A Mississippi állambeli Biloxiban nagy előkészületek után megkezdődik az egyik legnagyobb dohány-társaság ellen indított per. A tét több száz millió dolláros kártérítés és büntetés, s ha az alperes veszít, azzal kártérítési perek lavináját indítja meg. Kezdetben megszokottan zajlanak az események, aztán rejtélyes módon kilépnek medrükből s új fordulatot vesznek. Az esküdtszék tagjai körül vibrálni kezd a levegő, egyikük bejelenti, hogy figyelik. Hamarosan elkülönítik az esküdteket, s a szigorú ellenőrzés alá került emberek egyre furcsábban viselkednek. Egy idő után felbukkan egy titokzatos fiatal nő, aki mintha előre látná a jövőt. Valaki befolyásolja vagy irányítja az esküdtszéket? Ha igen, ki? És mi oka van rá? John Grisham a tőle megszokott feszültséggel írja meg egy elképesztő jogi csata krónikáját, amelyben feltárul a trükkök, manipulációk, törvénytelenségek kiábrándító és elrettentő szövevénye.

Szeretem a tárgyalótermi krimiket filmen. Azért írom, hogy filmen, mert el nem tudtam képzelni, hogy egy ilyen műfajt, ahol a mimika a főszereplő, ahol a nézésektől fagy meg, vagy oldódik fel a levegő, ahol tényleg az arcok dominálnak, hogyan lehet úgy megírni könyvben, hogy az érdekes, izgalmas, és önmagát olvastató legyen. Nos Grisham könyve a bizonyíték arra, hogy ez igenis lehetséges. A történet izgalmas volt, emellett egyszer s mindenkorra feledteti az emberrel – már aki még naivan hitt benne -, hogy a bíróságok törvénytisztelően igazságot szolgáltatnak. Fantasztikusan feltárja előttünk egy amerikai bíróság működését, tényszerűnek és pontosnak hat. Tehát majdnem minden klappol is a könyvvel, de nekem vannak itt nagy fejtöréseim.

Például az, hogy személy szerint úgy gondolom, hogy egy író minden könyvénél igyekszik úgy megírni a művét, hogy minél több olvasót megfogjon magának. Grishamot mintha ez nem érdekelné. Úgy írta meg ezt a könyvet, hogy mi olvasók, mint külső szemlélők is álláspontot foglalhassunk. Persze felvonultat elég sok mindent, hogy az általa a végén kihozott „jó” oldalra álljunk, de nekem például ez nem sikerült, így az ítélethirdetés számomra nem az a „hőn áhított” befejezés volt, ami miatt egyből kézbe venném a következő könyvét is. Tehát a kérdés már csak az, hogy nekem van túl egyedi életszemléletem ahhoz, hogy sajátságosan az antipatikusabbnak kikiáltott oldalra álljak, vagy – bocsánat a feltételezésért – Grisham érzi magát annyira sikeres írónak, hogy mínusz egy-két olvasó nem számít?