Georgeanne igazi déli szépség, nem túl eszes, de mindig helyén a szíve… Majdnem mindig. Az esküvőjéről például jobb lett volna nem elszöknie, jobb lett volna nem beugrani az első autóba, ami a kapu előtt parkolt, és még sok mindent jobb lett volna nem megtenni.

John Kowalsky karrierje csúcsán van: sztárhokis, aki a jégen érzi igazán elemében magát, és akit mindenki csak a „Fal” néven emleget. Teste, lelke kemény.

Kettejük élete egy pillanat alatt megváltozik, és ki tudja, talán a dermedt szíveket mégis sikerül felolvasztani?

Egyszer régen Móni szólt, hogy nézzem meg az Athenaeum Kiadó éppen aktuális könyveit, válogassak mit olvasnék el belőlük. Nem is tudom már, hogy volt-e ennek valami apropója, vagy csak úgy megkérdezte, hogy ne unatkozzak, mindenesetre az biztos, hogy ezt a könyvet linkeltem vissza neki, amire a reakciója körülbelül valami ilyesmi volt: “hát ezt nem néztem volna ki belőled!”. Nos Móni, így évek távlatából elárulom, azért lőttem ki ezt a könyvet, mert nem sokkal előtte egy női magazin (biztos éppen kedves aktuális lakótársam jóvoltából került a kezembe, mielőtt meggyanúsítanál!) “könyvajánló” rovatában olvastam a Jégbe zárt szívekről, és olyan jól hangzott az a pár mondat, hogy kedvet kaptam hozzá.

Azóta tényleg eltelt ugyan pár év, de emlékeimben megmaradt a könyv, így amikor véletlen rábukkantam, gondoltam itt az ideje elolvasni.

Nos el kell, hogy mondjam: abban a női magazinban az a pár mondat sokkal jobb volt, mint maga a könyv – ami néha egyszerűen rém idegesített.

Alapjában véve mondhatjuk, hogy egy egyszerű kis romantikus történetet kaptunk kézbe, amolyan modern verziójú Büszkeség és balítéletet, ahol a feleselés káromkodásba teljesedik ki, elmés éles mondatok helyett. Ez így nem is lenne olyan gáz, hiszen ahogy nemrég kifejtettem, néha jól tud esni az embernek egy-egy rózsaszín sztori. Ami nekem kiverte a biztosítékot, az a folyamatos önsajnáltató nyafogás volt: “Jaj, úgyse kedvel” vagy “biztos utál” meg sok hasonló. Az ilyenek jaj de fel tudnak hergelni! Mert értem én, hogy szerelmi ködös állapotban jó egy kicsit bizonytalankodni, de ez nekem már sok volt! Igaz, ha ez nem lett volna, ha a drágáim képesek lettek volna normálisan kommunikálni, akkor körülbelül fele, sőt negyed oldalszám-mennyiség is elég lett volna – igaz az meg már nem könyv. :)

Nah de összegezve – ha ezt a fenti kis problémámat  leszámítjuk: oké volt a cselekmény is, a szereplők is, szóval egy kellemes délutánt, estét mindenkinek hozhat, aki bevállalja.

Megint egy hosszabb ideje a polcon porosodó könyvre esett a választásom. Gondoltam úgysem olvastam még angyal főszereplőről, így itt az ideje, hogy megnézzem mennyire jönnek be a vámpírok mellett ezek a lények.

Ismerkedésem a történettel nagyon jól indult: tetszett Elena szakmája a vámpírvadászat, a fehér haja, a gondolkodása, a poénjai, ezekből pedig azt reméltem, hogy az elejétől a végéig élvezni fogom a különféle kalandokat, akciókat, amikbe a kemény lány keveredik majd. De nem így volt! Kaptam egy nagyon jól sikerült bevezetőt, aztán meg oldalakon keresztül hiába vártam, hogy történjen valami, nem történt semmi. Vagyis annyi azért igen, hogy Elena találkozott Raphaellel, az arkangyallal, és a lány elkezdte magát “nyugtatgatni”, hogy a férfi megbízása mindenképpen halálos lesz a számára, mert vagy az elfogandó személy vagy maga Raphael fogja majd a nyomozás végén megölni. Ezt váltották gondolatainak azon részei, amikor megpróbálta saját magát meggyőzni arról, hogy nem fog bedőlni a férfi vonzalmának, és nem fog ágyba menni vele. Na persze! Végül azt vettem észre, hogy kezdtem élvezni a vadászatot, elviseltem Elena és Raphael párbeszédeit, de nem sikerült rájönnöm, hogy miért szeretik olyan sokan ezt a sorozatot.

A Singh által kitalált világ egyébként nagyon tetszett. Eszerint az arkangyalok több ezer évvel ezelőtt felosztották maguk között a Földet, így mindenkinek jutott egy kisebb-nagyobb terület, amit uralhatott. Amellett, hogy feladatukká vált a világ rendjének fenntartása, ők azok, akik az arra alkalmas emberekből vámpírokat teremtenek. A vámpírrá válás egyrészt szükségszerű, másrészt önkéntes alapon működik. Ezekből a lényekből kerülnek ki ugyanis a halhatatlan angyalok halhatatlan védelmezői. A ranglétra legalján álló emberek feladata tulajdonképpen az, hogy a vámpírokat életben tartsák. Ez a véradás cseppet sem tűnt elborzasztónak, mert ez is önkéntes, és állítólag fergeteges szexuális élményekkel jár együtt. Na persze nem kellenének vámpírvadászok, ha mindig mindenki betartaná a szabályokat, és csak ily módon táplálkozna!

Amit nem igazán tudtam elfogadni, az pont az egyik lényege volt a könyvnek: az angyalok. Nagyon szépen leírta a kinézetüket Nalini, szinte láttam magam előtt őket, és én is meg akartam tapogatni a szárnyukat, mint mindenki más is, de ugyanakkor azt már nem sikerüt elképzelnem, hogy egy ilyen szárnyas valakivel milyen lehet szeretkezni. Azok a szárnyak… Jó most ez vicces, mert egy vámpírral, ami ugye már halott, na hát vele el bírom képzelni az ágyjeleneteket. Tudom, beteg vagyok, úgyhogy befejezem!

Több dolog is zavart a történetben. Az egyik ilyen Elena folytonos “nem fordítok hátat senkinek” monológja volt, miközben simán háttal állt Raphaelnek egy liftben, de aztán amint kiléptek megint újra végig kellett hallgatni, hogy nem mutatja a hátát senkinek. A másik ilyen a “nem hódolok be Raphaelnek volt”, és az “úgyis meg fog ölni” gondolatmenet. Annyiszor előhozta ezeket Nalini, hogy már rosszul voltam tőlük. Emiatt nem volt kellően pörgős a történet, hiszen Elena gondolatai kiszorították a helyet az akcióelemek elől (meg az ágyjelenetek elől khm). Na meg a végét sem vette be a gyomrom, bár logikusan belegondolva nem kellett volna mást várnom, mint amit kaptam.

Azt hiszem, hogy nem fogok két kézzel kapni a sorozat többi része után. Talán, ha meggyőznek arról, hogy a következő kötetek jobbak. Talán. De még akkor sem biztos. Maradok inkább a vámpíroknál. ;)

Túl egy fájdalmas váláson, a fiatal reklámszövegíró, Lila Nova új életet kezd. A mindennapok, akárcsak apró lakása, egykedvűek, unalmasak és üresek… egészen addig, amíg hatalmába nem keríti egy jóképű virágárus, David, aki bevezeti a trópusi növények vad és öntörvényű birodalmába. Az egzotikus növények iránti ösztönös vonzódás vezeti el egy rejtélyes mosodába, amelynek titokzatos üvegházában nevelkedik a vágy kilenc növénye. Amikor David kifosztja Lilát és eltűnik, a nő élete legnagyobb kalandjára szánja el magát: felkerekedik, és elutazik a mexikói Yucatánba, a sámánokkal és misztikus teremtményekkel teli dzsungel legmélyére, hogy visszaszerezze, ami az övé!

Ha asszociációs játékba kezdenék, azaz mondanom kéne az első szót ami eszembe jut erről a könyvről, akkor azt mondanám: tenger. Ha ezen a vonalon maradok, és sorolom tovább, akkor a második szó az átverés lenne. Na, de mielőtt belemelegedek kisded szórakozásaimba, inkább vegyük sorra az eddigieket…

Tenger: Tény, hogy a regényben többször visszaköszön a víz, sőt alighanem nem is tenger, hanem óceán formájában, de nem ez az oka, annak, hogy ez jutott eszembe. Az ok sokkal inkább az élményhez kapcsolódik, mint a történethez. Tök olyan volt olvasni ezt a könyvet, mintha egy hullámok közt hánykolódó tutajon lennék. Néha volt egy-egy jól megírt bekezdés, ami feldobott, tovább repített, néha meg olyan mélyre estünk, hogy kínok közt lapoztam csak tovább. Ennyire szélsőséges olvasási kedvet még egy könyvnek se sikerült kihoznia belőlem. Aztán hogy ez most bók vagy kritika, azt nem tudom eldönteni, mert valahogy a végén azt éreztem, hogy lehet pont így volt jó.

Átverés: Hát ez már egy hosszabb történet, ami oda nyúlik vissza, hogy Edina barátnőm egyszer elkezdte becsmérelni olvasási palettámat, mi szerint én CSAK ponyvát olvasok. Hát ezzel úgy belegázolt irodalmi önhittségembe,hogy hű de nagyon. Ezért amikor születésnapjára könyvet keresgéltem élből a szépirodalom címszó alatti kínálatot kezdtem el vizslatni. Ott akadtam rá erre a fantasztikus gyöngyszemre; és igen, mondanom se kell, amikor emellett döntöttem kicsit a bosszú vezérelt. Aztán persze, csak hogy ne tudjon megvádolni ilyesmivel kölcsönkértem Tőle. :)
A fent említett hullámzásnak köszönhetően, és a sztori elég érdekes (szerintem nem könyvhöz való) mivolta miatt elkezdett érdekelni, hogy ez vajon mi a csudától SZÉPirodalom??? (Hát igen, ennyit rólam: irodalmi önhittségről csacsorászok, miközben lövésem sincs a szépirodalom definíciójáról. :|) Nos, drága wikinknek köszönhetően megvilágosodtam: szépirodalom kategóriába tartozik minden olyan irodalmi mű, ami ismeretterjesztő anyagot burkol történeti köntösbe. Na, itt az átverés, mert ebben a könyvben az volt az ismeretterjesztés, hogy minden fejezet előtt volt egy kis összefoglaló (kettő nem túl összetett mondatnál nem több) valami szakaszbeli témáról. De, ennyi erővel Danielle Steel is gyárthatna szépirodalmat, ha könyveiben egy-egy fejezet előtt mondjuk pár mondatban ismertet valami II. világháborús hadműveletet (azért ezt írtam, mert több könyvében érinti a témát)… Lehet azért nem csinálja, mert elég álszent cselekedetnek tűnne…?

Rhage a Fekete Tőr Testvériség legveszélyesebb vámpírja. Nincs nála keményebb vagy gyorsabb harcos, és telhetetlenebb szerető sem. Kegyetlen átok sújtja, amelyet az Őrző szabott ki rá. Lelke sötét oldalával viaskodik, és ha egyszer alulmarad, az végzetes következményekkel jár…
A gyönyörű Mary Luce Rhage védelemre szorul. Már évekkel ezelőtt elvesztette hitét a csodákban, mégis kétségbeesetten küzd annak a férfinak az oldalán, akit szeret. Az örök szerelemért. Az örök életért. Kettejük erotikus szenvedélyéről szól az Éjsötét szerető folytatása, mely az elmúlt évek legnagyobb romantikus bestsellere lett világszerte.

Sok bejegyzést láttam már a Fekete Tőr Testvériséggel (FTT) kapcsolatban, de ezekbe soha nem néztem bele “á, nem kell nekem még egy vámpíros sorozat” elgondolásomra hivatkozva, így nem terveztem, hogy én valaha is Wardot fogok olvasni. Aztán persze ez az elhatározás addig tartott, amíg a könyvtárban meg nem láttam a 2., 3. és 4. köteteket. (Az elsőt nem, mert az ugye nincs meg, minek is lenne… ) Mivel nem tudtam ellenállni, gyorsan a kezembe kaptam a Síron túli szeretőt. Nem voltam kellően bátor ahhoz, hogy mind a három könyvet kihozzam, amit most már bánok, pláne, hogy a könyvtár egy hónapig zárva lesz, de már mindegy. Igaza volt Nancynek, nem lehet megállni, hogy ne akarjuk elolvasni az összes kötetet.

Ha már minden vámpíros bejegyzésemet úgy kezdtem, hogy leírtam milyenek a főszereplő lények, akkor legyen ez most is így. A Fekete Tőr Testvériség tagjai nagydarab izmos pasik, akiktől minden nő hanyatt dobja magát (szó szerint). Ezek a vámpírok nem emberi, hanem ellentétes nemű társaik vérével táplálkoznak ahhoz hogy túléljenek, és hogy hatalmas erejük megmaradjon. Mindennapjaikat úgy élik, mint más vámpírtársaik: nappal alszanak, éjjel pedig szórakozni járnak vagy ellenségeik, a babahintőpor-illatú! alantasok után kutatnak, hogy megtizedeljék egymás seregét.

Ennek a csapatnak a tagja Rhage, aki még soha nem volt szerelmes és úgy falja a nőket, mint más az édességet. Erre egyébként azért van szüksége, mert csak így csillapíthatja a lényt, ami egy átok hatására 200 évre a testébe költözött. Nem meglepő, hogy egyszer csak ennek a félelmetes, a nőkkel való kapcsolatából minden érzelmet mellőző férfinak az életébe betoppan az igazi, Mary személyében, és kezdetét veszi az ágyjelenetek végeláthatatlan sorozata, na meg a szeretem, de mégsem lehetek vele monológok mindkét fél részéről, hiszen mindkettőjüknek megvan a maga problémája, ami a másikra nézve fájdalmas lehet.

Most felmerülhet a kérdés, hogyha ilyen sablonos, kiszámítható a történet szerelmi szála, akkor mégis mitől jó? Egyrészt itt van a háttér, a vámpírok, alantasok világa, ami soha nem eseménytelen, mindig vannak benne összecsapások, és mindig újabb és újabb dolgok derülnek ki a FTT tagjairól, akik mindegyike az első perctől fogva szimpatikus, legalábbis az én számomra azok voltak. Aztán itt van Mary, aki nem az a tökéletes külsejű cicababa, hanem egy átlagos ember, ráadásul még beteg is, leukémiás, ez pedig egy olyan helyzetet teremt, ami kiemeli a könyvet a szokványos romantikusok közül. Emellett meg kell említenem Ward stílusát is, ami nekem nagyon bejött, bár néha adott a szereplők szájába 1-2 elég béna mondatot, meg voltak olyan részei a történetnek, ami kicsit túl mesés lett, még ahhoz képest is, hogy az egész világ csak egy jófajta kitaláció.

Azt hittem, hogy ez majd egy olyan könyv lesz, amiben másról nem fogok olvasni, mint szexről, ahogy Kresley Cole: Vámpíréhség című regényében is volt – le is tettem olyan 100 oldal után, mert nem bírtam -, de meglepő módon itt az első ágyjelenetre egész későn került sor, és utána is egészen elfogadható mennyiségű volt ezek száma. Attól is tartottam, hogy mivel ez a második kötet, én meg az elsőt nem olvastam, hiányérzetem lesz, vagy nem fogom érteni, de nem így volt, hála az első pár oldalon levő fogalomtárnak.

Mindenkinek megvan a maga kedvence a harcosok közül, nekem ebben a részben Zsadist lett szimpatikus, és mivel róla szól a következő kötet, alig várom, hogy a kezembe vehessem, csak ne lenne az olyan sokára még… Vagy Szanik tanácsára lehet elektronikusan fogom olvasni, de azt a formát meg nem szeretem. Várni… de utálok várni…

A gó a szerelem és a sors játéka. Az Ezer Szél nevű kisváros főterén egy fiatal férfi és egy kamasz lány találkozik nap mint nap a gótábla mellett. Mindketten nyerni akarnak. A férfi, a megszálló japán hadsereg álruhás tisztje, a háború elviselhetetlen borzalmai elől menekül a játékba, míg a test gyönyöreit éppen felfedező kamasz lány a családi kötöttségek és a szerelmi csalódás elől. Ők ketten még egymás nevét sem tudják, ám akaratlanul is egyre szenvedélyesebb érzelmek fűzik őket össze. Aztán egy végzetes napon lehull az álca…
Shan Sa Pekingben született, ma Franciaországban él. A fiatal kora ellenére máris világhírű írónő nagy sikerű könyvében Kína szépsége és a háború iszonyata, a sokszor hamisan romantikus szerelemkultusz, álmok és rémálmok és a gó titokzatos világa elevenedik meg egy férfi és egy nő szenvedélyes játékán keresztül.

Vegyes érzelmekkel álltam neki ennek a könyvnek. A vegyes negatívabb részét a keleti kultúráktól való idegenkedésem okozta. Az a sok formalitás, tradicionalitás nekem már túl sok. Másrészről pedig az a véleményem, hogy ahhoz hogy otthon lehess egy könyvben nem mindig elég a sztorit olvasnod. Az otthonossághoz kell az is, hogy megértsd azt az egy-egy mondatot, ami a szerző identitásából fakad, ami a sztori szempontjából ugyan nem fontos, de a könyvben való élésed szempontjából igen. És mi adja meg a szerző identitását a saját életszituin túl? A történelem, az irodalom, a kultúra. Ezek nagyvonalakbeli ismerete nélkül nehéz. Így míg nyugodtan veszek kézbe európai vagy még amerikai íróktól is könyvet a kezembe, addig az ismeretlent képző keleti világ pont a fentiek miatt kicsit riaszt.

Vegyes érzelmeim pozitív részét a cím miatt éreztem. Odáig vagyok az elmés játékaikért, rejtvényeikért. És bár a go-t nem ismerem igazán, de remélem egyszer lelek valakit akitől el fogom tudni sajátítani az alapjait. :) (Sőt ezt muszáj is lesz megtennem, mert Móni az ajánlásában – Tőle kaptam ezt a könyvet –, ígért nekem egy partit, amit nem szeretnék visszautasítani. :) )

Nos, hát idegenkedésemmel és csodálatommal felvértezve elindultam a könyv útján. Körülbelül a huszadik oldalon ki is derült, hogy félelmeim nem voltak alaptalanok: Kína – Japán háborúk, rossz császári döntések, katonai mozzanatok elevenedtek meg, melyekhez terjedelmes fülszövegek adták ugyan a mankókat, de azok olvasásához kitérve kiestem a sztori üteméből. Így az elejét elég vontatottnak éreztem. Aztán eljutottunk végre a személyes vonulatokig, amikor már lekötött a könyv, amikor már megfogott annyira a főszereplők személyisége, hogy érdekelt milyen sorsot szánt nekik az író. Bárcsak ne érdekelt volna!

Ennél az óhajnál kellene befejeznem a postot, de sok miértet kapnék, így ezt elkerülendő ismertetem a könyv receptjét, ami azt hiszem bőven megadja a miértekre a választ: fogod a Rómeó és Júliát, belemártod jó sok vérbe, még több értelmetlenségbe, cseppnyi pszichohorrorba, és megkapod A gójátékos-t.

Mondják, minden könyv egy másik könyvről szól. De vajon hol kezdődött mindez?
Sokak szerint létezett egy Őskönyv, egy ‘Arche’, amely minden tudás forrása volt, és amelyért évezredek óta folyik a harc. Aki megszerezte, istentelen hatalmaknak parancsolhatott, éppen ezért az olvasásától óva intenek a bölcsek. Még a beavatottak is csak félve veszik kézbe, ereje ugyanis könnyedén megháboríthatja az őt forgatók elméjét.
S a Könyv most egy lány birtokában van…

Kaptam pár könyvet karácsonyra, ajándékba is, kölcsön is, úgyhogy gondoltam olyannal kezdem, ami tuti tetszeni fog, nehogy elmenjen a kedvem. Neki is álltam ennek a Viktor féle kreálmánynak. Vártam a Tea színe alapján a jól megcsinált, igen képies mondatokat, ehelyett kaptam olyanokat, mint például: „szőke picsa”.  (Szóval nyugi Móni, ehhez képest Évától a kiscsajozás már szépnek hat!) Na, ezek után le is álltam egy hétig. Nem, nem, nyugodjon meg mindenki, nem vagyok olyan széplelkű, hogy ne viselném el a káromkodást – igaz, valljuk be nyomtatásban borzasztóbb, mint szóban –, de az a rész tényleg annyira brutálisra sikeredett, hogy le kellett állnom az olvasással.

Aztán mégis folytattam, igaz csak becsületből, mert hát félbehagyni mégse akartam. Jött a következő fázis, egy újabb pofon. Mert oké, hogy a felvezetőben van egy jól elhelyezett mondat miszerint „minden könyv egy másik könyvről szól”, de ennek ellenére igencsak fájó volt tapasztalni, hogy egy-egy bekezdés, vagy csak bekezdés részlet igencsak eszembe juttatott más könyveket. Olvastam kis Harry Pottert, kis da Vinci-kódot, kis Nincs helyed a temetőben-t, és most sajna nem tudom folytatni a listát, de olvasás közben vagy hét régebbi emlékbe futottam bele. És a legidegesítőbb az, hogy gőzöm se volt róla, hogy ezek szándékos hasonlóságok-e, vagy csak véletlen egybeesések? Például hogy mondjuk az alkímiáról írt bölcsek köve rész egy valódi utánajárás e, és én vagyok csak olyan gyopa, hogy Dumbledore kiselőadása ugrott be a Harry kötetek elsőjéből? Vagy, hogy másik példát is hozzak: tényleg tanulmányozta-e Csuang Ce tanait, és csak halál véletlenül idézte Szabó Lőrinc versének utolsó sorát idézőjelek nélkül? Szóval lett pár ilyen kérdőjelem, amikre még most se tudom a választ, de sebaj.

Sebaj, ugyanis jött a harmadik pofon, ami egyben Viktor feloldozása is. Sokszor olyan fokra hágott a könyvben az erőszak, meg a „mocskos” szexualitás, hogy filmben az már dupla 18-as karikát érdemelne. Zavart, és rohadtul nem értettem, de a végére azért csak a helyükre kerültek a részecskék. És amiért tényleg meg kell követnem Gaál urat az elején kialakuló és egyre jobban mélyülő szkepticizmusom miatt, az az, hogy zseniálisan forgatta a lapokat, nagyon tudta manipulálni a könyv engem érő hatásait. Ez tényleg annyira elképesztően jól csinálta, hogy a végén hű de leesett az állam. (Ha valaki olvasta egy nyári bejegyzésem, pont ennek az elpuskázása okozta John Grisam miatti csalódásom. Tehát Viktor, küldöm hozzád John-t egy kis pszichológia továbbképzésre! :)) Ez az élmény mentette meg az Arche-t.

Egyébként, ha már a címnél tartunk, még egy kis szapulás: a bölcsek köve definiálva lett amolyan Rowlingosan, az Utolsó vacsora festménye elemezve lett olyan Dan Brownosan, csak a könyv címe nem lett elmagyarázva sehogy se. Persze oké, az ember tanulmányaiból dereng valami Thalesz féle banda, na de könyörgöm, mi van, ha valakinek ez nem ugrik be?? Az ember legalább a könyv címét értse, nem?

Manhattan szexuális bűncselekményekre szakosodott ügyésze a reggeli újság megdöbbentő szalagcímére mered, amely a saját halálhíréről tudósít. De Alexandra Cooper helyettes államügyész nagyon is éleben van. Az a hulla, amelyet Alexandra Martha’s Vineyard-i házához vezető elhagyott úton talált a rendőrség, Isabella Lascar, a világhírű hollywoodi filmcsillag holtteste. Isabella kölcsönkérte Alex házát egy hétvégére. A rendőrség egy Cooper néven bérelt autóban találta meg az Alexhez hasonlóan magas, karcsú nő hulláját; nem volt nála semmilyen személyazonosító irat, az arcát pedig összeroncsolta a lövés, amely végzett vele.
Amikor Alexandra elmondja a rendőrségen, hogy ki az áldozat, két szálon idul meg a nyomozás.
Egyfelelől – Alexandra nemi erőszaktevőket és fanatikus őrülteket juttat börtönbe munkája során, mégpedig igen sikeresen. Olyannyira sikeresen, hogy az életére törő lehetséges gyanúsítottak listája rémületesen hosszú.
Másfelől – Isabellát korábban sokat zaklatta egy megszállott rajongója, és a sztár kivételes népszerűsége miatt az ő esetében is éppolyan hosszú a gyanúsítottak listája.
A szerző, Linda Fairtsein helyettes államügyész, New Yorkban és Amerika-szerte elismert szakértője a szexuális bűncselekményeknek és a családon belüli erőszaknak. Az utóbbi két évtized során kivívta a “New York város egyik legkeményebb bűnüldözője” címet. Manhattanben él férjével.

Azért keltette fel a könyv az érdeklődésemet, mert a szerző foglalkozását tekintve nem író, hanem egy valódi szakértő a témát illetően. Úgy gondoltam, hogy így mindenképpen érdekesebb lehet a történet, hogy első kézből kapjuk a sok éves tapasztalatot. Főleg orvosi könyveknél vettem ezt észre, hogy teljesen más ha egy író adja a sztorit, akármilyen felkészült is, akármennyi időre is lett egy orvos árnyéka a könyv megírása előtt, vagy maga egy orvos. Hát itt is ilyesmire számítottam.

Tulajdonképpen a számításom hozzávetőlegesen bejött. Kaptunk a szakmába beletekintést, ami nem nyomta el a cselekményt, tehát itt a szerző tökéletesen megtalálta az egyensúlyt. Ahol némiképp elszámítottam magam, az az, hogy most meg az írót hiányoltam sok esetben. Annyira kiszámítható volt a soron következő mozzanat alakulása, hogy olykor már majdnem unalmassá vált a sztori. Hiányzott egy-egy fordulat, hiányzott az írói fantázia. Persze ennek ellenére el lehetett olvasni, és alig hinném, hogy bárki is félbehagyja, aki már kézbe vette, de ha elolvasta többet nem hiszem, hogy kézbe veszi.

1773-at írunk; a nyugati világ a tea bűvöletében él. Kereskedőhajók százai vágnak neki a Kínába vezető hosszú és veszélyes zarándoklatnak. Egyetlen céljuk, hogy megszerezzék az úgy áhított teafüvet. Az út nem mentes a veszélyektől, számtalan hajó veszett már oda. Aki viszont szerencsével jár, busás nyereség és hírnév vár rá. Van azonban néhány különös kereskedő, akikről úgy hírlik, a pénznél sokkalta nagyobb kincs miatt járják az utat. Ők a teavándorok. A kevesek, akik már találkoztak velük, csodálattal vegyes félelemmel beszélnek róluk. Rebesgetik, a teavándorok ősi bölcsességek tudói – és hogy birtokukban van a világ legtökéletesebb teája, amely egyenesen varázserővel bír…

„A felhők kaptárából rajzani kezdett észak és a magasság százmilliárd puha fehér csillaga.” Ez a mondat Fekete István tollából származik. Ő volt az utolsó – és majdnem egyetlen – olyan író, akinek egy-egy mondata ennyire rabul tudott ejteni, hogy még évek távlatából is játszi könnyedséggel tudom idézni. A Tea színe után, már Gaál Viktor mondataival is el tudok telni. Ez egy akkora pozitív meglepetést okozott számomra, hogy ha megpróbálnám megfogalmazni, csak rontanék a valóságon.

A könyv egyébként 3 külön regényből lett egybegyúrva. Egy kalandregény, egy szex-regény, és egy polgár-regény egyvelege. Ami elég érdekes próbálkozás, de a végeredmény mindenképpen meggyőző.

Főleg a szex-regény fonal lepett meg. Eddigi elég eklektikus olvasási táramban nem találkoztam még olyan könyvel – egy kivételével akad csak – ami képes, ami ki meri használni a magyar nyelv sokrétűségét egy szexuális együttlét leírásához. Ami azért elég furcsa, mert az imént említett olvasási táramban még Hedvig von Curtsmayler is szerepel, és még nála is a helyszín részletezése kapott csak hangsúlyt, az aktus maga két mondattal el volt intézve. Hát Gaál Viktor nem volt szégyenlős, tiszteletet érdemlően nyíltan bírta kezelni ezt a szálat, nem fukarkodva a rabul ejtő mondatokkal, és mindezt úgy, hogy egy szemernyi ízléstelenséggel se találkozunk a könyvében.

A polgár-regény vonalat a legegyszerűbben annyival le lehet intézni, hogy a sok filozófiai gondolkodás közül egy gyöngyszemet kiemelek, ami azt hiszem önmagáért beszél: Ha epret szedsz, és azt akarod, hogy tele legyen a tál, nem kétszer annyit kell szedni, hanem kisebb tálat választani.

A kalandregény vonal pedig csodásan haladt, úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

A három vonal egyben, pedig abszolút rendben volt. A könyv vége kicsit furcsa lett számomra, de mindenképpen pozitív meglepetés, hogy egy olyan csattanó fele haladtunk, amiről mindenkinek tudomása van.

Újabb elvarázslásban reménykedve kíváncsian várom a következő olvasási élményt tőle, mert, hogy ezek után vissza fogok térni hozzá, az biztos.