Amikor először hallottam erről a könyvről, csak legyintettem egyet, hogy “á, ez nem kell nekem”, így nem is vártam a megjelenését. Azt gondoltam, hogy nagyon hasonló lesz, mint az írónő előzőleg megjelent története (Felszáll a köd), ami végül mégsem tetszett nekem annyira, mint szerettem volna. Aztán egy unalmas karácsony előtti munkanapon beleolvastam a facebookon az első 60 oldalba, és odaragadtam a monitor elé. Azonnal a magaménak akartam tudni a kötetet!

A történet 1913-ban kezdődik, amikor is egy négy éves kislányt feltesznek egy a Londonból Ausztráliába induló hajóra. A csöppséget hordók között bújtatják el, meghagyva neki, hogy titokban kell tartania a nevét és szüleinek kilétét. A hajó elindul, a kislány pedig teljesen egyedül marad kis fehér bőröndjével. Olyan sejtelmesen írta le az írónő a gyerek elbújtatásának és eligazításának körülményeit, hogy úgy éreztem megpukkadok, ha nem tudom meg az okát annak, hogy miért kellett egy ekkora kislányt rejtegetve, titkolózva, de legfőképpen egyedül útnak indítani! Nem Kate Mortonról lenne szó, ha nem sok-sok-sok mesterien megírt oldal múlva derülne mindenre fény! De annyira jó volt olvasni a könyvet, hogy tőlem akár még tovább is tarthatott volna mire minden kirakódarabka a helyére kerül!

Nell – ezt a nevet adta neki a kikötőmester és a felesége – 21 éves korában tudja meg, hogy őt csak örökbe fogadták. Innentől a lány megváltozik, nem találja a helyét a családban, így mindenképpen ki akarja deríteni, hogy kik is voltak az igazi szülei. Nyomozni azonban csak jóval később, 1975-ben kezd el, ekkor kerül ugyanis a kezébe kicsi gyerekbőröndje és annak tartalma, a különleges mesekönyv, amit Eliza Makepeace írt. Ez a kötet lesz az, amivel útra kell, hogy kiderítse honnan is származik ő valójában. 1976-ban megszakítja  kutatásait, mert unokája, Cassandra hozzáköltözik, és mivel neki kell felnevelnie a kislányt, a jelent a múlt elé helyezi. Nell végül úgy hal meg, hogy nem tudja kik is voltak a szülei, ennek kiderítését Cassandra folytatja aki végül 2005-ben felfedi annak a bizonyos 1913-as évnek minden titkát.

A történetet Morton több szálon, az időben folyton összevissza ide-oda ugrálva tárja elénk. Lassan adagolja az információkat, hagyja, hogy az olvasó megpróbálja saját maga kitalálni, hogy mi is történhetett, ehhez pedig egészen 1900-ig megy vissza az időben. A múlt fejezeteiben a Mountrachet család hol egyik, hol másik tagján keresztül láthatjuk a történéseket, ahol is fő helyszínül a labirintussal, mesés kerttel és szirti-lakkal rendelkező tengerparti Blackhurst birtokuk szolgál. A másik két szálat Nell (1975) és Cassandra (2005) nyomozása adja. A fő vonal egyébként Cassandráé, aki Nell jegyzeteiből, Rose Mountrachet albumaiból, egyéb forrásokból és szimpatikus mellékszereplők segítségével tudja meg, hogy ki is volt az ő dédnagymamája és dédnagypapája.

Ahogy egyre több mindenre derült fény, úgy lettem egyre izgatottabb, hogy mi is történhetett 1913-ban. Mindig volt egy verzió a fejemben, amit kicsit átszabott egy-egy újabb információ, de valójában tényleg csak a végére állt össze teljesen a kép a számomra. Nem mondom, eléggé sokkoló volt még úgy is, hogy már nagyjából sejtettem mi is lesz a lezárás.

Imádtam ezt a könyvet! Szerettem a múltban időzni, látni az 1900-as évek szegényeinek és gazdagainak életét, élveztem a jelenkori nyomozást, elvarázsolt a Blackhurst birtok és úgy egyben minden. Amin egyébként a leginkább elcsodálkoztam, hogy néha a történetet a Nell könyvében található különleges tündérmesék egészítették ki díszes oldalszegéllyel. A legelsőt nem tudtam mire vélni, de aztán kiderült, hogy ezekben több kisebb-nagyobb részlet is kapcsolódik a rejtélyhez.

Eddig A csodálatos Waverley-kert volt az a könyv, amit mindenkinek ajándékként ajánlottam, vagy adtam, innentől viszont ez a kötet veszi át a helyét!

Több bejegyzésben említettem már, hogy a Tüskevár volt az a könyv, ami elindított az olvasás útján, ám hogy rajta is maradjak a megkezdett ösvényen olyan kötetekkel  kellett folytassam, amik ugyanúgy megragadnak, rabul ejtenek, mint első kilóméterkövem. Magától értetődik, hogy ebben a kötelezők fontosak. Szerencsém volt, mert eltalált Nemecsek önfeláldozása, ami után már csak az Egri Várnak és népének hányadtatásait kellett pozitívan befogadnom, hogy megérkezzek Könyvvilágba.
Hát, mint látjuk itt vagyok, így nem titok, hogy az Egri csillagok is beváltotta a hozzá fűzött reményeket; egyszerűen rabul ejtett. Nem bírtam nem olvasni, nem bírtam aludni, “csak még egy oldalt!” bíztatásokkal átolvastam az éjszakát, így két napomba telt az egyébként kezdetben ijesztően vastagnak tűnő papírköteg behabzsolása.
Ezek után elég meredek volt a gondolat, hogy valaki hozzányúljon, megérintse ezt a könyvbálványt, egy modernkori új történetben. Így amikor először láttam valami plakátot a Jumurdzsák gyűrűjéről, egy tipikus magamfajta fél pillanatos “ezeknek semmi se szent?!” gondolatkirohanással el is ástam az egészet.
Aztán egy fárasztó munkanap után Mártival a könyvesboltban kerestünk feltöltődést, és biztos vettünk is valamit, mert a táskámba került az Alexandra havi kiadványa. Lefekvés előtt tökéletes programnak ígérkezett az újság átlapozása, és naná, hogy a főcikk a fent említett könyvet volt hivatott reklámozni. Gyorsan tovább, is lapoztam volna, de megakadt a szemem a szerzőpáros neveinek egyikén: Pierrot. Nos, sokakkal ellentétben nekem az ő neve nem a zenei produktumával függött össze, hanem kedvenc másik világom, a játékvilág egyik szereplője volt, nem főszereplője, de párszor belefutottam a nevébe… (Jelent is meg most egy ilyen témájú könyve) Úgyhogy kíváncsi lettem: vajon mi lehet ez? Megnéztem a számítógépes játék beharangozó kisfilmjét (merthogy az egész annak indult, de a sztori kiáltott azért, hogy több is legyen belőle, így született meg a könyv ötlete) és én akartam ezt a könyvet. Nagyon! Voltam olyan hülye, hogy az ifót elköptem Móninak, aki meglepett vele nyáron, pedig öcsémnek tartogattam névnapi ajándék-ötletnek. :)
Szóval a birtokomba volt a könyv, na meg egy csomó hozzá fűzött nagy remény… Ha ezeket mind beváltotta volna a regény, akkor új nagy kedvenc fogant volna. Mielött bárki lehurrogna: 95%-ban megkaptam amit akartam, és valljuk be, nálam ez is nagy szó, de 5% így is hibádzik.
A sztori szuper. Nem bántja a Gárdonyi remeket, sokkal inkább tiszteli, ami szerintem sokunknak volt kulcskérdés megítélési szempontból. Annak ellenére, hogy Magyarországon játszódik, magyar szereplőkkel, nem érezni azt a kopottas magyar alkotás szagot, ami minden “hungarikumból” árad. A figurák jók, aki kell szerethető, aki a rossz oldalon áll kellőképp utálható, sőt a mellékszereplők is pont olyanok, amilyeneknek lenniük kell. A történet izgalmas, tökéletes kémiával az idősíkok vegyületéhez.
Hogy akkor mégis mi az a maradék 5%? Csupán annyi, hogy nem tudta megcsinálni, amit a nagy előd. Nem tudott végig odavonzani. Megvolt a vibrálás, de nem volt meg az a lélegzetvisszafojta várjuk, hogy mi történik a következő oldalon érzés. Ez a könyv nem tudott rávenni, hogy fent maradjak miatta éjjel. De ez az én szegénységem, amivel senki ne foglalkozzon, nehogy elriasszon bárkit is! Ez egy jó könyv. Sőt egy jó magyar könyv, ami egyre ritkább, úgyhogy megérdemli, hogy minél többen olvassák!

Amikor először találkoztak, Clare hatéves volt és Henry harminc. Amikor összeházasodtak, Clare huszonkettő és Henry még mindig harminc. Henry idő-eltolódási rendellenességgel született. Genetikai órája a legváratlanabb pillanatokban visszaáll, és még abban a másodpercben eltűnik. Ilyenkor elmúlt és eljövendő élete érzelmi csomópontjain találja magát, meztelenül, védtelenül. Sohasem tudja, mikor történik meg újra, sohasem tudja, hol köt ki legközelebb. Az időutazó felesége a világirodalom egyik legkülönösebb szerelmi története. Clare és Henry felváltva meséli el történetüket. Rajongva szeretik egymást, megpróbálnak normális családi életet élni: biztos állás, barátok, gyerekek. Mindezt olyasmi fenyegeti, amit sem megakadályozni, sem irányítani nem képesek, történetük ettől olyan megrendítő és felejthetetlen.

Alig vártam, hogy elolvashassam ezt a könyvet, annyira akartam, és sehol nem lehetett kapni, míg végül könyvtárközi kölcsönzéssel sikerült megszereznem. /Nem ezzel a borítóval, hanem a ronda zölddel, ami annyira csúnya, hogy inkább ide se tettem./ Azóta persze rendelhető lett, de ott is a zöld ocsmánysággal szerepel, így azt hiszem egyelőre még nem fog a polcra kerülni.

Mindenhol csak jót olvastam róla, ezért is akartam  annyira megismerni Clare és Henry történetét. Talán ez  az “annyira” volt az, ami elrontotta az egészet. Annyira akartam, hogy nekem is jó legyen, hogy én is csupa jót írjak róla, de úgy érzem nem azt hozta, amit vártam.

A történet tetszett. Ez az időutazós dolog érdekes volt, bár néha elvesztem a mi miért is alakult úgy, ahogy alakult szövevényben. Amikor még nem ismertem semmi mást, csak a fülszöveget, akkor azt hittem, hogy… mit is hittem? Á, mindegy is, belebonyolódtam. A lényeg, hogy Henry nem vette volna el Clare-t, ha nem ment volna vissza az időben, és nem azzal a tudattal nő fel Clare, hogy később majd Henry felesége lesz. Mert hát így volt, nemde? Igazán akkor voltak gondjaim a megértéssel, amikor egyszerre két Henry volt a történetben, olyankor kicsit összezavarodtam, hogy most akkor melyik is melyik, meg hogy is van ez. Néha teljesen elveszett az érdeklődésem olvasás közben, sokszor volt olyan jelenet, amin úgy jutottam túl, hogy gyorsan gyorsan, mert ez nem érdekel engem. Milyen fura, hogyha fel akarok idézni egy ilyet, nem jut eszembe semmi, és nem azért nem, mert nem figyeltem, hanem mert talán nem is volt olyan rész, aminek ne lett volna szerepe. Lehet, hogy ez inkább volt “még még” és nem “gyorsan gyorsan, had legyek túl rajta”?

Néha úgy tűnt, hogy Clare nem is a jelenbeli férjét szereti, hanem mindig éppen egy másik időből jövőt. /De ha a jelenebelit nem szereti, akkor a múltbelit se… bonyolult ez!/ Ha egyszerre volt jelen két Henry is, akkor meg valamiért az egyik szinte mindig unszimpatikus volt. Ami viszont tetszett, az az volt, hogyha Clare 6 éves volt, akkor tényleg 6 évesnek éreztem, ha 30, akkor pedig 30-nak. Viszont azt a szót, hogy “pina” sehogyan sem tudom Clare-hez passzítani, szerintem annyira nem illik hozzá.

Attól függetlenül, hogy nem ezt vártam, jó volt olvasni. Sokszor meglepődtem, csodálkoztam.  Persze olyan is volt, ami nem tetszett, vagy ami kicsit sok volt, mert annyira jól kihasználta az írónő az időutazásból fakadó lehetőségeket. Amikor Clare szenvedett, akkor én is tudtam szenvedni; amikor Clare gyereket akart, egy pillanatra én is akartam. A könyv vége nekem nem volt kiszámítható, és nem is nagyon tetszett, hogy így zárult a történet.

Ha választhatnék, hogy időutazzak, akkor megtenném-e vajon? Nem, nem szeretnék a jövőmben járni,  talán a múltamban. Henry mindig azt mondta, hogy nem lehet megváltoztatni a dolgokat a múltban, hogy az máshogy történjen a jelenben, ami azért vicces, mert hát ő nem azt tette?Mivel én úgy vagyok a kedves könyves-blogos kollégák bejegyzéseivel, hogy akkor olvasok csak bele, ha valami olyan könyv van górcső alá véve, amire vagy nagyon fáj a fogam, vagy olvastam és valahogy nem hagy békén a sztori, vagy bármilyen más apropóból, de a lényeg, hogy nem rendszeresen; ezért gondolom mások is valahogy így lehetnek vele. Így véletlenül se hiszem, hogy olyan nagy olvasótáborunk lenne. Pont ezért állok neki nehezen olyan posztoknak amiről tudom, hogy azon keveseknek is ki fogja verni a biztosítékot, akik veszik a fáradságot és meglátogatják az oldalt…

A felvezetőm gondolom egyértelművé teszi, hogy most ilyen fog következni. – Ilyen fog, és ettől most zavarban is vagyok. Amikor megjelent ez a könyv a csapból is folyt. Hirtelen mindenki ezt olvasta. Bevallom akkor egy bejegyzést se olvastam el, csak pár szavacskán ragadt meg a szemem a sok-sok szövegtengerben, meg  a molyos értékelésen, ami hű de magas volt. Aztán Móni elolvasta, és igaz, hogy 4 csillagot odakent, de amit írt az nem győzött meg igazán. De hát ahogy ez lenni szokott minden nagynak kikiáltott dolog egyszer csak landol az ember kezében (még ha ősidőkkel később is), így hozzám is eljutott (naná, Móni gondoskodott róla: előszeretettel tolja nekem a kétes minőségű hülyeségeket ;)). Hát el kell mondjam nem volt az az agyeldobós élmény, ami kellett volna legyen a nagy hűhó csapás miatt. Elolvastam, és összezavarodtam. Miért volt ez jó? Miért volt ez olyan jó? Most nem mondom, egy regénynek elment, de csak olyan hű de felejtősnek. És amitől a legjobban zavarba vagyok az az, hogy miután nekem nem nyerte el a tetszésem utána akartam nézni, hogy másoknak miért, és hát nem kaptam választ… Az összes értékelés annyi volt, hogy hű de tetszett, majd egy könyvismertető jött, mint valami olvasónapló, de indoklás… na az nem volt. (Persze megjegyzem, hogy teljesen találomra böktem ki pár értékelést, nem  voltam módszeres, hogy mindenkiét végigolvassam, mert úgy kb. az ötödiknél elszállt annyira az agyam, hogy még egynek nekiálljak, így aki megtette az indolklását, kérem ne vegye most magára kritikámat!) Így én most elmondom nekem miért nem tetszett. Pedagógus lévén megvan bennem az a kényszeresség, hogy megpróbálok mindent lelki történésként nézni, kezelni. Magyarul nem a cselekedet érdekel, hanem a miértje. Lehet, ez hülyén hangzik így, de ha belegondolunk: meg lehet büntetni a gyereket, mert csinál valami durva dolgot, de ha megpróbáljuk megérteni, hogy miért és hogyan jutott el arra a pontra, hogy megcsinálja a hülyeséget, sok esetben rá kell döbbennünk, hogy nem ő a bűnbak, sokkal inkább áldozat… Aztán amikor az ember agya rááll erre a gondolkodásra, lassan azt veszi észre, hogy nem csak a kölyköket vizsgálja így, hanem mindent, és mindenkit. Éppen ezért amikor egy történetet olvasok, ott is a miérteket keresem; és abból tudom, hogy az író tényleg átgondoltan alkotta meg könyvbeli alakjait, hogy találok válaszokat miértjeimre. Ez azért örömteli számomra, mert ilyen olvasmányokból szerintem sokat lehet tanulni, erőt meríteni, túlélni, továbblépni, stb. Ezért kell emberi sorsokról írni. És valljuk be, kevés olyan ember van, akinek ne lenne olyan momentum az életében, amivel ne lehetne megtölteni egy-egy könyvet.

Ebben a könyvben egy sorsot terítenek ki, egy asszony sorsát, akinek sok-sok mindenen kell átmennie egy mindent jelentő szerelem miatt. Hány ilyen nő él a Földön? Megsaccolni se merem (pedig elég szép valószínűség-számítási feladat lehetne belőle…). És itt jönnek a kényesebb kérdések: Hányan tudnak azonosulni Clare-el? Hányan tudnak levonni bármiféle tanulságot?  Hányaknak segít ez a könyv? Persze, nyilván vannak páran, akiket mélyen érintett a dolog valami frissebb szerelmi bánat miatt, de véleményem szerint sokkal-sokkal több lehetne ez a könyv, ha nem valami képzeletvilágban játszódna. A stílus, a leírásmód, a tálalás van olyan jó, hogy ez tényleg jelentős lehetett volna, de a képtelensége nekem lerombolta ezt. Így olyan értelmetlenséges, ürességes sztori lett ez nekem. Olyan felejtős…

Clay Jensen semmit sem akart tudni Hannah Baker kazettáiról. Hannah meghalt – gondolta -, magával kellett volna vinnie a titkát. Aztán Hannah hangja közölte Clay-jel, hogy az ö neve is elhangzik a kazettákon és az is, hogy Clay valamilyen módon felelős a haláláért. Aztán Clay egész éjszaka a kazettákat hallgatta. Hannah szavai nyomán bejárta a városkájukat… és amire fényt derített, az örökre megváltoztatta az életét.

Tizenhárom okom volt… akarom mondani egy okom volt, hogy elolvassam ezt a könyvet. Természetesen Móni indította a gyújtóbombát azzal, hogy ráirányította figyelmem Niki bejegyzésére. Akkor és ott találkoztam ezzel a kötettel, amire kijelentettem, hogy el akarom olvasni – Móni meg egyszer csak a kezembe nyomta. Szóval kösz lányok! :)

Talán sokat elárul, hogy már vagy három hete végeztem az olvasással, de csak most jutottam el odáig, hogy írni is tudjak róla; bár még most is annyi-annyi gondolat kavarog bennem, hogy nehéz csak egyre koncentrálnom – ha csak a leírása erejéig is.

Először is, mielőtt bárki mimóza lelkűnek tartana a három hetes feldolgozásért, igyekszem ezt megmagyarázni. Talán nem lesz nagyképű, ha azt mondom pedagógus vagyok. Nagyrészt tinikkel dolgozom, akik…, hát igen, nincs rájuk megfelelő kifejezés, de az biztos, hogy csinálhatnak akármit, beszélgethetnek az órákon, rosszalkodhatnak, szemtelenkedhetnek, megbánthatnak, …, mégis könnyű megszeretni őket. Naponta látni a pálfordulásaikat, a mosolyaikat, a rejteni próbált első szerelemből fakadó könnyeiket (tudnék mesélni :) ), mégsem látod őket igazán, mert bár elkaphatsz egy-egy őszinte pillanatot, de az egymásnak való megfelelni akarásuk annyira erős, hogy ha valahol, hát rájuk nézve tényleg igaz a nagy shakespeare-i mondat: “Színház a világ…”.

Elolvastam a könyvet, figyeltem a gyerkőcöket, és talán kitalálható, hogy mi nem hagyott nyugodni: a tizenharmadik ok. Biztos vagyok benne, hogy mindenki aki elolvasta, ennél az utolsó oknál azt gondolta a tanárral kapcsolatban: “a barom”. Persze a könyvbeli szituációnál ez jogos. Sokáig ettem magam, hogy hogyan lehetne hasonló szituációból mindenkinek élve kijönnie. Rájöttem: Tök fölösleges volt ezen agyalnom. Egyszerűen nincs ilyen szitu. Nincs. Gyönyörűek ezek az ideologizált fantáziaképek, mint pl egy tini lánynak az anyja a legjobb barátja, vagy, kb ugyanilyen szép és nem kevésbé ideologizált ez az odamegy a tanárához, és nyíltan mer beszélgetni vele a problémáiról szitu, de hölgyeim és uraim, itthon, 2011-ben, ez Magyarországon egyszerűen lehetetlen. Nem, most nem megyek bele semmilyen rendszerbírálatba, nem akarok okolni senkit és semmit. Ez egyszerűen így van. Valahol olvastam, vagy hallottam, hogy nem az számít napközben kinek miket mondasz vagy mutatsz, hanem az, hogy lefekvés előtt egyedül a sötétben, a valódi gondolataid mit mondanak, mert azokból tudod ki vagy igazán, mert akkor vagy igazán őszinte magaddal. És az a baj, hogy lehetünk bármilyen jó szülők, vagy pedagógusok, ettől a ponttól mindig fényévnyi távolságokban leszünk. Ezt be lehet tudni társadalmi berögződésnek, társadalom-pszichikai abnormalitásnak, meg nem tudom még milyen hülye kategóriákat lehet olvasni a hülye szakirodalmakban, de akármit olvasunk is, sajnos tény marad: fényévekkel vagyunk messzebb. Egy valaki van, aki közel kerülhet ehhez a csupasz, őszinte énhez, egy barátnak érzett valaki, aki talán-talán képes ilyen sötét folyamatokat megállítani. De a könyvben a barát – még ha felszólításra is – elmegy…

Niki bejegyzése után voltak olyan hozzászólások, hogy több ilyen könyv kéne, hogy ráébredjünk: egy-egy mondatunk mennyire hathat másokra. Nos pont a fentiek miatt nem értek egyet. Mert ha ez így van, akkor pont szegény srác mondatai, tettei nem értek semmit, a többi nemtörődöm szereplő rosszindulatú pletykái meg elvesznek egy életet? Ez így már nem a jó mondanivaló – szerintem. Ha azt akarjuk, hogy a gyerek ilyen téren jól szocializálódjon, akkor nem tizenévesen kell a kezébe nyomni ilyen könyveket, hanem 5-6 évesen kell neki nyomatni sok mesét. Például számomra örök emlék marad az a mese, amiben egy favágó meg egy medve valamin összebalhéznak, a favágó megvágja fejszével a  medvét, meg a fejéhez vág egy csomó sértést. A medve válasza az ami a mai napig kísér: a sebeim begyógyulnak, de azok a sebek, amiket a szavaiddal okoztál mindig fájni fognak.

Persze azóta bántottam meg rengeteg embert, de a mese üzenete akkor is beivódott, az identitásom egy atomkája lett, és szerintem jobban jártam, mintha 10 évvel később egy öngyilkos lány történetén keresztül kéne szembesülnöm vele, hogy szavakkal hogy lehet valakit lelökni egy lejtőn.

Mondják, minden könyv egy másik könyvről szól. De vajon hol kezdődött mindez?
Sokak szerint létezett egy Őskönyv, egy ‘Arche’, amely minden tudás forrása volt, és amelyért évezredek óta folyik a harc. Aki megszerezte, istentelen hatalmaknak parancsolhatott, éppen ezért az olvasásától óva intenek a bölcsek. Még a beavatottak is csak félve veszik kézbe, ereje ugyanis könnyedén megháboríthatja az őt forgatók elméjét.
S a Könyv most egy lány birtokában van…

Kaptam pár könyvet karácsonyra, ajándékba is, kölcsön is, úgyhogy gondoltam olyannal kezdem, ami tuti tetszeni fog, nehogy elmenjen a kedvem. Neki is álltam ennek a Viktor féle kreálmánynak. Vártam a Tea színe alapján a jól megcsinált, igen képies mondatokat, ehelyett kaptam olyanokat, mint például: „szőke picsa”.  (Szóval nyugi Móni, ehhez képest Évától a kiscsajozás már szépnek hat!) Na, ezek után le is álltam egy hétig. Nem, nem, nyugodjon meg mindenki, nem vagyok olyan széplelkű, hogy ne viselném el a káromkodást – igaz, valljuk be nyomtatásban borzasztóbb, mint szóban –, de az a rész tényleg annyira brutálisra sikeredett, hogy le kellett állnom az olvasással.

Aztán mégis folytattam, igaz csak becsületből, mert hát félbehagyni mégse akartam. Jött a következő fázis, egy újabb pofon. Mert oké, hogy a felvezetőben van egy jól elhelyezett mondat miszerint „minden könyv egy másik könyvről szól”, de ennek ellenére igencsak fájó volt tapasztalni, hogy egy-egy bekezdés, vagy csak bekezdés részlet igencsak eszembe juttatott más könyveket. Olvastam kis Harry Pottert, kis da Vinci-kódot, kis Nincs helyed a temetőben-t, és most sajna nem tudom folytatni a listát, de olvasás közben vagy hét régebbi emlékbe futottam bele. És a legidegesítőbb az, hogy gőzöm se volt róla, hogy ezek szándékos hasonlóságok-e, vagy csak véletlen egybeesések? Például hogy mondjuk az alkímiáról írt bölcsek köve rész egy valódi utánajárás e, és én vagyok csak olyan gyopa, hogy Dumbledore kiselőadása ugrott be a Harry kötetek elsőjéből? Vagy, hogy másik példát is hozzak: tényleg tanulmányozta-e Csuang Ce tanait, és csak halál véletlenül idézte Szabó Lőrinc versének utolsó sorát idézőjelek nélkül? Szóval lett pár ilyen kérdőjelem, amikre még most se tudom a választ, de sebaj.

Sebaj, ugyanis jött a harmadik pofon, ami egyben Viktor feloldozása is. Sokszor olyan fokra hágott a könyvben az erőszak, meg a „mocskos” szexualitás, hogy filmben az már dupla 18-as karikát érdemelne. Zavart, és rohadtul nem értettem, de a végére azért csak a helyükre kerültek a részecskék. És amiért tényleg meg kell követnem Gaál urat az elején kialakuló és egyre jobban mélyülő szkepticizmusom miatt, az az, hogy zseniálisan forgatta a lapokat, nagyon tudta manipulálni a könyv engem érő hatásait. Ez tényleg annyira elképesztően jól csinálta, hogy a végén hű de leesett az állam. (Ha valaki olvasta egy nyári bejegyzésem, pont ennek az elpuskázása okozta John Grisam miatti csalódásom. Tehát Viktor, küldöm hozzád John-t egy kis pszichológia továbbképzésre! :)) Ez az élmény mentette meg az Arche-t.

Egyébként, ha már a címnél tartunk, még egy kis szapulás: a bölcsek köve definiálva lett amolyan Rowlingosan, az Utolsó vacsora festménye elemezve lett olyan Dan Brownosan, csak a könyv címe nem lett elmagyarázva sehogy se. Persze oké, az ember tanulmányaiból dereng valami Thalesz féle banda, na de könyörgöm, mi van, ha valakinek ez nem ugrik be?? Az ember legalább a könyv címét értse, nem?