Georgeanne igazi déli szépség, nem túl eszes, de mindig helyén a szíve… Majdnem mindig. Az esküvőjéről például jobb lett volna nem elszöknie, jobb lett volna nem beugrani az első autóba, ami a kapu előtt parkolt, és még sok mindent jobb lett volna nem megtenni.

John Kowalsky karrierje csúcsán van: sztárhokis, aki a jégen érzi igazán elemében magát, és akit mindenki csak a „Fal” néven emleget. Teste, lelke kemény.

Kettejük élete egy pillanat alatt megváltozik, és ki tudja, talán a dermedt szíveket mégis sikerül felolvasztani?

Egyszer régen Móni szólt, hogy nézzem meg az Athenaeum Kiadó éppen aktuális könyveit, válogassak mit olvasnék el belőlük. Nem is tudom már, hogy volt-e ennek valami apropója, vagy csak úgy megkérdezte, hogy ne unatkozzak, mindenesetre az biztos, hogy ezt a könyvet linkeltem vissza neki, amire a reakciója körülbelül valami ilyesmi volt: “hát ezt nem néztem volna ki belőled!”. Nos Móni, így évek távlatából elárulom, azért lőttem ki ezt a könyvet, mert nem sokkal előtte egy női magazin (biztos éppen kedves aktuális lakótársam jóvoltából került a kezembe, mielőtt meggyanúsítanál!) “könyvajánló” rovatában olvastam a Jégbe zárt szívekről, és olyan jól hangzott az a pár mondat, hogy kedvet kaptam hozzá.

Azóta tényleg eltelt ugyan pár év, de emlékeimben megmaradt a könyv, így amikor véletlen rábukkantam, gondoltam itt az ideje elolvasni.

Nos el kell, hogy mondjam: abban a női magazinban az a pár mondat sokkal jobb volt, mint maga a könyv – ami néha egyszerűen rém idegesített.

Alapjában véve mondhatjuk, hogy egy egyszerű kis romantikus történetet kaptunk kézbe, amolyan modern verziójú Büszkeség és balítéletet, ahol a feleselés káromkodásba teljesedik ki, elmés éles mondatok helyett. Ez így nem is lenne olyan gáz, hiszen ahogy nemrég kifejtettem, néha jól tud esni az embernek egy-egy rózsaszín sztori. Ami nekem kiverte a biztosítékot, az a folyamatos önsajnáltató nyafogás volt: “Jaj, úgyse kedvel” vagy “biztos utál” meg sok hasonló. Az ilyenek jaj de fel tudnak hergelni! Mert értem én, hogy szerelmi ködös állapotban jó egy kicsit bizonytalankodni, de ez nekem már sok volt! Igaz, ha ez nem lett volna, ha a drágáim képesek lettek volna normálisan kommunikálni, akkor körülbelül fele, sőt negyed oldalszám-mennyiség is elég lett volna – igaz az meg már nem könyv. :)

Nah de összegezve – ha ezt a fenti kis problémámat  leszámítjuk: oké volt a cselekmény is, a szereplők is, szóval egy kellemes délutánt, estét mindenkinek hozhat, aki bevállalja.

A magyar könyvfalók internetes játszóterén, a molyon többször sikerült már elcsípnem olyan jellegű vitafoszlányokat, hogy akkor most a romantikus irodalom ér-e valamit vagy sem… Véletlenül se szeretnék belegázolni senkinek a lelki világába, de azt gondolom, hogy ez a kérdés csupán sznobizmusból maradhat kérdés, és ha ennél a meghatározásnál maradnánk, hogy “romantikus irodalom” akkor az amúgy is felesleges válaszok kergetése átmenne valami abszolút szánalmas próbálkozásba… A felesleges dolgokkal ki vagyok békülve, de a szánalmasakkal nem, így kicsit belemélyedtem ebbe a problémakörbe, és igyekeztem belevarázsolni némi logikát. Első lépésként két nagy csoporttá hasítottam a romantikus meghatározást: a “szűk képletesekébe”, és a “képletesekébe”.

Szűk képletes alatt értem azokat, amik kizárólag a pár egymásra találásáról szólnak, ahol nincs kerettörténet, ahol az összes létező paramétert a helyszín, a kor, a nevek, a foglalkozások, és igen mondjuk ki: a szerelmi jelenetek beállítása adja, de a történet mindig ugyanaz, csak egyszer a “tenger lágy habjai között”, egyszer egy dolgozószoba “különlegesen finom, puha perzsa szőnyegén” esik meg az első légyott. Na, akár sznobizmus, akár nem, ezt a fajta irodalmat én se tudom értékelni.

A képletes csoportba azokat a könyveket sorolnám, ahol a fő szálat ugyanúgy szerelmes párok problémái adják, de ez egy olyan világba van beleültetve, ami ad egy keretet, ami bepillantást enged valami másba is: legyen az történelmi, társadalmi, de akár a divat világa, a lényeg, hogy kapjunk valami mást is, miközben jól szórakozunk a szerelmi civódásokon.

Ez utóbbi kategóriát leszólni viszont tényleg sznobizmus, hiszen így lehet, hogy a jövő Anyeginját, Büszkeség és balítéletét, vagy – hogy magyar vonatkozásunk is legyen – Ida regényét szóljuk le, ítéljük el. És azért ha megnézzük, hogy fent említett műveknek mennyi rajongója van szerte a világban, hogy hányan tudnak kapásból idézni Tatjana leveléből, vagy Bennet kisasszony szájalásainak egyikéből, na ennyi embert lehülyézni, amiért olvasták, ismerik, szeretik ezeket a műveket, az szerintem csak két dologból eshet meg: ismeretlenül, tudatlanul hozott ítélet okán, vagy ordító nagy nagyképűségből.

Ezeknek az emberek azt tudom javasolni, hogy kérdezzenek, és így találjanak olyan könyveket, melyeknek a keretsztorija beleesik az érdeklődési körébe, talán meg fog változni a véleménye.

Mindezt a kis okfejtést a Hallgatag rózsák elolvasásának apropóján sikerült levezetnem, ugyanis e könyv kerettörténetei teljesen belepasszolnak érdeklődési köreimbe, ami miatt sikerült kikapcsolnom egy teljes délutánra. Kaptam egy izgisebb krimiszállal megfűszerezett love-sztorit, mellette pedig elmélyedhettem kicsit a gyerekpedagógiába/pszichológiába, valamint kicsit belepisloghattam a tengerbiológia egy kis szegmensébe. Persze nyilván ezek a témaérintések nem elég mélyek, és részletesek, de jó egy kicsit ismerős terepet más szemszögéből látni, még akkor is, ha az az aspektus túl laikus, vagy túl leegyszerűsített, attól még képes lehet egy-egy jó gondolatmenetet elindítani…

Mindezzel csak annyit akartam, hogy felejtsük el a romantikus könyvekkel szemben táplált előítéleteket, helyette keressünk egy olyat, amiben találhatunk számunkra érdekes részeket, és ha jól esne egy lightos szórakoztató délután, vackoljuk csak be magunkat, fogjuk a könyvet, és isten veled külvilág!

Becsapva érzem magam! Vagy az író vezetett félre, vagy a naivságom miatt jutottam rossz következtetésekre, de olvasás közben végig úgy gondoltam, hogy igaz történetet tár elém Eric Kraft, és mivel erről teljesen meggyőzött, gondoltam megnézem magamnak Punta Cachazuda kacskaringós utcáit a térképen, és nem találtam! Semmit sem találtam meg: sem Chacallitot, Lorna szülővárosát, sem Babbingtont, későbbi lakhelyüket, sem pedig kedvenc, gyakran dúdolt számukat a Serenity-tó szerenádot. Semmit! Pedig még régi fényképek, és innen-onnan vett idézetek is voltak a könyvben, tehát nem voltak kétségeim afelől, hogy minden megtörtént a való életben is. Nem tudom mi az igazság, csak azt érzem, hogy számomra teljesen hihető volt Herb és Lorna története. Persze visszagondolva néhány vicces névre és idézetre, ezek miatt tényleg kezdek kételkedni, de csakis ezek miatt.

Először meglepődtem, hogy időben milyen messziről indulunk neki az egésznek, ugyanis mielőtt megismerhettem volna a főszereplőket, kis történeti áttekintést kaptam Lorna szülővárosáról, majd pedig Herb rokonairól. Ez a “messziről indulás” egyébként a későbbiekben a titkok vagy más egyéb érdekességek kiderülésénél is jellemző volt, így elérte az író, hogy végtelenül türelmetlen legyek, alig várjam, hogy a meséje elérjen oda, ahova kell, és a kitérő után visszazökkenjek a fő szálhoz. Tulajdonképpen ezek a mesélős részek kicsit olyan érzést keltettek bennem, mintha nem lett volna miről írnia, mintha Herb és Lorna története nem tette volna ki a megfelelő oldalszámot, és így a könyvet fel kellett tölteni néhány plusz sorral, amik akár ki is maradhattak volna.

Herb (1898?-1970) és Lorna (1901-1973) megismerkedéséről, együtt töltött éveikről nagyon jó érzés volt olvasni. Egyszerű emberekként élték mindennapjaikat, az egymás iránt érzett nagyfokú szeretetük tette őket különlegessé, és ez segítette át őket minden (főként anyagi) nehézségen. Volt azért valami más is, ami megoldotta egy-egy pénzügyi gondjukat: az általuk készített, mozgatható erotikus ékszerek, melyeknek mechanikus rendszerét Herb, művészien kifaragott, szeretkező, ölelkező alakjait pedig Lorna készítette. Mindezt úgy, hogy egyikük sem tudta a másikról, hogy titokban ezzel próbálja kiegészíteni szerény havi jövedelmüket. Mindketten úgy gondolták, hogy ez szégyellni való elfoglaltság, amit a társuk úgysem tudna elfogadni, mindeközben pedig nem is sejtették, hogy tulajdonképpen együtt dolgoznak, és a kész ékszerek nézegetése közben egymás alkotását csodálják. Az erotikus tárgyaknak köszönhették egyébként az első találkozásukat is. De hogy mindez hogyan is történet, azt mindenki olvassa el maga, és töltsön hasonlóan kellemes órákat Herbbel és Lornával, mint én!

Tény, hogy a történetben nem egyszer találkozhatunk erotikus gondolatokkal, jelenetekkel, tárgyakkal, ám ezek teljesen visszafogottak, és nem is túl gyakoriak. A hangsúly nem az erotikán van a könyvben, hanem két ember mesébe illően csodálatos életén, amit a szerző igyekezett viccesen tárni az olvasó elé. Biztos vagyok benne, hogyha a jövőben eszembe jut majd Herb és Lorna, akkor nem az általuk készített tárgyakra, hanem irigylésre méltó kapcsolatukra és szeretetteljes alakjukra fogok gondolni. Vagy azon fogok sajnálkozni, hogy nem is voltak élő emberek, csak kitalációk.

A könyvet köszönöm szépen Szilvamagnak és a Cor Leonis Kiadónak!

Amikor először találkoztak, Clare hatéves volt és Henry harminc. Amikor összeházasodtak, Clare huszonkettő és Henry még mindig harminc. Henry idő-eltolódási rendellenességgel született. Genetikai órája a legváratlanabb pillanatokban visszaáll, és még abban a másodpercben eltűnik. Ilyenkor elmúlt és eljövendő élete érzelmi csomópontjain találja magát, meztelenül, védtelenül. Sohasem tudja, mikor történik meg újra, sohasem tudja, hol köt ki legközelebb. Az időutazó felesége a világirodalom egyik legkülönösebb szerelmi története. Clare és Henry felváltva meséli el történetüket. Rajongva szeretik egymást, megpróbálnak normális családi életet élni: biztos állás, barátok, gyerekek. Mindezt olyasmi fenyegeti, amit sem megakadályozni, sem irányítani nem képesek, történetük ettől olyan megrendítő és felejthetetlen.

Alig vártam, hogy elolvashassam ezt a könyvet, annyira akartam, és sehol nem lehetett kapni, míg végül könyvtárközi kölcsönzéssel sikerült megszereznem. /Nem ezzel a borítóval, hanem a ronda zölddel, ami annyira csúnya, hogy inkább ide se tettem./ Azóta persze rendelhető lett, de ott is a zöld ocsmánysággal szerepel, így azt hiszem egyelőre még nem fog a polcra kerülni.

Mindenhol csak jót olvastam róla, ezért is akartam  annyira megismerni Clare és Henry történetét. Talán ez  az “annyira” volt az, ami elrontotta az egészet. Annyira akartam, hogy nekem is jó legyen, hogy én is csupa jót írjak róla, de úgy érzem nem azt hozta, amit vártam.

A történet tetszett. Ez az időutazós dolog érdekes volt, bár néha elvesztem a mi miért is alakult úgy, ahogy alakult szövevényben. Amikor még nem ismertem semmi mást, csak a fülszöveget, akkor azt hittem, hogy… mit is hittem? Á, mindegy is, belebonyolódtam. A lényeg, hogy Henry nem vette volna el Clare-t, ha nem ment volna vissza az időben, és nem azzal a tudattal nő fel Clare, hogy később majd Henry felesége lesz. Mert hát így volt, nemde? Igazán akkor voltak gondjaim a megértéssel, amikor egyszerre két Henry volt a történetben, olyankor kicsit összezavarodtam, hogy most akkor melyik is melyik, meg hogy is van ez. Néha teljesen elveszett az érdeklődésem olvasás közben, sokszor volt olyan jelenet, amin úgy jutottam túl, hogy gyorsan gyorsan, mert ez nem érdekel engem. Milyen fura, hogyha fel akarok idézni egy ilyet, nem jut eszembe semmi, és nem azért nem, mert nem figyeltem, hanem mert talán nem is volt olyan rész, aminek ne lett volna szerepe. Lehet, hogy ez inkább volt “még még” és nem “gyorsan gyorsan, had legyek túl rajta”?

Néha úgy tűnt, hogy Clare nem is a jelenbeli férjét szereti, hanem mindig éppen egy másik időből jövőt. /De ha a jelenebelit nem szereti, akkor a múltbelit se… bonyolult ez!/ Ha egyszerre volt jelen két Henry is, akkor meg valamiért az egyik szinte mindig unszimpatikus volt. Ami viszont tetszett, az az volt, hogyha Clare 6 éves volt, akkor tényleg 6 évesnek éreztem, ha 30, akkor pedig 30-nak. Viszont azt a szót, hogy “pina” sehogyan sem tudom Clare-hez passzítani, szerintem annyira nem illik hozzá.

Attól függetlenül, hogy nem ezt vártam, jó volt olvasni. Sokszor meglepődtem, csodálkoztam.  Persze olyan is volt, ami nem tetszett, vagy ami kicsit sok volt, mert annyira jól kihasználta az írónő az időutazásból fakadó lehetőségeket. Amikor Clare szenvedett, akkor én is tudtam szenvedni; amikor Clare gyereket akart, egy pillanatra én is akartam. A könyv vége nekem nem volt kiszámítható, és nem is nagyon tetszett, hogy így zárult a történet.

Ha választhatnék, hogy időutazzak, akkor megtenném-e vajon? Nem, nem szeretnék a jövőmben járni,  talán a múltamban. Henry mindig azt mondta, hogy nem lehet megváltoztatni a dolgokat a múltban, hogy az máshogy történjen a jelenben, ami azért vicces, mert hát ő nem azt tette?Mivel én úgy vagyok a kedves könyves-blogos kollégák bejegyzéseivel, hogy akkor olvasok csak bele, ha valami olyan könyv van górcső alá véve, amire vagy nagyon fáj a fogam, vagy olvastam és valahogy nem hagy békén a sztori, vagy bármilyen más apropóból, de a lényeg, hogy nem rendszeresen; ezért gondolom mások is valahogy így lehetnek vele. Így véletlenül se hiszem, hogy olyan nagy olvasótáborunk lenne. Pont ezért állok neki nehezen olyan posztoknak amiről tudom, hogy azon keveseknek is ki fogja verni a biztosítékot, akik veszik a fáradságot és meglátogatják az oldalt…

A felvezetőm gondolom egyértelművé teszi, hogy most ilyen fog következni. – Ilyen fog, és ettől most zavarban is vagyok. Amikor megjelent ez a könyv a csapból is folyt. Hirtelen mindenki ezt olvasta. Bevallom akkor egy bejegyzést se olvastam el, csak pár szavacskán ragadt meg a szemem a sok-sok szövegtengerben, meg  a molyos értékelésen, ami hű de magas volt. Aztán Móni elolvasta, és igaz, hogy 4 csillagot odakent, de amit írt az nem győzött meg igazán. De hát ahogy ez lenni szokott minden nagynak kikiáltott dolog egyszer csak landol az ember kezében (még ha ősidőkkel később is), így hozzám is eljutott (naná, Móni gondoskodott róla: előszeretettel tolja nekem a kétes minőségű hülyeségeket ;)). Hát el kell mondjam nem volt az az agyeldobós élmény, ami kellett volna legyen a nagy hűhó csapás miatt. Elolvastam, és összezavarodtam. Miért volt ez jó? Miért volt ez olyan jó? Most nem mondom, egy regénynek elment, de csak olyan hű de felejtősnek. És amitől a legjobban zavarba vagyok az az, hogy miután nekem nem nyerte el a tetszésem utána akartam nézni, hogy másoknak miért, és hát nem kaptam választ… Az összes értékelés annyi volt, hogy hű de tetszett, majd egy könyvismertető jött, mint valami olvasónapló, de indoklás… na az nem volt. (Persze megjegyzem, hogy teljesen találomra böktem ki pár értékelést, nem  voltam módszeres, hogy mindenkiét végigolvassam, mert úgy kb. az ötödiknél elszállt annyira az agyam, hogy még egynek nekiálljak, így aki megtette az indolklását, kérem ne vegye most magára kritikámat!) Így én most elmondom nekem miért nem tetszett. Pedagógus lévén megvan bennem az a kényszeresség, hogy megpróbálok mindent lelki történésként nézni, kezelni. Magyarul nem a cselekedet érdekel, hanem a miértje. Lehet, ez hülyén hangzik így, de ha belegondolunk: meg lehet büntetni a gyereket, mert csinál valami durva dolgot, de ha megpróbáljuk megérteni, hogy miért és hogyan jutott el arra a pontra, hogy megcsinálja a hülyeséget, sok esetben rá kell döbbennünk, hogy nem ő a bűnbak, sokkal inkább áldozat… Aztán amikor az ember agya rááll erre a gondolkodásra, lassan azt veszi észre, hogy nem csak a kölyköket vizsgálja így, hanem mindent, és mindenkit. Éppen ezért amikor egy történetet olvasok, ott is a miérteket keresem; és abból tudom, hogy az író tényleg átgondoltan alkotta meg könyvbeli alakjait, hogy találok válaszokat miértjeimre. Ez azért örömteli számomra, mert ilyen olvasmányokból szerintem sokat lehet tanulni, erőt meríteni, túlélni, továbblépni, stb. Ezért kell emberi sorsokról írni. És valljuk be, kevés olyan ember van, akinek ne lenne olyan momentum az életében, amivel ne lehetne megtölteni egy-egy könyvet.

Ebben a könyvben egy sorsot terítenek ki, egy asszony sorsát, akinek sok-sok mindenen kell átmennie egy mindent jelentő szerelem miatt. Hány ilyen nő él a Földön? Megsaccolni se merem (pedig elég szép valószínűség-számítási feladat lehetne belőle…). És itt jönnek a kényesebb kérdések: Hányan tudnak azonosulni Clare-el? Hányan tudnak levonni bármiféle tanulságot?  Hányaknak segít ez a könyv? Persze, nyilván vannak páran, akiket mélyen érintett a dolog valami frissebb szerelmi bánat miatt, de véleményem szerint sokkal-sokkal több lehetne ez a könyv, ha nem valami képzeletvilágban játszódna. A stílus, a leírásmód, a tálalás van olyan jó, hogy ez tényleg jelentős lehetett volna, de a képtelensége nekem lerombolta ezt. Így olyan értelmetlenséges, ürességes sztori lett ez nekem. Olyan felejtős…

Az a sablon, amin a nézők jó részének viselkedése is megjósolható: a pasik meglógnak, a nőneműek pedig könnyeket maszatolva nézik teljes odaadással. Mindezek ellenére azért azt be kell látni: Sparks ért ehhez a műfajhoz, tudja mivel kell megfogni női olvasó/nézői figyelmét. Így annak ellenére, hogy én nem tartom nagyra ezt a műfajt, bátran ajánlom a Szerencsecsillagot is, és Sparks más műveit egy-egy esős délutánra minden romantikát szeretőnek. Érzelmes lelkületűeknek zsebkendő előkészítése ajánlott. ;)

Túl egy fájdalmas váláson, a fiatal reklámszövegíró, Lila Nova új életet kezd. A mindennapok, akárcsak apró lakása, egykedvűek, unalmasak és üresek… egészen addig, amíg hatalmába nem keríti egy jóképű virágárus, David, aki bevezeti a trópusi növények vad és öntörvényű birodalmába. Az egzotikus növények iránti ösztönös vonzódás vezeti el egy rejtélyes mosodába, amelynek titokzatos üvegházában nevelkedik a vágy kilenc növénye. Amikor David kifosztja Lilát és eltűnik, a nő élete legnagyobb kalandjára szánja el magát: felkerekedik, és elutazik a mexikói Yucatánba, a sámánokkal és misztikus teremtményekkel teli dzsungel legmélyére, hogy visszaszerezze, ami az övé!

Ha asszociációs játékba kezdenék, azaz mondanom kéne az első szót ami eszembe jut erről a könyvről, akkor azt mondanám: tenger. Ha ezen a vonalon maradok, és sorolom tovább, akkor a második szó az átverés lenne. Na, de mielőtt belemelegedek kisded szórakozásaimba, inkább vegyük sorra az eddigieket…

Tenger: Tény, hogy a regényben többször visszaköszön a víz, sőt alighanem nem is tenger, hanem óceán formájában, de nem ez az oka, annak, hogy ez jutott eszembe. Az ok sokkal inkább az élményhez kapcsolódik, mint a történethez. Tök olyan volt olvasni ezt a könyvet, mintha egy hullámok közt hánykolódó tutajon lennék. Néha volt egy-egy jól megírt bekezdés, ami feldobott, tovább repített, néha meg olyan mélyre estünk, hogy kínok közt lapoztam csak tovább. Ennyire szélsőséges olvasási kedvet még egy könyvnek se sikerült kihoznia belőlem. Aztán hogy ez most bók vagy kritika, azt nem tudom eldönteni, mert valahogy a végén azt éreztem, hogy lehet pont így volt jó.

Átverés: Hát ez már egy hosszabb történet, ami oda nyúlik vissza, hogy Edina barátnőm egyszer elkezdte becsmérelni olvasási palettámat, mi szerint én CSAK ponyvát olvasok. Hát ezzel úgy belegázolt irodalmi önhittségembe,hogy hű de nagyon. Ezért amikor születésnapjára könyvet keresgéltem élből a szépirodalom címszó alatti kínálatot kezdtem el vizslatni. Ott akadtam rá erre a fantasztikus gyöngyszemre; és igen, mondanom se kell, amikor emellett döntöttem kicsit a bosszú vezérelt. Aztán persze, csak hogy ne tudjon megvádolni ilyesmivel kölcsönkértem Tőle. :)
A fent említett hullámzásnak köszönhetően, és a sztori elég érdekes (szerintem nem könyvhöz való) mivolta miatt elkezdett érdekelni, hogy ez vajon mi a csudától SZÉPirodalom??? (Hát igen, ennyit rólam: irodalmi önhittségről csacsorászok, miközben lövésem sincs a szépirodalom definíciójáról. :|) Nos, drága wikinknek köszönhetően megvilágosodtam: szépirodalom kategóriába tartozik minden olyan irodalmi mű, ami ismeretterjesztő anyagot burkol történeti köntösbe. Na, itt az átverés, mert ebben a könyvben az volt az ismeretterjesztés, hogy minden fejezet előtt volt egy kis összefoglaló (kettő nem túl összetett mondatnál nem több) valami szakaszbeli témáról. De, ennyi erővel Danielle Steel is gyárthatna szépirodalmat, ha könyveiben egy-egy fejezet előtt mondjuk pár mondatban ismertet valami II. világháborús hadműveletet (azért ezt írtam, mert több könyvében érinti a témát)… Lehet azért nem csinálja, mert elég álszent cselekedetnek tűnne…?

A 18. század végén járunk: Jessamine Luxton a Hulne Apátság romjai között él édesapjával, a köztiszteletben álló gyógyszerésszel, akinek élete célja, hogy minél többet megtudjon a gyógyhatású növényekről. Ennek érdekében a világ minden tájáról igyekszik beszerezni a különlegesnél különlegesebb egyedeket, melyek közül a legveszélyesebbeket egy zárt méregkertben tartja.
Egy napon különös fiú érkezik a Hulne kunyhóba: a neve Gyom és a jelek szerint rendkívüli kapcsolat van közte és a növények között. Kicsoda Gyom Mi lehet a titka? És mi készül a méregkert falai mögött?
A gótikus elemekkel átszőtt, izgalmas és romantikát sem nélkülöző regény a méregkert különös világába kalauzolja az olvasót, ahol sosem szabad elfelejtenünk, hogy a megfelelő dózisban minden méreg: még a szerelem is.

A hétvégére nagy téli bevásárlást terveztem, aminek az lett a vége, hogy nem találtam semmi olyat, amit megvásároltam volna, ezért elszomorodtam. Kellett egy kis vigasztalás, ami mi lehetett volna más, mint egy könyv?! Így került hozzám a Méregnaplók.

A történet főszereplője Jessamine, aki egy úgynevezett kerti naplót vezet, amiben leírja, hogy mit érez, mik történtek vele és milyen munkák adódtak lakhelyük, az apátság körüli kertben. A 16 éves lánynak egyetlen társasága van, az édesapja, aki gyógynövényekből mindenféle tinktúrát, teát és kenőcsöt készít, hogy segítsen a betegeknek. Apa és lánya kapcsolata meglehetősen furcsa, néha úgy érezzük, mintha nem is lennének rokonok, mintha Jessamine csak azért létezne, hogy szolgaként körülugrálja az apját, ugyanakkor a lánynak sokat jelent a férfi, hiszen rajta kívül nincs senkije. Így élnek ők ketten, míg nem egy különleges fiú csatlakozik hozzájuk, és ezzel megváltozik a család élete.

Soha nem szoktam történetekhez zenét kötni, de most azon kaptam magam, hogy Jessamine életének egyes mozzanatait úgy látom, hogy közben zene szól. Az első fejezetekben lassú, melankolikus dallamok kísérték Jessamine szomorú napjait, ahogy magányosan teszi a dolgát a ház, a kert és mogorva apja körül. Gyom megérkezésével viszont egyre vidámabb zenét hallottam, hiszen Jessamine végre nem volt egyedül, volt kivel beszélgetnie, jól érezte magát, Gyom úgy színesítette meg a napjait, mint a virágok a kertet. De aztán hirtelen dübörgő, sötét hangulatú vad zene váltotta fel a vidámságot, ami megijesztett, és egy percre sem hagyta lankadni a figyelmem egészen a könyv végégig. Az utolsó oldal után azonban csend lett, és zene nélküli gondolatok úszkálnak a fejemben, hogy miért, miért így lett vége?

Semmilyen negatívumot nem tudok felhozni a Méregnaplókkal kapcsolatban, mint a vékonyságát. Félre ne értsetek, minden benne van, aminek benne kell lennie, a sok titokzatosság folyamatosan fenn tartja a kíváncsiságunkat, a fordulatok pont akkor történnek, amikor történniük kell, csak éppen úgy olvasnám még, annyira jó lenne Jessamine-nal és Gyommal sétálgatni és a növényeket tanulmányozni.

Pilar, a 28 éves joghallgató megcsömörlik napjai egyhangúságától, és gyerekkori barátjával, elhatározza, hogy megkeresi azt a csodát, amely megváltoztatja életük egyhangúságát. A fiú abban a Varázslatos pillanatban hisz, amelyet Isten azért ad, hogy megváltoztassunk mindent, ami boldogtalanná tesz. Pilar elkíséri barátját csodakereső útján a Francia-Pireneusokba, ahol egyre jobban erőt vesz rajtuk a szerelem isteni és megváltó ereje. Melegséggel, bölcsességgel, örömmel és váratlan szomorúsággal teli szerelmük története varázslatos megjelenítése azoknak a végtelen lehetőségeknek, amelyeket az élet arra kínál, hogy nyitott szívvel tudjuk befogadni a csodákat.

A könyvet Kethytől kaptam a szülinapomra. Nem igazán tudom, hogyan jutott eszébe pont Coelho könyvet ajándékoznia nekem, de tény, hogyha ő nem tette volna, akkor én magamtól biztos nem vettem volna a kezembe az írótól semmit. Nem mintha nem jutott volna eszembe már sokszor, hogy ezt vagy azt a művét jó lenne elolvasni, de mindig lebeszéltem róla magamat, hogy Coelho nem az én műfajom.

Mint kiderült, nem is! Már a bevezetésből sejtettem, hogy ez a történet nem nekem való, de Kethy biztatott, hogy ne legyek már annyira negatív, adjak egy esélyt a könyvnek. Gondoltam ezen ne múljon, elolvasom én ezt még akkor is, ha már az első pár oldalon többször szerepelt vallással kapcsolatos mondat, mint ahogy azt az én “elég, most rakom félre a könyvet” tűrési küszöböm bírta volna. Hősiesen végigszenvedtem a főszereplő, Pilar életének egy hetét, és örülök, hogy nem hosszabb időszakát kellett átélnem…

A regény Pilarról és gyerekkori barátjáról, Ő-ről (nem rémlik, hogy valaha is említésre került volna a neve) szól. A két fiatal hosszú idő után találkozik újra egymással, majd a férfi kérésére a Szeplőtelen Fogantatás ünnepének kapcsán együtt töltenek néhány napot a francia hegyekben. Ezt az időszakot követhetjük végig Pilar szemével, hiszen a kötet az ő visszaemlékezése. Láthatjuk, ahogy a lány Ő hatására újra elkezd hinni Istenben és ráébred arra, hogy akármennyire is tiltakozik az érzései ellen, szereti a férfit. Sokszor nem értettem Pilar önmagával való hadakozásait, aztán meg a könyv végi megmozdulását. Nem sikerült megkedvelnem őt.

Coelho minden ötödik mondatában ott volt a vallás, olyan szinten, ami számomra túlzásnak mondható, ugyanis Ő-nek nem egyszer jelent már meg a Szűzanya és gyógyító képességekkel ruházta fel, ebből fakadóan meg jóformán más témája nincs, mint a női Isten létezése. Nekem már ez is sok volt, de amikor Pilar kijelentette, hogy újra rátalált saját korábban elvesztett szüzességére, na ott padlót fogtam…

Valószínűnek tartom, hogy nem ezzel a művel kellett volna kezdenem az ismerkedést Coelhoval. Azt elismerem, hogy jó volt olvasni a történet sorait, nem egy szeretettel/szerelemmel kapcsolatos mondatot ki tudtam volna jegyzetelni, annyira  szépek voltak, de maga a történet elvette a kedvem mindenféle jegyzeteléstől, és alig vártam, hogy túl legyek rajta.

Kethy, én megkíméllek ettől a könyvtől, csak akkor adom a kezedbe, ha tényleg el szeretnéd olvasni. :)

Paj Ling gyönyörű, kínai édesapjától és fehérorosz anyjától örökölte különlegesen szép vonásait, ráadásul csodás lótusz lábai vannak és Jik-Munn jogot formál erre a pompás játékszerre…. Ám a fűszerfarm tulajdonosa talán bölcsebb döntést is hozhatott volna, minthogy újabb fiatal ágyast vásárol, ráadásul egy olyan leányt, akinek vágyai messze túlszárnyalják a társadalmi kötöttségeket, s merészségében és elbizakodottságában megtanult írni és olvasni.
Li-Sia – miután születésekor misztikus módon megmenekül a biztos haláltól – szépséges fiatal lánnyá cseperedve megtudja, hogy apja el akarja „köttetni” a lábát, mivel ez erősítené ékességét és emelné az árát, így a jövőben a lánya „ragyoghatna családjának dicsőségére, akár egy új érme”. Az öntudatos Li-Sia azonban sokkal merészebb terveket dédelget, és mindenáron ki akar törni a neki szánt sorsból… Finom „kolibri ujjainak” köszönhetően egy selyemfarmra kerül, ahol szorgalmasan dolgozik, azonban művészi szinten végzett munkája közben, egészen máshol járnak a gondolatai. Biztos benne, hogy egy napon teljesülhetnek vágyai, tanulhat majd, hogy magabiztos és önálló nővé válhasson és megtalálja az őszinte szerelmet.
Szju Szing szülei régi szolgálójának védő szárnyai alatt, titokban nevelkedik egy elrejtett helyen. Itt egy öreg mester irányításával megtanulja a lélek bölcsességeit és a harcművészetet. Fiatal lánnyá serdülve, eltökélten angol édesapja keresésére indul, akiről még nevelője mesélt neki gyermekkorában. Szing ideiglenes menedékre lel a Csillogó Ékkövek fogadójában, egy ópiumbarlangban, ahol megtanítják az örömszerzés művészetére, ő azonban nem szeretné az ágyasok életét élni. Kivételes édesanyjától örökölt ereje, és tudatossága segít neki megtenni a hihetetlen élményekkel és viszontagságokkal teli utat, amelyen megpróbál visszatalálni gyökereihez, s végre megtörni a generációkon keresztül családját üldöző balszerencsét. Útja végén szerelmet és megnyugvást talál a felmenői által megteremtett csodás és különleges világban.

A Gyömbérmezőre furcsa módon tettem szert. Egészen addig amíg nem láttam meg egy könyvesbolti kirándulásom alkalmával, nem is tudtam, hogy létezik, pedig azért elég szorgalmasan nézegetem az új megjelenéseket. A borító szerelem volt első látásra, de csak emiatt nem tettem volna sem valós, sem pedig virtuális kosárba. Igen ám, de miután egy egész könyvesbolt keresett nekem egy könyvet, ami végül némi lapozgatás után nem nyerte el a tetszésem, úgy éreztem muszáj lesz valamivel távoznom az üzletből, különben meglincselnek, így hát bizalmat szavaztam a Gyömbérmezőnek.

Egy kicsit tartottam tőle, mert azt hittem olyan lesz, mint a Hóvirág és a titkos legyező, vagyis túlságosan elgondolkodtató és fájdalmas, de szerencsére ez inkább szórakoztató jellegű mű, mint dokumentumregény. A történet hátterében a 19. század Kínája áll, az a kor, ahol a kínai nők elnyomása hosszú idők óta még mindig fennáll, úgy adják-veszik őket, mint az állatokat a piacon. Nehéz elképzelnem, hogy a múltban voltak olyan egyszerű származású kínai nők, akiknek jó élete lett volna. Nincs ez másként  a regény főszereplőivel sem, hiszen az előttünk megelevenedő két ember sorsa sem nélkülözi mindazt a sok rosszat, ami egy lánygyermeknek “jár” Kínában. Emellett megismerkedhetünk jó néhány más kínai szokással is, némely közülük inkább már a “jobb lett volna nem is tudni” kategóriába tartozik, nem egyszer húztam fintorra az orromat olvasás közben, ha olyan dologgal találkoztam, ami már az én gyomromnak is sok volt.

A fülszöveg tévesen arra enged következtetni, hogy három élet fog előttünk kibontakozni, de valójában csak Li Sia és Szju Szing, vagyis két generáció útját követhetjük nyomon részletesebben, már amennyire részletesnek mondható az, hogy a születésük és a “felnőtté válásuk” közötti évekből csak alig alig kapunk egy-két momentumot, így pillanatok alatt ott terem előttünk egy olyan lány, akinek a jelleméről igazából semmit sem tudunk. Mindkettőjüknél 13-17 éves koruk játssza a főszerepet. Én úgy érzem, ha ezt a könyvet egy nő írta volna, akkor ezek a lányok kevesebbet szenvedtek volna a környezetük férfitagjai által, és talán jobban beleláthattam volna gondolataikba, érzéseikbe, nem pedig két sokszor teljesen hideg, minden érzelmet nélkülöző személlyel kellett volna azonosulnom. Éppen ezért nem is tudnám megmondani, hogy melyikük volt szimpatikusabb a számomra. Azt tudom viszont, hogy én biztosan nem bonyolítottam volna két generációsra a történetet, mivel a két lány életét minden nehézség nélkül eggyé lehetne gyúrni és ezáltal talán egy jól kidolgozott női karaktert kapna az olvasó. A férfi szereplőkkel nem volt problémám, legalábbis ha bárki megkérne, hogy meséljek Szing apjáról részletesebben, jobban le tudnám írni mint a lányát és a feleségét.

Nem tudom, hogy ez a történet mennyire számít tucatnak, nem szoktam kínai női sorsokról szóló irodalmat túl gyakran a kezembe venni, bizonyára sokban ott van, hogy a főszereplők ki akarnak törni a világból, amibe belekényszerültek, ahogy ezzel Li Sia is így volt. Ezen kívül szó volt itt kínai-európai párokról is, hogy egyik hazájukban sincs helyük, mert sehol sem fogadják el őket, ahogy a gyerekeiket sem.

Amikor a kezemben volt a könyv, gyakran azon kaptam magam, hogy na még a következő oldal, és leteszem, aztán persze sok következő oldal lett belőle. Amikor viszont félretettem, nem hiányzott, nem éreztem, hogy olvasnom kellene, pedig a történet alakulását és a kínai kultúrába való betekintést élveztem. Mondjuk egyik lány bőrébe sem bújtam volna bele, és a múltbeli Kínában se szívesen születtem volna, de olvasóként érdekes volt ebben a számomra ismeretlen világban mozogni.

Ha valaki megkérdezné, hogy tetszett-e  a könyv akkor azt válaszolnám: “Tetszett, csak…, hát nem is tudom, volt benne sok furcsaság és talán kicsit el is volt nyújtva, de egy olvasást mindenképpen megért.”