőtől a másikhoz kerül. Tudja, hogy semmi sem tart örökké, sőt egészen pontosan tudja, meddig tart ez az egész. Nem létesít kapcsolatot az emberekkel, próbál nem a szemükbe nézni, és őrzi a titkot már tizenöt éve.
“Mindenkinek van a szemében egy szám, de gondolom én vagyok az egyetlen, aki ezt meg is bírja látni. Amúgy, én se csak úgy egyszerűen látom őket, persze, hanem valahogy ott vannak. A levegőben vannak. Vagyis inkább úgy belülről jelennek meg nekem. Érzem ezeket a számokat. Valahol a szemem mögött érzem meg őket. De azért ott vannak, tényleg. Nem lényeg, ha nem hiszel nekem, attól még ott vannak. És tudom is mit mutatnak. Akkor értettem meg, amikor az anyám meghalt.”
London egyik külvárosi negyedében szegődik Jem mellé Spider, a nyurga és izgága fekete srác, aki megpróbál a társa lenni. De el lehet-e mondani valakinek végre a számok és a halál titkát? Mi történne, ha mindannyian előre ismernénk halálunk időpontját?
Rachel Ward egy lebilincselően izgalmas és meglepően mai nyelvezetű regény lapjain fogalmaz meg igazán fontos kérdéseket életről, halálról, sorsról, szerelemről, különleges képességekről. Olyan területre érkezünk, ahol el kell hagynunk a megszokott értékek hagyományos szilárd talaját. És szembe kell néznünk a kérdésekkel, akkor is, ha tudjuk, a szemünkben ott vannak a számok.

A Sherlockos posztomban már emlegettem egy bizonyos számos könyvet. Igen, ő lenne az.

Bevallom, olyan ember vagyok, aki előbb inkább túlesik a kellemetlen részeken, a kellemeseket halogatja, hogy a várakozás miatt nagyobb legyen a beteljesülés öröme. Nos, amikor megláttam a két könyvet (Ifjú Sherlock Holmes; Számok), pont e fenti ok miatt kezdtem Holmes barátunkkal, mert ott már alapból negatív véleménnyel indultam neki a könyvnek, a számok meg hát csak jók lehetnek. Így utólag be kell látnom, elhamarkodott volt a sorrendi döntés.

A számok világa fantasztikus, drámai, vicces, és oly sok jelzőt tudnék még mondani, hisz annyiféle tulajdonsággal rendelkeznek… Vannak tökéletes számok, vámpír számok, boldog számok, szép számok, stb. Olyan nagy, kimeríthetetlen és színes ez a téma, hogy azt hittem végre valaki kihasználja, beleugrik, és születik belőle egy regény. Tévedtem. A Számok nem erről szól.

Tévedésem ellenére azonban nem vagyok csalódott, mert egy olyan világ jelenik meg a könyvben, ami szintén egy fontos téma számomra: a bezárkózó, magából semmit se mutató, a legtöbbek által leírt, vadnak bélyegzett kamaszok sorsa. Örültem ennek a témának. Több ilyen lehetőség (azért lehetőséget, és nem könyvet írtam, mert pont tegnap olvastam egy cikket arról, hogy mennyire megdöbbentően keveset olvasunk…) kellene, hogy a kortárs „normális” tinik, és a felnőttek is belepillanthassanak az ő lelki világukba, az ő történeteikbe, akkor talán kicsit könnyebb lenne a helyzetük.

Szóval a téma jó volt, de ez a számos alapprobléma (aminek köze nincs a számokhoz), ez elvitte egy olyan sci-fi irányba a történetet, amitől a fő cselekményszál (A menekülés) nem tudja hozni azt a vibráló feszültséget, amit az író mégis hangsúlyosan éreztetni akar. Ezért nekem a közepénél kicsit ellaposodott a könyv.

Aztán valljuk be a befejezés sem lett a szívem csücske. A könyv címéből, meg alcíméből nem tudtam eldönteni, hogy ez most egy sorozat-e, vagy csak van egy alcím. Őszintén megmondom: még most se tudom. A befejezés teljesen elcseszett filmes fogás: például emlékeznek még a Godzillában az utolsó képkockára, ami egy épen maradt tojást mutat? Vagy valamelyik idióta kígyós film (Anakonda vagy Piton) végére, amikor a már legyőzöttnek hitt “fenevad” kinyitja a szemét? Nah, hát itt is ilyen a sztori vége. Benne van a lehetőség a folytatásra, ha… A kérdés, hogy a ha után az jön-e, hogy “elegendő eladott példányszámot produkál a könyv” vagy az a ha, hogy “az első könyves író nem tud kitalálni más, új témát”. Attól félek bármelyik is lesz a ha-s mondat vége nem kaphatunk jobbat, többet ennél, mert nem érzek ennyi erőt a sztoriban.

De mielőtt ennyire drámainak tűnne a véleményem el kell mondjam, hogy első könyvhöz képest ez igencsak figyelemre méltó, és ha írónőnk nem szorgalmazza tovább ezt a sztorit, hanem újba fog, akkor szívesen a kezembe fogom venni, mert látok benne fantáziát! :)

Ezt a könyvet is nagyon szépen köszönöm Bridge-nek és a Lybrum Kiadónak!

Ezt a könyvet még Kethynek kértem meg úgy egy éve, amikor Bridge meghírdette, hogy a Lybrum Kiadó felajánlott néhány példányt a bloggerek számára. Legszívesebben már akkor elolvastam volna, amikor megérkezett, de mivel barátnőmmel nem lakunk éppen közel egymáshoz, és nálam egyébként is percről percre változik, hogy milyen témához, szerzőhöz van kedvem, így egészen a nyárig elcsúszott a dolog, és végül Balaton parti olvasmány lett belőle.

A fülszöveg alapján valami nagyon izgalmasra, pörgősre, nagyon jóra számítottam. Mindezt arra alapoztam, hogy egy olyan képesség, amivel a főszereplő mások szemében számokat lát, biztos sok titkot rejthet, és ha már emiatt menekülnie kell, akkor csak történik valami olyan bonyodalom, aminek következtében tövig rágjuk a körmünket, hogy minden jól süljön el. Így az első oldaltól ezeket az izgalmakat vártam, és csak nem akartak megérkezni. Eközben napi szinten háborogtam Kethynek, hogy még mindig nem érzem magaménak a könyvet, még mindig nem volt semmi olyan, ami megfogott volna, ő meg csak olyan “Kethysen nyugtatgatott”, hogyha eddig nem tetszett, akkor már nem is fog, és ne várjak semmi különlegesre. Persze én még ekkor is erősen szuggeráltam mindent és mindenkit, hogy igyekezzenek megnyerni maguknak, de végül szépen lassan kiábrándultam, és a könyv végét már csak azért olvastam el, hogy lássam mi az, ami miatt trilógiává kellett duzzasztani ezt a történetet.

Szereplőink nem az ifjúsági regényekben megszokott, majdhogynem tökéletes lányok és fiúk, hanem problémás fiatalok, akik öntörvényűsége és meggondolatlansága állandóan bajt okoz. Jem és Spider kedvenc elfoglaltsága az iskolakerülés, ami egy nap oda vezet, hogy a rendőrséggel a nyomukban menekülniük kell Londonból. Valójában semmit sem tesznek, csak Jem különleges képessége, hogy mások szemében lát egy számot, ami az illető halálának pontos dátumát jelöli, megmenti őket egy katasztrófától, amikor pedig a rendőrség nyomozni kezd a szerencsétlenség körülményeivel kapcsolatban, ők megijednek és futásnak erednek, ezáltal pedig gyanússá válnak.

Úgy érzem, hogy Jem adottságának kellett volna lennie a központi témának, mert ezzel kapcsolatban sok minden érdekelt volna, de a lányt tudatlansága a képességével kapcsolatban nem igazán zavarta, inkább hagyta magát sodródni, és nem kereste a kérdésekre a választ. Végig a saját butasága vezette, és így értünk el az utolsó oldalakra, ahol bekövetkezett az, amit a könyv elejétől fogva sejteni lehetett.

Nem voltam lenyűgözve sem a történet, sem pedig a szereplők miatt. Nem tudtam azonosulni a problémás fiatalokkal, mert mindenhez, ami miatt sajnáltam volna őket: drogos szülő, lelépő apa-anya, nevelőszülőkhöz kerülés, nehéz helyzet, lelki problémák, társult az esztelen lázadás, amit képtelen voltam megérteni, így sem együtt érezni, sem pedig szorítani nem bírtam nekik, hogy minden jól süljön el, és az életük végre normálissá váljon. Az egyedüli, ami tetszett a történetben, az Jem szám látása volt, csak éppen sajnos nem derült ki róla semmi.

Amikor letettem a könyvet, úgy gondoltam, hogy ezt a sorozatot is kihúzhatom a képzeletbeli listámról. Most csak úgy kíváncsiságból megnéztem, hogy a 2. kötet történései miként alakulnak majd, és azt kell, hogy mondjam, felkeltette az érdeklődésemet, és azt is el fogom olvasni!

A sorozat következő része várhatóan augusztus 31-én jelenik meg.

Chaos Walking 1. kötet
Todd Hewitt az utolsó fiú Prentissvárosban. De Prentissváros más, mint a többi város. Mindenki hallja a többi ember minden egyes gondolatát, állandó, nyomasztó, szüntelen Zajban. Nincs magánélet. Nincsenek titkok.
Vagy mégis vannak?
Todd egy hónappal a felnőtt-születésnapja előtt váratlanul tökéletes Csöndre bukkan.
De az lehetetlen.
Prentissvárosban hazudtak neki.
És most menekülnie kell…

Még karácsony előtt láttam meg a Kés a Zajbant a boltban, de akkor csak annyi időre vettem a kezembe, hogy átfutottam a fülszövegét és “Ez jó lehet!” megjegyzéssel vissza is tettem a polcra. A napokban viszont eszembe jutott, hogy utána kellene nézni mit írnak róla/ hogyan pontozzák mások, és végül ez győzött meg teljes mértékben arról, hogy nekem ezt a könyvet el kell olvasnom.

A 12 éves Todd (aki a mi időszámításunk szerint valójában már 14 éves) Prentissvárosban él közel 150 hímtársával együtt. Ő a  település legfiatalabb tagja, akit már csak egy hónap választ el attól, hogy átessen a beavatási szertartáson, amelynek következtében férfiként tekintenek majd rá és ezáltal ugyanolyan oszlopos tagjává válik a közösségnek, mint a többiek. A város eme szokását teljes titokzatosság lengi körül, ami nem is lenne meglepő, ha éppenséggel nem hallanák és látnák egymás gondolatait a polgárok. Ugyan hogyan lehet már egy ekkora hang-kép felhőben, vagyis Zajban bármit is eltitkolni? Vagy mégis lehet? Todd a születésnapja előtt arra eszmél, hogy az eddig biztonságosnak hitt világa nem is olyan biztonságos, és minden amit ő eddig tudni vélt, amivel a Mesterpolgár teletömette a fejét, nem is teljesen igaz. Hogyan lehet az, hogy valakinek nem hallja a gondolatait? Miért nincsenek nők Prentissvárosban? Miért kell neki elhagynia eddigi 12 évének helyszínét? Hova menjen, ha egyszer nincs más település a bolygón? Sok sok kérdés, amikre csak Todd menekülése közben kapunk magyarázatot.

Már az első oldalon meglepett ez a könyv Mentcs, Todd kutyájának személyében, aki azt hajtogatja, hogy “Kaki! Kaki!”. Itt kezdődött az első szemöldök felvonásom, aztán a helyesírási hibánál jött a következő, és végül egy “nem van” kijelentésnél a harmadik, miközben a fejemben hatalmas kérdőjelek repkedtek, hogy mibe is csöppentem én bele. Aztán persze ráébredtem, hogy a történetet nemcsak hogy Todd szemén keresztül láthatjuk, hanem ő is “írta meg” a maga furcsa prentissvárosi nyelvezetével, amiben nem ismerik a nincs szót, és egyáltalán az is csoda, ha a fiatalságból megtanult valaki írni. Bezzeg a káromkodással nincsen problémája Toddnak, de hát ez talán nem is olyan meglepő, ha egyszer csupa férfi közt nőtt fel nők jelenléte nélkül. Hamar hozzá lehet szokni a fiú laza stílusához, meg ahhoz ahogy néha kiszól nekünk olvasóknak, bár nekünk általában csak a “pofa be!” kiáltás jut. Jókat nevettem az eszmefuttatásain, és a helyzeteken, amit hangos gondolatai keltettek.

A Ness által megrajzolt világ, a Zaj, a naiv Todd és a történet nagyon nagyon nagyon tetszett nekem. Az események egyébként a jövőben játszódnak, ahol telepesek sokasága űrhajókkal más bolygókra vándorolt jobb élet reményében. A technikai fejlettségüket hamar elfelejtették, és most már tényleg úgy élnek, mint a régi idők telepesei, leszámítva, hogy egy új képességgel, a gondolatok hangos kivetítésével ajándékozta meg őket az új haza. A Zaj ábrázolása különösen tetszett: soha nem tudhatod mit hall meg a környezeted, és nagyon ügyesnek kell lenned, ha valamit el akarsz rejteni. Az ÚjVilágban egyébként különféle szerzetekkel találkozhatunk, úgy mint például a szpakkerek vagyis őslakosok, daloló négy méter magas marhák, stb.  Igazából nem nagyon van időnk megbámulni ezeket a teremtményeket, hiszen ahogy Todd elhagyja a várost folyamatos mozgásban van az olvasóval együtt, és amikor kicsit szusszanhatna a fiú, és mi is levegőhöz juthatnánk, máris történik valami, ami nem hagy nyugodni minket, így kerülünk abba a helyzetbe, hogy csak olvasunk és olvasunk. Na meg találgatunk, hogy valójában hogy is volt minden.

Az elejétől a végéig tartogat meglepetéseket ez a könyv, és persze úgy van vége, hogy nem győzöm kivárni amíg megjelenik a következő kötet. Nem sok tippem van a jövőre a nézve, de azt tudom, hogy ez a különleges bátor srác, Todd Hewitt megnyert magának, és általa egy újabb szuper sorozat került fel a listámra.

A borítót muszáj megemlítenem még, mert a képeken nem látszik, hogy a KÉS feliratot átszelő piros csík valójában egy vágás, és az alatta levő piros lap adja neki a színezést. (A könyvből kiderül mi is ez valójában. ;) ) A borítón egyébként kis ízelítőt kapunk a Zajból, igaz csak írás formájában, de már így is nagyon jól látszik, hogy mekkora káosz lenne, ha hallanánk egymás gondolatait. Hú, belegondolni is rossz, hogy milyen lenne úgy élni!

A könyvet és az apró ajándékokat köszönöm szépen
Ágoston Alexandrának (Vivandra Könyvek)! :)

Az Alfa elfoglalása utáni pár év tűzszünet lehetőséget adott arra, hogy hőseink – amennyire lehet – rendezzék az életüket. Judy, aki régi nevén rejtőzött el, a CSU-1-en tanul, Giin a szabad államok kormányaiba beépült SE-tagokra vadászik, Yaan pedig két kislányát neveli a feleségével. A háború azonban újra fellángol, és hamarosan mindhárman a csatatéren találják magukat, ráadásul nem is mindig az egymással szembenéző seregek soraiban.
A háború alakulását a háttérben zajló árulások legalább annyira befolyásolják, mint maga a harc, de a politikai színtér mellett a Raas családnak szembe kell néznie saját árulóival is, és van, akit végül azok árulnak el, akikre az életét is rábízta volna.

A Csodaidők 3. is ugyanúgy olvastatta magát, mint az előző kötet, mégis én a sorozat második könyvét jobban élveztem.  Itt beleestem abba a hibába, hogy hagytam magam befolyásolni a molyos hozzászólások által, vagyis minél előbb tudni akartam mi lesz az a vég, ami miatt alig várom majd a 4. rész megjelenését. Nos, nem meglepő, hogy így nem csattant akkorát az utolsó három fejezet, mint kellett volna, és nem is érzem azt a “muszáj a kezembe vennem a következő részt” érzést sem, sajnos.

Kezdem a már hagyományosnak számító mondatokkal: nem keveredtem el a Raas családfán (ami most nem volt meglepő), de még mindig bajban voltam a bolygókkal és újabban a politikai helyzettel is, ugyanis néha kicsit furcsán éreztem magam, mintha bizonyos dolgoknál csak el kellett volna fogadnom, hogy az adott szituációban ez történt és kész. Nem láttam/értettem hogyan jutottunk oda és miként is történt a megoldás. Ilyenek voltak egyes katonai megmozdulások vagy több Giinnel – Yaannal történt eset is.

Továbbra is nagyon tetszik, hogy soha nem lehetünk biztosak a szereplőink életének alakulásával, mert ahogy történnek velük jó dolgok, úgy megannyi rossz is és nem érezhetjük őket teljes biztonságban. Ugyanez a helyzet az őket körülvevő mellékszereplőkkel is.

Még mindig Judy a kedvencem, a vele történtek késztettek arra, hogy rögtön belevágjak ebbe a kötetbe az előző után. Kezdem úgy érezni, hogy örök elégedetlen vagyok, mert akárhogy is alakul az élete nekem semmi sem tetszik, de ugyanakkor, ha valaki megkérdezné milyen sorsot szánnék neki, nem tudnék rá válaszolni. Most teljes egészében együtt tudtam vele érezni és már nem a gyereket láttam benne, hanem a felnőtt nőt. Emellett ez a szál volt az, amit teljes egészében értettem, láttam hogy jutottunk oda, ahol éppen jártunk. (Persze Giinnél volt olyan, ami Judyval kapcsolatos és többszöri elolvasásra sem értettem.)

Giinnel mindig is volt egy olyan gondom, hogy az ő oldalainál általában lassabban haladtam, mint a többieknél, és ez most sem változott. Ebben a részben valahogy nem tudott lekötni Giin élete. Sokszor olyan hihetetlen, számomra elképzelhetetlen dolgok történtek vele, pl.: ha olyan híres, akkor miért van az, hogy sok olyan, akitől elvárható lenne, nem ismeri fel? – vagy itt az hozható fel oknak, hogy nem vagyok tisztában azzal melyik bolygó melyik is?

A Yaan iránti szimpátiám még erősebb lett, mint volt a korábbi részben. Az ő helyzetét is át tudtam érezni, akárcsak Judyét és kíváncsian várom, hogy mi fog történni vele a 4. kötetben.

A csattanós vég várása mellett egy másik hibába is beleestem olvasás közben: folyamatosan azt próbáltam meg kitalálni, hogy ki/kik lesznek az árulók és talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy néha fontos politikai dolgok felett elsiklott a figyelmem. A végén már mindenki gyanús volt, ami egyre türelmetlenebbé tett, hogy tegyen már valamit az illető, amitől biztos lehetek benne, jó helyen keresgélek.

Ez a kötet ugyanolyan jó volt mint az eddigiek: mindig történt valami váratlan, főleg akkor, amikor egy szereplő fejezete véget ért, így muszáj volt gyorsan továbbhaladni, hogy újra hozzáérjek. Most sem tudtam letenni a könyvet és egy pillanatig sem éreztem unalmasnak (na jó, néha amikor olyan téma volt, akkor egy kicsit). Bár nem teljes lelkesedéssel, de azért nagyon várom a 4. kötet megjelenését, ami hamarosan itt is lesz.

A sorozat eddig olvasott részei:
Az ogfák vöröse
Kiszakadtak

Judy, a fiatal, különleges tehetségű nő gyerekként került a nagytekintélyű Raas családba, egyesek szerint botrányos körülmények között. A kaveni hagyományoknak megfelelően apjának, Giinnek kell férjhez adnia. Giin, a nagycsalád feje galaxis-szerte ismert üzletember és politikus. Megosztó személyiség, aki egyre szorongatottabb helyzetbe kerül a kiszakadtakkal kapcsolatos álláspontja miatt. Yaan – új nevén Paul – évekkel ezelőtt a Raas családot és ezzel a Kaven világát hagyta el, s lett kiszakadtként egy olyan hatalom magasan képzett katonája, amely régi családját is veszélyezteti. Az ogfák vöröse című első kötetben megismert szereplők baljós, világégéssel fenyegető események közepette igyekeznek elveik szerint helytállni, s ha lehet, életben maradni… A Csodaidők nagyregény; egy családé is, egy világé is. Észrevétlenül ragad magával sodró erejű cselekményével, fantasztikus lüktetésével.

Az előző rész után tartottam egy kis szünetet, mert bár biztos voltam benne, hogy az egész sorozatot el fogom olvasni, mégsem bírtam nekiállni a második kötetnek. Féltem attól, hogy megint nehezen fogok ráhangolódni a történetre, de aztán azon kaptam magam, hogy csak úgy falom az oldalakat már az első laptól kezdve. Nem egyszer ültem le úgy olvasni, hogy rettenetesen álmosnak éreztem magam, és nagy meglepetésemre nem elbóbiskoltam a könyvön, hanem felébredtem tőle. Letehetetlen volt!

Most már kicsit otthonosabban mozogtam az űr környezetben, eligazodtam a Raas családfán, de azt, hogy melyik bolygó melyik is, na azt még mindig nem tudtam megjegyezni. Emellett meglepő módon könnyen vettem a háborús leírásokat és nem untam a politikával foglalkozó oldalakat sem.

Továbbra is a Judyval történteket olvastam a legszívesebben, bár most nem tetszettek azok a helyzetek, amikbe került. Ő ugyanis felnőtt az előző kötet óta, én azonban nem nőttem vele együtt, és valahogy mindig gyerekként gondoltam rá, egy gyerekhez pedig nem illet egy férj.

Giin oldalainál nem maradhatott el a politika, de valahogy ezek a részek most nem tűntek olyan unalmasnak a számomra. Főleg akkor nem amikor újra nyomozni kezdett Lennen halálának oka után, és olyan összefüggésekre jött rá, amiket nem is gondoltam volna. Azt hiszem ezzel kapcsolatban nem kevés meglepetés fog még érni a harmadik kötetben (na meg persze minden mással kapcsolatban is).

Egy idő után azon kaptam magam, hogy újra szimpatizálok Yannal, ugyanis több dologban is megváltozott a gondolkodása, aminek következtében megint tudtam azonosulni vele. Bár az ő új környezete a csatatér lett, a harcok, seregének vezetése – ami megint csak nem tartozik a kedvenceim közé -, mégis érdekes volt ez a szál is, mert itt is történtek olyan dolgok, amik hoztak megdöbbentő pillanatokat.

Eta, a szerző folyamatosan fenn tudja tartani az érdeklődésemet, mert mindig képes olyan csavart, olyan váratlan dolgokat belevinni az eseményekbe, hogy utána idő kell ahhoz, hogy újra magamhoz térjek. Soha nem tudhattam mikor jön valami olyasmi, amire nem számítok, olyanok amiknél mindig áltattam magam, hogy “á, nem, ez tuti nem így lesz, itt jön majd valami mentő körülmény”, ami jött is volna más regények esetén, de nem itt. A szereplőkről kialakított véleményem is sokszor változott, ahogy új dolgok történtek velük, ami megint csak nem megszokott a számomra.

Sajnos az utolsó 50 oldalt nem tudtam folyamatosan olvasni, mert mindig közbejött valami, ami miatt le kellett tennem a kötetet. A sokadik ilyennél olyat éreztem, amit még eddig más könyveknél soha: őrjöngtem (persze csak magamban) amiért nem olvashatok. A második kötet úgy végződött, hogy muszáj volt elkezdenem a következő részt, nem is tudom mit éreztem volna, ha nincs kéznél, lehet őrjöngtem volna tovább, mert nem bírtam volna kivárni, hogy megtudjam hogyan alakult a szereplők élete…

A sorozat eddig olvasott részei:
Az ogfák vöröse
Árulás

“A Csodaidők világa különös, futurisztikus, gazdag fantáziával megalkotott világ. Sem rosszabb, sem jobb, mint a miénk, csak éppen más. Amikor azonban átlépsz ebbe a világba, ahol már több bolygón él az emberiség, mégsem csak álmélkodni fogsz, sok mindent ismerősnek is találsz. Mi még ugyan nem utazunk naprendszerek között, nem lépdelünk narancsszín gyepen vörös levelű fák árnyékában, nem ismerjük a háromdimenziós sakkot vagy a holokapcsolat döbbenetes lehetőségeit, de jól értjük az árvaházban növekvő Judy vágyait, a zsarnoki apa ellen lázadó Yaan indulatát, s Giin, a tekintélyes közösségi és szellemi vezető vívódásait. És ismerősök a családi erőterek is, ismerős a hagyományőrzés fészekmelege, a fiatalok forrófejűsége, a nagypolitika boszorkánykonyhája – vagy éppen a terrorizmus. A Csodaidők nagyregény; egy családé is, egy világé is. Észrevétlenül ragad magával ez a világ sodró erejű cselekményével, fantasztikus lüktetésével.”

Sokféle könyvet olvastam már eddig: vámpírost, szellemest, másik világban játszódót, de olyat még soha, aminek a helyszíne az űr lett volna, legalábbis nem emlékszem rá. Ezeket valahogy mindig kerültem, mondván, hogy úgysem tetszenének nekem, pedig az ilyen típusú filmekkel nem vagyok elutasító, szóval érdekes ez a hozzáállásom.

Miért olvastam el mégis a Csodaidők első részét? Egyrészt, mert a címe, vagyis az ogfák vöröse ki tudja miért, de megfogott; valamint ez volt az első olyan könyvem, amit a moly hatására szereztem be és mivel senki nem írt róla semmilyen elriasztó dolgot (maximum a négy kötet együttes vastagságát), és még hangsúlyozták is, hogy a középpontban inkább a család  semmint az űr áll, így bátran le mertem emelni a könyvtári polcról.

Eleinte kicsit nehezen haladtam, furcsa volt ez az űr dolog, a politika a vallás és ehhez még hozzájött az is, hogy néha képes voltam egészen ügyesen eltévedni mind a bolygók között, mind pedig a Raas családfán, de talán a végére sikerült belerázódnom, hogy akkor ki kicsoda meg melyik bolygóhoz mi is köthető. Számomra a regény felétől lett izgalmas a történet, akkor egyszerre  több dolog is történt, új váratlan-kevésbé váratlan helyzetek alakultak ki mindhárom főszereplő életében, ami miatt kicsit nehezen váltam meg a könyvtől, ha nem volt időm olvasni.

Tetszett ez az 1000 évvel későbbi  jövőkép, vagyis inkább úgy mondanám, hogy voltak benne dolgok, amik tetszettek. Például a nagycsalád közös házban él dolog határozottan bejött. El is képzeltem, hogy milyen lenne együtt élni a dédszüleimmel meg az ük szüleimmel, akiket nem is ismertem. Viszont a 120 év élettartammal nem tudtam mit kezdeni magamban,  de persze ennek lehet az az oka, hogy nem nagyon történik olyan dolog velem, ami miatt érdemes lenne 120 évig élnem. Bár, mondjuk akkor kb. 60 évvel tovább olvashatnék könyveket. ;)

Azt hittem, hogy mivel Raana, egy Raas családtag “meséli” a történetet, nagyobb jelentősége lesz az eseményekben, de gondolom még a további kötetekben lehet főbb szerepe. A könyv három fő alakja közül az elsőként bemutatott Judy története ragadott magával. Judy korának közlésekor valahogy nem figyeltem oda, így sok-sok oldalon keresztül azt hittem, hogy ő egy 14 éves kamasz, ennyinek éreztem, és mindig csodálkoztam a “kislány” megszólításon. Végig az ő fejezetei voltak a kedvenceim, de nem olyan módon, hogy folyton azt lessem mikor érek hozzá.

Judyt mindig Giin szála követte, ezeket a részeket annyira nem kedveltem, mert Giin munkája révén sokszor volt szó politikáról, vallásról, ilyen olyan űr-béli dolgokról, amely részeket többször is át kellett olvasnom, mert mindig elkalandoztak a gondolataim közben. Míg a Giinhez kapcsolódó témákat, nem túlzottan kedveltem, addig magát a férfit igen. Giin volt a kedvenc szereplőm, de Judy sorsa volt érdekesebb a számomra.

Yaan fejezeteit jó volt olvasni a könyv feléig, aztán onnantól már nem szimpatizáltam Yannal.  Sokszor háborogtam magamban a gondolatain. Nekem ő lett a mumus, akinek a dolgait annyira nem kedveltem, magát Yaan alakját sem. Ez nem azt jelenti persze, hogy a róla szóló részek unalmasak lettek volna, sőt…

Néha eszembe jutott, hogy vajon mikor jön el az, amikor úgy érzem majd, hogy nekem el kell olvasnom az egész sorozatot, de ez elég sokáig váratott magára. Még a felénél sem éreztem így, pedig ott aztán igazán beindultak az események. Aztán az utolsó fejezeteknél jött, hogy jó lenne tudni mi lesz majd a következő kötetekben, hogy hogyan is alakulnak a dolgok a továbbiakban. Igen ám, de volt egy kis probléma: honnan lesz meg nekem a következő 3 könyv? (Merthogy kis könyvtárunkban naná, hogy csak az első rész van meg.) Végül megrendeltem a molyon, és ott még dedikálja is nekem Eta, a szerző, szóval jól járok vele. ;)

Összegzésként annyit mondanék csak, hogy tetszett a történet, tetszett ahogy az írónő végigvezette az eseményeket,  főleg az tetszett, amikor azt hittem, hogy engem meglepetés ugyan nem érhet, de aztán bamm jött valami, amire nem is gondoltam, és kizökkentem a nyugalmamból. Amivel még mindig nehezen békülök ki, az az űrkörnyezet. Nem tudom miért, de egyszerűen nekem az űrhajók, másik bolygón való élet elképzelése nehezen megy, nem érzem hozzám közelállónak. Mondjuk az is igaz, hogy ezek csak mellékes dolgok, szóval aki emiatt nem akarja elolvasni a könyvet, az igenis merje, mert jó!

A sorozat eddig olvasott folytatásai:
Kiszakadtak
Árulás

Isten hozta a Nyájas Olvasót egy másik lehetséges és meglehetősen bizarr 20. század végi Angliában, ahol mindennapos az időutazás, kihalt állatfajok házilag klónozott példányai sétálgatnak a kertekben, virágzó feketepiacuk van a hamisított verseknek, és a művészeti irányzatok harcias hívei utcai csatákat vívnak egymással. Ebben a világban él Thursday Next, a rettenthetetlen irodalmi mesterdetektívnő, aki élete legnagyobb kihívásával szembesül, mikor a zseniális bűnöző, Acheron Hades a hírnév és a busás váltságdíj reményében elrabolja Charlotte Brontë nagyszerű regényének hősnőjét, Jane Eyre-t…

A Jane Eyre eset egy olyan könyv, amit minden magamfajta álmodozónak el kell olvasnia. Ugyan ki ne szeretne az időben utazni, vagy belecsöppenni egy könyvbe, ahol megszemlélhetjük hogyan is néznek ki a szereplők, a helyszínek? Ki ne szeretne magának valamiféle régen kihalt érdekes kis állatkát? Ugye!

Nem haladtam gyorsan az olvasással, mert ilyen-olyan okok miatt nem volt egyszerűen kedvem olvasni, de ha a kezembe került, akkor viszont nem tudtam letenni, mert annyira érdekelt, hogy a Thursday Next féle világban milyen meglepetések várhatnak még rám. Az 1980-as években járunk, Angliában. Ám ez az 1980-as évekbeli világ teljesen más mint nálunk, hála a sok-sok időutazónak, akik ilyen-olyan módon módosították a jelen kor történelmét. Thursday Next egy irodetes nyomozónő, aki mindennapjait hamisított irodalmi művek felkutatásával tölti. Ezt az unalmat szakítja meg Acheron Hades fő gonosz. Innentől jönne a szokványos nyomozó nyomoz, bűnöző bűnöz forma, ám az, hogy Acheron egy könyvszereplőt rabol el, nos ez teszi nem mindennapivá a történetet.

A Janey Eyre eset egy krimi + sci-fi + fantasy keverék. Elsőre kicsit furcsa lehet ez a hármas, de néhány oldal után magával ragad minket a furcsa világ, a furcsa dolgaival. A sorozatok korát éljük, így nem meglepő, hogy Thursday története a Jane Eyre eset megoldása után nem ér véget, és jönnek a további irodetes sztorik majd. Kíváncsian várom a folytatást!

Gondolom kevesen vannak olyanok, akik nem olvasták a Jane Eyre című könyvet, de én közéjük tartozom. Nekem mindenféle Jane Eyre történetre való utalás új volt. Nem tudtam kik a szereplők, hogyan zajlanak az események, mi lesz a sorsa Jane-nek. Ffordnak köszönhetően már tudom, így fel is vettem a Brontë művet a listámra, báááár oké, hogy olyan könyv, amit egyszer el kell olvasni, de így, hogy tudom mi a vége…

Több részt is bejelöltem magamnak, mert olyan jót nevettem egy-egy mondaton, de szokásomhoz híven most sem fogom kiírni az összeset, csak egyet. Ezt az egyet is csak azért, mert régi szép emlékeket idéz fel bennem.

Gratulálok Mr. Fforde, Ön egy teljesen új irodalmi irányzatot alkotott meg ezzel a könyvvel, aminek a neve lehetne, mondjuk eklekticizmus. Persze biztos egy-két nagyokos használta már ezt a jelzőt más művekhez is, de garantálom, hogy ők is hibásnak minősítik ezen tettüket, amint elolvassák e remeket. Egyszerűen ámulatba ejtő, hogy ennyi sületlenségből valahogy mégis összeáll egy mindent feledtető, maximális élvezetet nyújtó, izgalmas mesterremek.

Van egy közös pontunk is Mr. Fforde! A könyvéből kiindulva – velem együtt – utálja, hogy az emberek semmi másról nem tudnak egymással beszélgetni csak, és kizárólag az időjárásról. Fájdalom! Ezért különösen üdítő volt elmerülni az Ön világában, ahol az időjárást az irodalom váltja fel. Mennyivel jobb, és sokrétűbb téma!!

Fentiek fényében tehát kérem Önt Mr. Fforde rugdossa a kiadót, a menedzsert, bárkit, mindenkit, hogy a türelmetlenül várt folytatásokhoz is hozzájuthassunk magyarul!!

Mayfield doktor felfedezi a háza melletti sziklán a csonkaujjú kéz lenyomatát; egy régészt belefojtanak a fekete kutya mocsarába; egy titokzatos nő kiássa Davies boszorkány sírját; Don North százados amulettvadászatra indul, s a Pireneusokban gyilkolni kezd a titokzatos kis elefánt. E lélegzetelállítóan izgalmas könyv a Föld rejtélyes erővonalainak – a ley vonalak – világába vezeti el az olvasót. Kik lehetnek a vonalak őrei? Talán még ma is köztünk élnek? Talán ők, a Nagy Mészárlás túlélőinek, a Kő Fiainak leszármazottai?

Szokványos Lawrence könyv megspékelve azzal, hogy míg általában mindenre van logikus vagy legalábbis elfogadható magyarázat, most kivételesen nem kaptunk kielégítő választ arra, hogy hogyan is változhat meg egy ember vércsoportja. Ezt leszámítva hozta a szokott formát, a végén elnyújtott “ki miérttel”.

Semmiképpen sem sorolnám az átlagos Lawrence könyvekhez. Számos elgondolkodtató részt olvashattam, hol kitalálva a megoldást, hol nem. Nem tudom, hogy azért-e, mert már sok LLL könyvet olvastam vagy mert egyszerűen annyira nyilvánvaló volt, de a kezdetektől gyanús figurákról a végén valóban kiderült, hogy nem a “jó fiúk” oldalán állnak. Na jó, azért voltak benne meglepetések jócskán, hiszen nem vagyok én LLL specialista.

Kezdésnek egy öreg ház, benne titokzatos nyikorgások, új orvos, éjjeli fénylő nyilak… Egyértelműen az a könyv, ami az első oldalával levesz a lábáról, és ha nem LLL lett volna, talán egész olvasás alatt lebegek is, ám a szokványos dolgoktól azért csak csak visszatértem a földre. Ettől függetlenül sokszor volt olyan, hogy nem tudtam letenni, és még a birsalmás tálkámról is megfeledkeztem.

Maga a történet a szokványos módon alakul: 1. ártatlan és kevésbé ártatlan szereplők bemutatása, 2. szereplők egy helyre “cipelése”, 3. szereplők stressz helyzetbe hozása a folyamatos gyilkolásokkal, 4. minden kiderül, 5. kivel mi történt a nagy túlélés után.

A Ley vonalak érdekes téma, ám őreiket visszavinni egészen az őskorba, és most azok leszármazottait látni, háááát nem tudom, nem volt túlzottan hihető a számomra. Na meg a vércsoport dolog is eléggé hadilábon áll, de az ötlet azért jó.

Nem tudom, hogy csak én vagyok-e ilyen extra érzékeny, de engem rettentően idegesített egyik szereplő: Pussy Frank neve. Fogalmam sincs, hogy honnan szedte a szerző, de hogy nem volt teljesen magánál, az fix! Ha már a szereplőket említem: akit legszívesebben a hajánál fogva rángattam volna meg, az Judy van Zanten volt a maga megkergült hülyeségeivel – persze mint utólag kiderült ez csak a látszat volt. Rosalie a frászt hozta mindenkire, ezáltal nem az a fajta kisgyerek ő, akit bárki is megkedvelhetett. A férfi szereplők a szokványos “szép fiú”, “okos fiú”, “erős fiú”, “jó fiú” kategóriát hozták.

Anyum tuti el fogja olvasni.