Georgeanne igazi déli szépség, nem túl eszes, de mindig helyén a szíve… Majdnem mindig. Az esküvőjéről például jobb lett volna nem elszöknie, jobb lett volna nem beugrani az első autóba, ami a kapu előtt parkolt, és még sok mindent jobb lett volna nem megtenni.

John Kowalsky karrierje csúcsán van: sztárhokis, aki a jégen érzi igazán elemében magát, és akit mindenki csak a „Fal” néven emleget. Teste, lelke kemény.

Kettejük élete egy pillanat alatt megváltozik, és ki tudja, talán a dermedt szíveket mégis sikerül felolvasztani?

Egyszer régen Móni szólt, hogy nézzem meg az Athenaeum Kiadó éppen aktuális könyveit, válogassak mit olvasnék el belőlük. Nem is tudom már, hogy volt-e ennek valami apropója, vagy csak úgy megkérdezte, hogy ne unatkozzak, mindenesetre az biztos, hogy ezt a könyvet linkeltem vissza neki, amire a reakciója körülbelül valami ilyesmi volt: “hát ezt nem néztem volna ki belőled!”. Nos Móni, így évek távlatából elárulom, azért lőttem ki ezt a könyvet, mert nem sokkal előtte egy női magazin (biztos éppen kedves aktuális lakótársam jóvoltából került a kezembe, mielőtt meggyanúsítanál!) “könyvajánló” rovatában olvastam a Jégbe zárt szívekről, és olyan jól hangzott az a pár mondat, hogy kedvet kaptam hozzá.

Azóta tényleg eltelt ugyan pár év, de emlékeimben megmaradt a könyv, így amikor véletlen rábukkantam, gondoltam itt az ideje elolvasni.

Nos el kell, hogy mondjam: abban a női magazinban az a pár mondat sokkal jobb volt, mint maga a könyv – ami néha egyszerűen rém idegesített.

Alapjában véve mondhatjuk, hogy egy egyszerű kis romantikus történetet kaptunk kézbe, amolyan modern verziójú Büszkeség és balítéletet, ahol a feleselés káromkodásba teljesedik ki, elmés éles mondatok helyett. Ez így nem is lenne olyan gáz, hiszen ahogy nemrég kifejtettem, néha jól tud esni az embernek egy-egy rózsaszín sztori. Ami nekem kiverte a biztosítékot, az a folyamatos önsajnáltató nyafogás volt: “Jaj, úgyse kedvel” vagy “biztos utál” meg sok hasonló. Az ilyenek jaj de fel tudnak hergelni! Mert értem én, hogy szerelmi ködös állapotban jó egy kicsit bizonytalankodni, de ez nekem már sok volt! Igaz, ha ez nem lett volna, ha a drágáim képesek lettek volna normálisan kommunikálni, akkor körülbelül fele, sőt negyed oldalszám-mennyiség is elég lett volna – igaz az meg már nem könyv. :)

Nah de összegezve – ha ezt a fenti kis problémámat  leszámítjuk: oké volt a cselekmény is, a szereplők is, szóval egy kellemes délutánt, estét mindenkinek hozhat, aki bevállalja.

Az előző kötet elnyerte annyira a tetszésemet, hogy kíváncsi legyek vajon azután, hogy letudtuk a bevezető részt, és eljutottunk oda, hogy Tom a Szellem mellett kalandokat éljen át, milyen izgalmakra kerül még sor a továbbiakban. Abban biztos voltam, hogy Malkin mama legyőzése után is lesz éppen elegendő hatástalanításra váró  gonosz lény a Tartományban, de azt nem is sejtettem, hogy ez a sorozat külföldön bizony már a 8. könyvnél tart. Hűha, lesznek még itt kalandok bőven!

Nincs okom panaszkodni, mert az első oldaltól az utolsóig csak úgy pörögtek az események! Minden azzal kezdődött, hogy Tom alig hat hónapnyi inasság után, teljesen egyedül volt kénytelen megkötni a legdurvább fajtába tartozó koboldok egyikét, egy  marhanyúzót. Ezek a koboldok sem jobbak ám, mint az előző kötet boszorkányai! A marhanyúzók ugyanis ha vérhez jutnak, akkor függővé válnak, és ezért a táplálékért nem ritkán embert ölnek. Miközben erről a kalandról olvastam, az járt a fejemben, hogy mi jöhet még egy ilyen ütős kezdés után, és hát nem kellett sokat várnom, ugyanis a koboldok icurka-picurkát sem félelmetesek az olyan szörnyetegekhez képest, mint az Istenátka. Az Istenátka ugyanis képes behatolni az emberek gondolataiba, mások alakját felvenni és bárkit összepréselve meggyilkolni, ami meglehetősen brutálissá teszi. Nem könnyű harcolni ellene, végleg megölni pedig lehetetlen. Kis csapatunk azonban felveszi vele a harcot, és minden félelmüket legyőzve belépnek a katakombákba, ahol bármelyik pillanatban szó szerint kilapíthatja őket a szörny.

Nem volt tehát elég az Istenátka elleni “hadjárat”, még közben a Szellemért is aggódni kellett, ugyanis az inkvizítor elfogta és börtönbe vetette. Itt vált világossá, hogy míg a szegények minden félelmük ellenére számítanak a Szellemre, addig a papok elítélik munkásságát, és a gonosszal teszik hasonlóvá, márpedig az ilyen embereknek máglya általi halál jár.

Számomra még pluszban jött az is, hogy a kedvenc szereplőmet, Alice-t az inkvizítor fogjaként láthattam viszont. Nagyon nem szerettem volna, ha bármi baja esik! Az ő karakterében az tetszik, hogy soha nem tudhatom, hogy a jó vagy a rossz oldalon áll-e, elvégre ha egy boszorkány találkozik a sötét oldallal, akkor belőle már jó nem lehet. Valójában ő az egyik oka annak, hogy ragaszkodni kezdtem ehhez a sorozathoz. Belőle még akármi is lehet, mondjuk fő-fő boszorkány is, míg Tomnál egyértelműen látszik, hogy merre vezet az útja.

A másik dolog, amit szeretek a Szellem és tanítványának kalandjaiban az a mindenféle lény szerepeltetése, és hatástalanná tételük. Persze azért megvan a magam kedvence: a boszorkányok. Mivel már előrekíváncsiskodtam, tudom, hogy a következő rész lamia boszik egy tagjáról fog szólni, így most megint alig várom, hogy a sorozat következő részét a kezembe vehessem!

Igaz ugyan, hogy ez a kötet tele volt izgalmasabbnál izgalmasabb, néha véresebbnél véresebb jelenetekkel, nem várt fordulatokkal, engem azonban mégis végig zavart az, hogy sejthető mi fog történni az utolsó oldalakon,és ez kicsit visszafogott. Ugyanakkor tizenévesként biztosan faltam volna az oldalakat és örömmel ajánlgattam volna minden osztálytársamnak, had borzongjanak ők is!

(Múltkor rátaláltam a szerző fényképére itt. Hát ti nem ilyennek képzelitek el a Szellemet? :) )

Megint egy hosszabb ideje a polcon porosodó könyvre esett a választásom. Gondoltam úgysem olvastam még angyal főszereplőről, így itt az ideje, hogy megnézzem mennyire jönnek be a vámpírok mellett ezek a lények.

Ismerkedésem a történettel nagyon jól indult: tetszett Elena szakmája a vámpírvadászat, a fehér haja, a gondolkodása, a poénjai, ezekből pedig azt reméltem, hogy az elejétől a végéig élvezni fogom a különféle kalandokat, akciókat, amikbe a kemény lány keveredik majd. De nem így volt! Kaptam egy nagyon jól sikerült bevezetőt, aztán meg oldalakon keresztül hiába vártam, hogy történjen valami, nem történt semmi. Vagyis annyi azért igen, hogy Elena találkozott Raphaellel, az arkangyallal, és a lány elkezdte magát “nyugtatgatni”, hogy a férfi megbízása mindenképpen halálos lesz a számára, mert vagy az elfogandó személy vagy maga Raphael fogja majd a nyomozás végén megölni. Ezt váltották gondolatainak azon részei, amikor megpróbálta saját magát meggyőzni arról, hogy nem fog bedőlni a férfi vonzalmának, és nem fog ágyba menni vele. Na persze! Végül azt vettem észre, hogy kezdtem élvezni a vadászatot, elviseltem Elena és Raphael párbeszédeit, de nem sikerült rájönnöm, hogy miért szeretik olyan sokan ezt a sorozatot.

A Singh által kitalált világ egyébként nagyon tetszett. Eszerint az arkangyalok több ezer évvel ezelőtt felosztották maguk között a Földet, így mindenkinek jutott egy kisebb-nagyobb terület, amit uralhatott. Amellett, hogy feladatukká vált a világ rendjének fenntartása, ők azok, akik az arra alkalmas emberekből vámpírokat teremtenek. A vámpírrá válás egyrészt szükségszerű, másrészt önkéntes alapon működik. Ezekből a lényekből kerülnek ki ugyanis a halhatatlan angyalok halhatatlan védelmezői. A ranglétra legalján álló emberek feladata tulajdonképpen az, hogy a vámpírokat életben tartsák. Ez a véradás cseppet sem tűnt elborzasztónak, mert ez is önkéntes, és állítólag fergeteges szexuális élményekkel jár együtt. Na persze nem kellenének vámpírvadászok, ha mindig mindenki betartaná a szabályokat, és csak ily módon táplálkozna!

Amit nem igazán tudtam elfogadni, az pont az egyik lényege volt a könyvnek: az angyalok. Nagyon szépen leírta a kinézetüket Nalini, szinte láttam magam előtt őket, és én is meg akartam tapogatni a szárnyukat, mint mindenki más is, de ugyanakkor azt már nem sikerüt elképzelnem, hogy egy ilyen szárnyas valakivel milyen lehet szeretkezni. Azok a szárnyak… Jó most ez vicces, mert egy vámpírral, ami ugye már halott, na hát vele el bírom képzelni az ágyjeleneteket. Tudom, beteg vagyok, úgyhogy befejezem!

Több dolog is zavart a történetben. Az egyik ilyen Elena folytonos “nem fordítok hátat senkinek” monológja volt, miközben simán háttal állt Raphaelnek egy liftben, de aztán amint kiléptek megint újra végig kellett hallgatni, hogy nem mutatja a hátát senkinek. A másik ilyen a “nem hódolok be Raphaelnek volt”, és az “úgyis meg fog ölni” gondolatmenet. Annyiszor előhozta ezeket Nalini, hogy már rosszul voltam tőlük. Emiatt nem volt kellően pörgős a történet, hiszen Elena gondolatai kiszorították a helyet az akcióelemek elől (meg az ágyjelenetek elől khm). Na meg a végét sem vette be a gyomrom, bár logikusan belegondolva nem kellett volna mást várnom, mint amit kaptam.

Azt hiszem, hogy nem fogok két kézzel kapni a sorozat többi része után. Talán, ha meggyőznek arról, hogy a következő kötetek jobbak. Talán. De még akkor sem biztos. Maradok inkább a vámpíroknál. ;)

Ez egy olyan könyv, amit annyira sem méltattam volna, hogy ránézek a könyvesboltban! Ha Kethy nem ajándékoz meg vele, akkor azt sem tudom hogy létezik ilyen sorozat! Pont azért, mert nem ismertem, és mert a fülszöveg alapján nem gondoltam volna róla túl sok mindent, évekig rakosgattam ide-oda, mire idén belekezdtem, és meglepődve tapasztaltam, hogy ez bizony jó!

Azért nem az első fejezetektől fogva éreztem azt, hogy ez egy izgalmas történet, mert az első pár oldal meglehetősen unalmasra sikeredett, ami miatt korábban abba is hagytam az olvasást, de most kitartottam! Itt derül ki egyébként, hogy Tom egy hetedikként született fiú hetedik fia, így családja, főként titokzatos (boszorkányos) édesanyja azt szeretné, ha idővel ő lenne a Tartomány új Szelleme. Tomnak nincs sok beleszólása ebbe, hiszen egy szegény család legkisebb gyermekeként nem sok lehetősége van a jövőre nézve. Tudja, hogyha a Szellem mellé szegődik, akkor mindenki félni fog tőle és messzire elkerüli majd, ő pedig nem ilyen életet szeretne magának. Tisztában van vele, hogy ő egy nem mindennapi kisfiú, hiszen megérez  és meglát dolgokat, amiket mások nem, tehát minden amellett szól, hogy a már korosodó Szellem inasa legyen, csakhogy jócskán vannak félelmei a munkával kapcsolatban.

De ki vagy mi is az a Szellem? Ahhoz, hogy valaki betöltse ezt a posztot sok minden szükségeltetik: különleges képességek, a szellem-, boszorkány-, kobold és egyébvilágok teljes ismerete valamint hatalmas adag bátorság. Mert mit is csinál egy Szellem? Visszajuttatja az eltévedt lelkeket oda, ahova kell, élve vagy holtan eltemeti a boszorkányokat, megköti a koboldokat, vagyis megvédi embertársait a nem evilági lényektől. Olyan szörnyűségeket lát, amikről más még csak tudni sem akar, így nem is csoda, hogy mindenki elkerüli, aki az útjába akad. Tudják, hogy szükségük van a segítségére, mégsem kedvesek vele, mert nem szeretnék, ha bármiféle veszélyt hozna rájuk. Márpedig a Szellemek élete cseppet sem nyugalmas, mindig történik valami, amit meg kell oldaniuk.

Tom tehát a Szellem mellé szegődik, és mint egy mágnes úgy vonzza magához a bajt. Ügyetlenségének köszönhetően szembe kerül a vér mágiát folytató (vagyis gyerekeket fogyasztó) boszorkányok legszörnyetegebbjével, Malkin mamával és annak unokájával, Csontos Lizzie-vel, akikkel egyedül kell szembeszállnia. Na jó, csak majdnem egyedül, mert akad egy segítőtársa is, akiben nem tudja, hogy mennyire bízhat meg, és ezért a folytonos kételkedés tovább fokozza a feszültséget egy-egy menekülős, harcolós helyzetben.

Az biztos, hogyha ezt a történetet tizenévesen olvastam volna, akkor tuti, hogy nem mertem volna éjjel elhagyni az ágyamat, de még a szememet sem nyitottam volna ki, hátha szembenéz velem a rothadó Malkin mama vagy valamilyen egyéb lény. Delaney nem szépítgette a boszorkányokat: rondák voltak, bűzlöttek a vértől és folyton valami rossz dolgon járt az eszük. A véres jelenetek sem voltak másmilyenek, mint véresek, szóval én simán bekategórizálom ezt a könyvet tini horrornak. Kirázott a hideg attól például, hogy Tomnak egy kísértet lakta elhagyatott házban kellett éjszakáznia, ahol folyton lépéseket hallott közeledni. Vááá.

Jó volt inasnak lenni, szerettem izgalmas helyzetekbe kerülni, megtanulni, hogyan kell hatástalanítani-eltemetni  egy boszorkányt, miért kell óvakodni a hegyes cipőt viselő lányoktól, és még sorolhatnám! Kíváncsian várom, hogy más egyéb varázslényekkel hogyan lehet elbánni, és milyen kalandokba keveredik még Tom! Szóval kell nekem a sorozat második része!

Nem gondoltam volna, hogy az első kötet után rögtön kedvet fogok érezni a folytatáshoz . De Lucy olyannyira a szívembe lopta magát, hogy muszáj volt látnom hogyan is alakul a továbbiakban a szerelmi élete. Mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem úgy, ahogy szerettem volna!

Most már elárulhatom – na meg egyébként is elmondta már a fülszöveg is -, hogy az előző kötetben Aiden lett végül Lucy párja, amivel teljes mértékben elégedett voltam. “Imádott” Aiden volt ugyanis  a második kedvenc karakterem, ezért nagyon szurkoltam neki, hogy összejöjjön  ”Gyönyörűségem” Lucyval, és ezentúl teljes csoki imádatban és összhangban éljenek együtt. Így számomra meglepő és kiábrándító volt, amikor a férfi látszólag hasonló módon bánt el a lánnyal, mint anno Marcus, így Lucy újra a szingli csajok sorát volt kénytelen gyarapítani. Persze nem sokáig! Mert hát mégiscsak Lucy Lombardról van szó, aki ha stresszhelyzetbe kerül, akkor olyan hirtelen hoz buta döntéseket, és ezáltal oly mértékben bonyolítja túl az életét, hogy az olvasó csak fogja a fejét, és szörnyülködik. Igen, ebben a kötetben sem jut túl sok idő unatkozásra, és igen, itt sem alakulnak olyan simán a dolgok, ahogy várnánk!

Azt már korábban is említettem, hogy a történet másik három női főszereplője nem volt éppen a kedvencem, és ez egyébként nem is változott semmit azóta sem. Voltak tippjeim, hogy mi történik majd velük, de jobbára mellényúltam, mert Matthews ezekben a szálakban is képes volt nem kis meglepetéseket okozni. Nadia története volt ilyen téren totálisan kiszámíthatatlan, és ezáltal továbbra is elhittem, hogy ez bizony megeshet, sőt biztosan megesik az életben is.

Ennek a kötetnek a csokin kívül voltak más kellemes hangulatot teremtő pillanatai is. Az első fejezetek karácsonykor játszódtak, amivel így egy kicsit sikerült ráhangolódni az ünnepre, aztán pedig szolid esküvői készülődések következtek, amikkel nem hangolódtam mondjuk semmire, csak élveztem a szervezkedést, gyönyörködtem a ruhákban és a helyszínben.

Továbbra is azt mondom, hogy a könyv borítója sejteti a tartalmat, tehát aki nem szereti a csokit, az esküvőket és a szinglis történeteket, azok ne olvassák el ezt a könyvet! Ja, és azok se, akik fogyózni szeretnének, mert a diéta szót maximum, ha kétszer említik meg! Mindenki számoljon azzal is, hogy Lucy a szokottnál is lököttebb lesz, ami már-már arra sarkallt engem, hogy a falhoz vágjam a kötetet remélve, hogy ettől jobb lesz nekem, és az ütés helyrerázza Lucy agyát.

Kethy szeret nekem úgy könyvet venni, hogy nem a milliónyi listámról vagy az éppen aktuális rajongásaimból szemezget, hanem a nehezebb utat választva inkább ő maga keres nekem valamit. Ettől általában megijedek kicsit, mert sokszor esik olyasmire a választása, amit én egyébként vagy észre sem vennék a boltban, vagy a téma olyan, hogy soha nem tenném a kosaramba. A Csokoládéimádók Klubját is ő szerezte be nekem, és abszolút jó választás volt!

Ezt a fajta történetet én a Bridget Jones kategóriába teszem. Ez azt jelenti, hogy a főszereplő szingli, nem nádszál vékony, szórakoztató, folyamatosan vicces helyzetekbe keveredik, és állandó baráti körrel rendelkezik, amiben tuti van egy a saját neméhez vonzódó személy. A mi főszereplőnk most a szőke Lucy, aki bár nem szingli, de ettől még Bridget Jonesos. Szenvedélye a csokoládé: reggelire, ebédre, vacsorára, és úgy egyébként minden oknál és alkalomnál fogva.Nem is értem, hogy miért csak kis súlyfeleslege van, hiszen az “ímmel-ámmal” végzett jógán kívül nem tesz semmit az alakjáért! Három, szintén csoki imádó barátnőjével minden egyes válsághelyzetnél, főleg pasikkal kapcsolatos kérdésekben összeülnek a meleg Clive által vezetett londoni Csokoládé Mennyország nevezetű kávézóban, ahol egy (-két) pohár forró csoki, sok-sok trüffel, süti és praliné mellett megbeszélik a problémákat.

A négy nő közül nekem Lucy volt a legszimpatikusabb. Talán azért mert 30 éves kora ellenére is néha olyan gyerekesen viselkedett, hogy magamat láttam benne. A történet elején párkapcsolatban van Marcusszal, egy olyan pasassal, aki nem éppen a hűségéről híres. Lucy valamiért azt hiszi, hogy Marcusnál nem kaphat jobbat, mert ugyan miért állna vele szóba más, hasonlóan helyes férfi (az persze nem számít, hogy Marcus egy szar alak).Természetesen ebben igencsak nagyot téved, és hirtelen azzal szembesül, hogy hárman csapják neki a szelet, ő pedig nem tud dönteni. A hülyeségei az expasijához húzzák, az önbecsülése Jacobhoz, valami megmagyarázhatatlan vonzalom pedig Aidenhez, a főnökéhez. Hogy mi lesz ebből? Sok-sok buta gondolat, rossz választás, kavarodás és miegymás, ami szenvedést okoz Lucynek és nevetést az olvasóknak.

A három másik barátnőt nem kedveltem meg túlságosan, valahogy egyformán nem lopták be magukat a szívembe. Egyikük élete sem tökéletes, mindegyikük boldogságát beárnyékolja valami, amiért sajnálni, szimpatizálni lehetne velük, nekem ez mégsem sikerült.
Chantal gazdag, csinos, mindene megvan, csak éppen a számára legfontosabb dolgot nem kaphatja meg: saját férjét. A jóképű férfi ugyanis nem hajlandó lefeküdni vele.
Nadia Chantallal ellentétben hatalmas adósságban úszik, amelyet szerencsejátékos párjának köszönhet. A férfi szenvedélybetegsége kezelhetetlennek tűnik, hiszen még az sincs rá hatással, hogy elveszheti feleségét és kisfiát.
Autumn a történet legszürkébb karaktere, a legsemmilyenebb, akinek legnagyobb hibája, hogy nem tud nemet mondani öccsének, így határozatlanságának köszönhetően nincs magánélete, mert minden percét a drogos öccse iránt érzett aggodalom tölti ki.
Hármuk problémája közül Nadiaé volt a leginkább hihető a számomra, így ennek a szálnak az alakulására voltam a legkíváncsibb.

Voltak erőltetett jelenetek a könyvben, néha Lucytól határozottan a falra tudtam volna mászni, a sok csoki pedig folyamatosan nassolásba vitt, de minden apróbb és nagyobb negatívuma ellenére is nagyon szerettem ezt a történetet! Ezzel keltem és ezzel feküdtem. Reggel munkába indulás előtt ugyanis mindig jól esett egy kis Lucy Lombard-féle bénázás, ami mosolyt csalt az arcomra, és így vidáman indult a napom.

A lényeg, hogy senki ne várjon ettől a csokis finomságos könyvtől mást, mint amit a borító és a tartalom sugall: csajos kalandokat némi édességgel megfűszerezve. Ezeken a hideg estéken nem is kell más, ugye lányok?! ;)

Itt gazdagabbak lehetünk némi csokis recepttel, könyv- és filmajánlóval: http://www.thechocolateloversclub.com

Mackensie Elliot alig múlt nyolcéves, de már tizennégy alkalommal vonult oltár elé. A házastársa lett többek között a három legjobb barátnője, az egyikük bátyja (aki mindvégig hevesen tiltakozott a nász ellen), valamint két kutya, három macska és egy nyúl.

Mostanában megint nem ment az olvasás, így gondoltam valami könnyedebbel próbálkozom, amit biztosan gyorsan letudok és talán lendületet ad egy következő könyvhöz. A romantikus kategóriából választottam egy olyan történetet, amihez nagy reményeket fűztem, hiszen a szereplők munkája, a történet háttere teljes mértékben passzolt egykori tinédzserkori érdeklődési körömhöz.

Régen, még a digitális korszak előtt, imádtam fényképeket készíteni. Nem voltak ezek művészképek, sőt semmi olyan nem született, amit most érdemes lenne nézegetni, de emlékszem, hogy akkoriban jól lekötött ez az elfoglaltság. Soha nem jutott azonban eszembe (ami lehet nagy hiba volt), hogy ezt a hobbit összekapcsoljam egy másik nagy szenvedélyemmel, a menyasszonyi ruhákkal és így a barátnőimmel közösen egy esküvő szervező céget alapítsunk. Mac, a könyv főszereplője mindezt elérte, és így részben saját üzletében esküvői fényképészettel foglalkozik, amit nagyon szeret és jó is benne.

Más pozitívumát nem is láttam a történetnek, mint az előbb említetteket, és ezért csigalassúsággal haladtam előre. Egyszerűen nem volt jó olvasni, nem kapott el az esküvői-fényképezési láz, nem éreztem át Mac problémáit, nem szorítottam neki, hogy összejöjjön Carterral. Macben nem tetszett, hogy agyon bonyolította a dolgokat, és bár teljes mértékben határozottnak volt beállítva, olyannak, aki képes kezelni az embereket és a váratlanul jött problémákat, az anyjára és a szerelmi életében történt változásokra viszont csak ügyetlenül reagált. Carter, a jóképű, tökéletesen viselkedő, ám rosszul öltözött, kétbalkezes pasi meg olyan szinten nem illett Machez, hogy nagyon, és inkább azért szurkoltam, hogy ne jöjjenek össze, mint hogy minden rendben menjen közöttük. Persze tudtam, hogy hiába akarok én gonoszkodni, úgyis minden jól sül majd el.

Nem olvastam még Nora Roberts könyvet, így nem tudom, hogy mennyire számít ez a kötet nála jónak vagy rossznak. Nekem ez a történet erősen semleges és sablonos volt, teljesen elvette a kedvem az írónő egyéb műveitől.

Ki nem állhattam a II. világháborús könyveket, filmeket. Egyszerűen az volt a véleményem, hogy lerágott csont, hogy annyian feldolgozták már, hogy egyszerűen nem lehet belőle mást, újat mutatni. Aztán jött Roberto Benignitől Az élet szép. Ugye nem kell ecsetelnem a hatást? Akkor egy kritika azt írta a filmről, hogy Benigni bebizonyította, hogy egy gyerekért mindent megtenni akaró felnőtt küzdelme is lehet olyan megrázó, mint magának a gyereknek a küzdelme. Egyet kell értenem: nincs megrázóbb dolog, mint egy kölyök viaskodása a napi ökölcsapásokkal szemben. Egy gyerek, akinek a tarsolyában még nincs semmi fegyver, helyette csak bizalom a világgal és a környezetében élő felnőttekkel kapcsolatban jószerivel nem kaphat mást, mint pofonokat. Ez minden gyerekkel így van, csak sajnos vannak olyanok, akiknél ezek a pofonok sokkal, de sokkal nagyobbak, mint kellene. És hát valljuk be végignézni is nehéz, hogy hogyan és mikkel próbálnak megbirkózni, nem átélni. Tudom, mert sajnos látom…

Pont ezért volt hatalmas vállalkozás Jacqueline Wilsontól, hogy megpróbált humort csempészni egy olyan helyre, ami mindenről ismert, csak a humorról nem. Nem életszerű nevetéssel párosítani egy helyet, ahol csak hányattatott sorsú gyerkőcök vannak. Hát nevetés nem is lett belőle, de igen, sikerült szívszorító mosolyokkal teletűzdelnie Tracy történetét. De ami ennél is jobb: megmutatta, hogy az amit mi kívülről igencsak sötétnek látunk, ők hál’ istennek látnak benne mást is, ők látják a színeket. Reméljük, hogy ez a valóságban is így van!

Jem tizenöt éves, londoni lány, zűrös kamasz. Mióta az anyja kábítószer túladagolásban meghalt, egyik nevelőszülőtől a másikhoz kerül. Tudja, hogy semmi sem tart örökké, sőt egészen pontosan tudja, meddig tart ez az egész. Nem létesít kapcsolatot az emberekkel, próbál nem a szemükbe nézni, és őrzi a titkot már tizenöt éve.
“Mindenkinek van a szemében egy szám, de gondolom én vagyok az egyetlen, aki ezt meg is bírja látni. Amúgy, én se csak úgy egyszerűen látom őket, persze, hanem valahogy ott vannak. A levegőben vannak. Vagyis inkább úgy belülről jelennek meg nekem. Érzem ezeket a számokat. Valahol a szemem mögött érzem meg őket. De azért ott vannak, tényleg. Nem lényeg, ha nem hiszel nekem, attól még ott vannak. És tudom is mit mutatnak. Akkor értettem meg, amikor az anyám meghalt.”
London egyik külvárosi negyedében szegődik Jem mellé Spider, a nyurga és izgága fekete srác, aki megpróbál a társa lenni. De el lehet-e mondani valakinek végre a számok és a halál titkát? Mi történne, ha mindannyian előre ismernénk halálunk időpontját?
Rachel Ward egy lebilincselően izgalmas és meglepően mai nyelvezetű regény lapjain fogalmaz meg igazán fontos kérdéseket életről, halálról, sorsról, szerelemről, különleges képességekről. Olyan területre érkezünk, ahol el kell hagynunk a megszokott értékek hagyományos szilárd talaját. És szembe kell néznünk a kérdésekkel, akkor is, ha tudjuk, a szemünkben ott vannak a számok.

A Sherlockos posztomban már emlegettem egy bizonyos számos könyvet. Igen, ő lenne az.

Bevallom, olyan ember vagyok, aki előbb inkább túlesik a kellemetlen részeken, a kellemeseket halogatja, hogy a várakozás miatt nagyobb legyen a beteljesülés öröme. Nos, amikor megláttam a két könyvet (Ifjú Sherlock Holmes; Számok), pont e fenti ok miatt kezdtem Holmes barátunkkal, mert ott már alapból negatív véleménnyel indultam neki a könyvnek, a számok meg hát csak jók lehetnek. Így utólag be kell látnom, elhamarkodott volt a sorrendi döntés.

A számok világa fantasztikus, drámai, vicces, és oly sok jelzőt tudnék még mondani, hisz annyiféle tulajdonsággal rendelkeznek… Vannak tökéletes számok, vámpír számok, boldog számok, szép számok, stb. Olyan nagy, kimeríthetetlen és színes ez a téma, hogy azt hittem végre valaki kihasználja, beleugrik, és születik belőle egy regény. Tévedtem. A Számok nem erről szól.

Tévedésem ellenére azonban nem vagyok csalódott, mert egy olyan világ jelenik meg a könyvben, ami szintén egy fontos téma számomra: a bezárkózó, magából semmit se mutató, a legtöbbek által leírt, vadnak bélyegzett kamaszok sorsa. Örültem ennek a témának. Több ilyen lehetőség (azért lehetőséget, és nem könyvet írtam, mert pont tegnap olvastam egy cikket arról, hogy mennyire megdöbbentően keveset olvasunk…) kellene, hogy a kortárs „normális” tinik, és a felnőttek is belepillanthassanak az ő lelki világukba, az ő történeteikbe, akkor talán kicsit könnyebb lenne a helyzetük.

Szóval a téma jó volt, de ez a számos alapprobléma (aminek köze nincs a számokhoz), ez elvitte egy olyan sci-fi irányba a történetet, amitől a fő cselekményszál (A menekülés) nem tudja hozni azt a vibráló feszültséget, amit az író mégis hangsúlyosan éreztetni akar. Ezért nekem a közepénél kicsit ellaposodott a könyv.

Aztán valljuk be a befejezés sem lett a szívem csücske. A könyv címéből, meg alcíméből nem tudtam eldönteni, hogy ez most egy sorozat-e, vagy csak van egy alcím. Őszintén megmondom: még most se tudom. A befejezés teljesen elcseszett filmes fogás: például emlékeznek még a Godzillában az utolsó képkockára, ami egy épen maradt tojást mutat? Vagy valamelyik idióta kígyós film (Anakonda vagy Piton) végére, amikor a már legyőzöttnek hitt “fenevad” kinyitja a szemét? Nah, hát itt is ilyen a sztori vége. Benne van a lehetőség a folytatásra, ha… A kérdés, hogy a ha után az jön-e, hogy “elegendő eladott példányszámot produkál a könyv” vagy az a ha, hogy “az első könyves író nem tud kitalálni más, új témát”. Attól félek bármelyik is lesz a ha-s mondat vége nem kaphatunk jobbat, többet ennél, mert nem érzek ennyi erőt a sztoriban.

De mielőtt ennyire drámainak tűnne a véleményem el kell mondjam, hogy első könyvhöz képest ez igencsak figyelemre méltó, és ha írónőnk nem szorgalmazza tovább ezt a sztorit, hanem újba fog, akkor szívesen a kezembe fogom venni, mert látok benne fantáziát! :)

Ezt a könyvet is nagyon szépen köszönöm Bridge-nek és a Lybrum Kiadónak!

Ezt a könyvet még Kethynek kértem meg úgy egy éve, amikor Bridge meghírdette, hogy a Lybrum Kiadó felajánlott néhány példányt a bloggerek számára. Legszívesebben már akkor elolvastam volna, amikor megérkezett, de mivel barátnőmmel nem lakunk éppen közel egymáshoz, és nálam egyébként is percről percre változik, hogy milyen témához, szerzőhöz van kedvem, így egészen a nyárig elcsúszott a dolog, és végül Balaton parti olvasmány lett belőle.

A fülszöveg alapján valami nagyon izgalmasra, pörgősre, nagyon jóra számítottam. Mindezt arra alapoztam, hogy egy olyan képesség, amivel a főszereplő mások szemében számokat lát, biztos sok titkot rejthet, és ha már emiatt menekülnie kell, akkor csak történik valami olyan bonyodalom, aminek következtében tövig rágjuk a körmünket, hogy minden jól süljön el. Így az első oldaltól ezeket az izgalmakat vártam, és csak nem akartak megérkezni. Eközben napi szinten háborogtam Kethynek, hogy még mindig nem érzem magaménak a könyvet, még mindig nem volt semmi olyan, ami megfogott volna, ő meg csak olyan “Kethysen nyugtatgatott”, hogyha eddig nem tetszett, akkor már nem is fog, és ne várjak semmi különlegesre. Persze én még ekkor is erősen szuggeráltam mindent és mindenkit, hogy igyekezzenek megnyerni maguknak, de végül szépen lassan kiábrándultam, és a könyv végét már csak azért olvastam el, hogy lássam mi az, ami miatt trilógiává kellett duzzasztani ezt a történetet.

Szereplőink nem az ifjúsági regényekben megszokott, majdhogynem tökéletes lányok és fiúk, hanem problémás fiatalok, akik öntörvényűsége és meggondolatlansága állandóan bajt okoz. Jem és Spider kedvenc elfoglaltsága az iskolakerülés, ami egy nap oda vezet, hogy a rendőrséggel a nyomukban menekülniük kell Londonból. Valójában semmit sem tesznek, csak Jem különleges képessége, hogy mások szemében lát egy számot, ami az illető halálának pontos dátumát jelöli, megmenti őket egy katasztrófától, amikor pedig a rendőrség nyomozni kezd a szerencsétlenség körülményeivel kapcsolatban, ők megijednek és futásnak erednek, ezáltal pedig gyanússá válnak.

Úgy érzem, hogy Jem adottságának kellett volna lennie a központi témának, mert ezzel kapcsolatban sok minden érdekelt volna, de a lányt tudatlansága a képességével kapcsolatban nem igazán zavarta, inkább hagyta magát sodródni, és nem kereste a kérdésekre a választ. Végig a saját butasága vezette, és így értünk el az utolsó oldalakra, ahol bekövetkezett az, amit a könyv elejétől fogva sejteni lehetett.

Nem voltam lenyűgözve sem a történet, sem pedig a szereplők miatt. Nem tudtam azonosulni a problémás fiatalokkal, mert mindenhez, ami miatt sajnáltam volna őket: drogos szülő, lelépő apa-anya, nevelőszülőkhöz kerülés, nehéz helyzet, lelki problémák, társult az esztelen lázadás, amit képtelen voltam megérteni, így sem együtt érezni, sem pedig szorítani nem bírtam nekik, hogy minden jól süljön el, és az életük végre normálissá váljon. Az egyedüli, ami tetszett a történetben, az Jem szám látása volt, csak éppen sajnos nem derült ki róla semmi.

Amikor letettem a könyvet, úgy gondoltam, hogy ezt a sorozatot is kihúzhatom a képzeletbeli listámról. Most csak úgy kíváncsiságból megnéztem, hogy a 2. kötet történései miként alakulnak majd, és azt kell, hogy mondjam, felkeltette az érdeklődésemet, és azt is el fogom olvasni!